Jezabel & Darren

Más nőkkel könnyedén bántam úgy, mintha semmit sem jelentenének, csupán egy éjszakára kellettek. A pia mámorában tettem, amit akartam, mindkettőnknek jó volt, de vele valahogy az elején még ez ment, aztán az alkalmakból valami komolyabb próbálta kifejteni magát, amit nem akartam, mert tudtam, hogy ha engedem, hogy megismerjen, ismét szerzek egy gyenge pontot az életembe, valakit, akit előbb utóbb a saját családom fog elmarni mellőlem és idővel meggyűlöl majd. Így inkább beelőztem őket és tettem róla, hogy a fő kiváltó ok én legyek. A helység, az idő nem volt alkalmas arra, hogy kihozzam a sodrából, vagy ő engem, mégis könnyedén ment mindkettő. Én hajtogattam a magam igazát, lenyelve mindent, amit gondoltam igazából, ő pedig teljesen jogosan akarta a fejem venni. Toporzékolhatott volna, akkor sem hiszem, hogy kapcsoltam volna, ideje visszavenni. Valamiért úgy éreztem, hogy jó ez így, így kényelmesebb nekem. Csakhogy egy dologban igaza volt. Ha a régi családom nem hagyom magam mögött, itt nem kapok tiszteletet, amit mellékesen szép lassan ő is elkezdett aláásni. A vak is látta volna, hogy egyikünk sem csak barátja a másiknak, de volt bennük annyi, hogy ne szóljanak egy szót se, még akkor se, mikor a kávém a képemen landolt, teljesen jogos reakcióként tőle.
Az öltözőben fogalmam sincs, hogy mi üt belém, a vágyaimnak engedek, magamhoz húzva csókolom meg, agyam kikapcsol, ellenben a köztünk lévő szakadék csak mélyül tovább, szinte érzem. Hagyom, hogy mellkasomra sújtson le, hogy ütlegeljen, adja ki magából, megérdemlem. Ismét eldobnám, ahogy eldobtam egykor, pusztán félelemből, amiért megismerné azt, aki vagyok, és tudom, hogy nem lenne biztonságban mellettem. És mivel megannyi nő mellett ő lenne az egy, a megannyi elképzelhető, hogy összefutna vele, hírem keltené, aminek ugyanaz lenne a vége, mint most. Megspórolok egy felesleges kört.
Esélyem sincs reagálni, ellépek tőle, az ajtó felé megyek, mire szó szerint megremeg alattam a föld, Csodálkozva nézek rá vissza, majd egy farkas néz velem szembe, ahogy a plafon egy darabja zuhanni kezd, ellök, és a porfelhőnek hála nem látom, hogy m i lesz vele. Ledöbbenek, átváltozott, fényes nappal. Kiver a víz, mikor meglátom földön fekvő alakját. A földre rogyok mellé, leemelem róla a darabot, és mintha időhurokba kerülnék, lelassul körülöttem minden. De senki nem jön, mintha rajtunk kívül senki nem hallatta volna, hogy mi történik. Mintha senki nem lenne itt, csak mi.
-Gyerünk Jez, gyógyulj!-parancsolok rá, mikorra sikerül leszedni róla az összes darabot, lekapni kabátom és köré csavarni. A törékeny alkata nem sokat változott az évek alatt. -Nem hallhatsz meg, hallod.-fordítom hátára, hogy segítsem gyógyulását, majd a csaphoz rohanok, egy pohárba vizet töltök, és azzal térek vissza. Segítségért üvöltök, de semmi válasz. Mintha hangszigetelt szobába vagy alternatív világba kerültem volna. Sehol semmi... Csak mi.

