Bármennyire is szeretnék jelen pillanatban profi színésznő lenni, aki képes elrejteni ez érzéseit a közelébe sem érek ilyen fogalomnak és ezért is érzem magam olyan kényelmetlenül jelenleg, hiszen pontosan tudom, hogy nem hiszi el, amit összezagyváltam. De én tényleg nem akarom, hogy a múltam egyik sötét foltja rávesse az árnyékát a jövőmre, mert én tényleg komolyan el szeretnék itt helyezkedni és nem akarom, hogy azért menjen csődbe ez az egész, mert valami ostobaságon dolgoztam, amikor még fiatal voltam. Bár nem, mintha most olyan öreg lennék.. Egyszerűen csak haladtam a korral előre. Mármint mindenki halad a korával előre senki nem marad meg a helyében és él boldogan örökké húsz-harminc évesen. Nevetséges gondolat az egész. Jaj, remélem nem most szúrtam el ezt az egészet. Bár, ha már aláírtam a szerződést, akkor minden érvényes, nem? Itt dolgozom. És csak nem rúgna ki, hogy még egy papír munkát csinálhasson ilyen hamar.. De ha széttépi, akkor végül is meg nem történtté teheti majd.. Jaj, egek csak ne emiatt veszítsem el ezt a lehetőséget. – Á.. Csak az egész váratlanul jött.. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ilyen információval is rendelkezzen rólam. Úgy értem ez olyasmi az egyetem körében, mint például máshol az ufók megjelenése, vagy pedig az éjszaka leple alatt élő szörnyeteg, aki az erődben fogyassza áldozatait ebben a városban.. Mind-mind csak bugyuta legenda, ami szájról-szájra terjed és a végér teljesen megváltozik ettől még nem lesz igaz.. Egyszerűen csak zavarba hozott a tény, hogy még erről is tudsz.. Ennyi az egész.. Tényleg.. – Eszem ágában nincs felvállalni önmagam, mint egy igen csak pusztító vírus arca. Szeretném azt magam mögött hagyni és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy az emberiséget szolgálhatnám vele az igazság az, hogy már nagyon régen elkanyarodott egy olyan irányba a dolog, amikor többet lehet már vele ártani, mintsem segíteni. – Köszönöm.. Én tényleg nagyon hálás vagyok a lehetőségért. – Immár a mosolyom őszinte, nem zavarodott, mint pár perccel ezelőtt volt, hiszen igyekszem még az agyamból is kitörölni, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént. – Igazán nagylelkű tőled, hogy nem ítélkezel, hiszen ez az egész csak egy buta szóbeszéd, amit már nem is tudom, hogy ki kezdett el terjeszteni. Talán a szobatársam, aki valahogy a művészetbe volt inkább szerelmes és, amit én csináltam az neki egyfajta boszorkányság volt.. – Lehet, hogy jobban értek néhány dologhoz, mint mások, de ettől függetlenül nem azt jelenti, hogy már meg kell bélyegezni. Habár tényleg dolgoztunk valamin, de az már egy ember életét megkövetelte magának és nem fogom engedni, hogy még egyet elragadjon mellőlem.
