Gyomorforgató volt számomra ez a helyzet. Nekem nincs szükségem másra, mint a magányra. Senkinek nem kell azzal foglalkoznia, hogy mégis miként tudna rajtam segíteni. Rajtam már nem lehet segíteni. Nem látok és ennek köszönhetően már félig le is bénultam, mert a lakásom is idegen lett a számomra pedig régebben olyan könnyedén mászkáltam benne a sötétben, mert mindenről tudtam, hogy pontosan hol van. De azért mégis másabb, mikor szó szerint vak vagy. Lehet, hogy felerősödtek az érzékeléseim, de ettől függetlenül még nem vagyok kisegítve. Sokkal másabb. Ez egy olyan helyzet, amit meg kell szoknom. Egyedül kell átküzdenem magam nem pedig segítséggel. – Ha az is benne van az opcióban, akkor bármelyiket a felsoroltak közül, mintsem a magáért. – Máris érzem, hogy egy kész minden lében kanál. Nem fogom tudni lerázni olyan lesz, mint egy felesleges púp a hátamon. Ha nem tehetek ellene semmit, akkor kénytelen leszek vele együtt élni. Legalább lesz már okom arra, hogy megpróbáljak egyedül is eltalálni idebenn. Vajon, ha felgyújtom a haját, akkor kétszer is meggondolja, hogy itt vállaljon állást? Csak meg kell mutatnom, hogy mekkora őrült vagyok és máris meggondolja magát.
– Hahahaha. Nagyon vicces, de közel sem olyan vicces, mint azt gondolná. Nekem magára nincs szükségem, akár elfogadja, akár nem. Többet hozzám ne merjen érni, nem számít hányszor bukom át dolgokon. Mert lehet, hogy vak lettem, de nem vagyok teljesen tehetetlen, ha egyszer fogást nyerek a finom kis nyakán. – Hogy most megfenyegettem-e? Pontosan ezt ettem. szükségem van a szabadságomra és, ha csak így nyerhetem el ezt az egészet, akkor kénytelen leszek kemény kézzel bánni vele. A gyilkosság a listámra úgy sem kerülne fel. Valahogy úgy is meg tudnák oldani a szüleim, hogy eltüntessék a nyomaikat. Bármit csak ne kelljen velem találkozniuk. Ők már tudják pontosan, hogy milyen is vagyok. Nem jó velem kikezdeni. A jelenlegi állapotomban határozottan nem. – Azt csinál, amit akar. Csak ne kerüljön a kezeim közé. Az egyáltalán nem tanácsos. Ha pedig beismeri, hogy agyilag valami nincs rendben magával keressen fel egy pszichológust. Én nem vagyok az, sem pedig a lelki szemetese. Úgyhogy találjon magának jobb elfoglaltságot, mint az én piszkálásom. – Miért nem lehet teljesíteni az ember kérését? Nem azt kérem, hogy akassza fel magát az első fára. Csak annyit, hogy hagyjon engem békén.


 

