Nyers. Modortalan. Udvariatlan. Zokon veszem ha belém kötsz és te jársz szarul ha megteszed. Nem félek az erőszaktól és nem riadok vissza a balhéktól. Nem keresem a kenyerem tisztességesen és nem törekszem arra, hogy megmentsem ezt a rohadt világot. Nem érdekel a történeted és biztos lehetsz benne, hogy nem hatnak meg a könnyeid. Nem osztozkodom. Egy önző rohadék vagyok. Igen. Pontosan. Most minek bámulsz? Ja, hogy furcsa, hogy valaki nem nyalja be magát tövig, hogy ellejtsenek róla egy-két jó szót? Nem érdekel mit gondolsz. Remekül megvagyok, köszönöm. Hogy szakadt a farmerom? Komolyan? Szerinted... szerinted tényleg érdekel? Most őszintén… tudom, milyen fajta ember vagy. Látom, hogy röpködnek a gondolatok az agyadban. Látom, hogy nem tudod, meg merd-e kérdezni… menni akarsz tudom. Közben meg maradni mert izgat, hogy nem érdekel a véleményed, mert be akarod bizonyítani, hogy te különb vagy, mint ők. Ne törd magad. Nem vagy különleges. Én? Én sem.

180 magas, szikár alkat. Haját nem nyírja túl rövidre, gyakran borostás az arca. Az egyszerű elegancia híve. Szereti a lezser, sportos darabokat de ruhatárában inkább a farmerek, ingek és zakók kapnak helyet. Régi vágású ami leginkább cipőin látszik meg. Nem tűnik ki a tömegből csak amikor beszél; igazi vezető, tudja mikor és mit kell mondania, így amikor beszél, a tömeg elnémul. Gyakran látni cigarettával a kezében; egy olyan szokás amitől nem sikerült az évek alatt megszabadulnia. Több tetoválás fut végig testén; mindkét vállán, hátán és mellkasán is viseli a tintát mi örök nyomot vésett testére. Hátán egy fa nyújtja ki óriási ágait. Első látásra egy egyszerű tölgy, nem több azonban ha az ember jobban megnézi a leveleken nevek pihennek.

Név » A.
Kor » 25
Multik » Roux

Deaglan a szekrénybe zárja kettőnket. Magához ölel és csítítani próbál de túl hangosan sírok. Felemeli fejemet. - Emlékszel mit mondott Eoghan, Lochlan? - kérdi és én bólintok. - Halljam! - nagyot nyelek. - Csöndbe kell lenünk, különben apa rájön hol bújkálunk és ha... - elakad a szavam és sírásba fúl. - S ha megtalál akkor elver minket és eltöri a csontjainkat. Csöndbe kell lenünk Lochlan. - magához ölel. Még csak öt vagyok ő pedig tíz. Eoghan tizennyolc. Megígérte, hogy ha apa megit részegen esik haza akkor megóv bennünket. Anya is megtenné de túl messze van hozzá. Hallom ahogy beesik az ajtón. - Hol vagytok kis mocskok? - rekedt, mély hanggal ordít. A szekrény felé fordul én pedig reszketni és sírni kezdek. - Gyertek elő! - elindul, heves léptei mélyet dobbantanak és én bepisilek. Kitárja az ajtót. - Apám! - Eoghan mögötte áll, kezében egy sörétessel.  - Jobb ha most visszamész a kocsmába ha nem akarsz bajt magadnak. - Ő mindig is nyugodt volt. Sosem emelte meg a hangját. Nem volt rá szüksége. Volt benne valami ami miatt az emberek akkor is felfigyeltek rá ha csak suttog. Apám felé fordul. - Mit akarsz azzal te kis szaros? Azt hiszed, hogy vagy valaki? - megindul felé. Eoghanon ott vannak a kitüntetések fiatal katona létére. Mindig is bátor volt. Deaglan közben felállít és már készül arra, hogy kivezessen a szobából mikor apánk mégis felénk fordul. - Odanézzetek, becsinált. - mutat vizelettől nehéz nadrágomra és röhögni kezd. - Mindig is mondtam, hogy nem vagy több csak egy kis szaros... kis hugyos, sírós kislány. - utánam kap és elkapja szabad kezem. Deaglan nem tud egyedül megtartani. Akkora pofont kapok, hogy elájulok. Az utolsó dolog aminek a hangja még a fülemben lüktet az a durranás ami a sörétesből hangzik el. Mire felébredek egy új ágyban és tiszta ruhában vagyok. Deaglan alszik mellettem és Eoghan az ágy végéből figyel bennünket. Azonnal kikászálódók és mosolygós bátyámhoz futok. Szorosan ölelem magamhoz. Aztán szégyentől teljes arccal elhúzódok tőle. - Sajnálom, hogy bepisiltem Eoghan. Én igazán nem akartam. - elcsitít. Nem hiába nagy testvér. Csak ölel még hosszú percekig. - Soha többé nem bánthat, ígérem.

