• Makacs: Nem. Ne is reménykedj, hogy megváltozom miattad, vagy bármin is változtatok miattad. Eldöntöttem így van, így lesz és kész.
• Szeszélyes: Igen, lehet meg kellene csinálnom, de á, mégsem. Teljesen felesleges. Vagy mégis? Hm. Nem tudom. Nem érdekel. Majd még eldöntöm. Ráérek, nem? Vagy tán sietsz?
• Türelmes: Nagyon szívesen meghallgatlak, türelmesen végigvárom míg megállás nélkül jártatod a szádat, egészen az utolsó lélegzetvételedig, amihez lehet én magam foglak hozzásegíteni, de legalább végighallgattalak.
• Kitartó: Makacsságomnak köszönhető talán a kitartásom. Semmit nem adok fel. Nem hátrálok meg olyan könnyedén még akkor sem, ha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy kihátráljak az egészből. Végigküzdöm magam az életen újra és újra, hiszen mondhatni kész örökkévalóság áll előttem.
• Összeszedett: Pontosan tudom, hogy hol kellett volna lennem tegnap ilyenkor, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy ma hol kellene lennem és elhiheted, hogy nem itt. De sosem voltam az a típus, aki képes volt napirendet követni.
• Nagylelkű: Ha megérdemled, adok. De nem felejtem el ám, hogy kinek adtam valamit. A nevekben amúgy nem vagyok a legjobb, de ilyenkor még a vértípusodban is teljesen biztos vagyok.
• Naiv: Tényleg? Én elhiszem neked. Na, jó. Ez két másodperc volt és épp elég, hogy felküldd a padlásra az idegeimet. Fuss, amíg vannak lábaid.
• Kegyetlen: Ez most fáj neked? Hát kevésbé már nem is érdekelhetne.


Egy szurkálódó, kegyetlen nőstény, aki imád másokat irányítani. Maga az ördög. – Igen valaki képes volt ilyen kegyetlen szavakkal vádolni engem. Pedig nem is vagyok olyan rossz. Jó, nem vagyok egy angyal, aki most szállt le a fellegekből, de ennyire rossz sem vagyok. Ez azért erős túlzás. Emberfüggő az egész. Ha idióta vagy, akkor ne számíts a mosolyomra, meg az elismerésemre. Ha pedig felidegesítesz egyértelműen a rossz oldalamra vágódsz.

• Éj-fekete haj
• Zöldes-barna szemek
• Feszes, puha bőr
• Hosszú lábak
• Rendkívüli érzék a divathoz
• Néha túlzott smink
• Gúnyos mosoly

Forogjak esetleg előtted, vagy ki tudod nyitni a szemed? Ha pedig a látásodtól megfosztott az élet, vagy már úgy születtél, hogy mindent a képzeletedre kellett bíznod, akkor nem tudnál engem elképzelni. Bármennyire is igyekszel. Inkább egyszerűen törődj bele, hogy ezt az élményt is megvonta tőled a sors.

Volt egyszer egy lány, akire senkinek nem volt szüksége. Aki meg is halhatott volna. Talán könnyebb és egyszerűbb sors lett volna a számára az, hogy véget ér az élete azelőtt, hogy még elkezdődött volna. De most már több, mint száz éve kell együtt élnie a történtek emlékeivel és mindazzal, hogy talán senki nem lesz képes arra, hogy szeresse. Nyugodj meg, nem fogok úgy beszélni, mint egy teljesen depressziós. Utálom, ha valaki túl negatív, szóval még véletlenül sem fogom elkövetni ezt az apró hibát.. De bele is kezdek.

1. lépcső: Megszülettem egy hideg téli éjszakán, de mielőtt még halálra fagyhattam volna egy család rám talált. Úgy néz ki, olyan hideg volt, hogy még arra sem merészkedtek ki az emberek különösebben, hogy templomba menjenek. De nem is ez számít. Halálra fagyhattam volna, ha nem fogad be az a család, akiknél hosszú éveken keresztül nevelkedtem. Tényleg jobb lett volna. Mármint elég normális lettem ahhoz képest, amin keresztül mentem. De ne siessük el a dolgokat. Élvezzük ki ezt a lépcsőfokot. Igaz még jó pár van előttünk, de ennek nagy részén még nem tudom, hogy mire számíthatok. Kellemes gyerekkorom volt. Körülbelül addig, míg tizenkettő vagy három éves nem lettem. Ugyanis akkor veszítettem el az anyámat. Igen, kezdtem úgy tekinteni rá, mint az anyámra. Bár nem is nagyon tudtam, hogy nem vagyok édes gyermekük, amikor a húgom, aki tényleg az ő gyerekük volt ki nem nyögte, hogy én nem tartozom ebbe a családba nem is érti, hogy miért járt nekem nagyobb rész a kenyérből. Hát nagyobb voltam azért! Komolyan nem csodálom, hogy nem vitte semmire sem.