Nem számítottam csöppet se kedvességre. Miért is tenné? Egyik beteg se ismeri be azt, ha valakire szüksége van. S úgy gondoltam, hogy ő se lesz másképpen. Sőt, azon se csodálkoznék, ha igazán magának való lenne, mert a családja is eléggé szépen hátat fordított neki. Nem is értem, hogy miként képes erre egy család.
- Nos, akkor kinek a társaságára lenne szüksége? A sajátjára, esetleg a szomszédkutyájára, vagy éppen a pókokra? – kérdeztem vissza habozás nélkül kicsit talán pimaszul. Ohh, nem kell félteni ilyen téren. Tudok bánni a szavakkal, de ritka az, amikor bármi bántót mondanék, vagy éppen felemelném a hangomat, hiszen eléggé türelmes teremtés vagyok, s ez most se fog megváltozni. A megérzéseim nem csaltak, mivel nem volt egyszerű eset. Erre már az elmúlt pár percből is remekül rájöttem, de még ez se érdekelt.
- Mivel lenne jobb, ha mondanék egy árat? Amúgy meg az árat nem csak pénzben lehet mérni. – mosolyodtam el szelíden bár ebből semmit se láthatott. Viszont már azt is kicsit jó jelnek vettem, hogy együtt ültünk a kanapén. Annyira csak nem lehet baja a társaságommal, mert különben tuti már megpróbált volna innét lelökni vagy inkább ő „elszaladni”. Természetesen azért nem is bíztam el magam, mert sejtettem, hogy hosszú út áll még elettünk, de nem fogom feladni. Harcolni fogok, mert úgy érzem, hogy érte megéri.
- S ha csak olyan áron tud megvenni, hogy engedi azt, hogy segítsenek magának? Mármint a gyógyulásában? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha már ennyire el akar üldözni, akkor én is tudok olyan feltételt mondani hozzá, ami nem valószínű, hogy teljesülni fog és akkor végre ezen túl is léphetünk. Az újabb szavaira csak egy apró sóhaj szökik ki az ajkaimon. – Szóval inkább végezne magával, mint küzdjön velem? - szólaltam meg csodálkozva, majd megrántottam a vállaimat. – Legalább tudom, hogy az éles tárgyaktól is tartsam magát távol. – s ajkaim játékos mosolyra húzódtak. – Talán ebben igaza van, de magának is szüksége van és mélyen legbelül ezt Ön is tudja. Így talán akár segíthetünk a másiknak. Mondhatni olyan kúra lesz ez, amivel mindenki jól jár. Mit gondol? – kérdezem tőle barátságosan és közben a vonásait, a tetteit figyelem.



 

Nem szeretném túlkomplikálni a helyzetet. Egyszerűen nem érzem azt, hogy szükségem lenne nekem valakire, aki megpróbál rajtam segíteni. Ha nagyon akarok, akkor feltalálom magam és szívesebben szoknék hozzá a dolgokhoz egyedül, mert nem lehet ott velem mindig valaki, akinek az a kötelessége, hogy rajtam segítsen. Amúgy is. Ismerem a házat már, mint a tenyeremet az egy teljesen más kérdés, hogy ebben a kupiban, amit a múltkori dühkitörésem okozott nem igazán találom a helyemet, de idővel majd ehhez is hozzászokom, vagy idehívom a bejárónőt, hogy csináljon vissza mindent, ahogyan volt és mind a ketten tökéletesen jól leszünk. Ő legalább ért a szép szóból nem úgy, mint a családom által alkalmazott púp a hátamra.
– Hát az egyszer biztos, hogy nem a maga társaságára. – Goromba vagyok. Tudom jól, de ha egyszer magányra vágyik valaki, vagy arra, hogy a saját maga ura lehessen annak ellenére, hogy a lehetőségei korlátozottak nem értem, hogy miért olyan iszonyatosan nehéz azt feldolgozni. Nem mindenkinek van szüksége arra, hogy egy segítő kezet nyújtsanak neki. Sőt, utálom ezt a helyzetet. Nem kell nekem senki szánakozása, avagy segítsége. Megvagyok én úgy, ahogy vagyok. Nem kell a helyzetet túlbonyolítani. – Hát azért én ezt nem mondanám olyan határozottan. Mindenkinek megvan a maga ára, de ha továbbra is ezen állítása mellett akar állni, akkor hajrá. Csak nyugodtan. Nem engem csap be vele. – Mindenkit meg lehet fizetni. Nem biztos, hogy pont a pénz az, amivel levehető valaki a lábáról, de mindenkinek megvan a maga ára. Attól, hogy nem feltétlen pénzben mérik, könnyedén kitalálható. A megszerzése azonban nem mindig olyan egyszerű, mint gondolnánk. – Reméltem, hogy nem egy lelkiismeretes kis megmentővel áldanak meg, de ha már itt akar maradni a lehető legtávolabb tőlem. Észre se vegyem, hogy itt van. Különben megmagyarázhatja a családomnak miért találtam olyan jó ötletnek többszörösen egy késbe sétálni. – Nekem aztán tényleg nincs hangulatom hozzá. Ha már nem ért a szép szóból, hogy menjen innen a francba, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Ő pedig végképp nem mondhatja meg, hogy mit tehetek és, mit nem. Megállítani még annyira sem tud. – Akkor attól félek, hogy ön az, akinek igazán segítségre van szüksége és nem én. – Most komolyan kinek van kedve ahhoz, hogy egy idiótát pesztráljon? Az pedig, hogy a sértéseim itt nem érnek véget azt teljesen nyugodtan kijelenthetem. Ha ennyire erre vágyik, akkor megkapja. Ebből a szemszögből bennem aztán nem fog csalódni egy percig sem.


