Az élet kegyetlen. De, vajon mivel érdemeltem ki mindezt? Tizenöt éve már, hogy álmatlanság gyötör, s csak egyedül ébren tudok álmodni. Miért van ez így? Miért léteznek a világban szörnyű, kínzó dolgok? Senki sem tudja. Csak tűrni kell, különben az élet bedarál, és elveszel egy pillanat alatt. Az élet ilyen játék, csak köpködöm a fogaimat... De ma eljött számomra ama nap, amikor is végre emberi életet élhetek néhány óráig. Két lábamon sétálhatok, bár akkora fájdalmakon megyek keresztül, miközben átváltozom, hogy órák hosszat csak feküdni tudok, és mikor hirtelen két lábra állnék, újra négy lábon róhatom a tereket. Sötétségből ébredek. Szinte forog körülöttem a világ, a szemeim pedig kopognak. De, most, mintha teljesen más lenne minden körülöttem, bennem. Egyik karomat akadálymentesen nyújtom ki, és hirtelen meglepődöm, amikor egy teljesen emberi kézzel állok szemben. Utána pedig hirtelen felülök, és úgy viselkedem, mintha egy hónapban sem változtam volna egyszer vissza emberré, hanem csak most először újra tizenöt év után végre. Aztán hirtelen az öröm egyszerre lemosódik arcomról, szívem pulzusa pedig az egekbe szökken, ezáltal megütve fejemben a dolgokat, míg végül szempárom sírásnak nem ered. A falnak dőlök a sarokban, magamra húzva egy takaró szerűt, ami már-már teljesen szakadt, hiszen farkasként nehezen tudok gondoskodni ilyenekről, hogy biztos helyen élhessek. Mindkét térdemet felhúzom magamhoz, s fejemet rájuk hajtom, ahogyan összekuporodom, és nem látszik más belőlem, csak a szőke, kissé koszos szőke hajam. Az egész arcom tiszta folt, s aligha tudok magamra ismerni. Szinte el is felejtettem már a kenyér ízét. Elfelejtettem már azt, ahogyan a csupasz bőrömre a nap süt, elfelejtettem szinte beszélni is, s lehet, hogyha valaki hozzám szólna, már csak a dadogásomból kellene olvasnia, hogy vajon mit is akarok mondani. Annyira szenvedek... főleg, most, a helyett, hogy örülnék, hogy ember lehetek néhány órára, inkább csak a sarokban kuporodom összefagyva. Mert ugyebár ruhám sincsen. Úgy érzem magamat, mint egy hajléktalan. De csupán egy vérfarkas vagyok, aki ugyan nem tehet arról, hogy ide került. Milyen hihetetlen... a saját álmom juttatott ide. Tánctanár akartam lenni, balettos, s most pedig ez tett tönkre. Ha nem jöttem volna ide, ebbe a városba, s nem ismerkedem meg azzal az emberrel, akkor nem öltem volna meg, és most végre lehetne egy családom, nem kellene itt szenvednem. Véget akarok vetni ennek. A könnyektől aligha látom előttem a teret. Túl sok mindent különben sem kellene látnom, hiszen ez a szoba teljesen üres. De pontosan jól ki tudom tapintani a magam melletti nagy üvegdarabot, aminek élei rettentően hegyesek. Csak egy mozdulat, s talán befejeződik végleg a szenvedésem...
Ha munka van, akkor munka van, nem számít, hogy az éjszaka kellős közepén kellett járkálnom az erdőnek azon részén, amit nem ismertem úgy, mint a tenyeremet. Szerettem elkóborolni, amikor farkassá változtam és emlékeztem is arra, hogy jártam már itt, legalábbis a környéken biztosan. Az hold vakító fénnyel tündökölt az égen, felvette teljes, gyönyörű alakját, a tekintetem az égitestről a jobb kezemre vándorolt, amire még a nap elején felhúztam a vészhelyzetre használandó gyűrűmet. Egy boszorkányt kértem meg, hogy készítsen nekem egyet, amikor még nem tudtam, hogy a vámpírok tömegszámra rendeltek ilyeneket a vérfarkasoknak. Azóta azok a gyűrűk elpusztultak, de az én barátom meg sem szólalt, senki sem tudta, hogy én is rendelkezek eggyel. Szentségtörésnek véltem szembemenni az áldásommal, de voltak helyzetek, amikor muszáj volt: a mai este egy ilyen szükséghelyzet volt. Utána kellett járnom valaminek, ami ugyan farkasalakban könnyebb lett volna,tekintve, hogy az erdőt négy lábon bebarangolni semmiség lett volna, a beszélőkémnek nagy szerepe volt a ma estében. Híreket hallottam. A farkasaim, akik gyakorta járták az erdőt, nemrégiben észrevettek valamit: egy lányt, aki havonta egyszer felbukkant ezen a helyen, amivel nem is lett volna probléma.. csak az egyik fülesem azt suttogta, hogy amikor őt átváltozni kezdenek az egyik fa tövében, fél szemmel látható volt, hogy egy ébenfekete ordas emberi alakot kezd ölteni. Először azt hittem, hogy az informátoromnak agyára ment a fájdalom, aztán rájöttem, hogy nem ez lenne az első alkalom, hogy ez történik New Orleans-ban. A félholdasokat is megátkozták, de az az átok azóta semmissé vált... a lány, már ha létezett és azon a helyen lézengett, amit a falkatagjaim körülírtak, nem tartozhatott hozzájuk. Olyan dolog volt ez, amit nem hagyhattam ellenőrizetlenül. Két órája jártam-keltem a sötétben, a szemeimet néha megvillantva terveztem előrébb jutni. Egy apró faház jutott a látóterembe, elhagyatott és sötét volt, pontosan az a fajta, amit a tinédzserek szerettek, mert az ijesztő menő. Persze, ha valaki kiugrana az ablakon... utána nem vigyorognának. De itt nem volt senki rajtam és annak a gyors lélegzetvételnek a tulajdonosán kívül, ami megütötte a fülemet. Követtem a hangot, a lehető legnesztelenebbül közlekedtem, ami csizmában nem éppen volt kivitelezhető, mégis elértem az ablakig és bepillantottam rajta. Megtaláltam. A lány tényleg létezik, nem csak egy mese volt. Nem voltam szívbajos, hiába láttam, hogy a sarokba kucorodva, meztelenül ücsörög, beléptem az ajtón. Éppen egy üvegdarab felé nyúlt, összeráncoltam a homlokomat és két hosszú lépéssel előtte teremve ütöttem ki a kezéből a darabot. - Nem jó ötlet. Még a végén megvágod magad. - Koszos volt, szőke haját sár szennyezte, végigfuttattam rajta a tekintetemet, mielőtt bármi kérdést megelőzve felé nyújtottam néhány ruhát. Igen, be is vásároltam. Mindenre felkészültem. - Nem akarok neked rosszat, nem foglak bántani. - Jelentettem ki rögtön. Ha ezt felfogja, mondom a többit is... feltéve, hogy egyáltalán megszólal.
Ébren vagyok, de még is úgy érzem, mintha aludnék. A körülöttem lévő tér csak úgy van, mintha az már nem is a valóság lenne. De még sem értem... soha nem voltam még ennyire rosszul emberlétemben, mint ahogyan most. Sokkal jobban szenvedek, mint farkas létben. Így csak jobban látom a saját nyomorúságom, azt, hogy hová is jutottam, mivé lettem. Szégyellem magam, és legszívesebben még ennél is jobban elbújnék a világ szeme elől, csakhogy senki se vegyen tudomást rólam. Mindezidáig vártam minden napnak minden percében s pillanatában azt, hogy csak egy pár pillanatig hadd legyek ember. Egészen eddig még hellyel-közzel túléltem a teliholdakat, de még is rettegek, elvégre ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb, ráadásul az erdő teli van olyan vérfarkassal, akik átalakultak már. Bármelyik percben kiszagolhatják egy embernek a közelségét, aztán pedig szépen búcsút inthetek szánalmas életemnek. Lehet, könnyebb lenne minden, sokkal. Magamért már felesleges küzdenem, hiszen senkim sincsen. Csöndem vagyok, én vagyok egymagam, s néha annyira belebutulok a magányba, a némaságba, hogy magammal beszélek. Hogyan lehetek ennyire szánalmas? Hogyan süllyedhettem le ilyen mélyre? Már tizenöt éve, hogy tűrtem ezt az állapotot, hogy az életem nagy részét csak is állatként tölthetem el, mintsem emberként. De most ebben a pillanatban imádkozom azért, hogy visszaváltozzak, ami ugyan nagy fájdalommal jár, de akkor legalább az átváltozás megment önmagamtól. Félek a haláltól, és vagyok annyira eszement, hogy megteszem most azonnal azt, amit már a legelején meg kellett volna tennem. A nagy üvegdarabot nézem teljesen nyugodtan, s csak az a pillanat járja át gondolatomat, ahogyan is miként húzom hirtelen végig nyakamon, s végül miként hagy el az élet, miként ér véget a szenvedésem. Számomra a halál egy megváltás lesz, maga a béke. S olyan gyors mozdulattal fogom mindezt tenni, hogy meg sem fogom érezni annak fájdalmát, oly hamar hullok a földre oldalamra, mintha egy doboz nyugtató taszítana mély álomba; de ez már örökre szól. Lehunyom szemeimet, ahogyan is egy könnycsepp folyik le arcomról, és egy megkönnyebbült, igaz boldog mosoly rajzolódik arcomra, szinte már érzem nyakam szélén az éles tárgyat, de mire aztán egy hirtelen mozdulatot tettem volna, hirtelen kiugrik a kezemből. Végül felnézek az ismeretlenre, aki megszakított abban, hogy véget vessek szenvedésemnek, s aztán könnyekben török ki, teljes valósággal megremegve. Még jobban összehúzom magamat, nem akarom, hogy így lásson. Bár még soha nem találkoztam így emberrel ebben a tizenöt évben, s így is legszívesebben eltemetném magamat a föld alá nyomorom miatt. Meghallom hangját, s akkor még jobban összekuporodom. Nem akarom, hogy így lássanak. Ne,csak most ne... Hallom, hogy valamit ledobott elém, s félszemmel odanézek, amik végül is ruhák voltak. Nagyot nyelek, s visszakapom tekintetemet, ahogyan erővel tartom lehunyva szempárom. - ne...nem... – rebegem, ahogyan megremegek. Az első szó, amit nagy nehezen kiejtettem. – Mindjárt visszaváltozom. Felesleges lenne... – tolom el lábammal a ruhákat, ahogyan végül újra összekuporodom. Oroszországban születtem, de szinte ezt a nyelvet is anyanyelvemként mondhatom. Már azon is csodálkozom, hogy képes voltam összefüggő mondatot alkotni, hogy egyáltalán szóra bírjam magamat. Amikor mondja, hogy nem akar bántani, hirtelen felnézek rá, s megrázom a fejemet. - Nem félek attól, hogy bántani fogsz. Csupán csak eddig rejtőzködtem, és most hirtelen megtalál valaki tizenöt év után. Teljesen leépülve... – nyelem el az utolsó mondatot, ahogyan újra lehunyom szempáromat.
