Látom Hayley arcán, hogy kissé megbánta a szavait, amikkel képletesen felpofozott. Nem mintha én jobb lettem volna ennél. Azzal, hogy eltöltöttem egy éjszakát Giával én nagyobbat ütöttem rajta, mint ő rajtam. Ő nem rója fel nekem bűnként amit elkövettem, még akkor sem, ha tudom, hogy bántja őt, amiért más karjaiban találtam meg a vigaszt. Valahogy úgy érzem, a legkevésbé sem lenne fair, ha most én sértődnék meg azokon a szavakon, amiket talán nem is úgy szánt nekem, ahogy én értelmeztem. Ha pedig mégis, igaza van. Megérdemlem a ledorongolást.
Mielőtt kiszállunk, keze a combomra csúszik, amitől egész testemben megremegek. Önkéntelen mozdulat ez, képtelen vagyok leplezni, hogy a puszta érintésével is mekkora hatással van rám, aztán egy futó csókot nyom a számra, és mire észbe kaphatnék, már ki is száll mellőlem. Meglehetős lélekjelenlétről tesz tanúságot, hogy magam is képes vagyok követni a példáját. Látom arcát, amiről egyszerre sugárzik a várakozás, és valami megfoghatatlan félelem, én pedig azt hiszem megsejtem a gondolatait.
- Ne félj - lépek mellé, és kezemmel megkeresem kezét, hogy finoman megszorítsam ujjait. - Csodálatos anya leszel, Hayley. Olyan, akinél jobbat Hope nem is kívánhat - mosolygok rá, de a belsőséges pillanatot megtöri a kinyíló bejárati ajtó, ahol felbukkan Rebekah szőkesége. Na igen. A vámpírhallás mindenekfelett...
Futó öleléssel üdvözlöm a hugomat, majd besorjázunk a házba. Hope alszik, így hát csak mély, elégedett szuszogását hallhatom, viszont ahogy Bekah arcába nézek, nagyjából ugyanazokat az érzelmeket látom rajta tükröződni, amit Hayleyn is. Csak épp a húgom arcán a legnagyobb szerepet a szomorúság kapja.
- Remélem Bekah, az összecsomagolás mindkettőtök ruháit rejti - nézek a falhoz támasztott táskákra, majd vissza Rebekah-ra. Reménykedem benne, hogy visszatér ő maga is New Orleansba, a családhoz. Oda, ahová tartozik. Örökkön örökké.

Elijah szavaira sietve pillantok fel rá és kíváncsian várom, hogy miként fog folytatódni a dolog. Szeretnék hinni abban, amit hallok, de magam sem vagyok biztos. Miként lehetnék jó anya, ha valójában nekem se járt ki az? Azt se tudom, hogy miből áll valójában jó anyának lenni. Talán majd az ösztönök segíteni fognak. Először csak aprót bólintok, majd éppen válaszra nyitnám a számat, amikor is az ajtó nyílik, így sietve csukom be a számat és apró mosollyal az arcomon figyelem a két testvért, amint rövid időre egymás ölelésébe fúrják magukat. Ha Rebekah esetleg engem is megszeretne ölelni, akkor nem ellenkezek, illetve mosollyal az arcomon köszönök neki, hogy utána beljebb sétáljuk.
Éppen kérdezném, hogy merre is van a lányom, hiszen szeretném látni, amikor is közli, hogy alszik. Legalább jó alvó, vagyis gondolom. Nem is sejti, hogy hamarosan teljesen másik helyre fog költözni. Összefonom a karomat magam előtt, miközben hallgatom Elijah szavait, majd az én tekintetem is a bőröndökre siklik, de jól látható, hogy nincs közte Rebekah cucca. Vajon inkább maradni szeretne? Vagy nem meri megkérdezni, hogy jöhet-e ő is? Nem olyannak ismertem meg, aki nem tudja, hogy miként kérdezzen vagy érvényesítse az akaratát.
- Egyetértek a bátyáddal. Reméltem, hogy esetleg te is jössz és nem csak Hope. – mosolyodtam el, majd barna tincseimbe túrtam. – Biztosan Hope is örülne neked, meg Klaus és én is örülnék, ha akadna segítségem. Te már ügyesebb vagy ebben. – pillantottam rá biztatóan, majd Elijah-ra pillantottam, hiszen biztos voltam abban, hogy nem fogja könnyedén beadni a derekát a hugica.
- Így itt lenne az ideje, hogy te is pakolj. – tettem még hozzá egy kisebb habozás után. Sokat köszönhetek neki és nem akarom elszakítani őt Hope-tól. Látszik rajta, hogy nem könnyű számára ez az egész.

Szerintem senki se vágyik arra, hogy az élete egyik legfontosabb személyét elvegyék tőle, de most mégis ez volt folyamatban. Szerettem volna, ha még Hope velem marad, de mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de most túl gyorsnak éreztem ezt az egészet. Már a tegnap este se volt ugyanolyan számomra. Szinte semmit se aludtam, minden egyes pillanatot az unokahúgommal töltöttem, ha aludt, akkor azt figyeltem, ahogyan szundit, vagy éppen a cuccait pakoltam. Nem volt neki sok, de attól akadt bőven, hiszen szerettem volna mindent megadni neki, de azért nem is estem túlzásba, vagyis nagyon remélem. A gyomromban egy fura görcs volt, ugyanakkor a szívemben is szomorúság lappangott. Talán most, hogy alszik, azzal még nyerek én is egy kis időt és nem fogják olyan gyorsan elvinni őt, de az édesanyja mellett a helye, s biztos vagyok abban, hogy remek helyen lesz, mert a testvéreim és Hayley is óvni fogja őt.