Huszonöt évvel ezelőtt láttam utoljára és most itt ült velem szemben, itt Rómában, a kis kávézó alagsorában. Mellette Deaglan. Mindannyian beleiszunk a sörbe ami előttünk pihen hidegen. Némán ülünk de cinkos tekintetünket vetünk egymásra. Engem elvettek bátyámtól és árvaházban nevelkedtem. Deaglan mellette maradhatott. Sosem haragudtam rájuk. Tudom a mai napig, hogy mindent megtettek, hogy velük lehessek de a bíróságtól már az is csoda volt, hogy nem akasztották fel Eaghont amiért megölte apánkat. Súlyos csönd nehezedik ránk amit végül fiatalabbik bátyám tör meg. - Anyáról is hallottunk híreket a seregben. Azt mondják boszorkányokat képez odahaza. Kovent vezet. Gyógyít. - megrándul az arcom. Anyámról csupán az az egy emlékem van amikor elhagyott bennünket. Három éves volt. Rúzstól színes ajkaival megcsókolta orcámat és elment. - Jó neki. - felelem hűvősen. Nem neveltettem érzelmes emberré. Inkább váltam magányossá. - Hiányoztál  Lochlan. - mondja hirtelen idősebbik fivérem. - Thomas. - javítom ki automatikusan mire a szeme rebben. Én harminc vagyok. Ő negyvennyolc. Majdnem ötven. Öregember. A világ összes terhével és bánatával. - Ti is hiányztatok! - mondom végre megadva nekik azt az apró örömöt amit megadhatok. Amit még képes vagyok adni. Még sokat beszélgetünk. Azt akarják, hogy csatlakozzak hozzájuk a halászhajón de nemet mondok. Az nem nekem való. Végül elköszönünk egymástól. Én még a bárban maradok és nem bánom, hogy így tettem. Azonnal beleszerettem. Láttam miképp hurcolják a bár végébe és nem nézhettem tétlenül. Nem az a fajta férfi vagyok akinek a segge alól csak a ló hiányzik, hogy herceg lehessen de aznap, a nőnek az voltam. Könnyűszerrel szereltem le őket és mentettem meg a kisasszony hátsóját, hogy aztán a karmai megkaparintsák a szívemet.

Egy éve voltunk együtt amikor egy éjszaka megöltek. Könnyű halálom volt. Kés a bordák közé. Arról nem volt fogalmam sem, hogy vámpírvérrel a szervezetemben leltem meg a halálom. Visszatérve aztán megváltoztam. Olykor dühöngő szörny voltam, olykor az akit megismert. Magányos de kedves lélek aki sosem avatta be a nőt abba, mi is valójában. Elrejtettem előle szörnyeteg énemet... egy darabig. Azt, hogy az ember vérszívóvá változik nem sokáig lehet rejtegetni. Végül aztán éjszakákon keresztül törtem és zúztam miatta de sosem bántottam... csak szavakkal. Tettekkel sohasem. Nem csoda, hogy elmenekült amikor elutaztam Rómából haza, Ír földekre mikor megkaptam a hívást, hogy fivéreim hajója odaveszett és azzal együtt ők maguk is. Szeretem Margotot. De sosem fogom megbocsátani, hogy elhagyott akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Most viszont megtaláltam őt újra. S ha más nem is, segíteni fog, visszakapni boszorkány erőmet mert tudom, hogy képes rá.