Sokan nem hisznek a jóság vagy éppen a szeretet erejében, de talán pontosan azok hibáznak az életben a legnagyobbat, akik ezeknek az erejét nem ismeri el. A harag és a düh is sok mindenre képes, ahogyan a bosszú is, de mindegyik csillapodik idővel, viszont a szeretet és a többi hasonló érzés, tulajdonság nem párolog el csak úgy senkiből se. Szerettem másokon segíteni, ha már részben a családommal szemben elbuktam, mert nem vettem időben észre a veszélyt és végül a testvérem is az életével fizetett azért, hogy engem megvédjen. Akkoriban mérges és dühös voltam rá, de idővel megértettem, hogy miért tette. Adam életben maradt és lehetőséget akadtam évszázadokkal később arra is, hogy megvédjem őt a távolból, ha már eleinte nem lehetett, ahogyan Ashert is mindig megfogom és ha engedi, akkor Gilliant is. Itt otthonra lelhet, elég nagy, hogy elférjen ő is és nem hiszem, hogy a fiam ellenezné a dolgot, hiszen ő is barátságos mindenkivel szemben.
A lány kérdése meglep és rövid időre némaságba is burkolózom. Nem szólalok meg, nem mondok semmit se, csak figyelem a poharam tartalmát, mintha magam sem tudnám, hogy mit kellene erre felelnem, pedig pontosan tudom, csak néha pont azok árulását a legnehezebb elfogadni, akiknek a legnagyobb bizalmat adtuk meg. – Több évszázaddal ezelőtt történt. A gyermekeim apja vétett olyat, amilyet egyetlen egy férjnek és apának se lehetne… - pillantottam végül a társaságomra. S láthatta az íriszeimben, hogy nem vidám témáról lenne szó, ha még inkább mesélni kezdenék. Talán azt megbocsájtottam volna, hacsak az én életemre tör, de nem így volt. A gyerekeink ellen elkövetett bűnöket pedig képtelen voltam megbocsájtani jelenleg, még akkor is, ha egy apró részem reménykedett abban, hogy a jóság továbbra is él az egykor szeretett férfi szívében, csak elfelejti meghallani annak a hangját.
Könnyedén zártam őt a karjaimba, mintha csak ő is az én lányom lenne. Sok esetben nem a vér teszi a családot, erre előbb vagy utóbb mindenki rájön. Amikor megszólal, akkor kicsit meglepetten nézek rá. – Miből gondolod ezt? Miért lenne melletted bárki nagyobb veszélybe? – kérdeztem meg kíváncsian, majd anyai szeretettel simítottam ki arcából a haját, hogy utána egy puszit nyomjak a homlokára, mintha csak így akarnám elűzni a démonait. – Mi van akkor, ha ma csak segíteni szerettél volna, de elkéstél? – pillantok rá békésen, majd amikor meglátom a könnycseppet a szeme sarkában, akkor ismét magamhoz ölelem és gyengéden simítok végig a hátán és a haján is, hogy megnyugtassam őt. – Ha szeretnéd, akkor varázslat segítségével megnézhetjük, hogy mi is történt pontosan. – ajánlom fel neki, hiszen ha ez segít abban, hogy tisztábban lásson, akkor nem pont tőle fogom megtagadni a mágia erejét, hatalmát, amivel én is rendelkezem.
- Akkor emiatt már nem kell aggódnod. – utaltam a szállás dologra. Addig marad, amíg szeretne és ha engedi, akkor szívesen segítek neki megbékélni az új helyzettel is. – Nem egyedül élek. Asher már régen alszik, mert holnap iskola van számára a fiam pedig külön él már. Több évszázada nem láttam, de aztán kiderült, hogy ezen a vidéken él. – pillantottam a képekre mosolyogva, majd közelebb léptem az egyikhez, ahol egy kisfiú állt. – Ő Asher, biztosan szeretni fogjátok egymást. Ők pedig szintén a gyerekeim mutattam egy képre, amin több ember is állt.  Több évszázada látták meg a napvilágot, de már csak ő él… - s ekkor picit elcsuklott a hangom, de végül rendeztem arcom vonásait és úgy pillantottam a váratlan vendére, akire hazafelé tartó úton botlottam. Az idősebb férfiről meg kitalálhatta, hogy egykoron a férjem volt, a gyermekeim édesapja.

