Egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban. Már öt áldozatot szedett, mind középkörú férfiak, mind nagyon hasonlítanak egymásra, hasonló anyagi helyzetben vannak, és akad még pár egyéb összefüggés. De még mindig nem találtunk elég nyomot ahhoz, hogy megtaláljuk és elkapjuk az illetőt. A város lakói azonban már felfigyeltek az eseményekre, ami nem is csoda, amikor egy eset ilyen horderejűvé növi ki magát. Ilyen esetekben már ha nem is kötelessége a rendőrségnek nyilatkozni a sajtónak, mindannyiunk javát szolgálja, ha biztosítjuk az embereket arról, hogy a nyomozás halad, mielőtt még pánikolni kezdenének. Általában ez nem az én feladatom szokott lenni, de mivel jelenleg én vezetem a nyomozást, ami legalább olyan megtiszteltetés, mint amennyire megterhelő, így most az én dolgom az is, hogy pár szóban tájékoztassam a fejleményekről a fickót, akit az újságtól ideküldtek. Bevallom, ma nem vagyok kifejezetten formában. Kimerült vagyok. Tegnap is késő estig bent voltam. Két társammal újra átrágtuk magunkat a nyomokon, amiből nem sok van, ugyebár. Az áttörést csak hajnali kettő felé sikerült elérnünk, de addigra már mind félig aludtunk, ma pedig eleve egy dupla adag kávéval érkeztem a kapitányságra, és azóta is szinte folyton egy pohár van a kezemben, bármerre járok is. A kollégákkal ma délelőtt újra elmentünk megnézni az első helyszínt, hogy összeegyeztessük azzal, amit tegnap este felfedeztünk, a dolog pedig kicsit elhúzódott, így majdnem meg is feledkeztem az újságíróról, akivel ma találkoznom kell.
- Az irodádban várnak rád... - közli velem az egyik munkatársam az ebédszünetre menet. Nekem, úgy tűnik, ma arra sem lesz időm. Azért is teszek egy kitérőt még a kávégép felé, és ha már arra vagyok, szerzek magamnak egy energiaszeletet az automatából, amit hamar be is majszolok.
- Elnézést, hogy megvárattam – lépek be végül az irodámba, és igyekszem úgy egyensúlyozni a kezemben tartott újabb bögre kávémat, hogy ne löttyentsem se magamra, se a hónom alá szorított papírhalmazra, miközben belököm magam után az ajtót. Számlakivonatok, híváslisták és egyéb finomságok az egyik lehetséges gyanúsítottól, és ezeket még ma át kéne vizsgálnom.
- Alex? Te jöttél a sajtótól? - pillantok fel végül döbbenten, mikor végre sikerül szembe kerülnöm a vendégemmel. A sráccal valamikor együtt jártunk suliba. Nem mostanában, de azért még megismerem. Még ha nem is elsőre. Hát igen, tényleg elég szétszórt vagyok ma. - Te jó ég, tényleg te vagy az. Jó rég volt... Jól nézel ki – mosolygok rá, miközben a holmimat lerakodom az asztalomra, többé-kevésbé egyben. Elvileg semmit nem szórtam el.

kelsey & alex

what a surprise!