Ha nem tudnám már kezdettől, hogy azok a bizonyos „pletykák” igazak, és valóban teljesen ártalmatlanul tettem volna fel a kérdést, akkor is hamar gyanússá válna Violet reakciója. Az az ideges, rövid nevetés, a remegő kezei, a feszültség az arcán, vagy ez az érthetetlen zagyvaság, amit összehoz az atombombáról... nem is értem, ez egyáltalán hogy jön ide, de meg sem próbálom kibogozni, hogy mit akart vele. A lényeg, hogy minden jel egyértelműen arra utal, hogy takargat valamit, és bár én ezt eddig is tudtam, mégis ilyen árulkodó magatartás mellett nyugodtan maradhatok nyíltan is szkeptikus. Összehúzom a szemeimet, előbb úgy figyelem a magyarázkodását, aztán egyik szemöldököm a magasba emelkedik annak jele képpen, hogy nemigen hiszek neki. Aztán előrébb dőlök a székemen, és az asztalra könyökölve fürkészem a lány arcát azt fontolgatva, hogy vajon mit is feleljek erre. - Tudod, ez azért most nem volt túl meggyőző – világítok rá végül azonnal a lényegre. Lassan mégis elmosolyodom, már csak azért is, hogy ne kételkedjen emiatt a jóindulatomban. Ne higgye, hogy megingott benne a bizalmam, inkább megpróbálok barátságosan kíváncsi maradni. Közben egyik kezemmel előre nyúlva visszaveszem a szerződéseket, ellenőrzöm az aláírásokat, és miután meggyőződtem róla, hogy minden stimmel, vissza is szolgáltatom a saját példányát, a többit pedig elteszem. Ezzel immár hivatalos is lett, hogy a vállalat alkalmazásában áll. - Ezzel meg is volnánk. Üdvözöllek a cégnél! - állok fel, majd nyújtom a karomat kézfogásra, hogy illendő legyen a köszöntés. - Gyere, máris körbevezetlek – ajánlom az ajtó felé invitálva, ám mielőtt továbbhaladnánk, még megjegyzem. - Remélem, idővel te is bízol majd bennem annyira, mint én benned. - Szándékos a szóhasználat, megpróbálok egy kicsit a lelkiismeretére hatni, és elérni, hogy megbánja a bizalmatlanságát felém. - Nézd, én egy percig sem ítélnélek el, bármennyi is igaz a szóbeszédből. Az érdeklődésem inkább csak szakmai kíváncsiság. Az egyetem idején még mind szívesen kísérletezünk, könnyebben kockáztatunk, és merünk nagyokat álmodni – pillantok le a szőkeségre barátságos, megértő mosollyal. Igazából tényleg kíváncsi lettem, vajon mennyire komoly, vagy veszélyes vírus lehet az, ami miatt ennyire zavarba jöhetett. Nem mintha egyébként nem lenne szokása időnként zavarba jönni, de ez most érezhetően más. Sajnos igazi részleteket nem tudok, a megbízóim annyira nem avattak be, szóval a program pontos funkcióját tekintve egyelőre sötétben tapogatózom, de ha már ennyire kell nekik a dolog, hogy képesek voltak engem felbérelni a munkára, számításba véve, hogy akár vér is folyhat, valami nagy dologra készülhetnek vele.
Szinte érthetetlen, hogy nem mentem az idegeire a sok fecsegésemmel. Nem szakított félbe egyetlen egyszer sem és még az arcán sem látszott az, hogy mindjárt felrobban, úgyhogy akkor gondolom ez egy jó jel. A főnökeimmel nagyon sokszor az volt a probléma, hogy túlságosan sokat fecsegek ők pedig ezt nem igazán tudták elviselni. Pedig én tényleg csak körül akartam írni a helyzetet a lehető leghatékonyabb módon és lehet, hogy volt néhány kis balesetem ami miatt félrebeszéltem, vagy összezagyváltam valami ostobaságot, de kérem szépen mutassanak egyetlen egy olyan embert, akinek nem botlott meg a nyelve! Meg arról ne is beszéljünk, hogy egy ember mennyire zavarban tud lenni. Én például rettenetesen zavarban vagyok, mert ott hagytam az állásomat az egyetemen és, ha most itt nem fogok megfelelni, akkor az azt jelenti, hogy nekem igazából befellegzett, amivel nem igazán tudok majd mit kezdeni, mert