Teljesen szét volt csúszva. Mondjuk miért csodálkoztam? Egy hónap farkaslét nem kedvez az emberi tulajdonságoknak és az ép észnek, néha még egy éjszaka is elég volt egyeseknek ahhoz, hogy több napig tartson a magukhoz térés. Az átváltozás megzavarja a szervezetet és nem csak fizikai, hanem mentális szempontból is: máshogy kell viselkedni, az érzékek a szokásosnál is élesebbé válnak, mindent különböző módon fogunk fel és semmi sem olyan, mint egy átlagos hétköznapon. Vadászok vagyunk. Hiperaktívak, támadóak, defenzívek, kiszagoljuk a legkisebb eltérést is, visszaváltozva pedig ismét minden visszaáll a normális értékeire, két lábra állva a világ teljesen másnak tűnik. Ridegebb, ingerszegényebb, egyáltalán nem katartikus... ha rajtam múlott volna, többet lettem volna farkasalakban, de rápillantva a lányra láttam, hogy ő valószínűleg nem osztaná ezt a nézetemet, ha áradozni kezdenék az állapotáról. Aki embernek született, annak szüksége van az emberi létre, hiába van benne az állat lehetősége is. - Tudom, hogy csak ma leszel ember, de míg beszélünk nem akarom végignézni, hogy halálra fagysz. Nm hiszem, hogy jelenleg meleged lenne. - Eldobtam a kezemből az üvegdarabot és a lábaimmal odébb sepertem a törött ablak részecskéit. Könnyen beletenyerelhet vagy beleléphet, miközben feltornázza magát és a sérülésekkel való foglalkozás nem szerepelt a mai napirendemben. Úgy fordultam vissza felé, mint akibe tűt szúrtak, amikor megemlítette, mióta van ilyen állapotban. Hogy lehetséges ez? Ennyi ideje és én még csak most hallok felőle? Vagy kezdek kijönni a gyakorlatból és túlságosan a saját ügyeimmel voltam elfoglalva vagy... nem is tudom, de ez meglepett. Az arcomon is láthatta, hogy nem számítottam erre az információra. - Tizenöt éve él New Orleans erdeiben farkasként? És eddig nem futottunk össze? Be sem jöttél a városba? - Úgy viselkedtem, mint egy csitri, aki egy unikornissal beszélgethetett és kérdezni sem volt képes, mert elakadt a szava. Ez a lány máris elég érdekes volt ahhoz, hogy értelmet adjon a mínuszokban való kiruccanáshoz és a gyűrűm felvételéhez. Létezik. Ennyi is elég lett volna. - Csak mostanában hallottam rólad és utána kellett járnom, hogy igaz-e a legenda. Igazából nem hittem el, hogy egy női majdnem Tarzan járkál a közelben. - Most tényleg nem a gúnyolódás rendezvénye volt terítéken, ám a stílusomon nem változtathattam, zsigerből jött ez a fajta beszéd. - Engem nem zavar, hogy le vagy épülve, ha téged sem. És addig, amíg beszélni tudsz. Eddig hiába kerestelek, a farkasalakodban nem találtalak, gondoltam emberként nem fogsz tudni annyira jól elbújni. - Igazam is lett, egy állat, aki ismeri az erdőt oda ment, ahová akart, ha nem szerette volna, akkor senki sem találta meg. De most, hogy megkaptam a lehetőséget, nem fogom elereszteni.
Bárcsak felidézhetnék valami szépet még a gyerekkoromból. Hogy miért pont abból az időszakból? Voltaképpen az ember akkor a legboldogabb, fogalma sincs, hogy milyen is az élet valójában. Azt hiszi, hogy minden egy álomvilág, ahol mindenki boldog, a szülők nem szenvednek adósságban, s mindenki halhatatlan, örökké él az ember, és ők örökké ekkorák maradnak csak. Bárcsak én is élhettem volna ilyen szép álomvilágban, s bárcsak az édesanyám lágy, gyengéd, s szerető altatódala altatott volna el engem mély álomba, egy kényelmes ágyban. De ez nekem nem adatott meg, s még is rendkívül ragaszkodom ennek ellenére is a szülőhazámhoz. Mintha egy elérhetetlen álom lett volna az, mintha soha meg sem történt volna az, hogy én valaha ott jártam volna, hanem pusztán csak az őrült elmém találmánya az a hely. De nem... nem őrültem meg még olyannyira, hogy ne tudjam, mi az én szívemnek a vigasza, az egyetlen támasza, az egyetlen tényező, ami még lélekbe dobogtatja. S ami számomra maga a csoda, mégpedig az, hogy megtalált ez a lány pusztán fél éjszaka alatt. Tizenöt éve, hogy olyan vagyok eme erdő számára, mint egy elnyomott árnyék a többi közt, szinte láthatatlan voltam, avagy vagyok a világnak. Hiába kiáltottam segítségért, helyette csak bántást, kínzást, kegyetlenséget kaptam... ezt érdemeltem? Mit ártottam én azoknak, akik bántottak? Nem követtem el semmit sem, én csupán csak szabadságot akartam. Semmi mást. Szikrázó tekintettel nézek fel az ismeretlen nőre, akire ha rá nézek, nem jut más eszembe, hanem csak is a gondolatai, hogy miket gondolhat. Számára egészen könnyűnek tűnik ez a helyzet, de ez korántsem olyan egyszerű. Az őrületbe kergetett a farkas lét, tizenöt évnyi börtönvilág egy négylábúként vicsorgó fogakkal, aminek csupán csak az egyetlen társa a veszély, és az örökkévalóságig tartó szenvedés. Amikor a ruhákat ajánlja, s szavaira most egy kicsit figyeltem, nos, azonnali hatállyal leszűrtem, hogy neki fogalma sincs, hogy miken mentem keresztül. Számomra nem a hideg az, ami tönkre fog tenni, hiszen tizenöt éve élek ilyen nyomorult módon, és mint látható; itt vagyok még, sajnos. Nem végzett velem semmi sem. Amikor is említettem a dolgot, hogy mióta vagyok már ebben a börtönvilágban, nos, az arca meglepettségbe torkollott át, míg én őt sivár tekintettel illettem. Nem vagyok gonosz, csak még elég nehezemre esik ennyi idő után fogadni a kérdéseket, hogy még is hogyan... A szomorú az, hogy erre én magam sem tudom a választ. Fogalmam sincs, mi zajlik a világban, vagy, hogy mi ez az őrült lét. Emberként éltem, mígnem aztán egy szép napon végeztem egy emberrel, és másnapra pedig egy embertelen fájdalom keretében futottam aztán négy lábon. Számomra ez egy ördögi labirintus, ahonnét érzem, hogy soha nem fogok kijutni. Csak egy megoldás maradt számomra; halál. Amin már régen túl lettem volna, ha ő nem jelenik meg. Miért ragaszkodik hozzám ennyire ez a nyomorult élet? Nem kínoz még elég embert rajtam kívül? Nem elég neki ennyi ember, csak is én kellek neki? Eme gondolatok közepette sírásban törtem volna ki, de visszafogva magamat továbbra is rezzenéstelen arccal nézek az ismeretlen lány felé, akinek nem látom tisztán a sötétség végett az arcát. - Vérfarkasként lenni a városban? – kínból eredő nevetés szakad ki ajkaimból, ahogyan is újra összehúzom magamat, hiszen az is fájdalmas, hogyha már nevetek. De még ez is fájdalomból eredő. – Számomra elég az erdő pokla, nem akartam még plusz a várost is magamnak. Helyben megöltek volna. – Sziszegem el az utolsó szót, ahogyan is a tiszta ruhákra nézek. Valóban rettentően fázom, de a szervezetem már hozzászokott ehhez. – Nem egészen vagyok Tarzan... – ironikusan ejtem a becenevet, amivel illetett, ami jócskán nem esett túl jól szétporladó szívemnek, de bárcsak ez volna a legkisebb gondom. – Csupán csak egy veszett kutya, akinek egyszer megadatik az, hogy kipróbálja az emberlétet. – Figyelem őt erősen, amikor is tisztul a kép, de még mindig rettentően homályos. Nem vagyok túlságosan egészséges sem, de nem zavar. Ezt érdemlem. - Könnyű volt elbújnom. Mindenki csak egy állatnak nézett. – Rántom meg a vállamat. – A saját nevemre is aligha emlékszem. – hunyom le erősen tekintetemet, amikor újra összehúzom magamat. – Remélem nem azért jöttél, hogy csodálkozhass a nyomoromban. – rebegem egészen halkan, talán még ő sem hallhatta.