Soha nem volt szükség arra, hogy megbocsássak valakinek. Elszigetelt gyerekként éltem, azt sem tudtam, mi micsoda. Nem szocializálódtam, és ennek következményeit most a bőrömön tapasztaltam meg. Nem volt senkim, menekültem egyik helyről a másikra, remélve, hogy egyszer megtalálom azt a menedéket, amire szükségem volt. Haza nem akartam menni, a szüleimet még mindig megvetettem, nem tudtam elfelejteni azt, amit velem tettem. Egy egész életet tettek tönkre, és észre sem vették, hogy ez mennyire fájó tudott lenni egy olyan törékeny lénynek, mint én. Az igazság fájt, de nem nekik. Sosem látták be, ha tévedtek. Fényezték magukat a rengeteg csillogással, azzal, hogy minden megadatott nekik. A baráti társaságuk drágább göncöket viselt, mint az egész királyi család Nagy-Britanniában. Senkinél nem találhattam megértésre.
Az előttem álló nő viszont más volt, csak sosem foglalkoztam vele. Mindig is féltem az újtól. Most mégis mindent úgy próbáltam ki. Túl sok volt a változás. Az újdonság ledöntött a lábamról, állandóan szédültem. Ki akart megállítani abban a tébolyban, amit most a világra készültem szabadítani a saját szabadulásommal? - Kit szerettél már, aki összetört? - kérdeztem váratlanul. Tényleg az lehetett számára, hisz beszélt a szeretetről, a szív hatalmáról, a megbocsájtásról... én mégis a saját magára vonatkozó részt ragadtam ki. Hallani akartam, hogy valamennyire érezni is tudjam. Már ha egyáltalán képes vagyok még ilyesmire.
A karjai valamennyire megnyugtattak. A világ békéjét adta az a pár másodperc, amíg átölelt. Olyan dolog volt, amit a saját anyámtól sosem vártam el, mert nem volt benne semmi olyan, ami anyává tette volna. Ellenben Zafirával. - Én azt hiszem, nagyobb veszélyben vagyok, mint valaha. És mindenki, aki velem van... - hajtottam le aztán a fejemet, szinte érezve, hogy egy könnycsepp már készen állt arra, hogy végigégesse az arcomat. Nem szerettem mások előtt sírni, de ehhez most túl gyenge voltam. Nem tudtam elfogadni, amit ma este tettem. Azt a lányt... nem emlékeztem. Én voltam? Vagy valaki más? De én voltam véres. A lány csak feküdt ott a hídon. Én álltam mellette... miért esett ki az egész? Azt sem tudtam, hogyan kerültem oda, a hídra. - Már a második ember halt meg a közelemben. Az egyiket biztosan én öltem meg, de ami ma este történt, még számomra is... rejtély. - nyeltem újabbat. A nagymamám egészen biztosan nem lenne rám büszke, ha tudná, hogy mit tettem. Vagy mit készültem tenni. Ő biztosan jobb farkas volt, mint én.
Letöröltem az árválkodó könnycseppemet, majd próbáltam bizakodó mosolyt villantani. - Az jó... szóval jó lenne. - köszörültem meg aztán a torkom, majd körülnéztem. Az egész ház családi kuckónak tűnt. Csak éppen... családot nem láttam. - Hol van mindenki? Egyedül élsz itt? Mert a képek... - néztem a falon díszelgő fotókra.

Az élet sose lesz fair, ahogyan könnyű se, hiszen pont az árult el, akiben feltétel nélkül megbíztam. Ahogyan elvette tőlem majdnem minden gyermekemet, vagyis elvette, de legalább egy életben maradt Adam, még ha hosszú idő is kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Majd pedig nem olyan régen újra tőrbe csalt egy boszorkány segítségével, hogy ne ismerjem fel őt. Ennek köszönhetően született jó pár éve egy másik fiam, akiről még a testvére nem is tud, de amint rájöttem a dologra elmenekültem. Talán gyávaság futni, de olykor hasznos is, mert sose engedtem volna azt, hogy egy olyan őrült mellett nevelkedjem a fiam. Ha kell, akkor meg is halnék a gyermekeimért, de többé nem hagyom azt, hogy bárki is bántsa őket.
