Majd' két évtizedig éltem abban a hitben, hogy nekem sikerült. Megadatott az, amire oly' sokan vágyódtak, és habár rögös út vezetett el a diplomáig, de utána minden gördülékenyen zajlott tovább. A kitartásomnak volt köszönhető az, hogy végigküzdöttem magam azon a kegyetlen hat éven, miközben családot alapítottam. És akkoriban még megvolt a megfelelő partnerem, hogy ne egyedül küzdjek. Nehéz visszaemlékeznem arra a fiatal lányra, aki voltam. Gyakran állok meg a tükör előtt, keresve azokat a vonásokat. Talán azokra még rátalálok, de minden más annyira távoli. A kacaj, ami betöltötte az előadókat. A szeleburdiság, amihez ha nem társul némi kontroll és odafigyelés, soha nem teszek szert a papírjaimra. Az akkori lány csak némi plusz tanulnivaló miatt ráncolta a homlokát, én az élet súlya alatt roskadoztam már negyedik éve. Akkor kezdődött. Megöltük egymást. Nem értettem az okokat, és először fel sem tűnt a nyilvánvaló. A lelkes beszélgetések kora elmúlt, már nem volt több kandalló mellett töltött éjszaka pár finom, édes bor kíséretében. Mindaz, amit magabiztosan alakítottam ki, hogy nyugott életem lehessen, elpárolgott. Pedig szüségem volt ezekre, hog biztonságban érezhessem saját magam, és ha én így érzékeltem a külvilágra, tudtam, hogy azok is így fognak, akik velem élnek egy fedél alatt. Megannyi ígéretet szegtem meg, szembeköptem a az egykori tükörképemet, mikor külön utat választva megcsaltam életem férfiját. Mindig is a boldogság után vágyódtam, azt hajkurásztam szinte bármi áron. Kibillentem a komfortzónámból, kétségbe estem. Majd újabb lejtőn indultam meg. Igaz az, hogy egy másik ember képes befolyásolni a személyiségünket... én irigy, önző ember lettem, aki foggal és körömmel próbálta megtartani a férjét, nem engedni a kísértéseknek. Mindig is a szívemre hallgattam, de a végére az ész és a szív hangjai összekavarodtak. Csak én maradtam... lecsupaszodva. Két gyerekkel. Éhezve a bosszúra. Az elégtételre.
Talán a külsőm az, amiért rögtön felfigyelnek rám. A hajam az utóbbi években szőke színben tündökölt, de voltam már előtte barna és vörös is. Mondhatjuk úgy, követtem a divatot, amíg rá nem találtam arra, ami a leginkább passzolt az arcomhoz. A szemem színét szeretem kihangsúlyozni némi szemfestékkel, ajkaimat pedig hangulattól függően festegetem, de a kedvencem a mélyvörös. Mivel viszonylag alacsony vagyok, kénytelen vagyok magassarkú cipőkkel kompenzálni ezt az apró szépséghibát, ruhákból pedig mindig a legjobbat és legszebbet választom.
  

Az út hosszabbnak bizonyult, mint azt előre gondoltam. Bár nem egyszer fogadtam meg, hogy soha nem teszem be a lábamat erre a kontinensre, mégpedig azért, mert nem értettem az itteni embereket. A futószalagon gyártott "Amerikai álmokat". Azt, ahogyan próbálják magukat a legjobbaknak beállítani, pedig ennek a világnak is megvan a fekete foltja. Bryant sem értettem, hogyan volt képes ekkora távolságra kerülni a gyerekeitől. Bár nem volt szép, amit tettem, más nő a szememet kaparná ki érte. Uszítani próbáltam őket, hogy engem válasszana, és ne legyenek kíváncsiak az apjukra. Nem a válás kezdetétől, hanem onnantól kezdve, hogy megláttam, hogyan néz arra a kislányra.
Lehunyt szemekkel dőltem hátra, végignyalva alsó ajkamat jutott el hozzám a félresikerült meglepetés, amikor szó nélül toppantam be Bryan irodájába. És ott volt az a lány. Egy ideig észre sem vettek, hogy ott állok az ajtóban, éppen ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy lássam a férjem tekintetét, ahogyan rá nézett. Régen úgy nézett rám is, és kezdtem megérteni, miért is szeretett plusz órákat tartani ahelyett, hogy velem töltené az idejét. Tűk szúrkálódását éreztem a gyomromban, egészen addig, míg észre nem vettek. Kényszeredett mosollyal üdvözöltem őket...
Bryan szinte két naponta telefonált. Elmondta a gyerekeknek, hogy hol kapott munkát, hol él... de velem szinte sosem beszélt. És azt is elfelejtette említeni, hogy nem világot látni ment, hanem követte a kedvenc kis diákját. Naiv gondolat volt részemről, hogy azt hittem, az egész gyilkossági ügye után eltűnik az életünkből, és visszakaphatom a férjem figyelmét. El is ment. De ott maradt Bryan fejében. Nem tudtam megszabadítani magunkat tőle, és hiába éreztem hajlamot arra, hogy én magam is gyilkosság vádlottjává váljak a lány miatt, nem tettem semmit. Nem kellene meglepődnöm a végeredményen.