Sietve invitálom beljebb őket, hiszen még se ácsingózzanak kint, nem azért jöttek. Hanem mindenki reménységéért vannak itt. Fura, hogy Klaus nem jött velük, de biztosan ő meg otthon készíti elő a dolgokat, legalábbis remélem, hogy nincs nagy gond. Amikor meghallom a bátyám szavait, akkor kicsit feljebb szökik a szemöldököm, de végül Hayley szavai azok, amin akaratlanul is elnevetem picit magam.  
- Klaus örülne, ha hazamennék? Ebben azért kételkednék, lévén, hogy én fordítottam hátat a családnak. Nem mindenki olyan megbocsájtó, mint ti és valahogy nem szeretnék újra karóval a szívemben álomba merülni. – jegyzem meg sietve, majd szőke tincseimbe túrok, miközben a felveszem a poharamat a konyhapultról és belekortyolok.
- Szeretnék veletek menni, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Fontos számomra Hope, s biztos vagyok abban, hogy remek anyja leszel, Hayley, de talán az én helyem többé már nincs ott. – jegyzem meg kissé szomorúan, majd Hope felé pillantok, aki még mindig békésen alszik.
- Kértek esetleg valamit? – szólalok meg végül sietve, hiszen szeretnék velük menni, de ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Több, mint ezer éve ismerem Rebekah-t. Láttam amikor megszületett, ahogy felcseperedett kislánnyá, majd felnőtt nővé. Jó magam is sokat istápoltam, hiszen egy lányt mindig anélkül lehetett szeretni vagy dédelgetni, hogy az ember férfiatlannak lássék. Közel álltunk egymáshoz, már amennyire a mi őrült családunkban lehetett. Ismerem minden rezdülését, egyetlen pillantásából is tudom, mi jár a fejében. Most amit látok a tekintetében nem más, mint a tömény szomorúság. Úgy hiszem, ő önmagában már döntésre jutott. Sőt úgy hiszem, igazából már akkor tudta mi lesz a válasza, ha eljön ez a nap, mikor nem is olyan régen először megjelentem nála.
Tudomásul veszem a tényt, hogy a jelek szerint nem akar haza költözni. Boldoggá nem tesz ugyan, de én Niklaussal ellentétben tisztelem a szabad választás jogát. Hogy az öcsém mennyire örülne a visszatértének? Nem tudom rá a választ. A jelenlegi viselkedéséből kiindulva nem repesne az örömtől, sőt, élvezné hogy van még valaki a házban, akivel dúvad módjára viselkedhet. A hála, mint olyan, az öcsém által csupán hallomásból ismert kifejezések közé tartozik.
- Csakugyan úgy hiszed húgom, hogy hagynám Niklaust egyetlen bántó ujjal is hozzád érni? - teszem fel a kérdést. Különös belegondolni, hogy Bekah ugyanolyan erős vámpír, mint mi magunk vagyunk, én mégis úgy tekintek rá a mai napig is, mint aki az oltalmamra szorul. Pedig ha valaki képes megvédeni magát - akár tettekkel, akár verbálisan - az a húgom. Mentsen az ég meg mindenkit, aki konfliktusba merne keveredni vele.
- A te helyed mindig ott lesz közöttünk, bárhogy is döntesz, és bárhová menj - szögezem le aztán. Évszázadokon át bolyongtunk együtt a világban, fura lesz megszokni, hogy nem lesz mellettem, és talán nem látom majd újra, csak újabb évszázadok elteltével.
Egy apró mozdulattal jelzem, hogy nem kérek semmit, majd Hope ágyához sétálok, és önkéntelenül is elmosolyodom az apró, mélyen alvó kislány láttán. Igazságtalanság a sorstól, hogy tőlem még emberként is megtagadta a beteljesült szerelmet és a gyermekáldást, és megadta azoknak, kik nem vágytak rá. Ez a gyermek váratlan ajándékként érkezett a családunkba, és mindent meg fogok tenni érte, hogy megóvjam, és megvédjem, ahogy a szülei is. Niklaus még önző és öntelt mivoltában is szereti a lányát, abban pedig biztos vagyok, hogy Hayley - minden nehézség ellenére is - a legcsodálatosabb anya lesz a földön.
- Van már terved, a világ melyik szegletében töröd majd össze a férfiak szívét? - fordulok aztán apró mosollyal Bekah felé. Kíváncsi vagyok, merre visz majd az útja innen, és kérdés közben leülök a díványra. Kíváncsi vagyok, vajon a közelmúltban történtek tükrében Hayley vajon csatlakozik-e hozzám, a közelségembe, vagy a Gia-ügy olyan falat állított fel kettőnk között, amilyet elképzelni sem szeretnék.

Sejtettem, hogy Rebekah nem fogja könnyen adni magát, hogy visszajöjjön velünk, de igazából mára nekem semmi tervem sincs, s szerintem Elijahnak se, így egész nap ráérünk őt győzködni és ha mi nem járnánk sikerrel, akkor remélhetőleg Hope sikerrel fog járni. Vagyis nagyon remélem, mert tényleg örülnék neki, ha ő is ott lenne. Ott van a helye, még akkor is, ha nem éppen van rendben minden abban a városban, vagy ebben a családban, de szerintem már az lenne fura, ha hirtelen békesség támadna itt mindenki között és semmi vita nem lenne. Na, akkor tuti valami gond lenne, vagy csak szimplán túl szokatlan.
Előttük se volt már az életem zökkenő mentes, de amióta a család részese lettem, azóta még inkább kifordult a világ. Néha igazán elegem volt már mindenből és legszívesebben eltűntem volna, de Hope miatt viszont minden csatát megért, ahogyan amiatt is, hogy pontosan olyan férfi mellett leltem meg a boldogságot, aki mellett nem lehetne. De valahogyan ez se érdekelt, mert szeretem Elijah-t, s bármennyiszer is próbáltuk magunkat távoltatani a másiktól, pontosan annyira nem volt sikeres, mert előbb vagy utóbb az élet mindig odasodort minket.