bármennyire is tűnik úgy, hogy könnyedén szereznék bárhol is munkát ez közel sem ilyen egyszerű. Az esetek többségében csak felidegesítem a leendő munkaadómat az okoskodásommal, de igazából én csak jót akarok. Azonban ezt elég nehéz felismerni, amikor megállás nélkül jár a szám. De én tényleg igyekszem dolgozni ezen! Csak fogalmam nincs, hogyan is kellene elkezdeni.. Na, mindegy. - Átolvasnám gyorsan, ha nem túl nagy probléma.. - Nem szeretek semmit sem aláírni úgy, hogy nem olvastam el. Na, jó talán a suliban írtam így alá dolgokat, hogy igen az én bajom lesz, ha ostoba módra nem fogok kitalálni a tűzből az iskola figyelmeztetett, hogy ilyenkor mi a teendő. Szóval ezeket. De a felnőtt világba belépve már sokkal okosabbnak kell lennie az embernek, különben élve elfogyasztják. De ez már az idők kezdete óta így van. A gyengébbeket kihasználják. Aki túl hiszékeny ebben a világban olyan dolgokat is a nyakába akasztanak, amit senki más nem vállalna be. De, ha nem szedjük össze magunkat és állunk a sarkunkra és figyelünk oda, hogy mi is az, ami ténylegesen a feladatunk, akkor meg is érdemeljük a kegyetlen sorsunkat. Egy pillanat alatt fagy meg a vér az ereimben, de végül zavart kacagással próbálom meg feloldani a helyzetet. De olyan ez, mint feltörni egy telefon pin kódját. Nem mindig mehet elsőre, ha az ember ideges. - Persze.. Megértem, hogy tudnia kell, de ez az egész nem több egyszerű pletykánál.. Ha az ember egy kicsit jobban ért már a számítógépekhez, mint a másik, akkor már atombombát is tud robbantani egy csettintéssel, mert arra koncentrál.. - Legyintettem egyet, mintha tényleg csak ennyiről lenne szó. A kezeim azonban annyira remegtek, hogy nem bírtam volna tovább olvasni a szerződést ezért inkább csak aláfirkantottam. Lehet, hogy ezt még meg fogom bánni, de jelen pillanatban annyira ideges voltam, hogy legszívesebben kitörtem volna az iroda falát, hogy elmenekülhessek.
Ha szokatlanul csevegősnek és közvetlennek is érzem magam, hisz nem éppen megszokott tőlem, hogy ennyit beszélek, és ilyen kötetlenül, hát Violet mellett valójában ez nem is igazán tűnhet fel. Ebből a lányból csak úgy áradnak a szavak, ahogy kinyitja a száját. Normális esetben nem viselném túl jó a sok felesleges csevegést, talán idegesítene, még rá is szólnék az illetőre, vagy a szavába vágnék, csak hogy elejét vegyem a további szócséplésnek, most semmi ilyesmire nem érzek késztetést. Sőt! Valamiért egészen szórakoztat, hogy az újdonsült alkalmazottam, vagyis már csak egy aláírásra vagyunk attól, hogy az legyen, ilyen körülményesen tudja kifejezni magát. Van benne valami üdítő, fiatalos báj és kedvesség, ami megenyhíti minden bosszantónak nevezhető tulajdonságát. Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna valaki hozzá hasonlóval, akiből ennyi fény árad kifelé másokra. De ez talán csak az én hibám, hogy nem a megfelelő körökben mozogtam, hisz valljuk be, már évek óta leginkább csak bűnözők között mozgok, éjjelente legalábbis, nappal pedig karót nyelt üzletemberek vesznek körül, ha egyáltalán kimozdulok a saját irodámból. Ezért sem bánom már ezt a küldetést, vagy azt, hogy ide kellett jönnöm, és tető alá hozni ezt a bővítést. Szükségem volt már a változatosságra, mielőtt teljesen besavanyodom. Azt viszont valahol mélyen belül kezdem kicsit sajnálni, hogy el kell árulnom ezt a nőt. Vajon ki tudok még jönni egyáltalán jól ebből a dologból? Egyre kevésbé hiszem. Nem teszek megjegyzést a fecsegésre, de akaratlanul is elmosolyodom, aztán átveszem tőle a felém nyújtott papírokat, és beleolvasok. Nagyjából az van benne, amire számítottam