Ha azt hiszed, hogy a két szép szememért kaptam meg a munkáim többségét, rosszul gondolod. Sőt, még csak nem is a külsőm miatt. Kemény munkával jutottam el odáig, ahol most tartok. Ebben a szakmában nem egyszerű. Ezt már édesanyám is megmondta, még mikor vigyázott rám. Mikor vigyázhatott rám... De ne ugorjunk ennyire előre, kezdjük el szépen a legelején.
Nyomozó családba születtem második gyerekként, egy szem bátyám mellé. A család élete soha nem volt egyszerű. A szüleim szakmájához hozzá tartozott, hogy nem beszélhettünk akármiről, nem mehettek úgy és csak úgy oda, ahová akartak. Kemény fegyelemben neveltek minket is. Mondjuk én voltam az, aki születésétől fogva szeretett az apja aktáiba kotorászni, amiket szerinte jól őrzött helyen tárolt az otthoni irodájában. Ezer meg egyszer kaptam meg tőle, hogy ami nem a szemem előtt van, és nyíltan kimondott, hogy nem az én ügyem, abba ne üssem bele az orrom. Anyám fóbiásan ügyelt rá, hogy nőként tanuljak némi önvédelmet, így kisiskolás koromtól önvédelmi órákra járatott, különböző harcművészeteket ismertetett meg velem, ami a mai napig hasznomra válik.
Tizenhat éves voltam, amikor egy hívást kapott a család. Édesanyám egy beépített akció során súlyos sérüléseket szerzett. A kórház felé menet egyre azon zakatolt az agyam, amit mindig mondogatott nekem: "Ha itt az idő, apádnak támogatásra van szüksége. Neked nem szabad összetörnöd." Egészen addig nem is sírtam, míg a váróban voltunk. Ahogy megláttam eszméletemül, gépekre kötött anyám, a szorító érzés a mellkasomban elviselhetetlen lett. Képtelen voltam bemenni hozzá. Az utcára rohanva a zuhogó esőben csak futottam és futottam, távolról még hallottam bátyám hangját, de a fejem lüktetett. A város zajától távol, egy félreeső kis tó partján pihentem meg, emeltem vörös szemeim az égre. Fáj a tudat, elviselhetetlenül fájt, hogy elveszíthetem, és képtelen vagyok nézni, vele lenni. Két órával később két erős kéz szorítását éreztem meg vállamon. Bátyám magasodott fölém, vont magához, én pedig igyekeztem nem remegve zokogni, de nem sikerült. Tudtam, hogy neki is fáj, és tudtam, hogy meg fog találni. Hisz mindig ide jöttünk le, ha volt időnk.
Két nappal később, összeszedve minden bátorságom, mentem be újból a kórházba, ültem le ágya mellé, és szorítottam meg kezét.
-Ne hagyj egyedül.-kérem, de ekkor még nem gondoltam, hogy ez az éjszaka lesz az utolsó, hogy a monitoron lássam szívének dobbanásainak utolsó ütemeit.
Apám a munkájába temetkezett, én pedig az egész családom elől eltitkoltam, hogy mire is készülök. A felvételi jelentkezésemben a nyomozót jelöltem meg szaknak, és mindent megtettem, hogy be is kerüljek. Amikor apám meglátta a levelet, először csendben tűrt, majd haragját pár szidó szóval kihangsúlyozta.
-Annak a napnak már négy éve. Nem értem, hogy miért próbálsz úgy tenni, mintha legalább a te hibád lenne, hogy anya meghalt.-vágom szemébe véleményem, mert tudtam, hogy erre megy ki az egész. Ez az, amitől fél. -A te neved is bármelyik nap oda kerülhet mellé. Ahogy Johnny-é is. Felnőttem, már nem mondhatod meg mit csináljak.-zárom le a vitát.
Újabb évek telnek el, makacsságomnak köszönhetően kitűnő eredménnyel diplomáztam le, és lettem nyomozó. Senki voltam évekig. Aktákat rakosgattam, lopásokkal foglalkoztam, de nekem ez kevés volt. Feljebb akartam jutni. Továbbképzésről továbbképzésre jártam. És most itt vagyok. Egy koszos lebujt figyelek egy kocsiból.
-Ideje lenne megkínálnia valamivel.-hallom társam hangját a fülesben, s tudván, hogy ez a jel, a kocsiban ülőknek és a kint ácsorgó ügynököknek megadom a kellő instrukciókat.