 

Fogalmam nem volt arról, hogy mi fog várni itt, de sejtettem azt, hogy nem lesz könnyű. Nem véletlenül akarták azt, hogy már másnap munkába álljak. Mindent elintéztek nekem ahhoz, hogy tudjak kezdeni és kár lenne tagadni azt, hogy nincs olyan helyzet, ami képes még engem is váratlanul élni. Az orvosok élete eleve nem éppen egyszerű, mert mindig helyt kell állni és ez igaz az ápolókra is. Bár csak tudtam volna, hogy mibe vágom a fejszémet, de még mielőtt átléptem a küszöböt már tudtam, vagyis elhatároztam, hogy bármi is fog történni nem fogok elmenekülni és nem fogom magára hagyni. Úgy éreztem, hogy okkal kerültem ide és ha nehezen is, de menni fog Majd este tele sírom a párnámat, de nem mehetek el. Itt kell maradnom és tenni a dolgokat. Minden egyes léptemmel ezt próbáltam legbelül tudatosítani magamban, de aztán persze futhattam, mert nagy robaj támadt pontosan abban a pillanatban, amikor szinte elfordult a kulcs és nyitni kezdtem az ajtót. Sietve teremtem mellette, majd segítettem fel.
- Akkor mire van szüksége? Magányra, vagy arra, hogy összetörje magát? – kérdeztem vissza kedvesen. A hangom kedves volt, de azért az arcomra kiült pár pillanat erejéig egy kis grimasz. Nem túlzottan érdekelt, hogy milyen hangsúlyban mondta. Azért voltam itt, hogy segítsek neki és el se merem képzelni, hogy milyen lehet vakként élni. Persze találkoztam már hasonló emberekkel, de ez akkor is másabb volt és lesz is. Miután biztonságba helyeztem a kanapén sietve mentem vissza az ajtóhoz, hogy becsukjam azt és csak utána foglaltam mellette helyette. A kanapé süllyedéséből tudhatta, hogy melyik oldalra ültem. Figyeltem őt, s meglepődve mértem őt végig, mert nem gondoltam volna azt, hogy ennyire szemrevaló fiatal emberre kell vigyáznom, de végül sietve ráztam meg a fejemet, mert semmi ilyen nem lehet és nem is lesz. Dolgozni jöttem ide és semmi több. – Először is nincs annyi pénze, hogy el tudjon küldeni. Másodszor meg nem túlzottan érdekel az, hogy mit gondol. A szülei megkértek, hogy legyek itt és itt leszek, mert ez a kötelességem. – válaszoltam neki komolyan, s közben őt figyeltem. Ő nem láthat engem, de én igen őt. S nem érdekelt, hogy esetleg emiatt kicsit bepippul, de komolyan gondoltam azt, hogy nem fog tudni lefizetni, így jobb, ha meg se próbálja. – Miből gondolja azt, hogy nem szeretek morcos ifjakra vigyázni és segíteni nekik? Nem is ismer… - kérdeztem tőle kíváncsian, s persze az új nevét játékosan ejtettem ki, de szerintem eddigiek alapján tökéletesen illett hozzá.