Közben pedig én is elkezdem győzködni Bekah-t, de talán én járhatok a legkevesebb sikerrel. Elijah viszont annál nagyobb győzelmet arathat és remélem, hogy sikerülni fog neki.  Már éppen én is közbeszólnék, amikor is meghallom azt, hogy a lányom mocorogni kezd és mellé még kicsit beszél is babák nyelvén. Sietve nézek a két Mikaelsonra.
- Ha megbocsájtotok, én inkább mennék… - pillantok Hope irányába, majd könnyedén magukra hagyom, hogy utána a lányomat a karjaimba vegyem. Amint megpillantom mosoly kúszik az arcomra és a boldogság jár át. Apró anyai puszival illetem őt, majd óvatosan elkezdem ringatni őt, mire mosolyával ajándékoz meg.
- Igazán makacs egy nagynénéd van, de pont ettől imádnivaló. – jegyzem meg alig halhatóan, majd pedig elindulok neki ennivalóért, hiszen meg kell etetni, mert biztosan éhes, majd pedig tisztába is kellene rakni. Elleszek én itt, amíg ők ketten lemeccsezik ezt az egészet.

||S engedelmetekkel én itt ki is vonnám magam a forgalomból pár reag erejéig, amíg megbeszélitek a jövetelt. Én elbabázok addig.

Sose volt egyszerű ebben a családban megmaradni, de gyerekként tettünk egy fogadalmat, hogy örökké együtt maradunk és megvédjük egymást, de néha pont a saját testvérünktől kellett volna megvédeni magunkat, hiszen jó párszor szaladt a mellkasomba már karó, ami mély álomba küldött, amikor Klaus úgy döntött, hogy inkább kivon a forgalomból. Ahogyan Elijah-val is megtette vagy éppen Kol-lal, de ennek ellenére is mostanáig szinte kitartottunk egymás mellett, de aztán valami történt. Én menni készültem, míg végül az unokahúgom miatt vissza nem tértem. Hope, igazán gyönyörű nevet kapott, ahogyan a szülei is különlegesek voltak, ahogyan ő is. S nem csak a nevében, vagy amiatt, hogy kiknek a lánya, hanem amiatt is, hogy mindenkinek egy apró fénysugár volt a sötétségben. Ha a remény elveszett volna, akkor ő nem engedte. Elég volt csak rágondolni, vagy éppen rápillantani és az aggodalom helyére, a sötétség helyére milyen könnyedén csempészet a hatalmas és gyönyörű szemeivel, vagy a gyermeki mosolyával, mintha mindenki szívét képes lenne meglágyítani.
Amikor pedig meghallom Hope mocorgását és hangját, akkor már indulnék is, de Hayley beelőz, így csak bólintok és maradok a nappaliban Elijah-val. Lassan a kanapéhoz sétálok és helyet foglalok, majd intek a szabad hely felé, hogy foglaljon ő is helyet, hiszen ezt talán úgy könnyebb megtárgyalni.
- Nem, nem hiszem, hogy hagynád neki, de szerinted a puskaporos hordóba kellene még több puskaport önteni, vagy elég egyelőre neki az az őrült város, vagy éppen ti? – kérdeztem tőle egy szelíd mosoly keretében. Nem vagyok vak, s sejtem azt, hogy az utolsó látogatás óta azért kicsit közelebb kerültek egymáshoz. Ismerem már a bátyámat és látom, hogy miként néz Hayleyre, a kislány édesanyjára.
- Miért gondolod azt, hogy ott lenne a helyem? Ahogyan láttam és hallottam kaptatunk egy új lánytestvért, akivel gondolom Klaus könnyedén kijön. – pillantok rá kicsit kérdőn, hiszen járt itt Freya, s mivel halálhírről nem értesültünk és még segítettem is nekik valamiben, így gondolom Klaus megbékélt a családunk jelenlegi boszorkánytestvérével. Vagy esetleg Elijah nem is tudna Freya-ról? Nem, azt kötve hiszem.
- Olyannak ismersz, aki férfiak szívét töri össze? – kérdeztem meg egy kisebb nevetés közben, majd megráztam a fejemet. – Nem, még nem tudom. Azon is gondolkoztam, hogy esetleg megkeresem Alecet. – jegyzem meg egy kisebb habozás közepette, hiszen talán hallott róla. – Ugyanakkor azt is tudom, hogy Hope-tól, vagy tőletek távol lenni hosszabb ideig eléggé nehéz lenne… - vallom be a dolgot, majd szőke tincseimbe túrok az ujjaimmal.

Nézem Bekah szemeit, és próbálom kitalálni a gondolatait, ahogy már annyiszor hosszú évszázadaink alatt. Ő volt mindig is leginkább az, aki nyitott könyvként állt előttem, és ha most belegondolok, meg kell értenem az indokait, ha távol akar maradni a városban dúló háborútól, és attól a némi őrületet hordozó tényről, amelyet úgy nevezünk, hogy család. Tudom, hogy a családunk most már olyan, mint egy asztal, aminek hiányzik az egyik lába - tönkrement, csonka bútordarab, és most már örökre az is marad. De azzal is tisztában vagyok, mekkora jelentősége van még számára is annak a ténynek, hogy vannak mások, akiknek ugyanazon vér csörgedezik az ereiben. Akárhány emberrel volt dolgunk az életben, a legnagyobb vész, és legsötétebb órák idején a családunk, a "hozzánk tartozók" állnak a legközelebb. Hiába lesz valaki király, népvezér, miniszterelnök, világsztár vagy vezérigazgató - az igazi kapcsolatnak szűk kis köre van, néhány ember a sok-sok millióból. Ezért a családi diszharmónia a legnagyobb próbatétel: amikor az otthonodban vagy számkivetett. Mégis: a család az egyetlen horgony, amely megtart a hullámzó tengeren, és még a legrosszabb családból is maradhatnak meg kedves emlékek, ha az ember lelke képes arra, hogy keresse a kedveset.