-Szép volt főnök.-veregetnek vállon, és amikor mellém ér Jace, szorosan megölelem. Minden alkalommal félek attól, hogy bajba kerül, és nem fog szabadulni. Félek tőle, hogy őt is elvesztem, ahogy anyámat már elvesztettem.
Soha nem lőttem le élesbe senkit, egészen négy évvel ezelőttig. Emlékszem arra a bevetésre. Jace vére a kezemen volt. A sajátom, is. Halottam, hogy valaki közeledett mögöttem, de nem láttam semmit. Hol van az erősítés? Miért nem jönnek már? A lépések zaja egyre közelebbről jön. A pisztolyom kezembe veszem, és amikor megjelenik előttem az ismeretlen arc, s felém szegezi a pisztolyt, megelőzöm és megkönnyítem a dolgát. A gyomrán találom el, amikor felvisítanak a szirénák én pedig kábultan dőlök Jace hideg teste mellé. Persze ekkor még nem tudtam az átkomról, amit ezen éjszaka alatt váltottam ki. Alig egy hónappal ez után további nyomokra bukkantunk, és be kellett épülnöm egy drogbáró társaságába. Életem legrosszabb napjai voltak ezek. Az utolsó nap a nagy "kaszálás" előtt azzal telt, hogy próbáltam kijózanodni. Soha nem volt szükség arra, hogy igazán belőjem magam. Erre megvolt a mi kis módszerünk. De ha egy fegyver hűvös csöve a tarkódra szorul, és kénytelen vagy cselekedni, tudván, ha ezt elszalasztod, nincs semmi nyom, amit biztosan a vezetőség orra alá nyomhatsz, bármire képes leszel. A tűből a kezemen keresztül egész testem maga alá gyűrte a borzalmas érzés. Sajgott a fejem, először azt se tudtam, hol vagyok, aztán ájultan estem össze ahogy rám nehezedett az összes érzelmem, amit addig elnyomtam magamban, és amit a szer most feloldott bennem. Az utolsó emlékem, mielőtt végleg elájultam, az az üvöltözés, ami körülvett...
A kórházi szoba a rengeteg virág ellenére is sivár volt. Tudtam, hogy Jhonny most beépített, nem látogathat meg, apám pedig minden nap órákat ült mellettem. Sokszor tetettem, hogy alszom, mert tudtam mi volt a véleménye. Tudtam, hogy soha nem szeretett a drogos ügyek, az emberkereskedők közelében tudni, mert félt, hogy egyszer nem csak a munkám miatt leszek ott, hanem mert nem jön erősítés, magamra maradok. Bevallom ettől nem egyszer én is tartottam. De tudtam, hogy ez a munkám része, ezzel jár, bármennyire is szerettem azt, kockázat több volt, mint egyszerű papírmunka. Ahogy a kórházból kikerültem, a vezetőség irodai munkára fogott. Jelentéseket rendezgettem, olvastam és hagytam jóvá, s ott éreztem magam, ahol kezdtem. Ismét egy senki voltam, azzal a különbséggel, hogy már senki nem hívott "csak" Ronnie-nak. Legalább arra futotta nekik, hogy a hátam mögött röhögjenek ki, de a szemem előtt továbbra is Miller ügynök maradtam. A legrosszabb az egészben az volt, hogy amikor a kezemre néztem, még mindig emlékeztem a tű helyén maradt lilás-vöröses véraláfutásra, a kábulatra, a félelemre, ami eluralkodott rajtam. A pszichológus úgy döntött újra képes vagyok munkába állni, már ami a lelki dolgaim illeti, bár tudta, hogy rég nem vagyok jól, már soha nem leszek.
Négy évembe telet megszokni ezt a farkas létet, és bevallom a kínok ellenére is élveztem. Soha nem voltam még ennyire precíz, gyors, soha nem ment semmi ilyen könnyen. Az emlékek álmomban sokszor kínoztak. De egy saját iroda vezető nyomozója lettem, egy beépített ügynök, rengeteg kapcsolattal, rengeteg álcával és titokkal. Utam most a Smaragdváros-ba vezet. Egy egyszerű feladatom volt, követni azokat, akiket eddig követtem, irányítani az itteni ügynökeimet. A kérdés csak az, hogy a sok rejtélyes haláleset, ami a város történelmében nyugszik, mennyire kapcsolható a város mostani állapotához. Munkám ki-ki terjed a még rejtélyesebb Mystic Falls-ra is, bár főként Seattle a cél.  Meg kell keresnem azokat, akik a társam haláláért felelősek. Mert akik ezt tették engem akartak. A nyomok pedig visszavezettek anyám gyilkosaihoz is.