Én sem bíztam volna bennem a helyében. Sőt, én emberalakban sem bízok az emberekben, nem úgy, hogy a jó ég tudja mióta vergődök bundában, tehát hozzá sem tudok szólni senkihez és ki sem tudom ismerni a körülöttem lévőket. A lány zavarodott lehetett, én pedig a fajtámba tartozókkal soha nem voltam érzéketlen, ezért léptem hozzá egy lépéssel közelebb és guggoltam le elé. - Emberként gondoltam. Akárhányszor visszaváltozol itt ülsz az erdőben és meg sem próbálsz utánajárni annak mi történt veled és hogy lehet visszacsinálni? Tényleg... mi történt? - Egyik farkas sem marad így magától, mérget vettem volna rá, hogy boszorkány van a dologban. A lány ártalmatlannak tűnt, de a beszélőkéje a helyén volt ahhoz képest, hogy nem hiszem, bárkivel kommunikált volna az elmúlt időkben. Persze kinézhető volt belőle, hogy a körülmények tették a jelenlegi állapotban tengődő kezesbárányhoz jobban hasonlító személlyé. - Ha azért jöttem volna, hogy egyszerűen egy csodabogarat nézegessek vagy kinevesselek, akkor most nem így viselkednék, elhiheted. - Hány éves lehetett? 30 körül? Annyitól biztosan nem lehetett több, bár az arcára kiülő keserűség, a mindennapok valószínűsíthető harca öregített rajta. Nem is volt miért örömtáncot járnia, még én sem lettem volna a helyében és ez nagy szó attól, akinek az okozott szenvedést, hogy kihagyott egy teliholdat Sherlock Holmes eljátszásáért. - Nem tudtam elmenni a hír mellett, hogy valaki farkasalakban járkál az erdőben annak ellenére, hogy nincs telihold. Néhány barátom látott téged, pont mielőtt átváltoztak volna. - A vállamra akasztott táskámat a földre raktam és kihúztam belőle egy üveg vizet, majd felé nyújtottam. Egyébként is mindig jól jön, de nem hiányzott, hogy most száradjon ki a szája. - Utána kellett járnom, hogy tényleg létezel-e vagy csak fájdalmukban láttak rémeket. Ezen a környéken láttak, így ide jöttem. - Leültem vele szembe törökülésbe. Végül is ráértem és láttam rajta, hogy jelenleg arra van szüksége, hogy rendeződjön a fejében: most ember, nem farkas, akinek menekülnie és bujkálnia kell. - Egyébként sem esik nehezemre megtalálni a környéken élő farkasokat. Alfa vagyok. - Adtam a tudtára az információt. - Minden teliholdkor próbálom bejárni a egész erdőt, de New Orleans hatalmas, a mocsár pedig túlságosan kacskaringós, ezért nem is találkozhattunk eddig. Az én nevem Faye. - Mutatkoztam be.
Aligha emlékszem azokra az időkre, amikor még boldog, életvidám lányként éltem a mindennapokat. Szerettem az én országomat, igaz szeretője voltam, és hiába is jöttem ide, egy másik kontinensbe, a szívem akkor is hazahúzott. S, ha most nem lennék egyfolytában egy állat, akkor már régen ott lennék Oroszországban. S mily hihetetlen, hogy még úgy is boldog voltam, hogy az égvilágon nem volt senkim sem, mint ahogyan most sem. Saját lényem idegene lettem, így hát testem s lelkem egyaránt egyedül van. Mikor még ember voltam, lelkem és testem egy vonalon mozogtak, akárcsak a többi normális emberé, de most... vérbeli ellenségekké váltak. Ezen jóslatom is azt sugallja, hogy az emberek között születnek hibás, úgymond sérült birkák. És engem valamiért nem altattak el és nem lőttek főbe. Valamiért engem hagynak botorkálni, botladozni, ugrálni és megfejelni a kerítést, kaparni a földet és nyüszíteni az eget. A halál túlságosan is kegyes lenne hozzám, voltaképpen valamiért nem érdemlem meg még a halált sem, pedig nem tudok arról, hogy bárkinek is ártottam volna. Saját magam őrültje lettem, valahol szívem kamrája mögött, s most pedig itt vagyok; élve. Jó magam is elcsodálkozom eme tényen, elvégre hogyan is éltem túl mindezt? Nem pontosan a fizikai megpróbáltattatásokra gondolok, hanem a lelki állapotra. Hogyan is éltem túl, hogy ezzé lettem, s míg én egy farkas bőrében élek, hogy nem őrültem meg attól, hogy embereknek ártok? Ártok... embereket ölök önnön magamon kívül. Hiszen, nem én akarom, hogy mindez így legyen, nem pusztán szórakozásból ölök. S ha ez így is van, akkor nem vagyok magamnál, pusztán csak egy igazi farkas vagyok lélekben is sokszor. Az életben saját csapdát építettem, tudtomon kívül, és az égtől annyi boldogságot kaptam csupán, hogy elfelejthettem helyét. Igazán őszintén és váratlanul eshettem bele. De igaz, ami igaz, ez jó régen volt. Az óta pedig benne csücsülök. Kopogó íriszekkel figyelem az üveg vizet, látni azt, hogy az egy tiszta víz. Nem a mocsár vize, mely mindenféle gusztustalan dolgot tartalmaz. Azon élek már mióta, s mostanra már a tiszta vizet találom szokatlannak, és furcsának. Óvatosan fogadom el tőle végül azt az üveg vizet, s néhány másodperc gondolkozás után tekerem le annak kupakját, és ajkaimhoz emelve ízlelem meg azt a vizet, melynek semmiféle mellékíze sincs. Aligha telt el egy perc, de azonnal elfogyasztottam annak a műanyagüvegnek a tartalmát, és magam mellé téve nézek végül a lányra, most már sokkalta frissebben. Szavait végig csendben hallgatom, a szakadt rongydarabot szorosabban fogom magamhoz, végül aztán halkan sóhajtok. - Carmen. – Mondok csak ennyit, s újabb gondolkozás után folytatom. – Carmen Destry. – Hangom most már sokkalta tisztább, határozottabb. Kellett pár mondatot kiejtenem, hogy érthetővé váljon a beszédem, tekintve, hogy nekem nem ez az anyanyelvem. De persze, anyanyelv szinten beszélem ezt a nyelvet is, az árvaházban muszáj volt. Így hát nincs nehéz dolgom, ámde a beszédnek az elmúlt jó sok évben ugyan nem vettem hasznát. - Szép név. – Egy pillanatig terelem a témát a nevével illetően, aztán pedig figyelem, ahogyan leül velem szemben. Nem kellene, még a végén felfázik. Én már megszoktam a hideget, de ő gondolom nem olyannyira, mint ahogyan én. De mindegy is. - Fogalmam sincs, hogyan történt. A családomat sem ismertem, se anyám, se apám...- lassan ejtem még a szavakat, de még is most már tudatosan. Boldog vagyok, hogy beszélhetek. – Egy ember halálával váltam ezzé. S fogalmam sincs erről, hogy mi ez. Láttam lényeket, akik ugyanolyan gyorsak, mint mi vérfarkasok. De ők emberi alakot öltenek, s vérrel táplálkoznak. Harapásunk pedig károsak rájuk. – Folytatom az elmélkedést, hiszen fogalmam sincs, hogy mik azok a lények. Vámpírok? Nem hiszem. Ők csak legendák, ostoba dajkamesék. Akárcsak a vérfarkasok. Mi vagyok én? Mik vagyunk mi? - Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, de egyre sem találok választ. – Végig őt nézem, nem véve le róla csillogó tekintetemet. Talán ő elmagyarázza, mi is ez a világ.