Ahogy Hope mozgolódni kezd Hayley elsiet hozzá, Bekah pedig leül a nappaliban, és magam is követem őt, miközben kigombolom zakómat és kissé meglazítom a nyakkendőmet, majd halványan elmosolyodom, ahogy csodálatos öcsémre terelődik a szó.
- Nos azt kell hogy mondjam, azóta puskaporos hordón ülünk, mióta Niklaus elefántként becsörtetett New Orleansba, és a maga elragadóan finom és utánozhatatlan módján önjelölt királlyá kiáltotta ki magát. Sőt, elmondhatom hogy nem tévedek ha úgy gondolom, hogy Niklaus a megszületése óta képletesen magával hordozza ezt a puskaporos hordót, hogy kedve szerint ültessen mindenkit a közelébe - dobolok ujjammal a fotel karfáján. Mi magunk is számtalanszor megtapasztaltuk eme hajlamát, mikor is roppant előszeretettel szurkált tőröket valamennyiünk szívébe, hosszabb-rövidebb ideig kivonva bennünket a forgalomból. - Ugyanakkor vagyok annyira józan ítélőképességem birtokában hogy tudjam, a te ottléted képes lenne lecsitítani a benne dúló démonokat. Ő maga is tudja, hogy nem felejtheti el, mekkora köszönettel tartozik neked Hope miatt - bólintok lassan. - Ami pedig Freyát illeti, meglepődtem volna ha Niklaus nem a maga paranoiás, öntelt és pszichopata módján reagál a felbukkanására és a jelenlétére. A nővérünk élete sem volt könnyű, de néha úgy látom, visszasírja a Niklaus nélküli időket. Ugyanakkor most már ő is beletartozik az "örökkön örökké" kötelékébe, és ezt minden sejtjében, minden pólusában tudja, és át is érzi - hajolok előre ültömben.
- Rebekah, te vagy a család legfiatalabb tagja, ami néha áldás és átok is egyszerre. Néha még számomra is nehéz felfogni, hogy gyönyörű, felnőtt nő lettél, aki saját maga felel az életéért és tetteiért, és remélem tudod, hogy a szeretetem irántad akkora, hogy sosem szabnám meg neked, mit tégy vagy mit ne. Sosem korlátoználak, mert jogod van a szabadsághoz, és a boldogsághoz. Ugyanakkor tudom, hogy az életem, mindannyiunk élete szegényebb lenne nélküled - nyúlok előre, és megfogom a kezét. - Ha új, másik életre vágysz, nem mondhatok mást, csak hogy remélem megtalálod a boldogságot, amit keresel. Én mindig melletted állok, és bármikor megtalálsz, ha szükséged lenne rám. De ajánlhatok egy opciót neked. Gyere velünk vissza New Orleansba, a családba, ahová tartozol. És ha idővel úgy gondolod, mégis másik sorsot választasz, teszek majd róla, hogy Niklaus ne állhasson az utadba - mosolygok rá biztatóan.

Vannak olyan kötelékek, amiket az idő, se emberek, se a család nem tud elszakítani. Ilyenek voltunk mi is. Ígéretet tettünk és be is tartottuk, eddig. Tény, hogy néha menekültem volna, külön utakra mentem volna, de most hogy megadatott kár lenne tagadni, hogy nem hiányoztak vagy nem aggódtam volna értük. Ezért is örültem annak, hogy nálam van Hope, mert így tudtam, hogy még látni fogom őket, de most mégis az utolsó reményt is elveszik tőlem, ami a szabadság és a családom közötti kapocs volt az elmúlt hónapokban. Szabad voltam, de még se teljesen, viszont már ezért is hálás voltam a sorsnak. Szerettem volna visszamenni, de valahogyan még se ment teljesen. Ott volt Klaus, a másik bátyám, vagy éppen Marcel. Mind a kettőjük nehéz eset volt és roppant mód nem vágytam még egy háborúra. Főleg nem olyannak, amiben Hope-nak is részt kell vennie. Ő neki inkább a reménynek kellett volna lennie, hogy még lehet eme városban is béke, de ez minden egyes perccel távolabb szállt. Sose volt ott béke, de a mi visszatértünkkel pedig még inkább nem.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Valóban, ebben igazad volt. Ő sose volt az a finomkodó stílus, se az, aki ne tett volna azért, amit akar, de ne felejtsd el, hogy ez nem csak az ő bűne. Mi mellette álltunk és segítettünk neki, mi is pontosan annyira hozzájárultunk ehhez a puskaporos vidék kialakulásához, amennyire ő. – jegyzem meg könnyedén, hiszen lehet, hogy legszívesebben ráhárítanék mindent és elsétálnék, de akkor se lennék képes. Sose voltam ennyire önző teremtés, mint esetleg ők, vagy éppen Klaus. Pontosan tudom, hogy az én kezem és Elijah keze is benne volt a dologban. Majd pedig bólintok az újabb szavaira, hiszen talán igen, de nem biztos. – Meglehet, de nem tudom. Magam sem vagyok abban biztos, hogy mégis miként örülne annak, ha újra visszatérnék. S ott van még Marcel is, aki szintén nem örülne annyira jelenlétemnek, mint esetleg egy békéhez szükséges lenne. – Marcel és az én dolgom mindig is eléggé bonyolult volt és ez a jelenben se változott semmit se. Miért is változott volna? Ha egyszer valami bonyolult, akkor ritka esetben válik könnyebbé az idő előrehaladtával. – Milyen ő? Freya? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én nem ismertem őt igazán. Jártak itt egyszer, de többet nem tudtam róla, viszont Elijah talán tudja róla mesélni. Legalább tudnám, hogy milyen személlyel bővült a családunk és miként tekintsek rá, hiszen nem idegen, vagyis nem teljesen.
