A külsőmet tekintve nem mondanám magam annyira hétköznapinak. Elég könnyedén fordulnak utánam a nők, akkor is, ha egy egyszerű farmert viselek fehér pólóval, vagy éppen egy komolyabb pillanatban elcsípve netán valami elegáns viseletet hordva. Az utóbbi eléggé ritka, hiszen a lazaságomat tekintve jobban szeretem, ha nem kell vigyáznom a viselt holmikra, és egy sima pólót könnyebben vág ki az ember a szemétbe.
A hajam mézszőke, szemem kék, ez máris egy olyan párosítás, amelyért megvesznek a nők. Már csak a fehér ló hiányozna... de nem vagyok oda a lovakért. Meg azért sem, hogy a nők szőke hercegnek gondoljanak.
Nehéz elhinni azt, hogy régen egy egyszerű ember voltam, egyszerű élettel. Az egész annyira sorszerűen változott meg, egyetlen alattomos gyilkos hozta magával az egészet, s többé már nem voltam az a Norman, aki csak néha feszült, dühös... előtte elmondható volt, hogy a napok nagy részében egyszerű, nyugodt, szokványos kamasz voltam. Egy fedél alatt éltem a szüleimmel.
Azon a napon, mikor az a szörnyeteg aláírta a halálos ítéletét a bajtársamnak, többé nem voltam ugyanaz a fiú. Valami megváltozott, elpattant... a dühöm még erősebben befolyásolta minden cselekedetemet, s ezt nem tudta befolyásolni egyetlen szép pillanat sem. A bosszú, amely éltetni kezdett, minden apró momentumra átragadt, s tudtam, hogy ha egyszer a kezeim közé kapom azt a teremtményt, minden csontját eltöröm. Így is tettem. Azt hittem, a bosszúállás kioltja majd bennem ezt a tüzet... tévedtem. Csak jobban életre keltette, ráéreztem az ízére... többé nem ismertem megálljt, annak ellenére, hogy soha nem voltam annyira akaratgyenge, mint azt az apám híresztelte rólam. Már csak az emlékeimben találtam meg azt a jólelkű gyermeket, ki egykoron voltam. A düh, a bosszúvágy és a vérfarkaslét megváltoztatott. Vannak szép pillanataim, ne érts félre... de azokból is egyre kevesebb. Komolyabb elhatározás nélkül éltem a mindennapokat, és élem most is, abban a hitben, hogy ha elpusztítom a bosszúm éppen aktuális forrását, talán mégis van még esély számomra. Pedig kész tény az, hogy amire valójában vadászom, az bennem él, nem pedig másban. Már sosem leszek sima ember, mindig magammal kell vinnem az indulatot, a hirtelen haragot, és mindent, amelyet egy vérfarkas magával hordoz...

Nemsokára tudni fogod.

Levegőt... levegőt... beszív... kifúj...
Szinte rögtön megálltam, és egy fának támaszkodva szívtam be az oxigént három kilométer lefutása után. Arcom nedvességtől fénylett, rövid tincseim szinte összetapadtak az izzadtságtól, miközben a levegőt csak úgy kapkodtam. Hajnal volt, a levegő még kellőképpen párás, enyhe félhomály uralkodott az erdőben... mindig is ez volt a legjobb időszak arra, hogy kicsit kitisztítsam a fejemet azok után, ami általában történik egy-egy nap leforgása alatt. Közeleg a telihold, ilyenkor még többet futok, mint általában, hogy levezessem azt a felgyülemlett feszültséget, amelyet a hold vált ki belőlem. Sokakkal ellentétben azonban nem attól próbáltam megóvni magam, hogy gyilkoljak. A listám már hosszú volt, és nem számoltam bele azokat, akiket farkas alakjában tettem a földdel egyenlővé. Ilyenkor általában... összeesküdött ellenem a józan ész és a képzelet. Én pedig hagytam, hogy ezt tegye, nem küzdöttem, nem volt hozzá elég akaraterőm, és nem is tartottam szükségesnek, hogy jó legyek.
Ismét futásnak eredtem, közben lehunyt szemekkel gondolkodtam. Ki kellett volna kapcsolnom, de nem tudtam. Mindenhol jártam egyetlen pillanat lefolyása alatt. Eszembe jutott az, hogyan kezdőtött ez az egész évtizedekkel ezelőtt. Azzal a vámpírral... megöltem, miután véget vetett a legjobb barátom életének. A vére beszennyezte ujjaimat, szinte magam előtt láttam, ahogyan vérszomjasan vicsorgok a teteme fölött. Egyetlen hajszál választott el attól, hogy ne vájjam ki a szívét a mellkasából, és vigyem haza ereklyeként.
A gondolattól ökölbe szorult a kezem, és belecsaptam a legközelebbi tárgyba, történetesen egy fa vaskos törzsébe, amely megrezdült a csapás erősségétől. Igen, kezdődik... közel a telihold. Próbáltam ismét mélyeket szippantani, hátha az lenyugtat, de nem ment. Én is gyilkossá váltam miatta, ő volt az első, utána már nem volt megállás. Leginkább csak titkolózom, mióta megadatott az, hogy testvérem legyen. Tudja, hogy sötét úton járok, nem tud megtisztítani, a belém fecskendezett sötétség már gyökeret vert.
Ismét meg kellett állnom. Már csak dühömben futottam, és összeszorított szemekkel álltam meg, ott időzve vagy percekig egy sima mackónadrágban és egy atlétában... beletúrtam a hajamba. Olyan érzésem volt, hogy elveszítettem mindent. Még azelőtt, hogy valójában az enyém lett volna. Valójában nem is volt soha semmim. Azon kívül, hogy a húgomért ölni is képes lettem volna.
Megráztam a fejemet, majd beletúrtam a hajamba, miközben visszaindultam a kis házacskába az erdő mélyén. Itt szoktam meghúzni magam, mikor teliholdra készültem. Nem volt szokásom leláncolva várni, elébe rohantam az egésznek. És tudván, hogy minden egyes éjszakából csurom véresen ébredtem, hát mindig is valószínűsíthettem, hogy elég áldozatot szedtem ahhoz, hogy hű maradjak önmagamhoz.
Ledobtam a ruhákat, mikor beértem, megnyitottam a forró vizet, a tussolóból pedig ömleni kezdett a folyadék, a pára másodperceken belül beborította a helyiséget. Nem tudtam, hogyan kell tisztán gondolkodni. A mellkasomban őrült harcot vívott egy szörnyeteg valami másikkal, a fejem pedig csak hallgatta azokat a hangokat, amik azt súgták, senki kedvéért nem éri meg a jóságot és tisztaságot választani. Emma... azt hitte, hogy egyszer talán képes leszek jó lenni, legalábbis nem annyira eltorzult leszek, mint most. Erre viszont csekély esélyt sem láttam. Őt szerettem, az egyetlen élőlény volt, akivel ilyesmin osztozhattam... tulajdonképpen még a saját anyám mellett is azt éreztem, hogy meg kell fojtanom azt, aki életet adott nekem. A haragom iránta nem csillapodott le majdnem három évszázad után sem. Kétszáz évet pihent, mikor visszakerült az életbe, és életet adott Emmának. Egyedül miatta lehettem hálás neki. De biztos voltam abban, hogy ha egyszer Emma kisétál azon az ajtón, és kettesben maradok azzal a nővel, letépem a fejét.