Átlagos, alacsony termetű vagyok, akit az élet egy-két helyen bőséggel áldott meg. Régebben a szemeim csillogtak, így képesek voltak mások elveszni a zöldíriszeimben, de mára ez már megváltozott. Inkább csak bánat és magány lelhető meg benne. Meg amúgy is nehéz lenne bárkinek elvesznie benne, ha már senkivel se beszélgetek, meg senkivel se keresem a szemkontaktust. Régebben az ajkaim sokszor gördültek mosolyra, nos, mára már ez is megszűnt. Nem kókadnak lefelé se. Egyszerűen csak vannak, mintha képtelen lenne már bármelyikre is. A régi énem teljesen megszűnt, elpárolgott a bajkeverő, barátságos, életvidám és mindig bulizni vágyó énem, mintha sose létezett volna. Helyette egy magányos farkas jelent meg, aki nem találja helyét a világban. Tény, hogy még mindig szeretek borsot törni mások orra alá, vagy éppen behúzni valakinek, ha nem nagyon tudja hol a helye, de legalább megtanulják, hogy elkerüljenek és ne szórakozzanak velem. Régebben szerettem énekelni, dalokat írni, de az is tovareppent, ahogyan a madarak éneke is eltűnik, amint télre vált az idő. Mondhatjuk azt is, hogy megfosztottak mindentől, ami voltam, de megesik az ilyen. Majd egyszer talán újra felüti a fejét az az énem, vagy ha nem, akkor legalább magányomban fogok meghalni csillónyi macskával. Na jó, ennyire azért én se vagyok pesszimista típus, de igazából nem túlzottan érdekel mások véleménye. A ruházatom pedig eléggé hétköznapi, nem szoktam túl sok figyelmet szentelni arra, hogy éppen milyen divatos ruhát veszek fel, mert már a kamera nem forog és kit érdekel, hiszen a szüleim azt hiszem már el is temettek, vagy más kamu hírt találtak ki? Fogalmam nincs, mert ezt már követni se lehet.

Azt mondják, hogy megöltem a szenátor fiát, pedig ez nem igaz. Én nem öltem meg senkit se, de senki nem hitt nekem, még a saját családom se. Én voltam mindig is a fekete bárány a családban, hiszen már rendőrök is elkaptak előtte. Nem egyszer szöktünk be olyan helyre a haverokkal, ahova nem kellett volna, vagy csak poénból megpróbáltunk valamit ellopni. Néha sikerült, néha nem. Jó pár éve történt ez az egész, de mégis olyan, mintha tegnap történt volna, és ha egyszer kiderül, akkor talán újra bíróság elé vonszolnak és többé már nem lesz menekvés?
Az újságok tele voltak ezzel Washintongban, de az én nevem még se került ki sose. Apu elintézte, hiszen ő is befolyásos politikus... Igyekeztem rendesen viselkedni, úgy, ahogyan tanították, de még se ment, mintha azt nem nekem találták volna ki és rossz családba születtem volna meg. Egyszerűen azt se értem, hogy miként tehették meg ezt velem a szüleim, mintha egyszerűen kitagadtak volna. Ohh, persze lehetne mondani, hogy még ez is jobb, mint a börtön, de szerintem nem. Rendben, nem vagyok egy szent, loptam, hazudtam és volt már arra is példa, hogy megkeserítettem mások életét, de ezért szerintem még nem kellett volna a világvégére küldeni és javítóintézetbe küldeni, amíg be nem töltöm a 22 éves kort, mert addig nem hagyhatom el, ha igen, akkor rendőrök kezére adnak. Legalábbis szerintem Mystic Falls ott van…
Jó ideje itt vagyok, talán már több is, mint egy éve, vagy már kettő lenne? Igazából nem számolom, mert senkivel se beszélgetek. Nem érdekel senki, egyszerűen csak azt akarom, hogy végre elmehessek innét és bosszút állhassak a szüleimen és megtaláljam a tettest, azt, aki megölte a szeretet férfit, és aki rám kente az egészet. Nem csoda, hogy mindenki rám gyanakodott, hiszen tele volt a hely a DNS-semmel, de azt még se mondhattam, hogy azért, mert túl sokszor jártam ott, mert túl közeli volt a viszonyom a halott férfival. Senki se hitt volna és biztos, hogy még rosszabbul jártam volna, amiért liliomtiprással vádoltam meg a szenátor halott fiát. Na, meg az se sokat segített a helyzetemen, hogy a késsel a kezemben és vérben úszva találtak meg… S akkor még a sérüléseimet nem is említettem, amit egy vadbaromnak köszönhettem, mert nem akart békén hagyni előző este, így nem túlzottan festhettem jól. A halott férfi az ölemben, vérben úsztam, tele voltam sérülésekkel, mintha ő okozta volna és úgy találtak rám… El kellett volna tűnnöm, de még se voltam képes rá. Még mindig kísért a rémálmaimban, s úgy érzem, hogy elvettek mindent tőlem, ami fontos volt az életben, hogy többé már semmi se számít, csak az, hogy megtaláljam a gyilkosát. Tudnom kell, hogy ki tette és miért. Le kell zárnom és el kell engednem azt a személyt, aki világéletemben megvédett volna és kitartott volna mellettem, de addig nem megy, amíg nem tudom az igazságot.
Fogalmam sincs, hogy meddig fogom ezt bírni, meddig fog ez menni, hogy kizárok mindenkit az életemből, esetleg mikor őrülök meg, ahogyan a nagyiról mesélték. Elméletileg a nagypapa halála után egyszerűen idővel bekattant és nem lehetett vele bírni, de én ezt nehezen tudom elhinni. Még mindig emlékszem a mosolyára, a kedvességére, amivel irányunkba fordult és amivel mindig megvédett a szüleimtől… De talán én is erre a sorsra vagyok kárhoztatva, ugyanakkor valaki nem olyan régen megjelent itt. Charlotte, vagy mi a neve. Na, ő aztán egy igazán idegesítő személy. Azt akarja, hogy bízzak benne és meséljek neki, ami jó is lenne, de kész vicc, amit ő képzel. Eddig se bíztam senkiben, akkor miért pont egy idegenben bíznék? Ugyanakkor mégis valami megmoccant legbelül és úgy érzem, hogy beszélni akarok, de nem tudom, hogy miként… mintha csak nem találnám a megfelelő szavakat.