Mondanom sem kell, alig öt percet kellett eltöltenem a helyi főszerkesztő irodájában, hogy megadja magát nekem, és állást kapjak a lapnál. Mikor pár hete visszaérkeztem a városba, jó ideig úgy voltam vele, hogy... szabadúszó leszek. A New York Times rengeteg energiát vett ki belőlem, és habár tapasztalatszerzésként remek lehetőség volt, de a sok utazgatás is ki tudja venni az emberből azt a bizonyos szintet. Nekem pedig az utóbbi időben szükségem volt minden szál energianyalábra.
Akkor gondoltam meg magam, mikor rájöttem, hogy mindenhol egyformán működnek ezek a szervek. És újságíróként, mármint alkalmazott töltőtollkoptatóként talán előbb kerülök élmezőnybe, mint amúgy. Mert valljuk be,engem itt már kevesen ismertek meg. Amint elkerültem New Yorkba, elvesztem a város sűrűségében. Alig tértem vissza ide, talán mert már nem volt miért. Legutóbb is azért mentem el, mert úgy adódott, hogy... az egyetlen okom a maradásra nem engem akarta. Beletörődtem Rose döntésébe, és tiszteletben tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy az egész város valami furcsa űrszerű érzést nyomott a gyomromra. Már azóta éreztem, hogy visszatértem. Azon kívül, hogy itt veszítettem el a szüleimet, nem tudtam, mire kellene még emlékeznem vagy minek kapcsán támadhatna hiányérzetem. Talán itt van a kutya elásva.
Amint meghallottam az újabb gyilkosságok közötti összefüggés hírét, nem volt kérdés, hogy kiharcolom magamnak az ügyet. Magamnak akartam, írni akartam róla, és valljuk be, egy valódi Pulitzer után mégis mi tartana vissza? Bár tény, hogy a főszerkesztő nem értette, mit keresek egy mezei lapnál, és nyilván addig fogja ásni az életrajzomat, míg rá nem jön, mi üldözött el a nagyvárosból. Ha tudná...
A kávés poharamat szorongattam az ujjaim között. Nem voltam ideges. Utoljára akkor támadt feszültség a gyomromban, mikor a Közel-Keleten kellett riportot készítenem. Akkor már tényleg úgy éreztem, hogy nem szállok többé repülőre, és a darabjaimat százhúz darabban hozzák haza... ez ahhoz képest semmi. Attól sem féltem, hogy valamilyen gyilkos engem jelöl ki potenciális áldozatnak, hisz én csak írni készülök róla. És az egyik kedvence az ilyen idióta pszichopatáknak, ha írnak róluk. Ezért csinálják. Csak ez a nyomorult már túlment az öt perc hírnév fogalmán.
A nyíló ajtó felé kaptam a pillantásom. Egy Miss Miller nevezetű hölgyeményt vártam, ahogyan azt az ajtón, és az asztalon elhelyezett kis névtábla is mutatott, de arra aligha gondoltam, hogy egy ismerős arc fog visszapislogni rám ezen a találkozón. - Kels? - bukott ki belőlem, de szinte azon nyomban jött a reflexszerű mosoly is. Nem állt tőlem távol az efféle cselekvés, és amúgy is, ebből éltem. Minden szituációra tudnom kellett reagálni. - Rád nem számítottam, deee... - sóhajtottam fel, és követtem őt a tekintetemmel. - Nem sokat változtam, veled ellentétben. Te... öhm... felnőttél - állapítottam meg az amúgy nyilván teljesen logikus tényt, majd megráztam a fejem, és felnevettem. A nőkről közismert, hogy a kor teszi őket érettebbé, és Kels az idő múlásával csak csiszolódott. Annak idején sem volt rút kiskacsa, de azt a most kettővel legalább szoroznám. - Tényleg kicsi a világ - sóhajtottam fel aztán. Kezdtem érezni, hogy nem lesz könnyű rátérni az érkezésem valódi témájára, de nem ártott volna. - Nyúzottnak tűnsz. Tiéd ez a beteg ügy? - kérdeztem aztán. Egy nőnek nem volt szerencsés azt mondani, hogy pocsékul festett, de a nyomozók élete alapjában más. Nincs túl sok idejü megsértődni.