Hagytam, hogy a saját tempójában mozogjon, nyúljon az általam hozott víz után, nyissa szólásra a száját, hiszen nem siettem sehová. A türelem ebben az esetben felettébb jól jött, egyébként is muszáj volt gyakorolnom, hiába szerettem volna néhanapján, hogy a dolgok máris és azonnal úgy történjenek, ahogy szerintem történniük kellene… csakhogy kamaszkorom óta ugyan az impulzivitást nem nőttem ki, de szorult belém annyi ész és tapasztalat, hogy rájöjjek, nem féltétlenül rossz az, ha lassabban folynak a történések. Sőt, jó is lehet, hiszen az idő az ember barátja. A legtöbb esetben. Végül ismét megszólalt. Nyögvenyelősen és akcentussal beszélt, az előbbiekben már megállapítottam, hogy minden bizonnyal Európából származik, annak is a keleti részéről, hiszen az onnan jövőknek van tipikusan ilyen beszédük. De talán a megérzéseim csaltak és csak azért hittem furcsábbnak a kelleténél, mert mint ő is mondta, nem sok alkalma adódott a megnyilatkozásra, ehhez képest nem volt vészes a beszéde. Kényelmesen helyezkedtem el a földön, amely elsőre kicsit hideg volt, de több mindenen mentem én már keresztül, minthogy a hideg beton tántorítson el a céljaimtól. Márpedig az egyik célom éppen előttem kuporgott. Érdemi hasznot jelenleg nem tudtam hozzá társítani, ám hozzá hasonlót még nem láttam és ez mindenféleképpen bizakodásra adott okot. - Örülök, Carmen. Honnan jöttél? – Haladásnak könyveltem el, hogy egyáltalán nem volt ellenséges, sőt kedves volt, olyan, mint egy kis csiga, amelyet nagy nehezen a gyerekek előcsalogattak a házából, de még nem tudja, mit kellene kezdenie a helyzettel. Látszott rajta, hogy szinte kézen ragadta a beszélésre, társaságra kínálkozó alkalmat, pedig az sem lett volna meglepő, ha elszaladt volna. Én csak örültem annak, hogy maradt. - Ahogy te is mondtad, ez a vérfarkas lét. – Bólintottam a szavaira. – Soha nem láttam még hozzád hasonlót, pedig sok vérfarkassal találkoztam. Nálad valamiért fordítottan működik a dolog… - Megcsavartam az ujjamon lévő gyűrűmet. – Ha levenném ezt a gyűrűt, most én lennék olyan, mint te a hónap többi napján. Mi, a fajtánk elvileg így működik… amikor a legmagasabban áll a Hold átváltozunk farkasokká, de te más vagy. Te ekkor vagy ember. – Mondhatni összegeztem azt, amit eddig tudtam róla. Tényleg nem találkozott volna eddig más farkasokkal? A helyében nekem első dolgom lett volna ha visszaváltozok emberré, hogy utánajárjak a történetemnek… de nem lehetett mindenki én. - Vámpírok. Szokásuk az erdőben vadászni, nyugodtan harapdáld őket, ha jólesik. Senkinek sem hiányoznak. – Feleltem egy szóval a hegyes fogúakra vonatkozó mondataikra. Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetét. Zavarodott volt. És az éjszakából összesen alig hat óránk maradt, bár hat óra alatt akár a világot is meg lehet váltani, ha nagyon kapkodjuk magunkat. Egy kiadós beszélgetésre mindenféleképpen elég lesz. - Tedd fel a kérdéseidet és én válaszolok, ha tudok. – Biztosítottam a segítőkészségemről. Nem hagyhattam kételyek és kérdőjelek között egy fiatal, bizonytalan társamat.
A nő közelsége valamiért megnyugtatott, bár én magam sem tudom rá a választ, hogy miért, és hogyan. Szimplán csak... lehet, hogy talán benne rejlik annak megoldása, hogy újra ember lehessek. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire barátságosan viszonyult volna hozzám, sőt, mi több, folyamatosan bántottak, de ez vérfarkasként történik. Emberként, mikor telihold van, nos, ide szoktam elbújni, hogy még véletlenül se találjon meg engem senki sem. Fogalmam sincs mi ez, pedig már annyi éve élek ezzel együtt, hogy már meg kellett volna mindezt szoknom. A helyzet az, hogy egy pillanatig sem próbáltam ezt a helyzetet élvezni, és még nem is gondoltam arra, hogy ennek az egésznek valójában mennyi öröme, avagy előnye van. Nem. Szimplán csak ember akarok lenni a mai napig is, saját családdal, hogy élhessem az életemet úgy, mint azelőtt, mikor nem öltem meg azt a férfit. De, miért érzem azt, hogy arra semmi esély sincsen? Ha ezt nem lehet visszacsinálni, én magam fogom megkérni az előttem ülő nőt, hogy végezzen velem, mert ezt a fájdalmat nem tudom elviselni. Még is, ezerszer mentettem meg már a saját magam bőrét, hiszen, automatikusan menekültem a veszélyek elől. Sokszor olyan állapotban, amikor egyáltalán nem lakozott bennem emberi. Sőt... a végére egyre inkább már kezdek úgy viselkedni, mint egy állat, akiben talán soha nem is lakozott semmiféle emberi érzelem. Olyan, veszettnek érzem magam, aki minden indok nélkül védi a kis semmirevaló, és gyötrelmes életét. Miért teszem? Talán, még reménykedem abban, hogy egy nap mindez jóra fordul, és megszűnik ez az egész. S az volna a legszebb, ha egyszer felébrednék, és körülöttem ugrálna a gyermekem, mellettem ülne a férjem, és csak a homlokomra csapnék, hogy ez csak egy ostoba rémálom volt. De persze, én magam is tudom, hogy mindez csak egy naiv ábránd, amellyel nem szabad visszaélnem, hiszen a jelenlegi állapotomnál is őrültebbé válhatok, vagy rosszabbik esetben, nos, teljesen elveszíteném az emberi énemet. Gondolataimmal harcolva azonban próbálok tüzetesen figyelni Fayere, minden egyes szavára, hiszen, számomra minden egyes hangvétele fontossá válhat. Nem tudom semmit sem erről az egészről, de úgy érzem, hogy ő jóval többet tud nálam. Persze, én sem mondhatom magamat annyira tudatlannak, elégre nekem ez az erdő rengeteget mesélt az elmúlt pár évben. Láttam hozzám hasonló lényeket, akik elől menekültem emberlétemben, de időközben megesett, hogy farkas létemben is. Miről is szólhatna másról az életem, nemde? Mily ironikus, s egyben szánalmas is. - Oroszországból jöttem, már vagy tizenöt éve. – Húzom össze magamat jobban, ahogy tovább kezdem el mesélni a dolgot. – A szüleimet egyáltalán nem ismertem, árvaházban nevelkedtem egészen addig, míg be nem töltöttem a felnőttkort. Végül megadatott az, hogy eljöjjek onnét, és hát, itt kötöttem ki. Aztán, megöltem egy férfit, aki bántani akart. Meg kellett magamat védenem..- nyelem el a mondatom végét, ahogy lehajtom a tekintetemet. – Az óta pedig ennyi év telt el, és harmincöt éves fejjel, nos... nem erre vágyik az ember. – tekintek aztán vissza a nő arcára, ahogyan őt nézem. – Engem csak egyedül az érdekel, hogy teljesen ember lehessek. De, gondolom, erre semmi esély sincsen. – Túrok bele szőke hajamba néhány ujjammal, ahogy csak aztán magam elé kezdek el bámulni. Fogalmam sincs, hogy miért mondtam el ezt neki. De úgy érzem, muszáj volt. Talán ő segíthet rajtam.
Ez a lány szenvedett. Szinte kézzel tapintható volt a lelki fájdalma, amit meg is értettem. Míg ő attól szenvedett, hogy nem élhetett teljes emberi életet, addig a többi farkasnak idézőjelesen csak azzal kellett megküzdenie, hogy egy hónapban egyszer bundát növesztenek és alakot váltanak. Ettől az egy éjszakától eltekintve ha szeretnék nyugodtan élhetik az emberi életüket, azt csinálhatják, amit szeretnének, két lábon mehetnek mindenhová: lehetnek barátaik, munkájuk, találkozhatnak a szeretteikkel, családot alapíthatnak, futkározhatnak a gyerkőceik után és minden, ami emberi. Carmen-nek mi marad? Az erdő, a falevelek és a magány, semmi más. Nem mondom, hogy szívesen, feltétel nélkül lettem volna a helyében, de néha már kívántam azt, bárcsak ne kellene visszaváltoznom, csak élvezni akartam azt, ami a természetemből adódik. A farkaslétet. De az biztos, hogy hosszútávon beleőrülnék a szótlanságba. Ha nem lehetne mellettem Hannah, Charlotte és a falkám, akkor nem tudnék mit kezdeni magammal. Farkasalakban nem tudok törődni azokkal, akik fontosak nekem és nem tudok harcolni az ügyünkért. - Szóval minden ugyanúgy történt, mint egy mezei farkasátok kiváltásánál? Nem tudtad, hogy ott vannak benned a gének, de amikor magadat védted, az a férfi meghalt és farkassá változtál? - Összefoglaltam a szavait, mert így még nem láttam semmi különlegeset a történetében, amiért megfordulhatott volna az átok és a farkaslét vált volna az állandóvá nála. - Orosz vagy? Eddig ég senkit sem ismertem, aki farkas és másik kontinensről jött volna ide. Talán ebben lehet a magyarázat. Mindegyik farkasfalka különböző, mindegyiknek megvannak a maga jellegzetességei, könnyen lehet, hogy az a falka, amelyiknek te a génjeit hordozod magadban az átoknak ezt a vállfaját birtokolja. - Osztottam meg vele a hirtelenjében felmerülő elképzeléseimet. Másra nem tudtam gondolni. Ennyire különleges átváltozást soha nem láttam, eszméletlen, olyan, ami nem terem minden bokorban és egyre jobban érdekelt, vajon mi lehet a háttérben. - Különleges vagy, Carmen. Elhiszem, hogy jelenleg nem így látod és csak a szenvedés részét veszed észre a történetnek, de... segíthetek neked. - Óvatosan a keze után nyúltam, hogy az érintésemmel is közöljem vele, bennem megbízhat és tényleg a jó szándék vezérel. Kevésszer mondhattam el ezt magamról, de ha farkasokról volt szó, akkor soha senkit nem vernék át. És talán, hogy megfogtam a kezét, bennem is jobban érzi, hogy egy fajtából valók vagyunk. - Ha ki szeretnél kerülni ebből az állapotból, akkor utánajárhatok, hogyan lehet visszafordítani. Azt nem ígérem neked, hogy nagyon hamar sikerülni fog és azt sem, hogy soha többé nem kell farkasnak lenned, de talán kiharcolható, hogy hozzánk hasonlóan egy hónapban csak egyszer kelljen átváltoznod. Ismerek néhány boszorkányt, akik tartoznak nekem és ha eleged van ebből a létből, akkor szólhatok nekik, hogy dugják össze a fejüket. - Ajánlottam fel. Ki tudja, ha segítek neki, talán ő is megtisztel engem azzal, hogy az én falkám tagjává válik és nem kívülállóként akarja túlélni a farkaslétet. Tagokból pedig sohasem elég, főleg, hogy ő egy teljesen más perspektívából láthatná a dolgokat.