is, mindaz, amit már tudhattam a lányról. Nekem viszont olyan infókra van szükségem tőle, amelyeket nem írna bele az önéletrajzába. - Igen, ez rendbe is van. Köszönöm. Hát azt hiszem, hogy akkor már csak egy valami hiányzik – veszem elő a fiókból az előre bekészített szerződéseket. - Az aláírásod... három példányban. Persze nyugodtan olvasd át, mielőtt aláírod. - Nyújtom át neki a papírokat. Aztán hátradőlök a székemen, ujjaimat összekulcsolom az ölemben, és úgy figyelem őt, amíg eldönti, mit is kezd velük. Közben magamban fontolgatom, hogyan is fogalmazzam meg neki a kérdést, amit előbb-utóbb muszáj lesz neki feltennem. És ami azt illeti, jobb minél előbb. - Van itt még valami, amire kíváncsi lennék: korábban az egyetemen egyesek azt pletykálták... azt hallottam, hogy az önéletrajzodban leírtakon kívül egyéb projekteken is dolgoztál. Egy vírus kialakításán például. Ez igaz? Úgy értem... csak érdeklődöm. Mint a leendő főnököd, szeretnék képben lenni az ilyesmivel. Gondolom, megérted – Teszem hozzá az utóbbit a tőlem telhető legbarátságosabb, legbiztatóbb mosollyal.
Rengeteget rágódtam a dolgon, de tudtam, ha eldobom magamtól ezt a fantasztikus lehetőséget, akkor én korbácsolni fogom magam miatta. Azonban ez nem azt jelenti, hogy nem voltam teljes mértékben ideges. Az a helyzet, hogy totálisan ráparáztam a dologra és fogalmam nem volt, hogy milyen elvárások is vannak egyáltalán miért kaptam ilyen légből kapott ajánlatot. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese. Ha pedig valamit megtanultam az életemben az, hogy semmi nem tündér mese. A testvérem is azelőtt halt meg, hogy egyáltalán újra találkozhattam volna vele. A szüleimtől elszakított egy nő, mert úgy érezte, hogy joga van hozzám. Mint kiderült több joga van, mint azt gondoltam volna elsőre, hiszen tulajdonképpen ő a biológiai anyám és egy megtermékenyítés során kerültem a másik család karjaiba. Nehéz lemondani egy olyan gyerekről, ami a hasadban növekszik kilenc hónapig és nézni, ahogy egy másik családnál nő fel boldogán tudván, hogy az a te véred, hogy kilenc hónapig hozzád volt kötve. Aztán pedig el is veszik tőled, mielőtt még egyáltalán észbe kaphatnál azután, hogy a világra hoztad. Talán egy részem sajnálja, de ugyanakkor haragszom is rá, amiért nem mondta el nekem az igazságot. Bár szerintem semmilyen élethelyzetben nem emésztettem volna meg ezt könnyedén, de ez mindössze már csak puszta részletkérdés. Helyrehozhattuk volna, de így csak azt érte el, hogy minden téren elkéstem. Nem találkozhattam a húgommal, a családdal amelyben felnőtt. Bár fogalmam nincs, hogy milyen élete lehetett. Nekem tökéletes volt annak ellenére, hogy az egész nem volt több egyszerű hazugságnál. Talán pontosan ezért is döntöttem úgy, hogy végül eldöntöm ezt az ajánlatot. Ha előbb tudom meg az igazságot előbb léptem volna és, akkor talán nem kések el. Ezért sem akartam ezt a szükségesnél tovább húzni. Kellett egy kis gondolkodási idő, egy aprócska tér, hogy végiggondoljam mégis mi lenne a helyes most pedig úgy állok ezen épület falai között, mint egy elveszett kisbárány. Bevallom, hogy nem tudom mire számítottam, de ez a hely igen tágas volt és az emberek csak úgy pörögtek a munkájukban. Ez valahogy megnyugtatott, mert amíg nem egy sötét raktárban vagyunk, mindössze kettecskén nagy bajom nem eshet, ugye? Jó lenne, ha a paranoiámról leszoknék, de.. Minden családtagom halott. Ez most véletlen lenne, vagy egyszerűen csak ki vagyunk szemelve? Mindegy is. Nem kell még ezt is magamra vennem, épp elég, hogy ideges vagyok amiatt, hogy mi is fog történni az irodában. Kifejezetten