Jezabel & Darren

Gyűlöltem magamat, amiért hittem abban, hogy nem csak kihasznál engem, hogy ez nem csak egy kaland számára. Ostoba voltam és megtört utána. Most meg, ha nem is volt elegendő a másikat látni, a szavakkal szép lassan elkezdtük felkaszabolni az eléggé rosszul összeforrt. Minden egyes sérelem, dacos kijelentés vagy éppen tapló megnyilvánulás csak azt támasztotta alá, hogy mind a kettőnkben túl nagy nyomott hagyott a történtek, még ha az ellenkezőjéről is akartuk meggyőzni a másikat... magunkat…
Csak morgok a szavaira, de már nem reagálok semmit se. Csökönyös és idióta farkas! Legszívesebben leordítottam volna a fejét, de nem akartam műsort produkálni az új kollégák előtt. Azt szerettem volna, ha a múltamat teljesen magam mögött hagyom, mind a mentős életet, mind a bajkeveréseimet, amik utána következett és mind őt. Reménykedtem abban, hogy végre sikerül teljesen beforrnia a sebeknek, de helyette inkább csak felnyitották őket és már azt vártam, hogy mikor jön a következő képzeletbeli vágás a testemen, vagy éppen a lelkemen általa.
- Majd jó messzire elkerüllek, amúgy se veled dolgozom! – jegyzem meg pufogva, hiszen nem ő lesz a társam. Egy helyen dolgozunk, de még se állandóan együtt. Sok baleset történik itt is, ahogyan sokkal nagyobb háborúk dúlnak itt, mint odaát, így remélhetőleg nem sokat leszek itt és még az se fog érdekelni, ha golyó fog. Akkor is nekem kellett volna meghalnom, az én temetésemre kellett volna elmenni, de helyette a társaméra mentünk és ahelyett, hogy mellettem állt volna még ő is hátat fordított nekem… Mindent elveszítettem, ami a család volt számomra, semmim se maradt és hagytam, hogy a kénköves pokol magába szippantson.
- Menj a pokolba! – üvöltöttem a képébe, s ha lehetőségem volt rá, akkor még be is mostam neki egyet. Nem volt joga ezt mondani! Minek kellett volna ott maradnom? Néznem azt, ahogyan csajozik, vagy a pillantásokat a társam elvesztése miatt?! Nem, egyiket se akartam. Nem akartam még inkább megtörni, mint akkor, amikor egyedül maradtam, mint a kisujjam. – Akkor sok sikert a tisztelet kiépítéséhez, de tőlem sok jót ne remélj. – mondtam neki, még mielőtt az arcát megismertettem volna a bögréjével és annak tartalmával. Nem érdekelt semmi se. Nem akartam vele együtt dolgozni, látni azt, hogy kikkel találkozik. Ostoba dolog volt Beth és Leslie szövetsége, illetve terve. Nem kellett volna idejönnöm. Talán még műszak után el is tűnök, mindenkinek jobb lesz úgy.
Nagyot nyelek a szavaira, hiszen tudom, hogy nem véletlen volt, de megérdemelte. Ez volt a legkevesebb, amit kaphatott a taplóságaiért, azért, amit velem tett. Vádaskodások, a fájdalmak, társak elvesztése szinte feltép már mindent. Egymástorkának ugrunk teljesen, majd egyszerűen megcsókol, mintha minden rendben lenne. Egyszerre érzek félelmet és dühöt még mindig, mégis viszonozom. Túl régóta vártam már erre, hiszen tudtam, hogy a sebeket csak ő lenne képes begyógyítani…


Aztán ajkaink elválnak egymástól, hogy sebek még tovább tépődjenek. A közelsége megőrjít, de a szavainak köszönhetően érzem, amint felszökik a vérnyomáson.