Amint megszabadulok a magammal hozott papírhalomtól, amit egyenesen az asztalom közepére ejtek, szabaddá váló kezemmel beletúrok a hajamba. Talán nem ártott volna egy kitérő a női mosdó felé sem, hogy egy kis hideg vizet lötyköljek az arcomra, attól kicsit felfrissülhettem volna. De legalább a kávémat nem hagytam el. Bár ha így folytatom, Duracell-nyuszivá válok. Egyszerre érzem magam kimerültnek, leginkább szellemileg, és valahogy furcsán felpörögve, de a reggel óta elfogyasztott koffeinmennyiség mellett ez cseppet sem meglepő.
- Felnőttem? - nevetem el magam, miközben helyet foglalok, és kezemmel intve a szemben levő szabad székre, Alexet is hellyel kínálom. - Hát, a gimi vagy tíz éve volt, furcsa is lenne, ha nem változtunk volna azóta. És hűha, újságíró lettél! Várj, most, hogy visszagondolok, rémlik, hogy a gimis újságnak is rendszeresen írtál, és mintha hallottam is volna valakitől, hogy később a New York Times-nál kaptál állást. Hogy hogy most mégis itt? - kíváncsiskodom őszinte érdeklődéssel. Talán nem kellene a drága időnket ilyen fecsegésre pazarolni, amikor egy pszichopata gyilkos odakinn valószínűleg a következő áldozatát keresi, de bevallom, jól esik pár percre elterelni a figyelmemet az elhunytak fotóiról, a helyszínen talált vérmintáktól, és a többi finomságról. Meg aztán tényleg rég találkoztam Alex-szel. Miért baj az, ha érdeklődöm egy régi iskolatársam sorsa felől? Főleg miután ilyen vonzó lett az illető.
- Csak nem valami nő van a dologban? - Válik kissé pimasszá a mosolyom. Tudjuk, hogy a szerelem gyakran tesz ilyet az emberrel, feladjuk érte azt, akik voltunk, azt amit elértünk. Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne ebben. És ezzel a kérdéssel talán kicsit már át is billentem a kedvesen érdeklődőből a vallató zsaru énembe, pedig nem szándékoztam. Amúgy is itt most neki kell majd feltenni a kérdéseket, nem igaz?
- Hát igen... enyém a megtiszteltetés – bólogatok savanyú ábrázattal. - Nem az első komolyabb ügy, amin dolgozom, de ez most ritka sok energiámat elveszi. Az alvás és az ebédszünet egyaránt felejtős, amikor egy ilyen őrült után nyomoz az ember. - Ingatom a fejem halvány mosollyal. Most, hogy belegondolok, azt hiszem, ma a reggeli is kimaradt. Nem csoda, hogy ilyen erőtlennek érzem magam. Ah, szinte hallom a nevelőanyám dorgáló hangját, hogy nem kellene így a szívemre vennem ezt az ügyet, mert a végén belebetegszem. Na, azért nem ilyen vészes a helyzet. Különben is, farkas vagyok. Félig. Bírom a strapát. De azért tényleg okosabb lenne beiktatni valamikor egy ebédszünetet ma. És némi pihenést is. Így nem tudom a maximumot nyújtani, pedig a többiek számítanak rám. Minden olyan furcsa lett mostanában. Először a társamat függesztik fel, és hetekre egyedül maradok a nyomozásaimban. Kezdtem attól tartani, hogy előbb-utóbb engem is elővesznek, látva, hogy az ügye mennyire elhúzódik. Aztán felbukkant ez a pszichopata, és a főnök ahelyett, hogy egy másik partnert adott volna mellém, egy kisebb nyomozócsapatot adott alám. Baromira nagy megtiszteltetés, nem sokan jutnak ebbe a pozícióba harminc éves koruk alatt, de ugyanakkor nagy a felelősség is, és kétlem, hogy tudnék nyugodtan aludni, amíg el nem kapjuk a gyilkosunkat.

kelsey & alex

what a surprise!