- A megbocsájtás és a szeretet nem ugyanaz, vagyis nem teljesen. Az ember sokkal nehezebben tud olyanokat szeretni, akik egyszer megbántották, akik sok kárt okoztak, még ha nem is láthatóakat. – kezdtem bele, majd egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mégis miként kellene ezt kifejteni. – Nem mi döntjük el, hogy kit szeretünk, hanem a szívünk. Lehet, hogy úgy érzed képtelen vagy rá, de ha mélyre leásnál, akkor rájönnél arra, hogy valamennyire azért szereted őt. A megbocsájtás pedig eléggé nehéz, s sose lesz könnyebbe. Hidd el, hogy ismerem az érzést, hogy milyen szeretni valakit, elárulva lenni és megtörve, ahogyan azt is, hogy mennyire nehéz megbocsájtani. Tudod, én magam sem vagyok abban biztos, hogy valaha képes leszek egy személynek megbocsájtani. – pillantottam rá szelíden, mert lehet, hogy sok a szeretet bennem és hasonló dolgok, de ennek ellenére azért nekem is volt mumusom, olyan, aki irányába nem tudom, hogy valaha képes lennék-e megenyhülni. Mert szeretni mindig is fogom, de attól még nem tudom, hogy képes lennék-e valaha a tetteit megbocsájtani vagy hinni abban, hogy nem ment el teljesen az esze.
Örültem annak, hogy az ölelést nem vette túlzottan a szívére és elfogadta. Nem erőltettem volna semmit se, de úgy éreztem, hogy segíthet neki. Nem mindig csak szavakkal lehet gyógyítani, néha egy-egy kedves gesztus is csodákra képes. Nem is kis csodákra.
- Talán, ha a nagyidat ismerted volna, akkor tudtál volna erről a világról, de néha amiatt se beszélnek erről a beavatottak, mert a szeretteiket szeretnék megóvni és sokan úgy hiszik, hogy a tudatlanságnak köszönhetően nincsenek veszélyben, ami részbe igaz, másrészt meg nem. – majd kortyoltam párat az italomból, amikor megállapította, hogy én boszorkány lehetek, akkor csak bólintottam, hogy valóban az vagyok. A korom pedig eléggé lényegtelen jelenleg. – Héé… - nyúltam arcához, majd anyásan végig simítottam rajta. – Természetesen maradhatsz. A vendégszoba a tiéd lehet. Kerítünk ágyneműt is, meg ha gondolod, akkor holnap elmehetünk venni is egy-két ruhát neked. - tettem még hozzá ezt az apró információt barátságosan. Nem okoz gondot nekem, s nem hiszem, hogy pont a ruháiért szeretne hazamenni és találkozni a szüleivel. Ha akarnám a lányukat ki is törölhetném az emlékükből, de erre vélhetően sose lennék képes és addig jó, amíg Gillian fejében se fordul meg.

Talán azért kaptam ezt a sok szemetet a nyakamba, mert sokat voltam irigy más emberekre. Közöttük olyanokra, mint ő. Úgy tűnt, mint aki képes minden szeretetét megosztani másokkal. Szöges ellentéte volt annak a nőnek, akit anyámnak kellett neveznem, pedig nem volt más, csak egy test, ami kilökött magából pár hónap elteltével. Hozzászoktam a rideg valósághoz, ahhoz, amiben élnem kellett, ennek ellenére amikor láttam, hogy másokkal hogyan bánnak a szülők, rájöttem, hogy nem az a normális, ami velem történik. Sőt, kkicsit sem volt rendesnek nevezhető az az élet, amiben részesítettek. Ugyanennyi erővel akár bezárhattak volna egy gardrób szekrénybe, nagyjából ugyanott lettünk volna. Igaz, ha ennél is jobban antiszociálissá váltam volna, ki tudja, hová sodort volna az élet. Régóta egy börtönben csücsülnék. Elég sok gyilkosságot írhattak volna a számlámra, bár már így is három élet száradozik a lelkemen. Az egyiket ezek közül nem bántam, kettőt viszont igen. Azok nem szándékosan történtek.
- Én tudok szeretni, de... ennek ellenére úgy érzem, soha nem leszek képes megbocsátani annak, akinek köszönhetem ezt az életet. - hajtottam le a fejemet. Ideje volt őszintén élnem az életemet, de nem is gondoltam, hogy pont ő lesz az, aki kiváltja majd belőlem, hogy megnyílajk. Nem akartam kolonc lenni valaki nyakán, és azt sem akartam, hogy azt érezze, törődnie kell velem. Hogy... az anyámnak kell lennie, mert szó sem volt ilyesmiről. Én csak önmagam akartam lenni, de ennek eredményeképpen meghalt egy fiatal lány ma este, és az én kezeim tehettek róla. Csak úgy élhetnék le egy életet, ha hátat fordítok saját magamnak.
