"Minden ember úgy született erre a világra, hogy remény volt a szívében."

Tehát biztosan én is és ez a remény a mai napig áthatja az életemet. Koraszülött voltam, nem bírtam ki hét hónapnál többet az anyám hasában. Unatkoztam, legalábbis mindig ezt mondtam neki, amikor napirendre kerül a téma, miszerint már akkor is siettem valahová. Szerencsére nem szenvedtem maradandó károsodást, az összes szervem kifejlődött, egyedül a szemeim rakoncátlankodtak egy kicsit, így szemüvegesként töltöttem a kislánykoromat és a végén az volt a fura, hogy nem kellett felvennem, miután 18 éves koromban megműtöttek. Az iskolában jó tanuló voltam, egyfajta jövő reménysége, sohasem bántottak, majdnem mindenkivel jóban voltam, csak azokkal nem, akiket tényleg nem tudtam elviselni. A középiskola viszonylag eseménytelenül telt, tanulmányi versenyek, a pompomcsapat elkerülése, a kamaszkori élmények túlzott kicsapongások nélküli megélése szerepelt a listámon, sikeresen teljesítettem az összes napirendi pontot. Azt kell mondjam, túl normális lány voltam.

"Amire minden nő ráébred: sokkal jobb szerelemben élni, mint nélküle."

Az egyetemi évek meghatározóak voltak és rájöttem, hogy utálom a politikatudomány, valamint soha nem lesz belőlem elnök. Fájdalmas módon tiportam el néhány saját, elérhetetlen álmomat, hogy végre rádöbbenjek, mit is akarok igazán csinálni... olvasni, tanítani, nevelni, alkotni. Akármilyen elcsépelten és fogalom nélkülinek hangzik: önmegvalósítani. Ahogy ezt tisztáztam magammal beköszöntött az életembe az addig hihetetlennek és még számomra is irreálisnak tűnő csapás, a nagybetűs szerelem. Elég volt egyetlen bulis este, egy bár, két szék, majd a hideg időben ácsorgás, hogy napokon keresztül csakis rá gondoljak és higgyek abban, hogy az égiek kárpótolni szeretnének azért, amiért ez a fajta érzelem eddig nem kapcsolódott össze a létezésem tényével. Alistair más volt, mint akiket eddig ismertem... egy csoda, ami tovább tartott három napnál, valamiért mégis véget ért. Ettől függetlenül nem felejtem el, hogy neki köszönhetem az igazán felgyorsult szívverés emlékét, a romantikus filmekbe illő sétákat és azt, hogy olyan tulajdonságaim jöttem mellette felszínre, amelyekről fogalmam sem volt. Megváltoztatott. Továbbfejlesztett. Megtanított a túlélésre.

"Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismeri, hogy milyenek vagyunk most."

A diplomám kézhez kapása után egy ideig a mystic falls-i általános iskolában dolgoztam, viszont édesanyám halálával úgy éreztem, az emlékét segítene megőrizni, ha átvenném az üzletet, amit apámmal nyitottak. Magam mellett éreztem őt a könyvekben, az üresen álló naplókban, amelyeknek a lapjai csakis arra vártak, hogy írjanak rájuk, a vendégek egy részét látták bennem és mire megemésztettem a távozását, apám is követte őt. Igazi szövetség volt közöttük, nem bírták egymás nélkül. Engem pedig egyedül hagytak, megkarcolva a lelkemet a fájdalommal, mégis adtak egy utolsó ajándékot: lehetőséget arra, hogy különlegessé váljak és találkozzak olyanokkal, akik hozzám hasonlóak. Egy biztos, soha nem leszek egyedül.


"Csináld azt, amit én csináltam: eldöntöttem, hogy a hétvégéig jól leszek. Préselj ki egy mosolyt, mert még életben vagy, és ez a dolgod! Aztán a jövő héten újra! Csináld jól, és mosolyogj, vagy hagyd a francba az egészet!"

Szeretem, ha hangosan szól a zene és táncolhatok rá, miközben énekelek. A barátaim bármikor jöhetnek hozzám, általában én vagyok az, aki nagy vacsorákat és kerti partikat csap megvendégelve a többieket, örülve annak, hogy egyáltalán élünk. Főleg, hogy egyáltalán nem szűkölködöm ismerősökben és mindenkivel szeretem tartani a kapcsolatot, akivel közös élmények kötnek össze legyen a jó, rossz, vicces vagy éppen szomorú, ám én inkább a dolgok jó oldalára koncentrálok. Miért sírnánk, ha nevethetünk is? A végérvényes tragédiákon kívül nincs olyan, amit meg ne lehetne oldani és fejlődési lehetőségként felfogni... elvégre azért vagyunk a földön, hogy ha belénk is rúgnak, mi felálljunk, leporoljuk a ruhánkat és azt mondjuk: kösz, jólesett és csak téged minősítenek a tetteid.
Hiszek abban, hogyha mosolygunk, akkor a világ visszamosolyog ránk. Egyesek számára idegesítő lehet az optimista felfogásom és akár konkrét rendszerváltásokat kívánó kivillanó fogaim, de szerencsére többen vannak azok, akik mellettem állnak és szeretnek. Szeretek szeretni és szeretve lenni, törődni, foglalkozni, kedvesnek lenni, segíteni. Alkalmazkodom és gondolkodom, ám sokszor hallgatok a szívemre... sőt, az esetek többségében. Temperamentumos vagyok, ami a lelkemet nyomja, az a számra is egyhamar kiül és vallom, hogy a változatosság gyönyörködtet. Jó társaság vagyok, ha valaki betéved a boltomba és látom rajta, hogy valami nyomasztja, rögtön rákérdezek és ha úgy tartja kedve, engem nem zavar, ha leült a székre és mesélni kezd. Kíváncsi, önzetlen, kissé féltékeny, kivételes beszélőkével megáldott lény vagyok, némi mágiával fűszerezve.

Mi mást mondhatnék el a külsőmről, amit amúgy is látsz? Hosszú, szőke hajam van, amit tinédzser éveimben szívesen festettem rózsaszínre vagy éppen pasztell-lilára és vágattam le, aztán megtaláltam a stílusomat a természetesség nevében. Átlagos magassággal és testalkattal rendelkezem, a koplalás távol áll tőlem, hiszen nagyon szívesen ülök le a tévé elé bárminemű szívfájdalom nélkül egy tál popcorn-nal vagy egy doboz fagyival, ha úgy tartja kedvem. Az öltözékem attól függ, milyen kedvem van, van, hogy szoknyát húzok magassarkúval, de gyakori a farmer-balerinacipő-póló kombináció is, ahogy a sminkem is az éppen adott hangulatomat tükrözi. A 18. születésnapomra édesanyámtól kapott láncot mindig a nyakamban hordom, ez az egyetlen különleges ismertetőjegyem, mivel félek a tűtől, tehát a tetoválást nem nekem találták ki, ahogy a piercingeket sem. Ó, és 13 évesen eltört az orrom, emiatt van egy apró ferdülés a csontban, ami csak oldalról látható.