Én is helyet foglaltam, miután intett, hogy tegyek így. Közben még mindig azon kattogtam, milyen régen is volt az az utolsó találkozás. Bár tény, a statisztikák alapján örüljünk, hogy megismerjük egymást. Nem mintha sokat változott volna, még mindig előttem volt az a lány a gimiből. Sose gondoltam volna, hogy nyomozó lesz belőle, márpedig ha ilyen komoly ügyet bíztak rá, hát esélyes, hogy nem a rosszabbik fajtából szalajtották. Nyilván büszke saját magára. Ritka az, ha a mai világban ma már valaki el tudja mondani magáról, hogy álmai állását birtokolja. Én szerettem ezt csinálni. Írtam, közben utaztam, néha kaptam egy díjat vagy kitüntetést, de én se a csúcson kezdtem. Jó pár pofont kaptam az elején, ami végett elgondolkodtam, tényleg van-e helyem a szakmában. Elvégre egy-egy sulis újságba körmölt cikk nem egyenlő a New York Times színvonalával. - Ott sincs kolbászból a kerítés - vontam egyet a vállamon, mikor az újságot említette. Hát igen. Valójában sokkal inkább érdekelt az, hogy itt mi zajlik. Elegem volt pár a politikusok kisded húzásaiból, a gazdasági hírekből. Izgalmasságra vágytam, és úgy véltem, a közeljövőben nem küldenek ismét Irakba, tehát... ideje kicsit változtatni a stratégián. - Amint megtudtam, hogy van lehetőség a helyi újságnál, rögtön beadtam a pályázatomat. Főleg mert előtte... hallottam erről az ügyről - böktem az aktára az asztalán. Vagyis, csak sejtettem, hogy az érkezésem oka van abban a dokumentumhalmazban. - Hiányoznak ezek az okfejtések. És nem akartam a saját szakállamra dolgozni - tettem hozzá. Legalábbis ez nagyjából igaznak tűnt. Amúgy sosem érdekelt, ha mások tudta nélkül nyomozgattam, rengeteg hozzáférésem volt régi aktákhoz, ilyen az, ha az embernek van némi protekciója. És neve a szakmában.
A feltevése hallatán rögtön mosoly jelent meg az ajkaimon, csak az önuralmamnak köszönhettem, hogy nem nevettem el magam. - Hát, az tény, hogy egy férfi sok mindent megtesz egy nőért, de... - sóhajtottam fel. Nem is akartam beszélni róla. Rose fontos volt az életemben, betöltött valami furcsa űrt, ami pont a legjobbkor jött. Mégis, neki nem rám volt szüksége. Mást akart, és én soha nem lehetek az, akiről álmodozott. Esélyem sem volt kilökni a gyeplőből azt a vámpírt, aki előbb használja az öklét, mint az eszét. - nem ezért vagyok itt. Sajnos a gimis szerelem Nikki Stewarttal sem volt túl tartós a ballagás után - vigyorodtam el. Naná, hogy nem, gondolom ezen ő sem lepődött meg. Az a lány túl nagy... kedvence volt a férfiaknak. Vagyis, akkor inkább még fiúk voltunk. És visszaemlékezni se tudtam, hogy mi késztetett arra, hogy én azzal a lánnyal bármit is kezdjek. Sokkal ígéretesebb darabok voltak az osztályban. Kelsey például. De utólag már teljesen mindegy, mit mond az ember. Ami volt, elmúlt.
Rögtön előre is dőltem, úgy tartottam vele a szemkontaktust, majd nagyot sóhajtottam. Tényleg kimerültnek tűnt, bár ezt annak a számlájára írtam, hogy sok volt a felelősség a hátán. - Gondolom elég éhes vagy. Szóval... ma este ha gondolod, tarts velem egy vacsorára. Szigorúan távol ettől a beteg ügytől - tettem hozzá. Nem akartam félreértést belőle, inkább kíváncsi voltam arra, mi minden történt vele az elmúlt tíz évben. Ha idáig jutott, nyilván megvan a történet hozzá. - Szóval... mit tudtok eddig róla? - kérdeztem kíváncsian, miközben felsóhajtottam.

kelsey & alex

what a surprise!

