Jezabel & Darren

Tényleg mit vétettem, hogy pont ide ette a fene? Nem elég a nyomozó, aki már néha a fenekemben van, mert még mindig nem tudta megfejteni az ideérkezésemkor történteket, vagy éppen a két barátnőm, akik rávettek arra, hogy újra életeket akarjak menteni, miközben a sajátomat viszem vásárra. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy miért is van itt Darren, miért nem lehetett más inkább itt a csapatból. Bárkinek jobban örültem volna, mint neki. Ha tudom, hogy itt van, akkor inkább kirúgatom magam és nem megszerettetem magam a csapat tagjaival, de ezt már benéztem, azt hiszem… De ha Leslie tudott róla, akkor biztosan nem fog jókedvemben találni.
A kérdése volt túl kedves, így várhatja azt, hogy mikor fog kedves választ kapni, mert tőlem aztán ne számítson arra. Én jogosan lehetnék tapló, gonosz vagy éppen vérengző vele szemben, míg ő nem. Ő vert át, ő dobott úgy ki, mint ahogyan más a kutyáját rakja ki az útszélére, mintha semmit se jelentettem volna neki, de farkas voltam és pontosan tudtam, hogy nem erről volt szó, még se tettem igazán szóvá. Egyszerűen csak hagytam, hogy az életem kicsússzon a lábam alól, majd pár nap múlva már ott is hagytam a „családomat”, hogy utána zűrös utakra lépjek, míg végül az élet ide nem sodort a barátnőmhöz.
- Vigyázz, még a végén annyira hihetően adod elő ezt az egészet, hogy még el is hiszem... – szólalok meg egy fintor keretében. – Ha nem tetszik, akkor vissza is mehetsz oda, ahonnét jöttél. Biztos vagyok abban, hogy senki se hullajtana könnyeket érted. – nem régóta lehet itt, én már régebb óta ismerem a fiúkat, csak a sok papír miatt, meg hasonlóak miatt kicsit hosszadalmasabb volt munkába állnom, meg az se mellékes, hogy én nem akartam jelentkezni. Látom rajta, vagyis inkább hallom a szívének a változását, hogy mennyire nem tetszik, amikor Bast megölel, de ennek köszönhetően még inkább a karjaimba zárom, hogy utána mosolyogva adjak puszit adjak arcára. – Nem jössz pici lány? A fiúk már nagyon vártak. – szólal meg jó kedvűen, mintha nem is ott állna pár lépésre a főnöke. – Hamarosan megyek, menj előre. – pillantok rá mosolyogva, majd végül elengedjük a másikat, majd bólint egyet Darrennek.
- Akkor továbbra is biztosan jól pitiztél, hogy hadnagyként vettek át. – vágok a szavába minden kedvesség nélkül, pedig pontosan tudom, hogy megérdemelte a kinevezést, mert remek tűzoltó volt, de most ez nem a kedvesség percei voltak. Ha most látna Leslie biztosan nem ismerne rám, de semmi kedvességet nem érdemelt meg ez a férfi velem szemben. – Ha tudom, hogy jössz, akkor elintéztem volna, hogy inkább Szibériába helyezzenek át és ne ide. – s azt hiszem ezzel igazán kinyilvánítottam azt, hogy mennyire is örülök neki, s innentől kezdve pedig még inkább lehullt a lepel arról, hogy mennyire nem volt ránk hatással a történtek. – Igen, remek arcok és szeretem velük tölteni az időmet. – rántom meg a vállaimat, mintha semmi súlya nem lenne a szavaimnak. Amúgy se kötném az orrára, ha valamelyikhez több közöm lenne, hiszen már semmi köze hozzá.
- Michael tudta, hogy mire vállalkozik, ahogyan mindnyájan tudjuk. Bármikor meghallhatunk, s ő azért halt meg, hogy másokat megmentsen. Egyikünk hibája se volt! – szólalok meg komolyan, majd végül megigazítom a táskámat a vállamon és elindulok, de persze úgy, hogy meglökjem, és ha szerencsém volt, akkor sikerült megtalálnia a rohadt kávéját is a fejével amiért csak úgy hátat fordított nekem, ami időközben még kissé meleg is lett hála a boszorkány énemnek, amiről fogalma se lehet. Ha már megáldott vele az élet, akkor a hasznát is vehetem.
- Sziasztok! – szólaltam meg végül mosolyogva, majd pedig hagytam, hogy mások is a karjaikba zárjanak, majd lopva hátra pillantottam rá. – Azt hiszem a főnöknek nem ártana egy törülköző. – szóltam a beosztottjaihoz, majd pedig amikor vele kezdtek el foglalkozni, akkor elindultam az öltözök felé, hogy egy kis időt nyerjek és összekapjam magamat… Sietve dobtam le a táskámat, majd neki dőltem a szekrényemnek, a kezemmel pedig a hajamba túrtam, majd egy nagyot rúgtam a táskámba és legszívesebben ordítottam volna, de nem tehetteem meg...