Nem tudom, hogy mit gondoljak. Sokszor annyira más kép tűnik fel a múltamból, olykor pedig még egy újabb verzió alakul ki bennem, és fogalmam sincs, hogy melyik is igaz. Nem tudom már, hogy mióta vagyok így, sőt, már a saját nevemben sem vagyok biztos. Sorra teszem fel magamnak a kérdéseket, hogy mi történt, még sem tudok rá ép magyarázatot adni még saját magamnak sem. Az öngyilkosság kerülget, s már halott lennék, ha a nő nem jön közbe. Egész idáig nem gondolkoztam azon, hogy megöljem magam, és nem is keresett engem senki sem. Most, hogy készen álltam búcsút inteni itt mindennek, nos, felbukkan ő. Tudom, hogy az élet csupa meglepetés, de még is hihetetlennek találom, hogy pont most, pont ő itt. Mintha egy őrangyal lenne, aki próbálna megóvni. Próbálom magamat e szép hitben ringatni, ezáltal is nyugtatva magamat, de még is ott a hátam mögött a gyötrelem, amely a farkaslétem. Így emberként is nem tudok mást tenni, csak szenvedni. Mindjárt lejár az időm, és újabb egy hónapig leszek négylábon, s félek, hogy egyszer tényleg elvesztem az eszem, és nem marad bennem semmi emberi. Ezt nem akarom megélni, ezért is akartam ennek az egésznek véget vetni azzal, hogy hátra hagyok mindent, egy szóval; csak meghalni szeretnék. A kezemet fogva magyarázza, hogy különleges vagyok. Míg hallgatom őt, nem gondolok semmi másra, csak arra, hogy egy szörnyeteg vagyok. Csak ezt ismétlem magamban, mely ellentmond mindazzal, amit ő mond. Talán lennék akkora őrült és ostoba, hogy visszautasítanék minden ajánlatot, amit ő felajánlott ezidáig. Szükségem van rá, ő nem véletlenül van itt! Választ akarok mindenre! S, még ha már nem is tudom meg soha a múltam, akkor a jövőmet szeretném olyanná alakítani, ami segít boldoggá tenni még az elkövetkezendő utolsó éveimben. Nem kérek már válaszokat, sem pedig megoldásokat, csupán csak annyit, hogy ne érezzem ezt a pokoli fájdalmat, ami már olyan régóta emészt engem belülről. Nem tudom feldolgozni, hogy ez lettem, egy gyilkos kutya, ami nem tudja azt sem, hogy mi folyik körülötte. Talán lehet, ezt érdemlem. Óvatosan az összehajtott ruhákra emelem tekintetemet, s egyre inkább összehúzom a földön magamat. Fázom, és úgy érzem megfagyok. - Szépek ezek a ruhák. - mondok csak ennyit egyelőre, ahogy nyugodtan, még is mosolyogva emelem aztán tekintetemet a nőre. - De tartsd meg ezeket. Hiába venném fel őket, úgy sem maradt túl sok időm, lassan visszaváltozom. Kár lenne ezekért a szép ruhákért. - Sóhajtok halkan, ahogy aztán néhány ujjammal koszos hajkoronámba túrok. - Nem tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy mi hasznát vennéd egy ilyen szerencsétlennek, mint amilyen én vagyok. A falka tagjai nem hiszem, hogy elviselnének egy ilyen ágról szakadtat. Én... - a szavam megakad hirtelen. - ... Talán hagynod kellene, hogy befejezzem, amit elkezdtem. - Óvatosan aztán újra egy másik üvegdarabhoz nyúlok, s a kezembe veszem. - Nem tudom, mit tegyek. Én félek... - Elkezdek zokogni, s ezzel aztán egyre erősebben fogom tenyereimben az üvegszilánkot, ezzel felsértve a bőrömet, és hirtelen vér kezd folydogálni kezeimből.
Bevallom, olyan vagyok, mint a többi ember, először engem is annak az ígérete vonzott ide, hogy egy csodabogarat láthatok majd, akihez hasonló valószínűleg nem sok létezik. Ám ahogy a lányra néztem rájöttem, hogy nála új értelmezést nyerhetett a farkaslét átokként való értelmezése. Szinte semmit sem tudott magáról és biztos voltam benne, hogy nem hazudott. A tekintete zavarodott volt, alig tudta formálni a szavakat és láttam rajta, hogy szívesen beavatna mindenbe, hogyha lenne magáról csöppnyi fogalma. Olyan volt, mint amikor valaki először változik farkassá… csakhogy neki az emberré válás volt fura és nem megszokott. Ehhez alkalmazkodni nehezebb lehetett, mint a másik verzió. - Jobban járnál, ha felöltöznél. Hosszú még az éjszaka és a szívemre venném, ha az elkövetkezendő egy hónapban betegen kellene járkálnod. – A lemondás teljes stádiumába került és az volt a helyzet, hogy én nem voltam lélekgyógyász, sőt… sokszor nem tudtam, mit kellene mondanom, nem tudtam másoknak többet adni, mint ami vagyok. Teljesen természetes volt, hogy a falkám tagjainak úgy segítek, ahogy tudok, bármit megtettem volna értük. Olyanok voltak számomra, mint a családom, ám a kívülállókkal máshogy viselkedtem. Egyesek szerint néha túlságosan nyersen és bunkón. Jelenleg a két állapot között voltam és próbáltam megtalálni azt az egyensúlyt, aminek a segítségével ki tudom tapogatózni a lány szándékait, életszemléletét, felfogását, alapvető személyiségét, hogy ezzel eldönthessem, egyáltalán jó lenne-e ő a falkába. Ha nem olyan lett volna, amilyen, már biztosan elköszöntem volna, csakhogy úgy tűnik, a törött szárnyú madarak az én lelkemre is hatnak. - A falka azért van, hogy befogadja azokat, akiknek nincs otthona. – Ismét a keze után nyúltam, hiszen könnyei közepette újra az ujjai közé fogott egy üvegdarabot, amit csak akkor tudtam kiszedni onnan, mikor már felsértette a bőrét. Én is megvágtam magam, ahogy kikapartam az üvegdarabot a szorításából, de nem érdekelt, egy apró vágás nem fog a földhöz vágni. – Ha a tagok nem jönnek ki jól, azt az egész rendszer megérzi. Ebben az esetben éppen olyan egyszerűen lehet változtatni, mint bármikor. Ha annak nem tetszik a falka, aki új volt, elmehet. Nincs kötelezettség. Ha a falka egyöntetűen képtelen befogadni az új tagot, akkor az illetőnek szintén mennie kell. – Eldobtam az üveget és a kezemmel odébb söpörtem a nagyobb szilánkokat, hogy ne legyen több ilyen akciója. A pici darabkákhoz hozzá sem lehetett nyúlni, annyira aprók voltak és egyébként is reméltem, hogy nem előttem akar öngyilkos lenni. – De egy falka általában jó dolog. Mindenkinek megvan a helye és úgy érzed, tartozol valahová… a tagok hozzád hasonló problémákkal küzdenek, amelyek talán máshogy mutatkoznak meg, de éppen annyira komolyak, mint bármelyik másik tagé. – A lábaim kezdtek elgémberedni, így változtattam az ülő helyzetemen, miközben az arcát vizslattam. – Ha a srácok nem szóltak volna, akkor nem kerestelek volna meg. Fogalmuk sem volt arról, ki vagy, mégsem hallgatták el, hogy szerintük segítségre szorulsz. – Nem akartam rábeszélni semmire. Az ő élete, az ő döntése, csakhogy soha nem találkoztam még hozzá hasonló képességgel rendelkezővel, akkor sem, ha esetleg egy átoknak az áldozata. Ha néhány boszorkány rájönne, mivel sújtották a lányt és egy kissé kifacsarva az állapotának eredetét kitalálnák, hogyan lehetne a nélkül a különleges kő nélkül farkasalakot öltenünk akkor, amikor akarunk, nem kellene semmitől tartanunk többé.