Elmondhattam magamról, hogy pár év tapasztalat már volt a hátam mögött. Elég sok becenevet aggattak már rám az elmúlt évek során, voltam pióca, de jó szakember is. Általában mikor még kezdő az ember fia, mindig ráuszítják azokra az ügyekre, ahol egy riporter csak egy dögszagra repkedő fenevad lehet. És így is volt. Akkor jöttem rá, hogy egy életre elegem van a pitiáner ügyekből, a nevetséges celebekből, és abból, hogy nekik minden rohadék újságnál külön részleget kell szentelni. Többek között ezért tetszett a New York Times. Politika. Tőzsde. Közel-Keleti hírek. Minden a nagyvilágból, de sehol egy Kim Kardashian. Maga volt a paradicsom. De nem az én álmomat hajtottam ott, hanem azét, aki pár éve voltam. Nagykutyává akartam válni, meg is szereztem azt, amire vágytam. Aztán visszajöttem ide pár hónapja, csak hogy egy csalódás után ismét elmenjek. Mégis, maradt annyi forró nyom innen a szívemben, hogy legyen okom visszatérni. És Rose mellett még voltak kérdéseim. Megválaszolatlan kérdéseim, mert az űr, amit állandóan érzékeltem a mellkasomban évek óta, nem akart betelni semmivel. Kitéptek belőlem egy darabot. Kutattam a válaszok után, és miután betekintést nyertem a vámpírok kegyetlen, mocskos világába, rájöttem, hogy talán ezzel lehet összefüggésbe az én ürességem. Kiszakítottak belőlem egy apró szilánkot, az emlékeim közül. Tudni akartam, hogy ki és mi tette velem azt, amit. A város persze nem változott a középiskola óta. Mindenki ismert mindenkit. Mindig volt kiről beszélni. - Mi egy kifejezetten jó évjáratnak számítunk - kacsintottam rá. Hát igen. Én újságíró lettem, minden veszélyes ügybe belelógatom pár ujjamat, ő pedig nyomozó. Ő már többet is kockáztat, habár nem tartottam kizártnak azt sem, hogy egyszer az én torkomat is szívesen átvágná - vagy harapná - valaki. Sokan nem szerették a felesleges fírkálást. Egyesek pedig pont azt szerették. Attól függött, milyen a gyilkos beállítottsága.
Megjátszott csalódás jelent meg az arcomon, amit egy nagy sóhajjal tettem hatásosabbá, mikor véleményét nyilvánította a gimnáziumi románcomról Nikkivel. - Áh, csak az hiányzott volna! - ráztam meg a fejem, és láthatóan végigfutott rajtam a hideg. Minden apró szőrszál felállt a hátamon, ahogy eszembe jutott egy kép, amiben családot alkotok azzal a lánnyal. Vagyis, ma már nővel. - Gyerek... tőle. Jó ég. Fele annyira kellett volna hisztisnek lennie, mint az anyjának, és már kiüldözhette volna az embereket a világból. - Persze jogos lett volna a kérdés, hogy mi tartott a lány mellett, ha amúgy az arcomat kapartam tőle. Hát, ezek voltak a gimi szabályai. A népszerű srác a népszerű csajjal kavart. Szinte csak a formalitás kedvéért. A valódi élet csak az érettségi után kezdődhetett, én pedig már alig vártam, hogy kilépjek a rám aggatott skatulyák alól.
Elmosolyodtam. Valahogy sejtettem, hogy benne lesz a vacsorában. - Helyes. A hét tökéletes. Tiszta csont és bőr vagy - mondtam, habár szemmel láthatóan mókás túlzással, hisz nála nőiesebb, formásabb nőt nem nagyon láttam a napokban. Mindene rendben volt, habár lehet azért, mert néha az ilyen ügyek miatt még enni se volt ideje rendesen. - Nem akarom betippelni, hogy mikor vacsoráztál utoljára irodán kívül. Ja, a mirelit nem számít vacsorának - tettem hozzá szinte rögtön, mielőtt azzal jött volna, hogy hazaérve még volt mit kivennie a fagyasztóból, csak hogy bevágja a mikróba.
- Nem kérek semmit, köszönöm - szólaltam meg végül, közben már előszedegetve a füzetemet, a tollamat, és a telefonomat is, habár sejtettem, hogy most még nem fog sok infót az orromra kötni, így nem lesz szükségem arra, hogy rögzítsem a beszélgetést. - Öt áldozat, hasonló külsőségek - körmölgettem, majd amikor elfogyott az írnivaló, ismét felnéztem. - Hasonló módszerrel ölték meg őket? Vagy ugyanúgy mindannyiukat? Volt olyan áldozat, aki kitűnik valamivel, többet kínozta, több sérülést szenvedett? Gondolom kizártátok, hogy több elkövető lehet - fűztem tovább a saját gondolataimat. A mai világban már szerettünk másolgatni. Főleg a gyilkosok körében. De amíg valaki nem kezdi el Hasfelmetszőt másolni a városban, azt hiszem, nyugodtan alszunk. Viszonylag.