- Pedig igazán felnőtt lett belőlem, még ha a tetteim nem is ezt mutatják bátyám. – mosolyodtam el, majd pedig sietve teremtem mellette és mosolyogva pillantottam rá. – Sokszor volt inkább átok a kicsinek lenni, de az sokat segített, hogy nőnek születtem. Így legalább óvtatok és nem küldtetek annyira a pokolban, bár az egyik testvérünk előszeretettel tette meg. – utalok arra, hogy karót döfött belénk, majd egy pillanatra elgondolkozom. – Te is ott élsz velük? Vagy esetleg megszöktél a város másik negyedébe? – kíváncsiskodtam tovább, mielőtt még esetleg meghoznám a döntésemet. Szeretnénk tudni előbb egy-két dolgot, hiszen ha máshol él, akkor talán eleinte még megszállhatok nála is. Még az is lehet, hogy úgy könnyebb lenne.

Érdemes megfigyelni, hogy a nő mily mértéktelenül változik térben és időben. Változik a férfi is, de ez a változás inkább alkalmazkodás a nőhöz. A férfit minden korban egyfajta állandó törekvés jellemzi, a nőt viszont más-más. A nő arcát legjobban az irodalom tárja fel. Kérdéses, ábrázolják-e, vagy alkotják a nőt a költők? De ha olyannyira alkotják is, felfogásuknak a valósághoz kell igazodnia. Mondják, a nőkben tükröződik vissza legteljesebben egy-egy korszak. A nők örökösen fiatalok, öröklétig változnak, és ha valakire, akkor a hugomra ez csakugyan igaz. Örökké fiatal, örökké szép, és azt hiszem, még soha, egyikünk sem fogalmazta meg ezt ily sarkalatosan, de már kislány korában is szenvedélyesen szerettem, és védelmeztem az én egyetlen lánytestvéremet. Ahogy most hátraveti haját, és felnevet, szinte látom magam előtt a régi Rebekát, akinek még nem keserítette reménytelenné az életét egy apa és egy anya döntése, amellyel kárhozatra ítélték gyermekeiket. Ugyanolyan közel érzem most magamhoz, mint annak idején, emberként, és ugyanazt a büszkeséget érzem iránta, mikor rájöttem, hogy ő már akkor sem volt az a törékeny, gyenge lány. Bármely férfit kiütötte a nyeregből, akkor is, ha ez a mi időnkben elítélendő viselkedés volt. Nem csupán tettekkel, hanem szavakkal sem finomkodott, és most is kimondja a gondolatait nyíltan, és egyenesen, én pedig igazat kell hogy adjak neki.
- Tudom, hogy csakugyan így történt minden - sóhajtok fel, mikor arról beszélt, a passzív viselkedésünkkel mind hozzájárultunk ahhoz, hogy Niklaus őrületbe taszítsa New Orleans városát. - De az eskünk kötelez, Rebekah. Örökkön örökké. Ha kell, akár egy háborún keresztül is. Tudom, érzem, hogy ebben a városban, és Hope létezésében rejlik az öcsénk megváltása. Ha nem támogatnám őt ebben, minden körülmények közt, vagy azok ellenére, mondd, mennyire becsülném önmagam, mennyire várhatnám el, hogy becsülj te, vagy éppen... - hallgatok el hirtelen, és csak a pillantásom fordul a másik szoba felé, ahol Hayley Hope-al foglalkozik éppen.
Beáll néhány másodperc csend, és látom Bekah halvány mosolyát. Pontosan tudja, mire is gondolok, de ha valamikor, hát most nem akarok ezekről a nem mindig bonyodalommentes dolgokról beszélni, hát témát váltok, és remélem, hogy nem fog leragadni az előbbi pontnál.
- Hogy milyen a nővérünk? - támasztom ujjam az államnak elgondolkodva. - Határozott, és erős. És roppant türelmes, mert még mindig nem törte Niklaus nyakát. Néha megborzongat, mily hatalmas erőt kapott anyánktól örökül, de tudom, hogy szülőanyánkkal ellentétben ő nem a család bomlasztására, sokkal inkább támogatására és védelmére fogja fordítani az erejét - teszem hozzá. Noha nem ismerem Freyát túl régóta, mégis úgy érzem, mintha annál a bizonyos fogadalomnál, mait egymásnak tettünk ezer évvel ezelőtt ő is ott lett volna. Úgy simul a családunkba, mint a jó kesztyű a kézre, és azt hiszem elmondhatom, hogy megkedveltük egymást. Persze, ez kevés a testvéri szeretethez képest, de mindannyian tudjuk, hogy ezer év kihagyást lehetetlen alig néhány nap, vagy hét alatt bepótolni egyikünk életében sem.
Ugyanakkor viszont úgy tűnik, némi boszorkányerőt vagy képességet Bekah is örökölhetett, mert mintha csak a távolba látna kérdez rá, hogy képes vagyok-e egy fedél alatt megmaradni Niklaus csodálatos személyiségével, vagy másik otthon után néztem.