 

Ez az egész pontosan egy olyan eseménysorozat gyümölcse, amit el szerettem volna kerülni. Nem akartam, hogy ilyen tehetetlen állapotban lásson engem, mert így aztán még többet kell neki valószínűleg fizetnem, hogy lelépjen. Meglátják, hogy milyen ügyetlen tudok lenni és a környezet, ami jelen pillanatban körbevesz egyáltalán nem biztonságos. Azt hiszem a tévét is összetörtem a múltkor. Mindent, ami a kezeim közé került. Egyedül talán az üvegszilánkok lettek feltakarítva a földről, de érzem, hogy a káosz továbbra is megvan. Hát a bejárónő is aggódik a testi épségem miatt, de nem meri átlépni a határt. Na, végre valaki, aki tanult valamit. Ha már lefizetni nem tudom, mert arannyal fizetnek neki a szüleim, hogy legalább rend és kaja legyen körülöttem, akkor legalább hajlandó legalább megtanulni a szabályokat, amiket én hoztam.
Kiráz a hideg attól, ahogy már most pátyolgat, hogy felsegít meg a kanapéhoz visz, mint valami kisgyereket. – Erre aztán tényleg nincs szükség. – Balesetek mindenkivel megtörténnek. Attól, hogy vak vagyok még nem kell annyira bekeményíteni, mintha teljesen béna lennék. Elvesztettem a szemem világát, de ez nem azt jelenti, hogy totális fogyatékos lettem. Minden reggel úgy kelek fel, hogy szinte el is felejtem, hogy vak vagyok. Ilyenkor a keserűség még inkább belém mar. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű érzés, ha nem látod a színeket, ha nem látod mi vesz körül. De ez szinte az őrület határára sodorja az embert. – Igen, én vagyok. Ne haragudjon, de az ön nevére én egyáltalán nem vagyok kíváncsi, mert itt ebben a házban nem marad. Mondjon egy árat, írja fel a bankszámlaszámát és akkor itt végeztünk. Ezzel is megkönnyítve mindkettőnk dolgát. – Nincs szükségem arra, hogy egy lány körülöttem sürögjön forogjon. Biztos vagyok benne, hogy lenne jobb dolga is. Nem is értem, hogy lehet valaki annyira őrült, hogy egy magamfajta ember mellett vállal el állást. – Kétlem, hogy ez lenne az álommunkája, úgyhogy kérem hadd intézzem el magának, hogy ezentúl dolgoznia se kelljen. – A legkevesebb, amit tehetek, hogy gondoskodok a megélhetéséről, mint valami jó főnök, aki kifizeti az elküldött dolgozóját úgy, hogy annak többé egy percig se kelljen aggódni a számlák és a további ostobaságok miatt. Most nem mondhatja azt egy szóval sem, hogy nem vagyok nagylelkű. Mert én aztán az vagyok.


 

Magam sem tudom, hogy miért mondtam erre az állásra. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy el kell vállalnom. Minden beteg megérdemli azt, hogy törődjenek vele és én nem csak ápoló voltam, hanem korábban orvos is, de aztán rövid időre egy kicsit ott kellett hagynom a kórházat, új városba költöztem és új életet kezdtem. Így lett belőlem most ápoló. Szerettem volna továbbra is másokon segíteni, de amikor több éve az egyik szerettemet veszítettem el a műtőasztalon, egyszerűen nem tudtam többé odamenni. Nem tudtam újra és újra ott megmenteni az emberek életét. Ezért is léptem ki. Azt mondták, hogy nem tudom mire vállalkozom, de szerintem ebben a szakmában senki se tudja, de ennek ellenére egy esküt tettünk. Megfogattuk, hogy segíteni fogunk a rászorulókon, hogy megmentjük az életüket és megteszünk mindent azért, hogy felépüljenek. Talán eme eskü miatt írtam alá a papírokat.
Első napom volt még csak itt, de a családot se értettem, hogy miként képesek távol élni a fiúktól. Ennyire csak nem lehet borzasztó a helyzet, vagy igen? Bár elég sok beteg esik depresszióba, sokan nem bírják elismerni azt, ha segítségre van szükségük, vagy éppen mások társaságát, közelségét, de ennek ellenére is mindig úgy gondoltam, hogy mindig is ki kellene tartaniuk a másik mellett. Még is csak egy család és a betegállapotán is sokat lendíthet, ha ott vannak a szerettei. Először picit eltévedtem, de aztán szerencsére megtaláltam a megfelelő házat. Sietve parkoltam le, majd pár perc erejéig még a kocsiban maradtam, hogy összeszedjem a bátorságomat, majd végül egy utolsó pillantást vettem a tükörbe, majd elindultam, miközben igyekeztem igazán higgadtan viselkedni, de nem tehetek róla, izgultam kicsit. Az ajtót éppen kinyitnám a kapott kulcsokkal, persze előtte azért kopogtam, meg csengettem is, mert nem szerettem volna illetlen lenni, amikor is pont valami nagy robajt hallok. Sietve nyitom ki az ajtót és amikor megpillantottam, akkor egy pillanatra a kezemet ajkaim elé kapok. Sietve dobom le a táskámat, majd vélhetően Wesles-hez sietek. – Jól van? Valamilyen összetört? – kérdezem sietve, miközben mellé térdelek és igyekszem felmérni a kárt, ha esetleg valahol felsértette magát, akkor nem kérdés, hogy hamarosan el is látom a sebét. Segítek neki felállni, vagyis a kanapéra leülni. – Gondolom Ön, Mr. Grayson. – szólalok meg óvatosan. Az se érdekel, ha ellen akar szegülni, mert akkor egy kisebb harc árán ületem a kanapéra a széke helyett. Legalább nem tud elszökni.