- Menj a pokolba! Nem vagyok a rohadt játék szereted! – s ha sikerrel járok, akkor a mellkasát kezdtem el ütni teljes erőmből, aminek következtében még a terem is megremeg. – Kit akarsz átverni?! S nem fejeztem be!!! Ne merj hátat fordítani nekem!!!  – üvöltöm el magamat, mint még előtte sose, hiszen sokkal nagyobb a fájdalom, mint amit ő tudott. Fogalma se volt arról, hogy a gyermeke halott volt, ahogyan arról se, hogy milyen érzés volt az, amikor kiszolgáltatott voltam és csak egy hajszálon múlt, hogy ne erőszakoljanak meg. A zár elfordul, a terem plafonja megremeg, ahogyan a szekrények is. – Mit képzelsz? Bejössz és utána ugyanúgy eldobsz, mit egykoron?! Mi a franc ütött beléd?! – üvöltöm neki, majd a következő pillanatban a plafon darabjai szinte omlani kezdenek, ahogyan ott a boltban. Érzem, ahogyan a földre roskadok, ahogyan az orromon vércseppen ki a varázslatnak köszönhetően, hiszen fogalmam nincs arról mit teszek… Nem tudom irányítani még, de a következő pillanatban egy nagyobb darab esik le, mire másodpercek alatt váltok farkas alakot és félre lököm őt, hagyva, hogy valamennyire inkább rám essen a darab. Sose voltam képes teliholdon kívül felölteni ezt az alakot, csak azóta, hogy már a mágiát is birtoklom, de most még az se érdekelt, hogy lebuktatom magam. Nem akartam, hogy baja essen, még ha a szavaim nem is ezt sugallták. Egy apró nyüszítés hagyja el számat, majd egyszerűen visszaváltozom emberi alakba, miközben a szemeim lecsukódnak és a „földrengés” abbamarad…

Jezabel & Darren

Kezdem magam felhúzni azon, ahogy reagál arra, amit mondok. Beismerem, még ha nem is neki, hogy egy tapló vagyok, és voltam, mikor otthagytam, egyszerűbb okok keresése nélkül egy "csak"-al elintézve a dolgot. a csak inkább az volt, hogy megrémített, ahogy elkezdett kiismerni. Nem voltam kapcsolatfüggő, épp ellenkezőleg, mindent megtettem, hogy még csak ne is kelljen komoly kapcsolatba kerülnöm. Az eredmény egyenes arányosan látszik.
-Nem tudom, nem is érdekel.-hagyom ennyiben apám, meg a hülye nevem, amit nem választhattam magamnak. A gyerek nem tehet róla, ha valaki a családjában a saját hírét nagyobbra tartja, mint mindenki más. Hogy kiskirályt akar játszani egy kupac... pont azon.
-Ha tehetném, hidd el, hogy visszamennék Chicago-ba. De nem tehetem, szóval lépj túl rajta, hogy itt vagyok.-nem foglalkozom gúnyos szavaival, mert nem érdekelnek. Pontosan tudta, hogy nem saját akaratomból jöttem ide, ismerte a helyzetet, de miután faképnél hagytam, nem hittem benne, hogy úgy tudna velem beszélni, mintha rendben lenne minden, ennek hála én is jól hoztam a bunkó formát, aki valahol mindig is voltam. A farkas, aki makacs, önfejű és olyan hevesen reagál sokszor, hogy az más kárát jelenti.
A munka, a munkán szerves része volt a bizalom kiépítése, egyfajta családi kötelék kialakítása. Nem hagyhattunk hátra senkit, mindenki élete számított. -Mert neked aztán olyan nehezedre esett elhagyni a sajátod.-nem gondolom végig szavaim súlyát.-Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy az egységemben bárkit hagyok a másik torkának esni. De azt sem, hogy egyenrangúnak gondoljanak és a parancsaim megszegjék.-egy társ elvesztése egy kisebb sor másik után elég volt ahhoz hogy a nézőpontom megváltozzon teljesen. Nem várhatta el, hogy túllépjek a múltamon egy szó nélkül. Nem várhatta el, hogy úgy tegyek, semmi sem történt, és vegyem zokszó nélkül a tényt elfogadottnak, a családom magam mögött kellett hagynom, mert egy rohadt békát nem tudtam már tovább lenyelni, mint ahogy addig tettem.
A kávé hirtelen a képemben köt ki, ahogy hátat fordítok neki és meglepetten indulok utána, mégis olyan dühösen, mint még soha. A társaim lerázása nem tart sokba, egyszerűen félrelököm őket. Nyilvánvalóvá teszem szinte, hogy az ismeretségem ezzel a lánnyal, az új mentősükkel több holmi barátságnál. Vagy annak maradványánál. Az öltözőben kivágva az ajtót, sebesen lépek be, kérdőre vonva.