Az ölelés hatására megkönnyebbülten felsóhajtottam, bár csak pár másodperc elteltével. Nem számítottam ilyesfajta gesztusra, de jólesett. Furcsa melegség volt ez olyantól, aki tudta, milyen szülőnek lenni. Legalábbis nem utasította el elvből azt a kavalkádot, ami ezzel járt. Nem akart a ridegségével másokat büntetni.
Egy apró sóhajt engedtem ki a számon. - Szóval ő is farkas volt. - jegyeztem meg. Ezek szerint a szüleimen kívül mindenki engedett ennek a késztetésnek. Bár ki tudja, hogy mégis milyen ösztönök kellettek ahhoz, hogy két olyan ember találkozzon és szeressen egymásba, akiben ott lappang a farkas, és nem akarják kiváltani. Megráztam a fejemet. - Nem tudtam, hogy farkas lehetek. Semmilyen jel nem utalt rá, és... igazából nem is sejtettem, hogy van egy világ a hétköznapin túl. Előtte nem hallottam farkasokról. Boszorkányokról. - néztem rá ekkor már határozottabban. Nem keleltt nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, mi is ő. Valami belém volt programozva, ráéreztem. De lehet, hogy tévedtem. - Esetleg egy... pár napig itt maradhatnék? Nem akarok most... egyedül lenni. - vallottam be lehajtott fejjel.

Csendesen figyelem őt és az anyai szív csöppet se tudja meghazudtolni magát. Lehet, hogy nem a lányom, de egykoron nekem is volt és nem védhettem meg. Talán csak nem akarom újra elkövetni azt a hibát, hogy a világ magával ragadjon egy ártatlan lelket. Vannak olyanok, akik megérdemlik a törődést, ahogyan olyanok is, akik szinte meg se érzik azt. Mondhatnám azt is, hogy talán egyszer eljön az a pont is, amikor lemondunk valamikor, amikor már nem látunk reményt arra, hogy segítsünk neki, mert annyira vak, de ebben hinni talán a legnagyobb hiba. A törődés sose fog megszűnni, inkább csak megtanuljuk elrejteni, ahogyan egyre kevesebben tudják értékelni eme önző és sokszor kegyetlen világban, amely kacagva gyűjti szinte már a megtört lelkeket.
A kérdése meglep, de valahol érthető is. Egy pillanatra elgondolkozom, hol őt, hol pedig a csendbe burkolódzó szobát figyeltem a sötétségben, vagyis a félhomályban.
- Szerintem erre senki se tudja pontosan a választ, mindenki másképpen látja a világot, de véleményem szerint igen. Mindenki megérdemli a törődést. Sokan nem hisznek ennek a dolognak, vagyis érzésnek az erejében, pedig minél erősebb. A szeretet képes összetört szíveket összeforrasztani, ahogyan reményt is adni. – mosolyodtam el szelíden, s ha engedte, akkor gyengéden végig simítottam kissé megviselt arcán. Majd pedig ha nem tolt el, akkor csak közelebb húztam és a karjaiba vontam őt úgy, ahogyan egy anya tenné a gyermekével ilyenkor és egy apró puszi landolt fejetetején.
Pár pillanattal később pedig elkezdtem őt a fürdő felé vezetni, illetve tiszta ruhát és törölközött kerestem. Amikor pedig láttam, hogy meglesz, akkor visszasétáltam a konyhába és ott foglaltam el magam. Vélhetően a nappali kényelmesebb lenne, de ilyenkor szeretem magam elfoglalni valamivel. Segít megnyugtatni és átgondolni, hogy mit is kellene tenni. Azt tudtam, hogy nem fogom felhívni a szüleit. Az most nem lenne helyes, talán áruló lennék a szülők körében emiatt, de úgy éreztem, hogy itt nagyobb biztonságban és jobb helyen, mint otthon. Ha szeretne, akkor maradhat később is. Van elég szoba a lakásban és a fiam se bánná. Sőt, szerintem még örülne is a társaságnak.
