Ahogy kinyitom az ajtót, és belépek a terembe, a lépteim halkan koppannak a köveken. Noha máskor Marcel seregétől hangos a helyiség, most csend honol mindenhol, magam vagyok, és ha valamikor, akkor most szívemből örülök ennek. Nem lett volna most kedvem, sem energiám ahhoz, hogy elrejtsem mindazon érzelmeket, amik bennem tombolnak. Meglehetősen szépen hangzott a saját magam által is elhitt indok, hogy a testtel még ennyi idő után is törődni kell, karban kell tartani, és ha az elmúlt ezer évben nem növesztettem sörhasat és petyhüdt izmokat, akkor nem most szándékozom elkezdeni. A valóság azonban teljesen más. Bármennyire is próbálom tagadni, de félő, hogy olyasmi történik velem, ami évszázadok alatt sem: konkrétan hogy az idegi és lelki terhelhetőségem végén járok. És ennek csak részben volt az öcsém, vagy a városban dúló háború az oka. A másik oka a szívemben volt keresendő, és csak egyetlen személyhez volt köthető.
Ledobom a nyakamban lévő törülközőt egy székre, és körbenézek. A koszos, homályos ablakokon a napfény is csak szűrten tör be a kis terembe. Hát persze, Marcel óvintézkedése azokkal szemben, akik nem részesültek abban a kiváltságban, hogy napfénygyűrűre tegyenek szert... Most örülök ennek a félhomálynak. Valahogy feloldódom benne, és részévé válok. Képletesen szólva, most abban a sötétségben lehetek, ahová - minden sallang és külsőség ellenére - a lelkem is lakozik, és ahol érzem magam.
Mert az élet noha még mindig tartogat bonyodalmakat, és semmi nem lett rózsaszín vagy virágos, mint egy szirupos lányregényben, úgy hittem, hogy Hope hazahozatalával valami előrelépést mégis tettünk. Nem szívesen mondom ki, hogy mekkorát tévedtem. Mert Niklaus ugyanúgy dúvad módjára viselkedett, mint eddig is, gyengédséget egyedül a lányával szemben volt képes mutatni. A helyzet a legrosszabb viszont Hayleyvel volt. Nem mondta ki ugyan, de mégis éreztem minden szaván, minden mozdulatán, hogy lélekben képtelen felülemelkedni Gia létezésén, és azon, ami közte és köztem történt, még akkor is, ha csupán egyetlen egyszer engedtünk a vágy csábításának. Távolságtartó lett velem szemben, mintha az irántam tanúsított érzései kezdek volna lassan, de biztosan köddé válni. Mintha eltűnt volna közülünk az, ami engem eddig életben tartott, és képessé tett bármilyen teher elviselésére. Mintha eltűnt volna a szerelem.
Megállok egy jókora bokszzsák előtt, és néhány pillanat múlva erőm teljéből sújtok le rá. Igyekszem ezen kitölteni minden félelmemet, haragomat, fájdalmamat. Még mindig jobb, mintha másokon vezetném le a bennem felgyülemlett feszültséget.

©

Még mindig alig tudtam elhinni, hogy Hope újra itt van, ahogyan azt is, hogy nem ő tért vissza, hanem Rebekah is. Egyszerűen volt hihetetlen ez az egész. Minden pillanatban a lányommal próbáltam tölteni, hiszen már így is rengeteg időt vesztegettünk el, de valahogy még se volt minden kerek. Klaus szinte semmit se változott, egyedül talán a lányával szemben volt képes megmutatni a gyengédségét. Mással szemben nem, a veszély még mindig ott lappangott a sötétségben, az árnyakban, de Hope közelsége mégis reményt adott, miközben szép lassan a másik remény forrása egyre távolabb került. Talán az én hibám volt. Nem tagadom, de akkor se volt könnyű továbbra is a szőnyeg alatt tartani azt, ami közte és a tanítványa között történt.
Mi lesz akkor, ha esetleg újra meginog? Akkor újra ott fog menedéket keresni, megbékélést? Elhiszem, hogy sose volt könnyű ez, ami köztünk van. Talán sokak szemében ez bűnös élvezet is, de nem az számított, hogy mások mit gondolnak, hanem az, amit mi és ahogyan küzdünk ezért a dolognak, de néha úgy éreztem, hogy ez a küzdelem elillan. Mosolyogva nyomtam egy gyengéd puszit a kislányom fejére, majd pedig Rebekah kezébe adtam őt. – Vigyázz rá, jó? Ha bármi van, akkor tudod, hogy hol találsz meg. – pillantottam rá hálásan, hiszen nem sok ember kezére merném rábízni a királylányt, de ő közéjük tartozott. Ő volt az elsődleges, majd sietve indultam el megkeresni Elijaht, de mielőtt még elhagyhattam volna szobát szőkeség megszólalt. - Kérlek, bocsájts meg neki… - mire csak bólintottam, hiszen ez így nem mehet tovább. Beszélnünk kell. Vagy ő vagy én fogok hamarabb megörülni attól, ahogyan újra egyre távolabb sodor minket az élet vize, mert lassan már csak arra fogunk észbe kapni, hogy a part két túlsóvégén állunk, azt pedig nem akarom, vagy legalábbis nem így. Pontosan tudtam, hogy merre keressem, hiszen Rebekah segített kideríteni, így sietve vettem az irányt az edzőterem felé, majd az ajtó halkan nyílt ki, s úgyis csukódott be, én pedig egyre közelebb sétáltam hozzá. Vélhetően hallotta már az első lépéstől kezdve, hogy nincs egyedül.
- Beszélnünk kell! – szólaltam meg komolyan, majd ha megpróbált megszökni, akkor elkaptam a kezét, s ha tovább bosszantott vagy erősködött, akkor a következő pillanatban a ketrec fémes falához nyomtam őt vámpírsebességgel. – Azt mondtam, hogy beszélnünk kell! Nem menekülhetsz el ez elől! – mondtam neki talán nem éppen kedvesen, de dühös voltam. Talán túl sokáig nyomtam el azt, ami annyira fájt. Még akkor is, ha nem akartam őt elveszíteni, mert szeretem őt, jobban, mint illene.