- Elfordulnál, kérlek? - Kérem meg halkan, miközben óvatosan ráemelem tekintetemet. - Felveszem a ruhákat, és nem akarom, hogy egy borzalmas látványban legyen részed. Állatként esélyem sem volt arra, hogy tisztán tartsam magam. Legalábbis nem úgy, mint egy átlagos ember.- Magyarázkodom, bár nem is tudom, hogy minek. Faye is pontosan jól tudja, hogy ez ezzel jár, de én akkor is megkérem rá, hogy forduljon el. Szörnyen nézek ki, és nem akarom, hogy az arcára is kiüljön az undor. - Gondolkoztam, és... - a szavam elakad, ahogy a ruhákat kezeim közé veszem finoman. - Ha magatok közé vesztek, akkor nagyon szívesen leszek a falka tagja. Persze...- Elmosolyodom, ám abban a mosolyban semmi öröm sem lapult. - Nem akarok élősködni. Bármit kértek, megteszem. Nem tudom, hogy a falka milyen körülmények közt él, van -e ellenségük, de ha kell akár harcolok is. Egész életemben ezt tettem, nem jelent gondot az sem. - Erősnek mutatom magamat ugyan, magyarázom, hogy bármit megteszek, akár más lényeknek a torkát is elharapnám a falka védelméért, de hiába is mindezek. Csak rám kell nézni. Egy meggyengült állat vagyok, aki az erdő széléig sem húzná ki. - Bár be vallom, le vagyok gyengülve. Előfordulhat, hogy az első napokban nem leszek képes arra, hogy kivegyem a részemet. Pár nap nyugalom után viszont nem lesz semmi gond. - Suttogom halkan, miközben óvatosan próbálok két lábra állni. - Aztán, nem tudom, mikor akarsz odavinni hozzájuk. Állatként én nem vagyok emberi. Nagyon ritkán van olyan pillanat, amikor önmagam vagyok. Nem szeretnék ártani a társaidnak. - Beszélek tovább, miközben sorra veszem magamra a ruhadarabokat. Az anyaguk annyira kellemes, nem is tudom, mikor hordtam utoljára ruhát. Legalábbis... ennyire kényelmeset. - Eleinte azt hittem, hogy ez egy kór. Amit mi átoknak nevezünk. Biztos jó ötletnek tartod, ha odaviszel egy egészséges falkához? Nem tudok a természetfelettiekről semmit sem, de bármi lehet az, amiben én most szenvedek. Nem akarom, hogy a falkádnak miattam essen baja. - Mikor felöltöztem, óvatosan visszaültem, közelebb kúszva törökülésben a nőhöz. - Annyira hihetetlen, hogy léteznek még jók.- Biztató mosollyal nézek a nőre, miközben az ő tekintetét fürkészem kíváncsian. Érdekel a véleménye arról, hogy mi lehet ez. Átok, vagy esetleg egy fertőzés? Vérfarkasoknak is lehet bármi bajuk, kétlem, hogy mindent egy átok okozna.
Eleget tettem a kérésének, elfordultam. Én nem voltam az a szégyellős fajta, csak az első időkben ért néha kellemetlen meglepetés, amikor ruha nélkül tértem magamhoz itt-ott, de azóta már megtanultam annyira észnél lenni, hogy a telihold éjszakájának végén a házam felé vegyem az irányt, ahol biztonságban változhattam vissza emberré. Carmen-nek nem volt meg ez a lehetősége. Senki sem volt mellette évek óta és hiába nem voltam irgalmas szamaritánus, képtelen voltam figyelmen kívül azt a tényt, hogy egy farkas nincstelenül, barátok, társak, minden nélkül kóborol a fák között. Főleg, hogy egy hónapban csupán egy napra tudott emberré változni. Az emberi rész éppúgy hozzátartozott az életünkhöz, mint a farkas, sőt, normális esetben az előbbinek kellett volna időben meghatározóbbnak lennie. A lelkületről nem beszélek, ha a vérfarkasok csak az emberi lényükkel foglalkoznának, akkor sehová nem tartanánk. - Nem hagyhatlak itt az erdőben, egyedül. Viszont a falkának tudnia kell arról, ha új tag érkezik és szükség van az áldásukra. Nálunk demokrácia van. – Csak akkor nem, amikor túlságosan fontos dolgokról van szó ahhoz, hogy tököljünk. Akkor elegendő néhány vélemény és a jobb érvek kiválogatása. De mivel a lánynak is mondtam már, hogy az embereim hívták fel a figyelmemet rá, nem hinném, hogy bármi problémát okozna nekik, ha ő is csatlakozna hozzánk. A különlegesség jó. És Carmen nagyon is különleges volt. – És igen, van egy kis konfliktusunk másokkal, de azzal még neked nem kell foglalkoznod. A legfontosabb most az legyen, hogy gyűjts egy kis erőt, aztán jöjjünk rá, mi történt veled. – Úgy tűnt, jelenleg a létezés is nehezére esett, a csatasorba állítása az egyik lehetős legrosszabb ötlet lett volna. És nem is azért ajánlottam fel a segítségemet, hogy rögtön egyenruhába öltöztessem, de a lelkesedése láthatóan nem ismert határokat. Tényleg nagyon tartozni akart valahová. - Mit szólnál ahhoz, ha mégis kivinnélek az erdőből? – Kérdeztem rá aztán. Nem terveztem itt hagyni. Nem volt biztonságos. A vámpírok itt vadásztak és ha megtalálnák, akkor nem lennének restek átharapni a torkát, főleg, hogy valószínűleg ők sem tudnák, mivel állnak szemben. Ha pedig már magunkhoz csábítottam, védtelenül hagyni felelőtlenség és szemétség lett volna. – Van egy vendégházam, ahol ellehetnél. Közvetlenül a birtokon van, ahol lakom és kicsit átalakítva fantasztikus erőd lett belőle. Sok olyan farkas fordult már meg ott, aki nem tudta kontrollálni magát. – Én voltam a legelső. A szüleim úgy gondolták, hogy megkímélik a város népét a kislányuk átváltozásától, én pedig továbbfejlesztettem az ötletet. Azok a falkatagok, akik eleinte gyűlölték az átkukat vagy nem tudtak magukkal mit kezdeni teliholdkor, mind ott töltötték el a veszélyes estéket. Az a ház mindent kibír. – Aztán ha már ott vagy, akkor talán könnyebben ki tudjuk találni, mi történt veled. Soha nem hallottam még ehhez hasonló átokról, de hogy betegség lenne… nekem sokkal inkább tűnik boszorkányságnak. Tényleg semmire nem emlékszel?
Nem igazán értem még, miről szól a falkában élés, mindenesetre eleget fogok annak érdekében tenni, hogy megóvjam mindannyiukat. Faye... aki most itt van velem, voltaképpen most ő az, aki kihúz a pácból, aki... erőt ad az élethez nekem. Ezért is érzem kötelességemnek, hogy mindent amit mond és kér, annak érdekében kövessek el mindent. Bár azt bizonyára a legkevésbé sem értem, hogyan gondolja azt, hogy engem ilyen állapotba fog odavinni. A helyzet az, hogy vérfarkasként bárkit megtámadhatok minden ok nélkül, nem tudni, mikor vagyok magamnál. Olykor emberi mivoltomnál sem tudni sokszor mindent, mikor őrülök meg. Amikor felöltöztem, kicsivel sokkalta jobban éreztem magam, sokkalta tisztábbnak. A kedvem ettől fokozatosan javult, és bár úgy nézett ki a helyzet, hogy képes leszek ép elmével elgondolni a jövőmet. Még is, mihez kezdek magammal? - Az a kis helyiség nagyon jónak hangzik. - Mosolyodom el szelíden, amikor aztán finom mozzanattal felé fordulok egész testtel. - Az igazság azonban az, hogy nekem elég lenne egy kis csücsök az erdő szélén, ahol meglehetek egymagamban. Féltem magamtól a békéteket és a nyugalmatokat, nem szeretnék olyant tenni, amit aztán megbánnék később. De persze...- a szavam megakad egy pillanatra, hogy nyelhessek, aztán tovább folytatom. - Egyáltalán nem kételkedem benned, biztosan tudod, hogy mit teszel azzal, ha engem oda viszel. Én bízok benned, és remélem, hogy mindez kölcsönös. Hiszen.. nem ismersz. De ami a legrosszabb, hogy én magam sem tudom, ki vagyok. - A pillanat alatt letörlődik hideg arcomról a mosoly, bár az a mosoly sem éppen a boldogságot szimbolizálta az arcom közepén. - Akik abban az erődben voltak, mindössze csak egy napig voltak vérfarkasok. Te magad mondtad, még nem találkoztál olyan vérfarkassal, aki ahhoz hasonló, mint amilyen én vagyok. Aggódom.- Fejezem be egy szóval a mondatom, majd mély levegőt veszek, és óvatosan visszakuporodom a helyemre, ahol az előbb is ücsörögtem. Hallgatom a nő szavait teljes odafigyeléssel, és bár körbeutaztam agyam rejtett zugai közt az életem. Ott vannak, még is homály borítja, mintha gondolataim nem engednék meg, hogy emlékezzek. Néhány emlék teljesen világos, még is úgy érzem, a fele sem úgy történt, ahogy én tudom. - Nem érdekel a múltam. - Jelentem ki határozottabban, miközben a nő szempárába tekintek őszintén és bátran. - Nem akarom tudni, hogy miért kellett szenvednem ennyi éven át. Én csak a jövőmet szeretném tudni, amiben szabad kezet kaphatok, hogy alakítsam. És neked köszönhetem, hogy megtehetem, hogy gondolhassak egyáltalán a jövőmre. Nem szeretnék többet a fájdalomra gondolni, nem szeretnék a múltam után kutatni. A gyógyír után szeretnék most csak kutatni, és szeretnék megfelelni az egész falkának, hogy ne kelljen bennem csalódni. Ha kell, bénítsatok le, amíg nincs ellenszer az állapotomra. Nem szeretnék bántani senkit sem. Téged meg főleg. - Óvatosan csúsztatom tenyeremet az egyik kézfejére, ezzel lágyan megfogva azt, miközben mélyen tekintek szempárába. - Talán nem jelentenék akkora bajt, még is belehalnék a tudatba akkor, ha bármi kárt teszek. - A hangom egyre inkább elapad, és félretekintek óvatosan. Mély levegőt szívva tüdőm járataiba aztán Fayere tekintek biztatóan. - Mennyi van még vissza az időmből? - Kérdezem nyugodtan, mostanra már nem feszülten. Bármikor eltűnhet a hold az égről, akkor aztán ki tudja, milyen állapotban változok vissza. Magamnál leszek, avagy sem?