when we were young

Alex & Kelsey

Jó évjárat. Haha! Igen, így is lehet fogalmazni. Úgy tűnik, mi kétszer is sorba álltunk, amikor a vakmerőséget osztották – ahogy mondani szokás. Nos, hogy ez nekünk igazából jó, vagy rossz... az majd egyszer biztos kiderül.
- Áh – ingatom a fejem mosolyogva. - Sosem értettem ezeket a gimis klikkesedéseket... már akkor sem, amikor oda jártunk – vonom meg a vállam. Csak az elvárások miatt járni valakivel, akit ráadásul nem is igazán bírsz. Persze nem tartoztam a zsenik közé, és nem tartottam magam vesztesnek sem. Egyszerűen csak nem érdekelt az iskolai hierarchia. Nem tudom, mi volt ennek az oka, hisz oly sokszor elnéztem a húgom törekvéseit, hogy bevágódjon a menőknél. Talán azért voltam kívülálló, mert eleve annak éreztem magam, a származásom miatt, tudva, mi vagyok, mi leszek idővel...  és emiatt meg sem próbáltam beilleszkedni. Ma már persze más a helyzet. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelnünk felnőttként, de ez mindenkire igaz, emberre, farkasra, boszorkányra... És mostanra már nem is érzem magam annyira másnak. Azt hiszem, a tinikor mindenkinek nehéz, ahogy próbáljuk megismerni magunkat, és megkeresni a helyünket a világban. Nem mintha később minden sokkal könnyebb lenne.
- De azt el tudom képzelni, hogy népszerűnek lenni felelősséggel jár – vigyorodom el érezhetően ugratva Alexet egy kicsit. - Már akkor is nagymenő voltál, Alex. Van, ami nem változik. - Teszem hozzá, és ezt már jóval őszintébben gondolom. A középiskola sztárjai nem mindig maradnak azok az érettségi után is. Vannak, akiknek egy időre sikerül befutniuk, mert kapnak valami jó sportösztöndíjat, de ritka az, hogy a sok bulikirály közül kikerül valaki, aki az eszét is tudja kamatoztatni, és valóban sikeres lesz.
- Na de ennyit a gimiről! Jó kis nosztalgiakörút néha egy régi arccal találkozni – jegyzem meg mosolyogva, mielőtt tovább eveznék a komolyabb vizek felé. Bár úgy tűnik, a visszaemlékezések és az interjú között Alexnek még az is belefér, hogy elhívjon vacsorázni. És el kell ismerni, egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Egy kis kikapcsolódás valóban rám fér.
- Csont és bőr? - nevetek fel röviden. Nem veszem magamra, hiszen azért ennyire még nem érzem rossznak a helyzetet, de azért veszem a célzást. És igaza van. - Addig jó, amíg nem kezdek mumifikálódni. De beismerem, mirelitnél táplálóbbat és laktatóbbat nem ettem mostanában. Kivéve amikor a fiúk pizzát hozatnak – biccentek aprót az ajtó felé a kollégákra utalva. - Bár az is mindig gyorsan elfogy – sóhajtok fel szándékos drámaisággal. Aztán jön a valódi sóhaj, amikor belemerülünk a gyilkos utáni nyomozás mélységeibe és bugyraiba.
- Tudod, ezt nem hivatalosan mondom, de ilyenkor még sok a feltételezés és találgatás. Ami még biztos, hogy az áldozatok mindegyikének szervezetében volt altató, és aludtak, amikor megfojtották őket. Az elkövetés módja alapján nő volt a tettes, abból kiindulva pedig, hogy a férfiak nem csak hasonló módban éltek, de hasonlítottak külsőre is egymásra, a nő talán kivetítette rájuk a legelső áldozatát, aki egyáltalán nem biztos, hogy mostanában halt meg. A kollégákkal most is régebbi eseteket nézünk át olyasmi után kutatva, ami emlékeztetne ezekre a gyilkosságokra. - És azt hiszem, ezzel lassan ki is merítem azt, amit valójában elmondhatok. Bár feltételezésekre alapozva ritkán tehetünk közleményeket, de ilyen esetekben, amikor már az emberek kezdenek aggódni, és fejleményeket várnak, jó ha tudunk reményt adni, hogy a nyomozás igenis halad valamerre. És ki tudja, talán tényleg csak egy nagyobb lépésre vagyunk attól, hogy lezárjuk ezt az ügyet.