Jezabel & Darren

A hezitálás, tudom, hogy mit látok, mégsem vagyok benne biztos. Harcolhatnék a gondolattal, hogy rég nem látott kolleginám társaságomba kerül, ugyanakkor örülni annyira nem tudtam ennek. Ha a Chacagoi vezetőség megtudja, biztos ellenükre lesz, ha már egyszer "levegőváltozásra" küldtek ide, ki tudja meddig. A Telihold közelgett, eddig pedig nem éppen mértem fel a terepet lehetőségeket keresve egy kiadós csonttöréses éjszakához. Pláne, hogy eddig jobban szerettem a bárokat látogatni, mintsem az utcákat róni. A szőke fürtök ismerős látványától mégis valami megmozdul benne. Fontos volt nekem. A csapatban mindenkire vigyáztunk, mindenki élete fontos volt. De ha egyszer az ember gondolatai másfelé kalandoznak valakinek hála, akkor az a valaki hirtelen fontosabb lesz mindenkinél. Megrázom a fejem. Jesszus, sosem voltam érzelgős, és nem jelentett nekem semmit. Csupán egy kaland volt. Megeshet, hogy ez így igen egyszerűen hangzik, de mindenkinek jobb volt így. Jobb volt ezt elhinni. Az elválásunk körülményeit nézve pedig... nos, jobb volt nekünk két más városban, ez viszont nem volt közel, se távol azon városoktól amikre tippeltem volna, hogy épp itt fogunk találkozni.
Kérdésem nem túl kedves. Válasza szintén nem az. Tettetjük, hogy a múlt a múlt, a jelen más, mintha mi sem történt volna, pedig villogó szemein látom, hogy a lelkébe gázoltam anno, és igaza volt. Tapló, nagyképű alak voltam, kihasználtam. Csakhogy a büszkeségemnek hála nem ismerném neki ezt el egy fél laktanyányi ember előtt.
-Itt élsz. Ez...-keresem és ízlelgetem a megfelelő szót.-Remek. És még mindig mentős vagy, ez király.-vakarom meg tarkóm zavarodottan, mint valami gyerek, aki tulajdonképpen zavarban van. Abban voltam, nem is kicsit. A kérdése pedig csak tovább bonyolítja a helyzetet. Összevont szemöldökkel figyelem a brigádom egyik tagját, ahogy megöleli. Na ez már kevésbé tetszik, és alig bírom visszafogni magam, hogy ne morduljak fel, így inkább hátam mögött ökölbe szorítom kezeim és elszámolok tízig.
-Két hete vagyok itt hadnagy. Biztos eddig úgy jött ki a lépés, hogy nem futottunk eddig össze.-nem én írtam a beosztást, de gyanús volt nekem ez. Eddig nem éreztem itt... nos, a szagát. Mégis ismerik már páran, ahogy látom. A Bethany, a rendőrnő pedig egyértelműen bébicsőszt játszott mellette pár napig, hogy ilyen könnyen otthonosan érezte magát itt.-Bár látom, vannak már ismerősök a brigádomból.-hangomban némi él meghallatszik, ami egyértelműen jelzi, hogy cseppet sincs kedvemre a helyzet.-Áthelyeztek. Két hete volt a meghallgatás és úgy gondolták jót tesz a levegőváltozás. Nem, mintha ettől Michael feltámadna, de ez van.-fordítok ezzel se szó, se beszéd hátat neki, és ülök vissza az asztalhoz, a kávémba kortyolva, mintha valóban nem érdekelne semmi.

