Nem igazán tudtam jelenleg feldolgozni, hogy Bethany most elmegy. Ha nem lennék ilyen ramaty állapotban, lehet könnyebben tudnám elfogadni a tényt. Megvallva most nem szerettem volna egyedül maradni, hisz fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni ezek után. Ismerem a vámpír fajt, és tudom mire képesek, de azt nem tudom, hogy én mire leszek képes. Még is nem szerettem volna Bethany szavaiba vágni, sem tiltakozni minden erőmmel az ellen, hogy elmenjen. Szívem mélyén így tettem, de attól, hogy velem van, még nem jelenti azt, hogy leszabályozhatom. Nem is szeretném, hisz az nem rám vall, ha valakinek megmondom mit tegyen. Kénytelen voltam hallgatni, és bólogatni, mint aki teljesen elfogadta a sorsát. Olyan voltam, mint egy gyermek, akit anyja most hagy először magára. Hiába hatottak az őszinte szavaim felé, mintha ki sem mondtam volna őket. A munka persze ennél fontosabb, ahogy nekem is fontos lenne, de én így nem megyek sehova. Egy pillanatra már azt is hittem, hogy így vámpírként elhidegül tőlem, hogy azért akar most elmenni ennyire sürgősen. De amint felmerültek bennem ezek a gondolatok, olyan hamar el is illantak, elvégre szívem kamrája mögött pontosan jól tudtam, hogy ostobaságokat gondolok, amiket még feltételeznem sem kéne. Elhiszem, hogy neki sem könnyű, így teljesen megértem már, ha most pihenésre van szüksége. De attól függetlenül szeretném, ha még az éjjel folyamán visszatérne hozzám, elvégre az aggodalom akkor is csak rám fog nehezedni. Nem szeretném, ha nem tudnék róla napokig, vagy hetekig. - Rendben van, Bethany. Ahogy érzed. - Feleltem végül csak ennyit, miként aztán felemelkedem a székről, és két lábra állok, s a földet pásztázom meredten tekintetemmel. Próbáltam nyugodtan mutatni magamat, de a legkevésbé sem volt rólam elmondható most a nyugalom és a kiegyensúlyozottság. Nagyon is feszült voltam, de próbáltam nem törődni a jelenlegi állapotommal. Mikor arcomra lehel egy csókot, egy pillanat alatt a torkomban akad a levegő, szívem dobbanásai pedig egyre sürgetettebbé vállnak. Ekkor lehunytam abban a pillanatban szempárom, és csak átadtam magamat az érzésnek, hogy tudom, vissza fog térni. Ebben a hitben végül szemeimet kinyitottam, és egy határozott levegőt vettem, és egyet közelebb léptem a kijárat felé, mikor kilépett. - Ettől függetlenül vigyázz magadra. - Ejtettem meg még ezt a mondatomat utoljára számára, miközben karját megragadtam gyengéden, hogy szemébe nézhessek, mikor ezt mondtam. Végül hagyom, hogy távozzon, és én várni fogom őt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Aug. 11, 2016 9:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
How am I gonna be an optimist about this?