-Ez akkor volt véletlen, mint az, amikor először megcsókoltalak.-a hasonlat talán régi sebeket tép fel, amik eleve feltépették magukat, mikor ma reggel besétált ide. Azóta pedig csak tovább szakadt és vérezni kezdett. Bocsánatkérésem követően mindent kiadok magamból, ami megfordul fejemben, az összes olyan gondolatot, ami nem derűs, sőt, sötét, akár az éjszaka. Nem hagyom, hogy befejezze, nem csak egy mentős volt, tudtam, hogy mi történt vele, és mégis kimondtam a szavakat, melyek viszonzását csókom szegte keresztül. Hezitál, majd olyan hévvel reagál, hogy engem is meglep. Édes ajkai nem változtak meg. Ugyanolyan puhák, megnyugvást hozók, mint régen. Elhúzódik, minden ketten hangosan kapkodjuk a levegőt, de nem húzódok annyira távol tőle. Testét továbbra is a szekrénynek préselem, beszorítva őt a fém és közém.
-Nem kell, hogy segíts. Nem akarom, hogy segíts.-a csók indíttatásával szembemenően szólok, és húzódom el tőle, hátam a másik szekrénynek vetem. Érzem, hogy közelségének hála megmozdul bennem egy emlék, és vágyni kezdek rá, de ökölbe szorított kezekkel állok ellen a puszta gondolatnak is.-Nem akarom ezt folytatni. Ezt sem. Semmit sem.-fordítok neki hátat és indulok el a szekrénysor mentén vissza ki a kocsiállásba. Ezt nem folytathatom így, egyikünknek sem kellene ez az egész. Aminek vége, annak vége.

Jezabel & Darren

Fogalmam sem volt arról, hogy miket pletykáltak rólunk régen, vagy itt, hiszen sose tették előttünk és nem változtak meg velünk. Lehet, hogy a főnöknek nem tetszett, de egy család voltunk, ahol néha háborúdúlt, míg máskor békesség és szeretet, jókedv, miközben szerelmek és barátságok kötöttek egymással az emberek. Együtt harcoltunk az emberek életéért. Néha a házak égtek, míg olykor bandaháborúk tomboltak és még sorolhatnám a dolgokat, de egy dolgot pontosan tudtam, hogy véletlenek nincsenek. Nem véletlenen múlt sose, hogy életben maradunk-e, amikor nekünk támadnak, pedig mi csak segíteni szeretnénk, hanem a társunkon és a barátainkon és olykor saját magunkon. Lehet, hogy Beth és Leslie tudtak a dologról és ez valami fura cselszövés volt a részükről, de akkor se tudtam neki örülni, hiszen mind a kettőnkben a régi sérelmek tépődtek fel, a régi gyengeségeink mutatkoztak meg. Amit akkor nem tettünk meg, most megtettük.
Nem akartam ott maradni, új életet akartam kezdeni, de nem tudtam, hogy merre mehetnénk, egyszerűen elvesztem, hiszen sose szerettem senkit se úgy, mint őt és nem csak őt veszítettem el, hanem a családomat is, akik Leslien kívül maradtak számomra. Nem volt senkim egészen addig, míg ide nem tévedtem és most pedig a múltam és a jelenem találkozik újra, hogy a vihar feltámadjon, s ha a várost nem is, de legalább minket porrá zúzzon, mintha még nem szenvedtünk volna eleget.
- Hirtelen milyen bölcs lett valaki. S szerintem azt mondok, amit akarok, ebben nem akadályozhatsz meg! Valóban sose használtad még az apád nevét? Akkor vajon, hogy nem jutott el idáig a pletyka? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen a legtöbb őrs olyan volt, mint egy család, akik között a hír hamarabb terjedt el, mint bármi más a világon. Mindig mindenki mindent tudott a másik városban történtekről. Biztos vagyok abban, hogy Bast nem ölelt volna meg, ha egy fikarcínyt is sejtett volna arról, hogy mibe csöppen bele, így ne papoljon nekem arról, hogy gondolkozzak hamarabb.