Örültem annak, hogy láttam az arcán a változást. Mintha megnyugodott volna és csak annyira lett volna szüksége, hogy valaki rátaláljon és foglalkozzon vele. A jótündér keresztanyát nem rólam mintázhatták, de egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, hogy egy hazátlan, nincstelen farkas kóborol az erdőben. Mi lett volna, ha valamelyik mocsok vámpír talál rá? Biztosan felnyársalták volna, hogy aztán otthagyják vagy talán meg is szégyenítsék. Egy farkas nem azt érdemli, hogy tudatlanul, élettelenül, elveszve járkáljon a fák között: egy farkasnak uralni kell a környezetét és élni a természet adta lehetőségekkel, ha ebben tudok segíteni Carmen-nek, az nekem már tökéletes. - Ha neked úgy jobb megegyezhetünk abban is, hogy az erdőben maradsz, de mindenféleképpen a birtok környékén. Ha pedig úgy érzed, hogy jobb lenne egy ház, akkor mindig nyitva lesz előtted az ajtó. – Nem szerettem volna, hogyha elkóborol és szem elől veszítem. Sem magam, sem magam és a falka miatt. Most, hogy megígértem neki, hogy segítek, felelősséget is vállaltam érte, amit nem odázhatok el egyszerűen. Vigyáznom kell rá, mellette lenni és támogatni, hogy olyan életet élhessen, amelyről eddig talán nem is álmodozott. - Igazad van, nem érdemes azon törnöd magad, hogy mi történt a múltadban. – Bólintottam és halványan elmosolyodtam. – Csupán annyiban lenne érdekes, hátha segítene megtudni, mi és hogyan történt veled. De sebaj, megoldjuk máshogy. A legfőbb most az, hogy rájöjj, mit szeretnél csinálni, ha találunk kiutat ebből az állapotból. – Nem akartam hamis reményekbe ringatni, ám a holnapi naptól fokozottan fogok foglalkozni az ügyével. Szinte melengette a szívemet, hogy igazából azt se tudta, ki vagyok, mégis rögtön hűséget fogadott, Carmen-nél alázatosabb, visszafogottabb, kedvesebb lénnyel nem nagyon találkoztam mostanság. Mondanám, hogy egy időben én is ilyen voltam, de hazudnék: sokkal inkább a húgomra hasonlított, talán ez is közrejátszott abban, hogy segíteni akartam neki. - Egy vagy közülünk, mindannyian tudjuk, hogy min mész keresztül, amikor farkas vagy. Vagyis… nem teljesen, a mi havi egy napunk semmi ahhoz képest, amit te élsz át évek óta. – Néha örültem volna annak, hogy a farkas alakjában maradhattam volna és az erdőkön keresztül egészen Alaszkáig szaladhattam volna, de… volt fontosabb dolgom attól, minthogy ezen gondolkozzak. – Én bízom abban, hogy nem bántanád a hozzád hasonlóakat. Ezért is merlek megkérni arra, hogy legyél a közelünkben és biztos vagyok abban, hogy a falkától nem fogsz mást kapni, csak támogatást. – Felálltam a hideg földről. – A mi falkánkat nem csak a vér köti össze, hanem leginkább az, hogy hasonlóak voltunk. Nem tartoztunk sehová, de együtt családot találtunk. – Felé nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam a padlóról. – Még van pár óra napfelkeltéig. Ha velem jössz, szívesen bejárom veled a birtokot, megmutatom a házat, sőt, ha elmondod mire van szükséged, akkor még egy gyors éjszakai vásárlást is beiktathatunk. Bár otthon szinte mindig van mindenből túlélőkészlet, amit csak el tudsz képzelni. Fel vagyunk készülve a váratlan helyzetekre.
Belegondolok, és még most is alig hiszem el, hogy mindez igaz. Ahogy egyre inkább kezdem érezni, hogy talán helyre jöhet minden, egyre inkább tűnik úgy, hogy ez egy gonosz édes álom. S bár sírnék örömömben, még is visszafogom magam, elvégre... nem szeretném, ha sírni látna. Talán azt hinné, hogy a bánattól könnyeznék, holott csak is a boldogság az, ami most megríkatna. Még is inkább könnyek helyett többet mosolygok, amely sokkal jobb hatást gyakorol rám, mintsem, ha sírnék. Annyi éven át hulltak már a könnyeim... most pedig ez a határ az a nap, ahol ezt követően bennem minden könny megszilárdul, s egy csepp sem fog kifolyni, még én élni fogok. Egy szem sem! Mély levegőt veszek magamhoz finoman, miközben csendben maradva hallgatom őt, le nem véve róla tekintetemet egy pillanatra sem. Annyi kérdésem lenne felé, még is egyelőre csöndben maradok, hagyva, hogy végigmondja mindazt amit szeretne. Érdekel a falka, hol élnek, kik élnek ott, és, hogy kedvesek -e. Vajon engem is megfognak kedvelni? Minden javulni látszódott, még is ott ült szívemben a kétely, mely mindig is ott volt, mintha az egy csúnya dudor lenne teli rosszal, mely mindig akkor tör elő, amikor jól érzem magam. Mindent az ront el. Még is próbálkoztam pozitívan hozzáállni a dologhoz és azt gondolni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Amikor kezét felém nyújtja, egy hajtincsem mögül tekintek rá óvatosan, s végül hagyva magamat aztán én is felállok, ezzel aztán megdermedve. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Hiszen... még meg sem köszöntem mindazt, amit most tett értem. Felépített bennem egy újabb reményt, mely még ugyan rezegő lábacskákon áll, még is egy idő után ahogy látom, hogy javulásnak indul minden, egyre stabilabbá fog bennem válni. - Köszönöm. - Bukkant ki belőlem a szó. Talán úgy tűnt, hogy nehezen mondtam ki, de, talán ez így is volt. Miért? Már rég óta nem adatott meg nekem, hogy ezt mondhassam bárkinek is. Senki nem tett velem semmit, amiért én ezt mondhattam volna. Senki sem törődött velem, inkább csak belém rúgtak, én pedig nem tehettem semmit, már csak a lelkem miatt sem. - Nem igazán szeretnék külön élni tőletek, megvallva az őszintét. Nagyon rég óta már, hogy egyedül vagyok a világban, és vágynék a társaságra. Ha nagyon messze lennék tőletek, úgy érezném, mintha nem is oda tartoznék. És én szeretnélek többször is meglátogatni téged. Esetleg... - félve nézek rá, elvégre nekem ez az egész teljesen kényes téma. Nem szeretek senkin sem élősködni, még is rászorulok, elvégre nekem semmim sincsen. - Ugyan még nem ismersz, de ha netán úgy éreznéd, hogy egyedül vagy, én itt vagyok neked, és meghallgatlak bármikor. Tudok egyet s mást az életről, annak minden szenvedéséről, ugyanakkor mondhatom, hogy a boldogságáról is. Én nem ilyen voltam régen. - Mosolyodom el újra, ahogy közelebb lépek hozzá óvatosan, hogy jobban lássam az arcát, ezáltal szempárába nézhessek őszintén. - Rám bármikor számíthatsz. Az életemet is eldobnám érted, Faye. - Beszélek hozzá komolyan, arcom vonásain is teljesen látszódott, hogy nem a habokba mondom mindazt, amit az előbb mondtam neki. - A közeletekben szeretnék lenni. Bármi támadás érhet titeket, messziről nem tudnék talán egyből a helyszínre térni. Nem fogok kárt tenni, igyekszem észnél lenni, és egy percig sem fogom hagyni, hogy állat legyen belőlem teljesen. Szeretnélek téged megvédeni, ugyanakkor falka tagjait is, történjen bármi. Az én életem már nem ér semmit. Egy percig sem fogom félteni, ha egyszer csak arra kerül majd a sor. Nem fogok csalódást okozni! - Teljes elszántság ül ki arcomra, ugyanakkor egy újabb beszéd, amely a hűségemet foglalja össze. Nem akartam neki hegyi beszédet tartani, de tudnia kell, hogy én bármit megteszek a falkáért, de első sorban ő érte fogok tenni mindent. - Akkor... - Fordulok óvatosan meg, ezzel körbevizsgálva a házat. - Elbúcsúzom ettől a helytől. Annyi éven át ez adott hont, és védelmet. Talán még néha visszatérek. Esetleg, ha annyira felépülök, akkor csinálok belőle egy lakható kis kunyhót. Szép futó növények fogják majd díszíteni a külsejét, majd pedig berendezem szép bútorokkal, ahol álom lesz majd lenni. Ennyit megérdemel ez a hely. - Hangom elcsitul, s újonnan bánatba fordul át hangnemem. De, csak ez a hely teszi ezt velem. Fűződöm hozzá, és ezért fogom szebbé tenni. Megérdemli, elvégre ha ezt a kis kunyhót nem találtam volna, akkor én már régen meghaltam volna. - Közben mesélhetnél a falkáról is, miközben oda megyünk. Sokan vagytok? Kedvesek? - teszem fel a legelső kérdéseimet a falkáról illetően. Teljesen extázisba jöttem hirtelen, és a kedvem is egyre jobban kovácsolódott.