2. lépcső: Akkor jött el a következő időszak, amikor az apám éjszaka bejött a szobámba. Tipikus klisé, nem? De nem erről volt szó. Hozzám sem ért egyetlen egy ujjal sem. Legalábbis ő nem. A férfi, aki vele együtt jött azonban már nem finomkodott. Belenyomta annak a féregnek a kezébe a pénzt és már el is tűnt róla a nadrág, majd olyan veszett feje volt, hogy szinte automatikusan rúgtam őt fejbe, amitől hátra tántorodott egy picit, de újra közeledni kezdett felém. Nem hazudok, ha azt mondanám, hogy élvezte, hogy ellenkezem. Idővel teljesen leszorított, ahogyan az erőm fogyott és nem volt semmi lehetőségem arra, hogy ellökjem magamtól. Bemocskolt. De ez még csak a kezdet volt. Egyre több férfi jött éjszakánként a szobámba. Olyan volt az egész, mint valami átjáró ház. A legrosszabb az egészben talán az, hogy volt olyan, mikor nem egyetlen egy férfi volt velem. Egymás után következtek. Előfordult, hogy összevesztek azon, hogy ki jön. Ilyenkor általában már nem igazán voltam magamnál, de egyikük sem szeretet olyan nővel lenni, akinek nem tud a szemébe nézni, miközben őrületes fájdalmat okoz neki, hiszen többségük azt élvezhette, ha üthetett közben. De voltak olyanok is, akik azért jöttek, hogy végignézessék velem mindazt, amit ők műveltek, ha nem néztem őket annak hatalmas büntetés volt a következménye, amit inkább nem részleteznék. Legyen elég annyi, hogy jó pár helyen égésnyom tarkítja a testem, amik hála az égnek, már kezdenek elhalványulni.

3. lépcső: Meguntam, hogy használati tárgy legyek, hogy mindenki egyszerűen csak átgázoljon rajtam. A legviccesebb az egészben, hogy idővel a húgom is betársult ebbe a kis bizniszbe és ő még élvezte is, hogy a férfiak akarták. Érdekes felfogása volt az egyszer biztos, vagy inkább azt mondanám, hogy szegénynek nincs sok esze. Azt pedig, ami nincs nem tudod használni. Betöltöttem a tizennyolcat, mikor egy késsel a kezemben indultam meg apám lakrésze felé, miközben alig tudtam sétálni úgy fájt mindenem. Lila foltok borították a testemet és azért nem mondhatom, hogy olyan kellemes, mikor órákon keresztül tágít valami odalenn. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy minden éjszakám olyan volt, körülbelül öt évig, mintha folyamatosan szültem volna. Eléggé nyomasztó, nemde? Az a féreg felett állok, aki lusta volt dolgozni, ezért minket kezdett el árulni mindenkinek. Most pedig készen állok arra, hogy véget vessek az egésznek. Felemelem a kést, majd egyre közeledik a mellkasához, de ekkor megfogja a karomat és maga alá passzírozz. Emlékszem hányszor hajtogatta, hogy te szajha. Én etetlek meg stb. Szerintem ezt magamtól is meg tudtam volna csinálni. Talán még jobban is. Aztán csak, hogy bebizonyítsa mekkora férfi ő maga is magáévá tett engem egy apró pillanat erejéig és úgy halt meg, mert a kés lehet kiesett a kezemből, de még képes voltam arra, hogy elérjem és egy határozott vonalban elvágjam a torkát a vére pedig úgy folyt rám, mintha egy vízesés alá feküdtem volna be.  

4. lépcső: Avagy ismerkedjünk azzal, hogy mit kaptam. Nem tudom mi történt velem, de amióta megöltem az a nyomorultat képes vagyok dolgokra. Kezdtem azt érezni, hogy bediliztem. Mondhatjuk azt, hogy bediliztem. Talán ez lett volna az életemben a második pont, amikor meghaltam volna, ha nem lett volna Angelique. Nagyon sokat tanulhattam tőle és a kastély, ami otthont adott azoknak, akik mondhatni ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint én magam is. Igazán otthonos volt, de tudtam, hogy nem akarok örökre ott maradni. A saját utamat akartam járni, de előtte még megtaláltam kezelni az erőmet. Ez pedig nagyon sokat jelentett a számomra. Annyira igyekeztem, hogy mindössze pár évembe telt az, hogy uralkodjak felette. Meg akartam ölni őket, akik bántottak engem. De rá kellett jönnöm, hogy épp eleget mocskolták be a lelkemet és, ha képes lennék arra, hogy mondhatni egy mészárlást hajtsak végre.. Nem tudom, hogy onnan lenne bármilyen visszaút a számomra. Így mindössze egyetlen egy átkot mondtam el rájuk. Egytől-egyig. Ha valaha is erőszakoskodnak valakivel, ha még egyszer kezet emelnek valakire, akkor aktiválódik s míg ezzel kiontok egy életet meg is mentek egy másikat attól, hogy talán örökre tönkremenjen.

n + 1 lépcső: Mindenkinek vannak titkai és én sem kívánok megosztani veled többet. Próbáltam kideríteni, hogy ki az ősöm, de kudarcot vallottam. Talán még a nagyszüleimet képes voltam megtalálni, de onnantól kezdve teljesen köddé válik a családfám. Amit őszintén sajnálok. Főleg most. Mert nem tudom mégis mi történt velem, de azt hiszem, hogy elveszítettem önmagam. Legalábbis önmagamnak egy részét. Idővel sikerült rájönnöm, hogy sokkal több lakozik bennem, mint egy szimpla boszorkány. Vérfarkas génekkel is rendelkezem, és így most már mondhatjuk azt, hogy vegyes felvágott lettem. Most azonban nem tudom, hogy mi történt velem, de nem tudom uralni az erőmet. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Egyik pillanatról a másikra, mintha minden tönkrement volna bennem. Visszacsöppentem a start mezőre és kezdhetem a játékot elölről. Egyetlen helyet ismerek, ahol segíthetnek. Pontosabban egy személyt. Angelique Fael Clifton. Az utolsó reményem.