Amikor visszajött, akkor mosolyogva mutatta neki, hogy üljön le nyugodtan, majd egy kis házikészítésű kekszet és teát raktam le elé, míg végül én is helyet nem foglaltam.
- Inkább csak sejtettem. Ismertem a nagymamádat. Remek farkas volt, sokan tanulhattak volna tőle, így ebből gondoltam, hogy van köztetek farkas, még ha nem is váltották ki az átkot. – feleltem neki őszintén, majd egy aprót kortyoltam az italomból. – Sose meséltek neked arról, hogy farkassá változhatsz? – kérdezem meg kíváncsian, s kicsit érthetetlenül. Nem is értem, hogy mit gondoltak a szülei. – Esetleg kérsz valamit? – ha igen volt a válasz, akkor igyekeztem teljesíteni is a dolgot.

Sors... még csak hírből sem ismertem a kegyességét. Nekem sosem kegyelmezett, mindig csak büntetett, megtalálta a legjobb módját annak, hogy szenvedjek. Talán jobban kellett volna erőlködnöm, de a problémák már azzal elkezdődtek, hogy egy olyan helyre születtem, amiről nem én döntöttem. Nem zárhattam ki őket pólyás koromban, mondván, hogy tudom, milyen elcseszett élet vár rám, ha a közelükben maradok. Előbb bíztam volna rájuk egy pitbull kutyát, mint egy hús és vér csecsemőt, de úgy tűnt, hogy ők észre sem vették, szülőként milyen ótvar népség. Igaz, saját magunkról sosem tudjuk egészen pontosan, milyen hibákkal rendelkezünk. De az, hogy már egész hiba-hegyeket hagyjunk figyelmen kívül... felfokozott teljesítmény volt szükséges. Én voltam a hibás mindenért. Én születtem rossz génekkel, rossz aggyal, és semmire sem használható felfogóképességgel. Persze, hogy minden az én bűnöm volt. Ezért is voltam úgy vele, hogy ha már ennyire problémás vagyok, miért maradnék?
- Van olyan, aki megérdemli az ilyesmit? Mármint a sorstól. - tettem aztán hozzá némi magyarázatot. Talán velem volt a baj, rosszul ítéltem meg az embereket, és a saját múltamból kiindulva, még az ellenségeimnek sem kívántam volna bizonyos dolgokat. Minden átértékelődött, új értelmet nyert... nekem nem voltak ellenségem, de barátokat sem adott az élet. Csak egy zsúfolt ketrecben éltem, körülvéve hol rendezett, hol valódi állatokkal, és sosem tudtam jól megítélni, melyikük ragadozó, és melyikük jámbor.
Bólintottam, majd követtem. Valószínűleg kevés lett volna szavak formájában elmondani, mennyire hálás voltam neki. Egyáltalán nem tartozott nekem felelőséggel, de mással sem. És abban csak továbbra is bíztma, miután kisétált, hogy nem az lesz az első dolga, hogy felhívja a szüleimet. Az anyám nem tudta, hogy hol éltem. Az apám pedig valószínűleg nem is érdeklődött irányomban, tekintve, hogy ő mindig nyomatékosította: fiút akart, nem egy mihaszna lányt.
Gondosan mostam le magamról a vért, majd miután a szagokat egy kellemes illat váltotta fel, nyugtáztam, hogy tényleg tiszta lettem. Belebújtam a kényelmes ruhadarabokba, amiket kikészített nekem, majd visszaindultam. Az ösztöneimre hagyatkoztam, hogy hol kell keresnem őt, és nem is tévedtem, a konyhába fordulja meg is pillantottam. - Így már... sokkal jobb. - mosolyodtam el halványan, miközben leültem. Kezdtem otthonosan érezni magam, ami azért volt nagy szó, mert... én soha nem éreztem magam othton sehol. - Maga boszorkány, igaz? - tettem fel aztán a nagy kérdést. - Ismeri a szüleimet évek óta... de azt is tudta, hogy vérfarkasok, akik nem váltották ki az átkukat? - kérdeztem kíváncsian, le sem véve róla a szemeimet.