- Nem csalódtam benned Hugom, ami az éleslátásodat illeti, ismervén a körülményeket és öcsénket - mosolygom el magam. - Nem, ott hagytam a régi Mikaelson villát. Niklaust eddig sem volt könnyű elviselni, és a mostani viselkedése a négyzete az eddiginek. Kiállhatatlan, arrogáns, dölyfös, és dühös. Ez pedig nem a legjobb egyveleg, különösen ami őt illeti - sóhajtok fel aztán. - Algírban élek jelenleg, a folyó túlsó oldalán. Bár ott sem mindig egyszerű a világ - jut eszembe Gia, és a napokon, heteken át tartó érzelmi vívódás Hayley és köztem. - Ugyanakkor ha úgy érzed, és úgy szeretnéd, Algír kapu előtted is nyitva állnak. Így neked sem kell konfrontálódnod Niklaussal, és mégsem szakadsz el a családtól. Kérlek Rebekah... gondold meg, és gyere velünk haza. A te helyed mellettünk van. Az élet túl nyugodt és túl értelmetlen lenne az én heves vérmérsékletű, csípős nyelvű kishugom nélkül - szorítom meg a kezét.

- Tudom, hogy örökkön örökké. Emlékszem tisztán arra, amit megfogadtunk egykoron, bátyám. De meddig mehetünk el? Tényleg bármit megtehetünk, amit akarunk? Elvehetjük csak úgy? Veszélybe sodorhatunk másokat minden gondolkodás nélkül? – kérdeztem meg Elijah-tól eme dolgokat. Pontosan tudtam, hogy mit fogadtunk meg egykoron és részben talán ez tartott még mindig a közelükben, illetve Hope jelenléte. – Nézd meg mit tettünk vele, vagy nézd meg a városban élőket. Volt egy fajta rend, talán nem igazságos, de rend… Mi pedig megjelentünk és minden még inkább a fejetetejére állt. A testvérünk cselekedett és nem számolt azzal, hogy a tettével mekkora veszélyt hoz a saját gyerekére is, vagy arra a nőre, aki a szíve alatt hordta. Talán megváltást hozhat, de mi lesz akkor, ha nem? Ha esetleg a hatalom iránti vágya nagyobb, mint a szeretet a szívében? Az a szeretet, amiben mi törületlenül akarunk hinni, de mégis olyan nehéz sokszor… - pillantottam rá talán kissé kétségbeesetten, hiszen nem csak Elijah szerelmét féltettem. Tudtam jól, hogy Hayley erős és határozott nő. Olyan, akit nem kell félteni és az, hogy hibriddé változott ő is, még inkább megerősítette őt. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz és ez rá nagyon is igaz volt.
Mosolyom, arcom rezdülése pedig könnyedén mesélnek a bátyámnak, de hamarosan tovább is szökkenünk, én pedig vagyok annyira tapintatos, hogy ne próbáljam meg faggatni őt ilyen téren. Inkább csak abban reménykedek, hogy ami Elijah-ban él remény, s ami még bennem is megtalálható Klaus irányába… Hogy az nem fog egyszerűen szertefoszlani, mert olyat fog tenni. Hittem abban, hogy Hope lehet számára egyfajta megváltás, de akkor se voltam teljesen biztos. Egy apró része a szívemnek kételyekkel volt teli és féltem attól, hogy esetleg baja fog esni az unokahúgomnak az apja miatt, vagy amiatt, mert az apja nem képes barátokat szerezni, hanem mindenhol ellenséget lát.
Kíváncsian figyelem őt, amikor Freya-ra terelődik a szó, majd egy apró nevetés is belengi a köztünk lévő teret. Szemmel láthatóan, vagyis a hallottak alapján nem kell félteni a nővéremet se.
- Akkor azt hiszem rá is illik az, hogy tényleg olyan, mint egy Mikaelson. – mosolyodom el szelíden és barátságosan, miközben hallom azt, ahogyan Hayley mesél Hope-nak. Ajkaim ismét mosolyra húzódnak, de alig láthatóan, majd újra a testvéremnek szentelem a figyelmemet. – Remélem, hogy nem csal a megérzésed vele kapcsolatban. Barátságosnak tűnt, amikor itt jártak, de kevés időt töltöttek itt ahhoz, hogy bármilyen mértékben is azt mondhassam bízok benne. – jegyzem meg komolyan a dolgokat. Sok mindenkiben megbízok, ahogyan benne is részben, de azért óvatos is vagyok, hiszen néha pont a családunk egyes tagjai képesek a legnagyobb károkat elkövetni velünk szemben. Az élet sose volt kegyes.
Mondhatjuk azt, hogy megérzés, vagy inkább csak egy apró szikra a testvéri múltunkat látva az, hogy megfordul a fejemben az is, hogy esetleg már ő máshol él.
- Azt hiszem, hogy még mindig jók a megérzéseim, legalábbis veled szemben biztosan. – jegyzem meg könnyedén, majd egy szőke tincset a fülem mögé igazítok. Mosolyogva figyelem azt, ahogyan mesél, miközben néha bólintok egy aprót. – S mi lesz most? Mármint Ti most? – nem akarom túlzottan boncolgatni a kérdést, de tényleg érdekel, hogy mégis ezt hogyan képzelik, hogy Hayley hova fog költözni a kicsivel együtt.
- Algírban csak te érsz, vagy a letaszított királlyal osztoztok? – kérdezem meg burkoltam azt, hogy vajon Marcellus is ott él-e vagy esetleg nem. Biztos vagyok abban, hogy nem maradt meg Klaus közelében azok után, ami történt. Ahogyan azt is nehezen tudnám elhinni, hogy tényleg a barátunkká vált volna, de talán kissé túl óvatos, vagy szkeptikus lettem Hope miatt, mert nem akarom, hogy bárki is ártson neki. – Tényleg azt szeretnétek, hogy én is veletek menjek? Ennyire hiányoznék drága bátyám? – kérdeztem tőle kissé talán hitetlenkedve, majd arcomon végig simítottam. – Ha így van, akkor azt hiszem nem hagyhatom cserben a testvéreimet, ahogyan az unokahúgomat se, s a családunk „új” és kissé bonyolult tagját. – utalok az utóbbival Hayley-re, hiszen ki tudja, hogy mit fog méz hozni a hajnal, vagy pár napfelkelte, esetleg egy-két telihold. Olyan terepen eveznek mind a ketten, ami veszélyes lehet nem csak rájuk nézve, hanem a családra nézve is, még ha örülök is annak, hogy Elijah végre boldog. Néha pont a tiltott gyümölcs a legédesebb.

