Csodálva lesem Emily minden mozzanatát. Közel négy éve, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valaha a nappali közepén fogok ülni, és figyelni, ahogy a lányom játszik. Akkoriban elképzelni sem tudtam, hogy két óránál többet a lakásban pihenjek, és ne menjek sehová.

Annyira gyorsan fejlődik, napról-napra nagyobb, napról-napra többet tud, és ezt mind nem az anyai elfogultság mondatja belőlem. Nyilván ezt a természetfeletti vonatkozásainak tudhatjuk be, illetve annak, hogy a vérbeli Petrova vonások, ilyen idős korában is kezdenek jelentkezni nála. Ez viszont büszkeséggel sűrített félelemmel tölt el.
Hosszú szőkésbarna haja, zöld szemei vannak. Úgy fut, ide-oda, minden érdekli, és annyi kérdése van! Kezdi foglalkoztatni az apja honléte, illetve a testvéréé is. Emma sikeresen kikotyogott valamit, teljesen véletlen, és Emily úgy megjegyezte, ahogy van. Emiatt nem is beszélek Emmával mostanában, habár egy házban lakunk, vagy elküldöm mindenhonnan, vagy kikerülöm. Most szerencsére csak Emily és én vagyunk itthon.
Lelkiismeretem pedig még mindig nem hagy nyugodni, akármennyire is nyomom el az érzést. A fiamnak igenis jobb volt, jobb volt, hogy nem én neveltem fel. Nem tudtam volna. Em segítsége nélkül a lányomat sem tudnám. Sohasem voltam jó anya, most sem vagyok az, de igyekszem.
Emily itt van, Ő nincs. Ő az az űr bennem, amit soha semmi sem fog feltölteni. Lehetne akár száz gyerekem is, Ő volt az elsőszülött fiam, az egyetlen, de talán nem is volt más választásom.

Reggel óta itt játsszunk Emilyvel, hihetetlen, hogy sohasem fárad el.  Csupán csak enni állt meg. Baba fejek mindenhol, mesekönyvek. Lassan esteledik.
Lépteket hallok az udvar felől. Nagyon halk, óvatos, nem lehet ember. Járkál, oda-vissza, legalábbis, mintha ezt hallanám.
Felveszem Emilyt, és kilépek a nappaliból az udvarra vezető ajtón, és megállok a teraszon. A nesz irányába nézve egy férfi alakja rajzolódik ki előttem.
-Segíthetek? -jobban megnézve, felismerem a férfit. Találkoztunk már egyszer, nem is emlékszem tisztán, Valami olyan rémlik, hogy nem volt valami túl fényes a találkozó, de néhány évvel ezelőtt volt, és csak a férfi az ismerős. Olyan érzésem van, mintha ismerném, de szerintem csak emlékeztet valakire.
Furcsa módon, mintha Emily is emlékezne. Ő is ott volt akkor, de még elég kicsi volt, nem hiszem, hogy ilyenek megmaradtak volna neki. Viszont, mintha örülne, ki akar mászni a kezemből, nyújtózkodik felé. Nem engedem. Kéri, hogy rakjam le, azt mondja, hogy ő ismeri a "bácsit". Szinte a vér is megfagy bennem, hirtelen minden átfut az agyamon. Lehet Emmához van köze, volt már itt, lehet megint őt keresi. De nem rémlik semmi, azon az egy összefutáson kívül, ami még csak pozitív sem volt.
-Drágám, menj be, keresd meg a színezőt, és rajzolj Emmának valamit, és előtte idd meg a maradék teád, ott van az asztalon, az üvegedben. -rakom le. Verbénás teával itatom, csak egy csöpp van benne, meg sem érzi, hogy más, így viszont nem érheti semmi baj, soha.
Összefont karral tipegett vissza az ajtón. Újra a férfi felé fordulok, lemenve a lépcsőn, elé állok. Érzem rajta, hogy vámpír, nem hiszem, hogy csak eltévedt volna.
-Emma nincs itthon, és nem is lesz, szóval ne gyere ide vissza többet.-szögezem le, majd ennyiben hagyva az egészet, megfordulok, és lassú léptekkel elindulok befelé. Ha van egy csöpp esze is, nem válaszol.