örülök annak, hogy a testem nem olyan remegős, mint legbelül a lelkem. A lábaim is még meg-meg tartanak a kopogtatás pedig határozottra sikeredik. Mély levegő Violet. Minden rendben lesz. Jobban már úgy sem tudod lehúzni magad. - Örülök, hogy elégedett. - Mondom halovány mosollyal az arcomon, amiből igyekszem kimosni a leghalványabb zavarodottságot is. Na, ilyenkor örülök annak, hogy nincs tele az életem botrányokkal, vagy éppen olyan képekkel az internet, amin szét vagyok csúszva. Persze megvolt a magam lázadó korszaka, de ahogyan én leittam magam a sárgaföldig ugyanúgy igazából mindenki más is így nem volt senki, aki bizonyítékot hagyhatott volna hátra a sötét múltamból. Legalábbis remélem. Ha lenne, akkor azt hiszem nem alkalmaznának sehol sem. Vagy egyszerűen csak jó vagyok a hibafoltok rejtegetésében. - Nem.. Nem baj.. Igazából sokkal kényelmesebb. Mármint jobban szeretek tegeződni az valahogy bizonyítja, hogy az egész légkör egy kicsit oldottabb és nem érzem magam annyira hatalmas nyomás alatt meg.. Bár nem, mintha nyomás alatt nem tudnék jól dolgozni egyszerűen.. Csak néha előfordul, hogy sokat fecsegek, aminek nincs értelme, de ez nincs hatással a munkámra, mármint láthattad, hogy nem vagyok olyan rossz, hiszen meg vagy elégedve és.. - Egek. Tévedtem. Képes vagyok még mélyebbre ásni ebben az egészben. A táskámból előszedem gyorsan az önéletrajzomat és inkább átnyújtom neki azt, hogy az beszéljen helyettem. Remélhetőleg pozitívabb információhalmazzal fogja elhalmozni, mint az a sok ökörség, ami nem is olyan régen szaladt ki a számon.
Ma délelőtt már sokadszor csörren meg a telefonom ugyanazzal a névvel a kijelzőn, és bármennyire is szeretném tovább odázni ezt a beszélgetést, tudom, hogy nem húzhatom már tovább. Morcosan pillantok a készülékre az íróasztalomon, majd a fejemet ingatva sóhajtok. - Itt Reyner – fogadom a hívást a tőlem megszokott szigorú, hivatalos hangon. - Mit akarsz, Davros? - térek is a lényegre hamar meglehetősen barátságtalanul. - Így kell üdvözölni az összekötődet? Romlott vért ittál reggelire, vagy mi bajod? - Magamban elszámolok háromig, hogy nyugalmat erőltessek magamra, és higgadtan, illetve valamivel emberibbel tudjam folytatni a beszélgetést. - Erre most nincs időm. Dolgozom. Talán neked is ki kellene próbálnod néha – ajánlom a tőlem telhető legközömbösebben, hisz a fickó nem tesz mást egész nap, mint telefonál, majd a számlaegyenlegét nézegeti. Valójában ő kommunikál a megbízókkal, vállalja a különféle ügyeket, majd kiadja azokat a hozzám hasonlóknak. És most minden bizonnyal a híreket várjak, mivel már napok óta nem adtam hírt magamról. Egy két hetes határidőnél elhiszem, hogy mostanra már eredményeket szeretne, hiszen lassan letelik az első hét, de mégis mit vár? Élő videóközvetítést? Azok a megbízók is idióták. Két hét. Ez most komoly? Kifigyelni valaki szokásait, majd a megfelelő pillanatban meghúzni a ravaszt, az egy dolog. Arra két nap is bőven elég lehet. De infókat szerezni valakitől! Hacsak nem rabolom el Miss Cainet, és szedem ki belőle piszkosabb módszerekkel, amit tudnom kell, amit csak végső esetben ajánlottak, nem tudom, mégis hogyan várhatják, hogy pár nap alatt ennyire a bizalmába férkőzzem. A nő kedves és közvetlen, de nem egy buta liba, én meg nem arról vagyok híres, hogy könnyen barátkozom. Egy valóságos remete voltam az utóbbi években. Szóval félő, hogy mégis a fájdalmasabb lehetőséget kell választanom... amit viszont, őszintén megmondom, nem szívesen tennék. Ahogy mondtam, Violet kedves lány, szimpatikus, ártatlan. Pár hónapja, egy-két éve talán