Felsóhajtok Rebekah kérdéseit hallva. Igaza van természetesen, hogy kimondja a kimondhatatlan - vagy amit szeretünk elkerülni, és nem szembenézni az igazsággal - ugyanakkor úgy érzem, már évszázadokkal léptük túl az időbeli határát annak, hogy ezeket a válaszokat kutassuk.
- Eddig is megtehettünk bármit, amit csak akartunk. Főképp akkor, mikor a családunk, a testvéreink még mind szoros egységet alkottak - válaszolom. - Az idő múlásával pedig mind csak erősebbé váltunk. De hisz te csak tudod - teszem hozzá. - Igen, megtehetünk bármit, amit akarunk. Hogy ez mennyire okos dolog részünkről? Nos, úgy hiszem, erre is tudod a választ. Döntenünk kellett akkor, mikor Niklaus visszatért a városba, és elragadta a koronát attól, aki egykor szintén elragadta tőle. Mi pedig döntöttünk. Ha nem így lenne, most nem ülnénk itt, Hope nem élne rejtve, és nem rántottunk volna magunkkal a káoszba egy egész metropoliszt - forgatom ujjamon a gyűrűmet elgondolkodva. Niklaust illetően viszont nem csak ő tapogatózik a teljes sötétségben, hanem én magam is. Az öcsém sosem volt az a fajta, akire gondolkodás és hezitálás nélkül bíznám rá az egész életemet, és bárhogy is láttam rajta a Hope iránti szeretete megnyilvánulását, nem tudhattam, hogy ez családunk minden tagja számára szóló érzelem-e, vagy ugyanúgy feláldozható - épp leszúrható - sakkfigurának, vagy zavaró körülménynek tekint-e bennünket, ahogy tette ezt századokon át.
- Azt hiszem Bekah - szólalok meg végül - ha ezúttal az én értékítéletem mondana csődöt, és beigazolódik az, amitől félsz, hogy Niklaus számára nincs, és nem is lehet megváltás, akkor ezer év után felbomlik a "most és mindörökké" szövetsége és esküje - válaszolom végül vontatottan. - Akkor nem fogom egy háborúban feláldozni sem Hope-ot, sem Hayleyt, sem téged, vagy épp bármely testvérünket. Akkor elhagyjuk a várost, Niklaus pedig magában marad egy olyan királyság káoszában és zűrzavarában, amit ő maga teremtett saját maga számára - sóhajtok, de szívem mélyén reménykedem benne, hogy ez nem fog megtörténni. A történelem túl sokszor ismételte már önmagát, itt az ideje hát a változásnak.
Csak egy fejrázással reagálok, mikor Hayleyre terelődik a szó, jelezvén, hogy erről nem szeretnék beszélni. Vannak dolgok, amik még egy testvérre sem tartoznak...
- Ami Algírt illeti, Marcel is ott él. De nem egy fedél alatt velem. Nem alakítottam ki szeretetotthont száműzött királyok számára - mosolygok aztán rá a hugomra. - Nem hiszem, hogy sokáig elviselném a sértett önérzetéből fakadó viselkedését, ahhoz viszont kedvelem őt, hogy kitörjem a nyakát, vagy drasztikusabb verziót követve kitépjem a szívét. Nem, egyedül élek Algírban. És igazság szerint, csak félig élek ott. Hayleynek és Hope-nak szüksége volt, és ezek után is szüksége lesz rám. Már csak azért is, hogy legyen egy villámhárító, aki megóvja őket az öcsénk őrültségeitől - pislogok hátra Hayleyre vállam felett. - Egyelőre ingázom Algír, és a Mikaelson villa között. Szóval, ha egy szobát szeretnél nálam a folyó túloldalán, szívesen látlak. Igaz, nincs olyan kényelmes, impozáns és pompázatos, mint a régi Mikaelson villa, de bír egy nagy előnnyel: nem kell a nap 24 órájában Niklaust bámulnod - hunyorgok cinkosan. - Ha tehát visszajössz velünk a városba, akkor csomagolj. Nemsokára indulunk.

Részben egyetértettem a bátyámmal, de nem mindenben. A családon belül nem tehettünk meg mindent, maximum akkor, ha Niklausnak kedvére való volt. Ő uralt mind a kettőnket és ezt kár lenne tagadni. Megfogadtuk, hogy együtt leszünk, de ennek ellenére a testvérünk könnyedén vette el azokat tőlünk, akiket közel engedtünk magunkhoz, mintha számunkra nem létezhetne boldogság.
- Amikor még emberek voltunk? Kit akarsz áltatni Elijah, te is pontosan tudod, ha valami nem Klaus kedvére való volt, akkor könnyedén vette el tőlünk. Azzal se törődött, hogy mekkora fájdalmat okozott a tettével. – kár lenne tagadni, hogy ő volt talán a legönzőbb ilyen téren, de mi mégis kitartottunk mellette. – Elragadta tőle? Talán inkább csak a helyére lépett, nemde? Nem rémlik, hogy bármelyikünket is Marcellus kergetett volna el erről a vidékről. Más miatt hagytuk magunk mögött, ő pedig jó tanítvány lévén átvette az üres helyet, de javíts ki, ha tévednék kedves bátyám. – pillantottam Elijah-ra kíváncsian. Nem akartam a testvérünk ellen hangolni és ezt ő is tudhatta, viszont nem tudtam tovább magamba fojtani azt, amit gondoltam vagy éppen láttam. Nem akarok többé Klaus bábja se lenni. Kitartok mellette, hiszen a testvérem, a fivérem és megfogadtam, de az még nem jelenti azt, hogy minden egyes lépése tetszett a múltban, vagy minden lépése tetszeni fog. S talán most már annyira véka alá se fogom tudni rejteni, ha olyanra készül, ami szerintem ostobaság lenne. Az egész családunkat veszélybe sodorta azzal, hogy a „trónt” visszavette, de ami a legrosszabb, hogy a saját lányát is.