- Mert mit vártál, hogy majd téged is ölelve fognak várni, esetleg virághalmok keretében? Te csak egy újonc vagy itt, aki parancsolgat nekik és semmi több. – szólaltam meg komolyan, de kivételesen már nem gúnyosan, majd az újabb megjegyzésére kicsit feljebb vontam a szemöldökömet. Majd egy apró morgás hagyta el az ajkaimat. – Ne várd azt, hogy szeressenek, amíg nem teszed ezt is az otthonoddá, amíg nem fogadod el az új családodat. Régikért nem tehetsz semmit se, de értük tehetsz. Számítanak rád, de ha meg se ismered őket, akkor ne csodálkozz, ha hamar el is veszted őket… - nem akartam, hogy bárkinek baja essen itt, de szemmel láthatóan meg se próbálta megismerni őket, esélyt adni nekik, hogy ők is lehetnek a családjuk. Nem kell elfelejteni a régieket, de el kell engednie, s elfogadni az újat. Nem mindig mi választjuk meg a családunkat, de egy esélyt mindenki érdemel. Főleg egy ilyen, s bármennyire is a hátam közepére kívántam Ren-t, attól még a többieknek nem kívántam semmi rosszat.
Az újabb megnyilvánulására pedig nem reagálok semmit se, hiszen értelmetlen lenne, helyette inkább a táskámmal lököm meg úgy, hogy véletlennek tűnjön, miközben a kávéját kicsit megmelegítettem. Talán Leslie-nek igaza volt, hogy mókás a boszorkány élet, de azt is tudom, ha rájönne arra, hogy mire használtam, akkor kapnék a fejemre, de néha kell gyerekesnek is lenni.
Nem sok időt nyerek, de pont annyit, hogy legalább valamennyire kitomboljam magam, legszívesebben behorpasztanám az öltözőszekrényem ajtóját, de azt eléggé nehéz lenne kibeszélni. Fogalmam nincs, hogy mivel rázta le a többieket, vagy mit sejthetnek az egészből, amikor is az ajtó kivágódik, majd hangosan becsukódik mögötte, szerintem majdnem még a zár is kiesett belőle, de még se ijedek meg. Nem félek tőle, sose tettem.
- Fogalmam nincs, hogy miről beszélsz. A táskámmal véletlen meglöktelek és ennyi. – nézek rá érthetetlenül, hiszen mindig is farkas voltam, a boszorkány dolog csak azután jelent meg, hogy otthagytam őket és a vándorlásom alatt, így még szép, hogy adom a hülyét. Levegőt is elfelejtettem venni és úgy figyeltem őt. Hallgattam a szavait és éreztem, ahogyan a torkomban gombóc kezd el nőni, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen egy társat elveszíteni. Túl jól tudtam. – Sajnálom. – szóltam közbe, hiszen sose kívántam senkinek a halálát és tudtam jól, hogy mennyire megviselte a dolog. Majd az újabb szavaival eléri azt, hogy felhúzzon újra. –Csak egy mentős voltam? Lehet, hogy nem rohantam be, mint egy őrült a lángokba, de ne felejtsd el, hogy a szemem láttára lőtték le a társamat! Pontosan tudom milyen érzés elveszíteni va… - de mielőtt még befejezhetném, az ajkai ajkaimat érintik. Teljesen lefagyok, végül pedig viszonozom a csókját. Kezemmel a hajába túrok, miközben hátam a szekrénynek simul.  Végül pedig zihálva húzódom el. Figyelem őt, majd megrázom a fejemet, miközben a fájdalom ott csillan a szemeimben, s ha akarnám se tudnám többé titkolni azt, hogy mennyire fontos számomra. – Engedd meg, hogy segítsek… Nem futhatsz örökké, itt nem… - jegyzem meg alig hallhatóan, majd a kezem megremeg, miközben felemelem és az arcára siklik. Félek attól, hogy el fog hajolni, de örökké nem dühönghet. – Meddig akarod ezt folytatni? Meddig akarsz tombolni? - nagyon reménykedtem, hogy nem fognak tovább pendülni a húrok, mert nem voltam biztos abban, hogy nem fog akkor a fejünkre omlani az épület...

Jezabel & Darren

Véletlenekben sosem hittem, de úgy látszik a teóriám megbukott, s vele együtt így én is. A város nem bizonyult elég kicsinek, vagy inkább valami balszerencse hozta őt is ide, a balszerencse pedig nyilvánvaló most egy nyomozó volt és a fekete kocsija. Örök hálám ezért ne várja, bár gyanítom ő pontosan tudta, hogy itt vagyok, és kizárt, hogy ne tudott volna a kis ügyletünkről. Az ilyenek futótűzként terjednek. A helyiekhez nem jutott el, hála annak, hogy a nevemnek apám szerint tisztának kellett maradnia. Na nem, mintha zavart volna a nevem körüli problémázásokból bármi is.