Anubis and Beth
Nem lehettem itt is és ott is, és nem vállalhattam érte felelősséget, mikor magam sem tudta mindig kontrollálni az éhségem. Ő még nem látott úgy, igyekeztem, hogy ne is lásson, de tisztában kellett lennie vele, hogy nem egy harmatos fűszál vagyok, aki egész lényében ártatlan. Tudtam jól, hogy amit mondok, nem feltétlenül fog rá jól hatni, hazudni mégsem akartam neki. Egyszerűen csak nem akartam, hogy feleslegesen keresse az álmokat, amik nincsenek, ez a helyzet pedig sosem lesz könnyebb. Szavaira elmosolyodom ugyan, de a félsz és a rengeteg kétely bennem él, bennem marad, és tudom, hogy talán sosem fogok tőle szabadulni. És pont az a rész rémít meg még jobban, hogy vágyott a halálra. Ismertem azt az érzést, én is azért futottam lényegében a karmai közé. De azóta annyi mindent láttam, most pedig, mint nyomozó, még rosszabbakat is, hogy egyszerűen nem akartam az elmúlásra gondolni sem. A zavarodottságom és a félelmeim viszont úgy elrejtem előle, hogy ne is sejthesse, mi forog a gondolataim között. Nagyot nyelek, hogy a félelmeim elnyomjam, hogy még annak se mutassam jelét, hogy a múltam fényében az örökkévalóra történő tervezés távolról sem a legjobb dolog, mert nekem eddig nem sikerült jót kihoznom belőle. Persze nem akarom a rosszat se bevonzani, de a tények, azok tények voltak. Érintésétől megborzongok, s percekig csendbe burkolózom, míg belőle a szavak oly könnyedén törnek elő, mintha előre megírt szöveget mondana fel, vagy legalábbis felolvasná azt nekem. Nem haragszom rá érte, ahogy azért sem, mert mindent ilyen könnyedén ki tud magából adni. Ám ez nekem, bárhogy is próbálkozom, nem megy. Túl nagy volt az utolsó ilyen esetből a csalódás, hogy ne engedjek minden, orrom előtt elhúzott mézesmadzagnak, még akkor sem, ha szavai nem is ebbe a kategóriába tartoztak, hanem őszinte vallomás volt mindarról, amit érzett. Könnyei őszinték, az, amit a családjáról mond, szinte általam is érezhető fájdalommá válik, mintha összefonódó ujjaink valódi kapcsolatot csináltak volna köztünk, mely egy folyosóként működik, és minden gondolatunk kapcsolódik. De ha így lenne, most könnyebb lenne a helyzetem. -Én örülök, és én is szeretlek de....-szedem össze magam, és távolabb lépek egy lépést és nagyot sóhajtok, hogy leküzdjem a félelmeim és egyenesen a szemébe nézve, kimondhassam, amit gondolok.-Értsd meg, hogy nekem ez nem ilyen egyszerű. Tudom, hogy te mindent meg akarsz nekem adni, és bár mindennél jobban szeretlek, némi szabadságra szükségem van. Muszáj a munkámmal is foglalkozni, nem azért mert szükségem van a pénzre. Egyszerűen csak...-vonok vállat és felállok a székről a pultnak támaszkodva.-Nem vagyok jó tanárnak. Nem tudom kezelni az olyan helyzeteket, amibe te tudod sodorni magad ennek az egésznek köszönhetően. Egyszerűen nem tudok érted felelősséget vállalni. -lépek távolabb és a kulcscsomómért nyúlok, és hátrálok még egy újabb lépést.-Be kell mennem dolgozni, ha hazajöttem, mindent megbeszélünk, oké?-nyomok gyors csókot arcára, majd távozom az ajtón keresztül, és indulok az örs felé, minden gondolatom kiürítve, de remegő kezekkel, mert magam sem tudom igazán, hogy mi tévő is legyek ezzel az egésszel kapcsolatban. Nekem ez így egyszerre most túl soknak bizonyult.