Testvérem szavai meglepnek és egy pillanatra talán még a zavarodottság is kiül arcomra. Erre azért nem számítottam, hogy ezt mondja és tudom, hogy van benne igazság, hogy mennyire fontos számára Hope, Hayley vagy éppen jómagam, de azt is tudom, hogy a testvérünk is az. S hiába mondjuk azt, hogy talán hátat fordítanánk neki, ha olyat tesz, mert vélhetően képtelenek lennék rá. Nem csak az eskü miatt, hanem amiatt is, mert a testvérünk és a testvérek nem hagyják egymást cserben.
- Elhiszem, hogy nem akarod bajba sodorni őket, de azt is tudom, hogy egyikünk se lenne rá képes. Talán elküldenéd őket a városból, de nem hiszem, hogy valaha igazán hátat tudnál fordítani neki. – pillantottam rá végül szelíden, majd szőke tincseimbe túrtam. – Ez a kötelék nem törhető meg, hiszen ha megtörhető lenne, akkor a sok szörnyűség után, amit tettünk miatta, vagy a tettei után, amiket velünk tett, akkor már rég magára hagytuk volna, de mégis itt vagyunk és mellette állunk. S talán kissé ostobák is vagyunk, amiért képesek vagyunk még mindig reménykedni abban, hogy megváltozhat egy gyermeknek köszönhetően. – s a végére egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Vélhetően Hayley pontosan hallotta ezt a beszélgetést, de nem szólt bele. Ő kevesebb ideje ismeri Klaus-t, s ez talán a szerencsére, magam sem tudom, de örülök annak, hogy megajándékozta a családot egy reménysugárral, amire már túlzottan is szükségünk volt 1000 év távlatából.
- Bukott király, ha ő az, akkor mik mi vagyunk? Démonok? Szörnyetegek? Pusztulást hozok? – kérdeztem meg egy kisebb lemondó nevetés közepette, hiszen lehet, hogy elbukott, de fel sose fogja adni Marcel se. – Rendben, akkor hamarosan indulhatunk. – egyeztem bele, hiszen talán egynél több villámhárító el fog kélni. Főleg, ki tudja, hogy milyen fogadtatásunk lesz, amikor visszatoppanunk mind a négyen New Orleans városába.

Bocsánat a késés miatt, azt hittem, hogy már írtam.

A fotel karfáján dobolva hallgatom Rebekah szavait, és kissé türelmetlenül mozdulok meg mondatait hallva.
- Ugyan hugom, te is tudod jól, hogy Niklaus... nos, hogy úgy fogalmazzak, mindig is kissé nehezebb természetű volt nálunk. Talán az örökölt gének miatt, talán azért, mert gyermekként a lehető legrosszabb bánásmód érte, nem tudom az okát. De azt igen, hogy ahogy mellette álltunk mindig, minden gaztette ellenére is, most sem lesz ez másképpen. És hogy trónbitorlónak tartom-e Marcellust? A válaszom határozott igen, és nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről. Tudom, hogy a te lelkedben legalább annyi megértés szól mellette, mint az öcsénk mellett, de úgy hiszem, most mégis tévedsz. Mondd Rebekah, ha teszem azt, te kezdted volna építeni ezt a házat, és a befejezés előtt el kell menned valahová, majd visszatérvén azt látod, hogy valaki beleült a csaknem készbe, hogy vajmi keveset hozzárakva sajátjaként aposztrofálja az épületet, mit mondanál? Akkor is úgy gondolnád, nem bitorolják azt, ami jogosan téged illet? - ráncolom a szemöldökömet elgondolkodva, aztán felemelem a tenyerem, mintha megállj akarnék inteni a gondolatoknak, vagy elképzeléseknek.
- Húgom, a te lelkedben is ott él a kicsi Hope kitörölhetetlenül, ahogy az enyémben is. Mi csupán a családja vagyunk, a legközelebbi rokonai, de azt hiszem nem mondok hazugságot ha úgy gondolom, te ugyanúgy gondolkodás nélkül adnád érte bármikor az életed, ahogyan én. Ahogyan számunkra ez a parányi lény a tökéletesség, úgy Niklaus lelkében is ott ég a szeretet, csak épp nagyobb szamár annál, hogy ezt be is ismerje. De látom, hallom őt, és tudom, Hope számára csakugyan, tényleg a reményt jelenti. Igen, hiszek benne, hogy New Orleans nemsokára az a város lesz, ahol mind békére találunk - állok aztán talpra. - Csomagolj gyorsan, és induljunk. A kocsinál megvárlak, talán akartok négyszemközt is váltani néhány szót - indulok el az ajtó felé, majd odakinn, a lassan leszálló estében várom, hogy megjelenjenek.
Nem kell hozzá sok idő - vámpírmércével mérve - hogy felbukkanjanak mindhárman, jókora csomagokkal megrakodva. Milyen különös, hogy Hope lopva, szinte lábujjhegyen hagyta el a város Rebekah karjaiban, és most úgy tér vissza, ahogy az dukál. Királyi pompával.

(folyt. Elijah új otthona)