Sok mindent megéltem már, hiszen a férjem meg akart ölni, de helyettem a nővérem halt meg. Boszorkányok voltunk és túljártunk az eszén, de a gyermekeimet már nem tudtam megvédeni tőle. Mára már csak Adam élt, s a másik fiam, aki egyáltalán nem ismerhette az apját. Átvert és hozzámentem még egyszer, majd valahogyan a rám küldött átok egyre inkább megrepedt, ahogyan Asher egyre inkább nagyobb lett. Adamnak fogalma sincs arról, hogy van egy testvére, de idővel majd őt is megkeresem és elmondom, de azt se tudom, hogy miként tegyem ennyi évszázad után. Nem menekülhetek örökké és miatta jöttem ebbe a városba, hiszen itt volt és azt is tudtam már, hogy orvos. Már csak ki kell találnom azt, hogy miként keressem meg, illetve miként találjam meg az unokámat is, akiről azt hitték, hogy meghalt, de valójában a világon koszálló egyik legnagyobb szörnyeteg nevelte fel. Fogalmam sincs abból, hogy mi lett a lányból, de remélhetőleg nem velejéig romlott valaki.
Szavaira elmosolyodtam, de alapból ilyen voltam. Szerettem másokon segíteni. Főleg akkor, ha megérdemelték és ez a lány megérdemelte. Az élet és a szülei is kegyetlenül bánthattak vele, pedig nem érdemelte meg. Legtöbb esetben pedig pont azokat büntette az élet, akiket nem kellett volna, akik nem szolgáltak rá. Akik meg megérdemelték volna, azok pedig vígan éltek és semmit se tettek ellenünk. Sőt, sok esetben még hagyták is, hogy tovább rontsák a világot.
- Szívesen segítek, hiszen nem érdemled meg azt, hogy a sors így bánjon veled. – pillantottam rá mosolyogva, majd gyengéden végig simítottam az arcán, hogy utána hazavigyem őt is. Asher már régen alszik ilyenkor, s remélhetőleg nem is fog felébredni, ha meg igen, akkor nem lesz semmi gond, hiszen imád megismerni új arcokat. Addigra meg remélhetőleg kicsit jobban lesz Gillian is.
- Hamarosan pedig meg is érkeztünk és barátságosan terelgettem befelé, miközben arról érdeklődtem, hogy kér-e valamit. – Rendben, akkor mindjárt csinálok neked egy teát. Esetleg addig megfürödhetnél. Biztosan jót tenne, ha nem a véres ruháidban lennél. Tudok adni pólót és pizsama nadrágot is. – pillantottam rá barátságosan, majd ha belement a dologba, akkor először a hálószobába mentem, vettem el törülközőt és ruhát neki, majd pedig bevezettem a fürdőbe, ahol megnyitottam a csapot és hagytam, hogy a kád megteljen. Tettem bele neki habot, majd leraktam a ruhákat. – Ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan szólj. Lent várlak a konyhában a teával. – majd ki is sétáltam a fürdőből, hiszen biztosan szeretne egyedül lenni. Én pedig neki láttam, hogy elkészítse neki egy kis gyümölcsteát némi nyugtatóhatással.

Mindig is képes voltam csendben meglapulni. Tűrni, ami velem történt, csak mert a neveltetésemhez tartozott a mosolygás és a bájvigyor. Nem szerettem a túlzásokat, ezt mindig túlzás nélkül emlegettem fel - leginkább magamnak. Nem sok barátom volt, és aki akadt, azt is elmarták tőlem a szüleim a szigorú rendszerükkel. Mintha arra hajtottak volna, hogy megfojtsanak, s éppen ezért volt jó végre különülni tőlük. Csak nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz. Nem az, hogy kevesebb a pénzem és meg kell érte dolgoznom, hanem hogy egyedül leszek. A szociális képességeim hagytak kívánnivalót maguk után, nem voltam képes csak úgy beilleszkedni a társadalomba, s annak szerves része lenni. Tényleg egy életképtelen gyerek lett volna az álmuk? Valószínűleg igen, hisz minél jobban függöttem volna tőlük, annál kevesebb fejtörést okoztam volna nekik azzal, hogy el akartam tűnni az életükből. Vagy inkább azt akartam, hogy ők tűnjenek el az enyémből, és sose tegyék be a lábukat abba a lakásba, amely az én nevemen szerepelt. Ha egyszer megadatik, hogy gyerekem legyen, sosem fogja tudni, hogy kik a nagyszülei. Elég volt nekem elszenvednem, a saját véremet nem fertőzhetem tovább.