Ezzel kell együtt élnem örökre. S bár hiába keresnék megoldást éhségemre, mindig is sóvárogni fogok a vér után, de mikor jön el az, hogy egy élő ember vérére vágyom? Lüktető vénára, forró és friss vérre... már a gondolattól is beleremegek a vágytól. Még is óriási erőt veszek magamon, hogy még véletlenül se veszítsem el a fejemet. Amíg Bethany itt van velem, addig semmiképen sem teszek olyant, amit megbánnék. Rá koncentrálok; édes és lágy hangjára, igéző szempárára és mézédes ajkaira. Ám tudom, hogy nem lehet mindig velem. Az... lehetetlen lenne. Talán elveszítem olyankor majd a fejem. Szavai hallatán egymás után sokkolódom. Végül hosszas levegőt szívok tüdőm járataiba, lehunyt szempárral, majd mikor összeszedem magam akkor ránézek, és egyik kézfejére csúsztatom jobb tenyerem. - Annyi éve már, hogy itt élek ebben a világban. Láttam a rosszat és a jót. Nincs olyan dolog, amit ne éltem volna át, még is itt vagyok. Ha rossz döntéseket hoztam volna, valószínű már nem élnék. Valójában... rengetegszer vágytam a halálra. - A mondatom utolsó szaván szelíden elmosolyodom félretekintve, s összeszedve elmém szavait aztán visszanézek Bethanyra. - Igen... a halál. Kecsegtető volt számomra minden gondolata akkor mikor úgy éreztem nincs kiút. Mert hát, volt ilyen. Több évszázadon át azzal a tudattal élni, hogy másokon segítek, közben a saját családomat nem tudtam megvédeni akkor? Egy szörnyetegnek tartom magamat az óta, aki nem érdemel semmi jót, csak fájdalmat. Az éhség, amit érzek... ölni tudnék, de nem teszem. Olyanná váltam, mint azok akik egykor tönkretettek mindent körülöttem. Mégsem bánom, elvégre, ez volt az egyetlen választás arra, hogy veled tölthetem az elkövetkezendő időket. Sokkal jobban fájt volna az, hogy ha mindössze egy napig lehettél volna az enyém. Számomra az az idő... - Újra elmosolyodom, ám abban volt valami öröm, még is ajkam szélén aztán a bánat is ott lapult . - Kifejezni sem tudom, mennyire morzsányi az az idő. De, most itt vagyok, és...- A szavam megakad, ahogy közelebb húzódom hozzá a székkel együtt, s finoman aztán tenyeremet puha arcára helyezem, cirógatva aztán hüvelykujjammal alsó ajkát. - Te leszel előttem, ha bármi rosszat tennék. Látom az arcod akkor, és nem fogok olyant tenni, amit megbánnék. Te egy angyal vagy, Bethany. Amikor megláttalak, tudtam, hogy az vagy. Egy mennybeli angyal, aki annyira elérhetetlennek tűnt egy magamfajtának, mint amilyen én vagyok. Még is itt van, és akár az idők végezetéig tudnék áradozni mindarról, amit érzek veled kapcsán. - Egyre inkább halkul el szavam, miközben az ő szempárát vizsgálom. Annyira gyönyörűek, hogy eltévedek gondolataim közt tőlük, és már nem is koncentráltam arra, mit mondok, hanem csak jöttek a gondolatok. Teljesen megőrültem. - A halál pedig, tegnap óta nem vágyom rá. Több, mint ötszáz évet kellett várnom rád, és megérte. Akár még százszor ennyit képes lennék rád várni, ha arra lett volna szükség. - Szelíden újra elmosolyodom, és magam sem veszem észre, hogy amióta itt van velem, életemben nem mosolyogtam ennyit összesen, mint ebben a szűkebb időben. - A boldogságom forrása vagy, és lehet, hogy eleged van már belőlem, hogy egy dolgot szajkózok több mondatban, de senki sem értheti, miken mentem keresztül. Kezdtem elveszíteni a hitemet, képes lettem volna mindent feladni most már, ha te nem jöttél volna. Szimplán őrültté váltam volna, ha továbbra is azt sirattam volna, hogy miattam halt meg a családom, és legfőképpen a húgom. Ezt... nem tudtam volna elviselni. - Hirtelen könnyekben török ki, s bár nem szokásom sírni, mégis a múlt gondolatai képesek kihozni belőlem ezt az érzelmet. De hirtelen visszafogom a könnyeim, és újabb hosszas levegőt veszek magamhoz, amit aztán ki is fújok. - Mindezekkel csak annyit szeretnék mondani, hogy egy percig se gondold azt, hogy miattad szenvedek most. Valóban pokoli érzés az, hogy vérre vágyom, de még is boldogít. Mert ez kellett ahhoz, hogy lássalak téged. Szeretlek. - Suttogom halkan, kissé bátortalanul. Ő az életem, ha ő nincs, én sem leszek többé.
Kezdőlap