még sem tartott volna vissza, de most... Nemrégiben megismertem az unokámat (vagy az unokám unokáját?), ezzel együtt kiderült, hogy még mindig van családom, és ez kicsit visszarángatott a földre. Hosszú ideje élek szörnyetegként, mert úgy láttam, hogy nincs más választásom, de szeretnék újra emberibb lenni, és ezt aligha érhetem el úgy, hogy egy köteg pénzért megkínzok egy ártatlan nőt. Tehát vagy az lesz, hogy sikerül belőle egyszerűbben kiszedni az infót, vagy... muszáj lesz Davrosból kiszednem a megbízóim nevét, és őket levadásznom. Kényes ügy. - Akkor mikor lenne időd?! Egész nap hívogatlak. Én teszem a saját dolgom, Reyner, jó lenne, ha te is tennéd a tiédet, felvennéd a telefont, és elmondanád, hogy mi a helyzet. - A türelmetlenség tökéletesen kihallatszik az ő hangjából is. Nem kizárt, hogy máris a tökeit szorongatják. Kellemetlen lehet. - Dolgozom az ügyön, ahogy mondtam. De ha fél percenként a hívásaidra válaszolok, akkor ne várj gyors eredményt. És ami azt illeti... beszélhetnél a megbízóinkkal, hogy adjanak hosszabb határidőt, mert nevetséges, amit kikötöttek – mondom, majd ezzel kinyomom a készüléket. Komolyan gondoltam, hogy nincs erre időm. Amennyire jól hangzott a dolog, hogy két legyet üssünk egy csapásra, és terjeszkedjünk a céggel, miközben befűzöm a kis áldozatomat, hogy dolgozzon nekünk, ugyanannyira macerás is ez az egész. Eddig az üzlettársam intézett szinte mindent, ami a vállalattal kapcsolatos, nekem meg tökéletesen feküdt a befektető szerepe, de ha már elvállaltam, hogy megnyitom itt az irodánkat, még szorult belém annyi tisztesség, hogy valóban foglalkozzam is vele. Kiválasztani a megfelelő helyet, amit direkt úgy kerestem, hogy mellette legyen egy lakás is, ahol meghúzhatom magam, aztán megkeresni a megfelelő embereket, intézni a papírmunkát, az irodai bútorokat... Itt most minden a saját ízlésemet tükrözi a sok téglafallal, és minimalista berendezéssel. Azt hiszem, meglátszik, hogy éltem egy ideig Brooklynban is. Lassan összeáll az alkalmazottak listája is, csupán az nem jelentkezett még, akire valójában várok. Talán mégsem voltam elég meggyőző, vagy a munkalehetőség nem elég csábító. Ki gondolná, hogy valaki tényleg maradna a tanítás mellett egy ilyen ajánlat helyett, ahol lenne alkalma kibontakozni, és továbbfejlődni? Már valóban kezdek csalódott lenni, amikor a titkárnőm végre jelzi, hogy Miss Caine megérkezett. Megigazgatom magamon az – ezúttal teljesen kávémentes – öltönyömet, majd beinvitálom a hölgyet, és közben ismét igyekszem előkeresni magamban a kedvesebbik oldalamat. - Violet. Hát mégis eljött! Bevallom, csalódtam volna, ha nem így történik, mert azóta már utánanéztem a Whitmore-on az eddigi teljesítményének, és azt kell mondanom, tökéletesek voltak a megérzéseim. Magának tényleg köztünk van a helye – üdvözlöm őt szívélyesen, miközben szelíden beljebb tessékelem, és kihúzom neki az egyik széket. - Mindenesetre ha hoztál önéletrajzot, még szívesen belenézek. Ugye nem bánod, ha tegeződünk? Végül is kollégák leszünk, ez pedig itt egyelőre egy elég kis közösség, mondhatni családias légkörrel – mosolygok rá fejemmel az ajtó felé bökve, a kinti társaságra utalva. Nem tudom, meddig lesz türelmem ezt a barátságos pasast játszani, amit most kifelé mutatok. Lehet, hogy jó színész vagyok, talán még jobb is, mint hittem volna, de ez az egész nagyon nem én vagyok. Ez az oldalam évtizedekkel ezelőtt kihunyt, visszafejlődött, és egy ilyen okos lány, mint Violet, előbb-utóbb biztos be fog látni a színfalak mögé, úgyhogy jó lenne még azelőtt a bizalmába férkőzni, mielőtt elijeszteném.