- Megígérem. - Bólintottam lassan. Nem akartam szó nélkül eltűnni, azzal hálátlannak tűntem volna, s az nem szerepelt a terveim között. - Túl sokat tesz értem, ezért kegyetlenségnek érezném, ha szó nélkül indulnék el. - Jelenleg ő volt az egyedüli, akit az érdekelt, milyen ember vagyok, és hogy egyáltalán jól vagyok-e. A tárgyalásom közeledvétel az embereket nem az hozta lázba, hogy jól vagyok-e, inkább hogy tényleg én tettem-e és ha igen, milyen indíttatásból.
Halvány mosollyal fogatam szavait. Nem utált. Ez már haladás, és inkább hallgattam ezt a verziót, mint a másikat, de abból mindig is több jutott. Talán tényleg nem voltam szerethető lény, de ezt utólag már kitől is kérdezhetném meg.
Követtem őt, ám mikor ő már beszélt, én még a ház szépségében gyönyörködtem. Nem élt nagy luxusban, inkább azt a jelzőt használtam volna rá, hogy otthonos és meleg ez a helyz. Olyan otthon, amely nekem nem jutott, nem hencegett felesleges dísztárgyakkal, sokkal inkább a gyermekeivel büszkélkedett. - Egy tea jól esne, köszönöm. - mondtam lassan, miután megsimította az arcomat. Hol bújkált eddig ez a nő?

Nem szoktam soha se azt állítani, hogy én vagyok a világ legjobb édesanyja, hiszen megöltem a saját lányomat, mert teljesen kifordult önmagából és senki se tudott neki segíteni. Nem voltam jó édesanyja, de akkor se lettem volna soha képes bántani a lányomat, egyszerűen csak nem volt más választásom és inkább én tegyem meg, mint valami őrült vadász, aki eljátszadozik vele. Azóta is azon dolgozok, hogy egyszer sikerüljön újra visszahoznom őt és egy újabb esélyt kapnom arra, hogy vele lehessek. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez a titok megöl legbelül és szép lassan felemészt, hiszen lehet, hogy többé nem öregszem, de így már mit sem ér ez az egész, hiszen miatta állítottam meg az időt, de most meg nincs itt. Egyszerűen csak hiányzik. – Hmm, nem kell megköszönni. Ez természetes dolog, hogy segítek. Csak ne tűnj el szó nélkül. Ennyit kérek. – lehet, hogy nem voltam az édesanyja és nem is kötött össze minket semmilyen vér, de ennek ellenére fontos volt számomra és úgy szerettem őt, mintha a lányom lenne és meg akartam védeni őt is. Mind magától, mind a szüleitől és ettől az őrült világtól is, de ettől már eléggé elkéstem, hiszen kiváltotta az átkát, így az a legkevesebb, ha mellette maradok és segítek neki ezen az ösvényen megmaradni, mielőtt esetleg a sötétség beszippantaná. – Miért lennél teher? – kérdeztem visszacsodálkozva, miközben szép lassan elindultunk a kocsi felé, hiszen itt volt az ideje, hogy menjünk, mielőtt még valaki meglát minket. Azt is tudtam már, hogy mit fogok mondani a telefonban, s a rendőrök pedig hinni fognak nekem, hiszen nem egyszer varrtam már őket össze, így nincs semmi okuk arra, hogy kételkedjenek bennem. Segítettem neki beszállni az autóba, majd sietve szálltam be én is, majd az újabb kijelentése meglepett és megráztam picit a fejemet. – Nem szokásom csak úgy utálni valakit, így nem értem, hogy miért gondoltad ezt. De hidd el, hogy nem utállak és tényleg segíteni szeretnék. – mondtam neki komolyan és barátságosan, majd el is indultam haza. A férjem a következő napokban nem lesz otthon, így nincs miért aggódnom és pár napot én is ki tudok venni a melóból. Amúgy is mostanában túl sokat túlóráztam. Amikor pedig hazaértünk, akkor sietve álltam be a garázsba, majd elindultam vele együtt az ajtó felé. Kinyitottam előtte, majd betessékeltem. Kiléptem a cipőmből, majd beljebb sétáltam. – Nos, ez lenne az én otthonom. Érezd magad otthon. Hmm, először szerintem egy fürdő jót tenne, illetve a lányom ruhái között biztosan találunk olyat, mai jó rád, hogy ne ebben a véresben legyél. Esetleg teát kérsz? – kérdeztem tőle barátságosan, s ha engedte, akkor megsimogattam az arcát, ahogyan egy anya tenné a gyermekével.