Jezabel & Darren

Biztosan örülnöm kellene annak, amit megtudtam Leslie-től, de valahogyan nem ment. Farkasként se mindig volt fenékig vidám az élet és most, hogy még a természeterői is lakhelyre találtak bennem még inkább nem láttam annak. Legalább már nem vagyok a holdgyermeke. Ennek örültem, de annak nem, hogy bármikor képes vagyok valakinek a fejére omlasztani akár egy házat is és hasonlóak. Nem akartam sose ezt az egészet, de mégis kaptam az élettől. Remek, s Leslie nyakán se lóghatok állandóan, hiszen már talált valakit magának. Nekem nem volt kedvem a gyertyát tartani.
Egyszer már szerettem valakit és nem lett jó vége, de szerencsére az illető nem itt van, hanem Chicagoban és remélhetőleg Darren ott is marad. Majd folytatja tovább a léha életet, vagy nem is érdekel. Mindenkinek jobb lesz így.
Semmi kedvem nem volt erre az állásra jelentkezni, de nem menekülhettem, hiszen Leslie és az újdonsült barátnőm, Bethany gondoskodtak arról, hogy felvegyenek. Miért kellett engem visszaküldeni az egészségügybe? Főleg most, hogy ennyire labilis teremtés lett belőlem? Nem, ez így senkinek se biztonságos, nem akarom, hogy bárkinek bármi baja legyen. Sejtették, hogy már az első napomon se jönnék el, ezért is kapott el Beth és hozott idáig az autójával. Lecsúsztam az ülésben és próbáltam nem megenni azért, amit tesz. Sose voltam hisztis, de az elmúlt évtizedekben elmaradt hisztimet most biztosan bepótoltam. Az autó végül megáll, s percek telnek el addigra, mire sikerül kiszállnom, a táskámat pedig a vállamra kapok, majd az ajtót sietve lököm be, de mielőtt még elindulhatnék, addigra egy ismerős illat kúszik felém, majd pedig meghallom a nevemet, én pedig teljesen lefagyok. Szerencsére háttal állok neki, így nem láthatja a pánikot, se a fájdalmat az arcomon. Bethany viszont annál inkább, s azt is, hogy vissza akarok szállni, de persze nincs menekvés. Végül mély levegőt veszek, s semmilyen arckifejezést öltök magamra és úgy indulok el a társaim felé.
- Darren. – köszönök oda, mintha mi sem történt volna köztük, csak egy régi és jelentéktelen ismerős lenne. – Itt élek hónapok óta, s dolgozni jöttem, talán? – kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül, majd egyre inkább beljebb sétáltam, s minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne mossak be azért, ami Chicagoban történt, pedig megérdemelte volna. – Te mit keresel itt? Már túl kicsi volt számodra Chicago? – kérdeztem minden érzelem nélkül, majd amikor megjelent az egyik tűzoltó, akkor mosolyogva köszöntem, majd viszonoztam is az ölelést, illetve a baráti puszit.

Zéphyr & Darren

Két hete lehettem itt, mint hadnagy, ez idő alatt bőven akadt riasztás, de mindent összevetve jó brigádot irányíthattam. A mentősökkel könnyű volt dolgozni, mint a mentésben segédkező műszakisokkal. A mai műszakig még bő két órám van, előbb érkeztem, ahogy szinte mindig. A feljáró üres, az állásban minden autó bent van. Ledobom a cuccom az öltözőben, felveszem a bakancsom, és a konyhába igyekszem, a reggeli illata távolról érződik, függetlenül, hogy mindezt otthon már egyszer megejtettem, ki tudja, hogy mikor tudok megint nyugodtan enni. Felpakolom a tányérom, egy bögre kávéval karöltve ülök ki a kocsiállások mellett lévő egyik asztalhoz, amit fotel, pár műanyag szék ölel körül, a ma reggeli sajtó jó pár napilapja sorakozik sorban. Lehuppanok a fotelbe, feldobom a lábam az egyik székre, és kihajtogatva egy újságot, elmélázok a rántottaevés közben pár nem helyi cikken. Chicago az otthonom volt, és marad mindig is.
Egy rendőrkocsi jelenik meg az utca sarkán, ismertem a fekete autót, nem először láttam, ahogy a benne ülő nőt sem. Intek neki, de nem foglalkozom vele, gondolom ide tart, a feljárón megállhat a kijelölt helyen, aztán úgy is idesétál, hisz a bejárat egyenesen mellettem van. De nem ő száll ki, nem barna fürtös, alacsony termetű nő, hanem egy szőke, ismerős arcú lány, még Chicago-ból. Nagyokat pislogok, mint egy idióta, és a tányéromat is távolabb tolom magamtól, majd felállok a székből és lépek párat előre, még mindig próbálok hinni a szememnek, nem igazán megy.
-Jezabel?-nézek a lányra hitetlenkedve.-Mit keresel te itt?-nos, elismerem, talán nem ez a legmegfelelőbb és a legkedvesebb megnyilvánulás tőlem, de lássuk be, részben neki köszönhetően rúgtak ki. Mert mint kiderült, minden laktanyavezetőnek füle van a falakba építve. Egyesek pedig a pletykásságuk miatt élnek, mások az igaz szólás miatt halnak meg. Utóbbiról aligha tehet és tudhat ez a lány, bár tele voltak vele az újságok.