Bármennyire is szeretek tanítani a Whitmore egyetemen nem voltam képes arra, hogy kiverjem a fejemből azt a férfit, akivel megtapasztalhattuk a kávé kellemesen forró érintését a bőrünkön. Még mindig eléggé fáj a bőröm, vagyis sokkal inkább irritálja mindenféle anyag ezért igyekeztem egy kicsit bő felsőt venni, hogy ne érjen még véletlenül sem hozzám, de valahogy mindig rossz helyre simul és ezért néha felszisszenek, de egy kis idő után, már nem is igazán foglalkozom vele. Volt valami a kisugárzásában és egy kis hang suttogja még mindig, hogy nem szabadna nekem ide jönnöm, de nem tehetek róla. Felkeltette a figyelmemet. Az pedig, hogy valami többet is tehetek, mint ifjú elmékbe tudást préselek az valamilyen módon felvillanyozz. Szeretnék többet hozzátenni a világhoz és úgy érzem, hogy itt és most tökéletesen lehetőségem nyílik majd erre. Idegességemben a szám is kiszárad és egy darabig csak figyelem a bejárati ajtót és igyekszem rendszerezni a szívverésemet, de még a tenyerem is úgy izzad, hogy a kilincsen megcsúszik a kezem ezért gyorsan megtörlöm azt is a nadrágomban és végül nagy nehezen elindulok befelé, de jelen pillanatban azt sem tudom, hogy mégis merre kellene mennem ezért csak még inkább zavarban érzem magam. Pedig nem szoktam ennyire rettegni semmitől. De olyan, mintha most csak önmagam árnyéka lennék. Talán nem ez a legjobb pillanat arra, hogy egy állásinterjúra jöjjek. Egek, annyi minden múlik most ezen. Persze nem mondtam fel a Whitmore-n ott még mindig megvan a helyem, de ugyanakkor kedvet kaptam ehhez a munkához is, és nagyon szívesen csinálnám. Az, hogy leginkább rajtam múlik megrémít. Hiszen felajánlottak egy munkát a semmiből. Régebben még ebben is kételkedtem volna, de ez nem olyasmi, amit el lehet tervezni. Vagy mégis? Az igazság az, hogy már semmiben nem vagyok teljesen biztos és ez csak még inkább megrémít engem. Oké, viszont most már tényleg meg kell találnom Wyatt-et. Ha már egyszer itt vagyok, akkor ez a legkevesebb. – Elnézést, de meg tudná mondani nekem, hogy hol találom Mr. Reyner irodáját? – Az egyik hölgyeménynek teszem fel a kérdést, aki eléggé otthonosan mozog ebben a közegben, majd pedig miután útbaigazít elindulok az ajtó felé, amire mutatott és azon bármennyire is vagyok jelen helyzetben bizonytalan, határozottan bekopogtatok.
Kezdőlap