Örültem annak, hogy felkerekedtem és utánajártam annak, amit a srácok mondtak. Nem hittem volna, hogy igazak a hírek, sokkal inkább valószerűbbnek tűnt az a verzió, hogy túl sokat ittak az erdőben vagy benyeltek valami gombát teliholdkor, ám most már láthattam, hogy közel sem erről volt szó: egy igazi kincs járkált a fák között anélkül, hogy bárki tudott volna. És nem csak azért ért sokat ez a lány, mert különleges volt, hanem azért, mert emberileg számos ismerősöm felett állt. Szerény volt, visszahúzódó, kedves, hálás és olyan szinten elkötelezett, amit nem is vártam volna el soha tőle. Nem ismert minket, mi nem ismertük őt, mégis úgy éreztem, mint ahogy a klasszikus mondja: ez egy gyönyörű barátság kezdete, barátokra pedig mindig szükség van, helyzettől és érdektől függetlenül. - Nincs mit megköszönnöd. Természetes. – Egy kissé meglepődtem a száját elhagyó szótól, ám szinte rögtön el is mosolyodtam. Régen volt már, hogy valaki megköszönt volna nekem bármit is, sokan természetesnek vették, hogy akár a saját életemet is odaadtam volna egy olyan farkas segítéséért, akit szimpatikusnak tartottam. talán túlzás volt tőlem ez a hozzáállás, minden bizonnyal köze lehetett hozzá annak, hogy miután kiderült, mi vagyok, a családom feloszlott, soha nem élhettem meg, milyen az igazi összetartás. Megfogadtam, hogy míg az én kezemben fog összpontosulni a dolgok nagy része, addig nem fogom hagyni, hogy bárkinek bántódása essen. És azután sem. - Rajtad áll, hol szeretnél élni, mit szeretnél csinálni most és azután, hogy remélhetőleg megtaláltuk a gyógyírt. Nem ígérhetem, hogy nagyon gyorsan rájövünk, mi lehet veled, de próbálkozni fogok. Erre mérget vehetsz. – Mosolyodtam el. Már azon gondolkoztam, kit kellene megkeresnem. Talán Charlotte nagy segítség lenne, de a válása kellős közepén lehet nem az a legjobb dolga, hogy kutakodni kezdjen. Mégis, figyelemelterelésnek jó lehetne ez az ügy… és a francia negyedben is megismertem az évek folyamán néhány boszorkányt, akik vonakodva ugyan, de szívességekért cserébe esetleg ráülnének a seprűjükre és elmormolnak pár varázsigét. Előre érzem, hogy nagy árat kell majd fizetnem ezekért az üzletekért, de megéri. Már az kárpótolni fog, hogy megtartottam a szavam. – Hozzám bármikor jöhetsz majd, amikor csak kedved tartja. Ahogy mondani szokás, az ajtóm mindig nyitva áll. – Nem túloztam, néha tényleg átjáróház keletkezett az otthonomból, főleg, amikor összeült a kupaktanács vagy éppen valamelyik falkatagnak sürgős segítségre volt szüksége. Mindenki pontosan tudta, hol van a pótkulcs és mivel vámpírok nem léphettek be a házba, nem volt okom félni vagy éppen attól tartani, hogy elhányom magam a szaguktól. - Én nem az az ember vagyok, akiért érdemes lenne egy életet feláldozni. – Köszönetem jeléül megpaskoltam a kézfejét. Nem ismert még, nem látott a rosszabb napjaimon, nem hallotta a rólam keringő városi legendákat. Hozzá tudtam volna szokni a tiszta lap szépségéhez, de volt, ami nem mindenkinek járt és ez engem nem zavart. Nem kedvességgel szoktak háborút nyerni. – És nem foglak bedobni a mély vízbe. Nem ezért jöttem. Minden a te döntésed lesz, én csupán segítek az első lépésekben. – Aztán elhallgattam, a kis házikóval kapcsolatos terveire figyeltem. Mintha kivirágzott volna az elmúlt percekhez képes, tetszett, hogy a jövőt tervezgeti és nem abba süllyedt bele, milyen élete volt eddig. Melengette a lelkemet a tekintet, amivel vizslatta a kunyhót. Tényleg egy csupa szív személybe futottam bele. - A falka? Nos, én vagyok az alfa, de ezt csak ritkán hangoztatom, leginkább akkor, ha elszabadulnak az indulatok. – Legyintettem egyet. A legharmonikusabb családban is vannak veszekedések, egy csapat indulatos vérfarkasnál ne lenne némi összetűzés? Azok a legérdekesebb pillanatok. – Mióta a húgom visszajött a városba, azóta ő is besegít és a legfontosabb, hogy az esetek 99 százalékában demokrácia van. – Tettem hozzá. - Ott, ahová most megyünk, csak Hannah és én lakunk. A többieknek megvan a maga otthona, többnyire a külvárosban, mivel egy ostoba zsarnok miatt ki vagyunk tiltva a belvárosból, legalábbis a francia negyedből. – Megforgattam a szemeimet. Akárhányszor a vámpírok elnyomására gondoltam, felment bennem a pumpa. – Ez a tiltás leginkább azokra vonatkozik, akik valamelyik falkához tartoznak. Mi egész jól jártunk, de a félholdasok hosszú évek óta a mocsárban tengődnek. Ők egy varázslat miatt éppen olyanok voltak, mint te, de azóta már változott a helyzet, majd erről is mesélek, ha szeretnéd. – Most jöttem rá, mennyi mesélnivalót lehet összeszedni egy kívülállónak. Talán nem is lesz olyan hosszú ez az éjszaka.
Még életemben nem éreztem magamat ennyire butának valaki mellett. Bár megvallva, sohasem volt semmilyen olyan társaságom, aki okosabb lett volna nálam. De Faye... ő sokkalta többet tud mindenről, amiről én aztán egy fikarcnyit sem tudok. De talán ez érthető is, elvégre teljesen tudatlanul baktatok itt a világban, ahol nagyon rég óta már nem találok fogható kiutat. De még semmilyen emlék sem maradt mindabból, hogy valójában ki voltam. Csapongó érdeklődéssel vagyok sokszor erről, elvégre egyszer érdekel az, hogy miként kerültem ilyen helyzetbe, máskor pedig nagy ívbe elkerülöm az ittlétem okát, holott lehet, hogy csak egy kéznyújtásnyira van a megoldás, de az is lehet, hogy soha nem lesz lehetőségem arra, hogy valaha is megjavulásra tegyek szert. Olyan voltam, akárcsak egy kis lurkó, akit minden érdekel, ami az útjába áll. Ígéretekkel és kérdésekkel bombáztam Fayet, aki óriási nagy türelemmel van megáldva, tekintve, hogy végig elvonta a figyelmemet arról, hogy megöljem magam, vagy, hogy egyáltalán csak a halálra ne gondoljak. Elérte azt, hogy csak is azzal törődjek, ami előttem hever, az egész jövő, amelynek érdekelnie kell. Most jelenleg csak a falka érdekel, és minden más, amiről még Faye mesél. Elmondása szerint nem én vagyok az egyedüli áldozat, aki ebben szenved, hanem van egy másik falka, akik szintén ilyen átokkal szenvednek. Kétlem, hogy odatartoznék. Amint kiléptem a helyiségből, mély levegőt szippantottam az késői éjjel szeléből. S bár jól esett, még is fájó sóhajjal fújtam ki az elhasználódott oxigént, elvégre ritkán történik velem meg, hogy valaha is ennyire felszabadultnak mondhattam magam. Egyáltalán nem érzem magamat feszültnek, sokkalta inkább hajt a tudat, hogy meg kell védjem azt, aki most a szárnyai alá vett minden feltétel nélkül. Amint erre gondoltam, hirtelen szúró fájdalom hasadt fejembe, mintha egy nyilat lőttek volna rajt keresztül. A pillanat tört része alatt rogyok térdre, fogva a fejemet, s ringatva magamat a kíntól. Halkan nyüszögök, s bár semmi jel sem mutat arra, hogy visszaváltozom, elvégre a telihold még mindig rám ragyog. Mi történik velem? Alig néhány pillanat telt el, de szemem világossága tovaszállt, s nagy sötétség omlott magam elé. Nem láttam magam körül semmit, még is éreztem, hogy ott vagyok ahol eddig. Egy férfit láttam magam előtt, aki végigsimított az arcomon. Én csak figyeltem rá könnyes szemekkel, karjaimban a halott kisfiammal, miközben szabad kezemmel végigsimítok a férfi kézfején. De ki ő? Amint észhez térek, a kisbaba eltűnik, és azonnal Faye irányába mozdul tekintetem, mintha ösztönösen irányított volna arra tudatom. A baba... érzem, mintha egy karnyújtásnyira lenne. De még is miért láttam én ezt? Kábultan nézek a nőre, majd térdeimből tovaszáll minden erő mely tartott mindeddig, s szememre újra sötétség száll, de ez mostanra teljesen más volt. Elhomályosodott előttem Faye, majd csak arra leszek figyelmes, hogy mély álomba zuhantam minden fájdalom nélkül ott a hideg földön.
- köszönöm szépen ezt a hosszas játékot, honey, remélem még sikerül párat összeszerveznünk. muszáj lesz.
Kezdőlap