 

Utálom a tehetetlenségem. Gyűlölöm azt, amivé váltam. Még sincs választásom, mert nem tehetem semmisé az egészet. Az üvegszilánkok még mindig recsegnek a cipőm talpa alatt, mert egyszerűen nem engedtem a bejárónőnek, hogy bármit is csináljon.  Azt hiszem a szívére vette, mert azóta, hogy elküldtem a francba, amiért az anyámnak szólt, hogy mit műveltem és rám sóztak egy törékeny kis lelket, aki valószínűleg pátyolgatni próbál engem, amire tényleg semmi szükségem nincs. Nem hiszem, hogy ő sokáig marad. Ha kell fizetek neki, hogy azt mondja dolgozik pedig csak egyszerűen a lehető legtávolabb helyezkedik el tőlem. Milyen jó már neki! Két helyről is fizetést fog kapni.
Szeretem ezt a káoszt. Valami, amivel azonosulhatok. El tudom képzelni, hogy mekkora szerencsétlennek tűnhetek ennek a szemétdombnak a kellős közepén, amit én magam generáltam. Mert az én rombolásom gyümölcse mindez. Teljesen lelkes vagyok az ápolót illetően, mert kíváncsi vagyok, hogy meddig kell licitálnom, hogy azt mondja tényleg elmegy. Ha van esze, akkor sokat kér. Ha pedig nincs, akkor nem fogad el ilyen bugyuta megvesztegető akciót. Akkor pedig kénytelen leszek beindítani a B tervet, ami nem más, mint pokollá tenni szerencsétlen életét. Ebben nagyon jó vagyok. De komolyan. A családom nem akar, már velem egy városban tartózkodni, nem még egy légtérben. Akkor ő mégis miért akarna? Nem is értem, hogy találtak eleve jelentkezőt erre a munkára. Mármint most komolyan.. Ki akarná nézni, ahogy egy másik ember szenved? Na, most már biztos vagyok benne, hogy nem normális. Közeledő lépteket hallok, ami azt jelzi, hogy a kedves vendégem hamarosan megérkezik. Féloldalas mosoly kúszik az arcomra, majd elindulok a bejárati ajtó felé.
Mivel még mindig úgy gondolom, hogy teljesen normális emberi lény vagyok, egyáltalán nem zavartatom magam, amikor átesek a kanapén, egy ügyetlen átmászási technikának köszönhetően és a fejemet elég csúnyán beverem a padlóba, de valahogy pont sikerül egy időben csinálnom ahhoz, hogy a fejem koppanása és a bejárati ajtó nyikorgása valahogy szinkronban legyen.