Kismillió emberhez lett volna inkább kedvem, hozzá kevésbé, tükröt ugyanis rettentő jól ő is tudott elém tartani, aminek én kevésbé örültem. Kérdésemre nem túl reagál, mást nem is vártam volna mondjuk. Rég nem voltunk mi olyanok, akik mosolyognak a másikra és elviselik azt minden körülmény között és minden áron. Eltűnt, miután kitettem. Ennyi. Mással is megesik, nem?
Szavaira nem reagálok, összeszorítom a fogaim és maradok a szoborlét mintapéldánya, míg meg nem öleli az egyik kolléga. Féltékenységi rohamnak nem mondanám, és nem volt már az enyém, mégis zavart, hogy más pasik ölelgetik. Bevallani nem fogom, és próbálok higgadt maradni, nyilvánvaló túl jól ismer, hogy tudja mit kell hallani, vagy látni rajtam, ami tökéletesen kifejezi a nemtetszésem.
-Sosem használtam ki a az apám nevét, és nem pitiztem senkinek. Talán gondolkodhatnál, mielőtt megszólalsz.-nem túl kedves visszavágásom nyilván nem veszi zokon jobban, mint ahogy eddigi szavaim szívére vette. Tudhatta, hogy nem az apám hátán másztam fel, ez még tőle is olyan húzás volt, amit nem néztem volna jó szemmel mástól sem. Hiába, ha valamit utáltam, az az álszentség, bár jómagam is ebben a cipőben lépdeltem most.
-Még elintézheted. Biztos ott is lelkesen fogadnak majd.-nem volt kedvem itt lenni, a műszakot meg aztán pláne nem akartam itt tölteni. Elgondolkodtam, hogy hátraarcot fújok, beadom a papírokat és végérvényesen felmondok. Ez volt az életem, de voltak dolgok, amiket nem bírtam volna tovább csinálni. Nem csak miatta. Túl sok volt az elmúlt hónap. A sikertelen mentések, a társam halála. Besokkoltam, hiába a pszichológus, akit nem látogattam.-Ja, azok.-válaszolok tömören, bár nem kérdezte a véleményem. Sosem voltam az a típus, aki jópofizik, az embereimtől elvártam a pontosságot, a precízséget, ezen felül ez a hely sosem lesz olyan, mint az otthonom.
Felhorkanok, semmi köze nem volt ahhoz az esethez, nem volt ott és az egész nem olyan, volt, ahogy leírta. Nem azért halt meg, mert mást mentett, nem magát. Azért égett halálra a szemem láttára, mert a felszerelése nem bírta azt, hogy ő a munkáját végzi. Senki sem hitte el, amikor pedig szembesítettem az illetékeseket a fukarságukkal, még én voltam a kezelhetetlen. Nevetséges. A nemrég kihűlt kávém szinte szembe jön velem, hála annak, hogy meglök, és szinte perzselni kezdi bőröm. Odakapok a kabátom ujjával és  félrelökve a körém gyűlő társakat, az öltözők felé veszem az irányt.
-Oké, egy tapló voltam, amiért kidobtalak. De soha többé ne próbálkozz olyannal, mint most, megértetted?-lépek elé, kezeim két oldalt megtámasztva a szekrényen.-Bunkó voltam, sajnálom. De nem azért helyeztek ide át, mert én kértem. Vagy mert én akartam. Az apámhoz sincs ennek semmi köze. Végignéztem, ahogy halálra ég egy társam, fel tudod, ezt fogni? Egy évig ültek a babérjaikon, mire eljutottak odáig, hogy meghallgatást tartsanak, kiderítsék ki a felelős. Te ebből kimaradtál. Egy mentős voltál csak. Akkor tudtad, hogy minden kocsin lévő élete számított. -túl közel volt hozzám, és tudtam jól, hogy nem kellene megtennem, de mielőtt bármit mondhatott volna, egyszerűen megcsókoltam.