©

Beszűkült a világ az elmúlt percekben. Vagy talán órákban? Igen, alighanem órák teltek el, mert az eddig is halvány napfény megfakult a teremben, ígérve a lassan elérkező szürkületet és éjszakát. Megszűnt körülöttem minden, ami körbevett. Megszűnt a fájdalom, a düh, a csalódás, a háború, a körülöttünk ólálkodó, kimondatlan veszélyek. Nem volt most más a számomra, csak ez a terem, egy bokszzsák, és az öklöm, amely már szinte emberi szem számára nem is látható sebességgel mozgott. Tompa, kemény puffanások kísérték haragom tombolását, és nem törődtem az ujjaimat egyre inkább elborító szúró és zsibbadó érzéssel sem. Ki kellett adni magamból a bennem kavargó fekete, sűrű ködöt, még mielőtt felemésztett volna engem, vagy valaki mást...
Csak akkor térek vissza a valóságba, mikor ezen a bennem dúló homályon át is meghallom az edzőterem ajtajának csendes neszét, ahogy kinyílik, majd becsukódik látogatóm után. Megállok levegő után kapkodva, szemembe csorgó verejtékkel, és néhány pillanatig úgy hiszem, Marcel, vagy valamelyik embere fog felbukkanni, csak akkor szorul belém a levegő egy másodpercre, mikor felismerem a lépteket. A látogatóm személye egyszerre kedvesebb, és keserűbb bármi másnál.
- Hayley - mondom ki a nevét, mikor megáll előttem, és még mindig hullámzó mellkassal kapkodok az oxigén után, miközben nézem ezt az arcot, és szempárt, ami jelenleg a poklot jelenti nekem minden másodpercben, mikor a közelemben tartózkodik. Eddig mindannyiszor úgy olvastam a tekintetében, mint a nyitott könyvben, most viszont nem látom a gondolatait megjelenni a pillantásában. Ugyanúgy, ahogyan az elmúlt napokban már megszoktam. Az egyetlen, amit képes vagyok felfedezni a pillantásában az kemény, határozott düh. Irántam, az irányomban. Azt kívánom, bár tépné ki a szívem bárki ténylegesen, minthogy ő tegye ezt meg azzal, mikor így néz rám.
- Bocsáss meg - címzek neki mindössze néhány rövid szót, és ellépek mellette. El akarom hagyni a termet addig, míg ura vagyok önmagamnak, és megtehetem az ő, vagy a saját - testi és lelki - sérülése nélkül.
Persze miért is hittem, hogy ilyen könnyű lesz? Talán nem is ő lenne, ha nem dacolna, vagy nem állna a sarkára. Csak azt érzékelem, hogy elkapja a kezem, a hátam pedig a következő pillanatban a ketrec rácsának csapódik, míg ő olyan intenzitással és ellentmondást nem tűrően szól hozzám, hogy ebben a pillanatban némileg megértem Niklaust, amiért néha a pokolba kívánja ezt a nőt. A dühe szinte szemmel láthatóan áramlik felém, és ebben a pillanatban megtörténik az, amire mér évszázadok óta nem volt példa. Elveszítem a fejem, és az önkontrollom jelentős százalékát.
Másodpercek alatt fordulok ki a szorításából, hogy immár én préseljem őt a fémhálónak, és haragtól szikrázó szemmel állom pillantását.
- Kell? - ismétlem utána, hangom pedig kemény, mint a kő, és rideg. - Miért kellene, Hayley? Hogy lehetőséged legyen az arcomba szórni, amit gondolsz rólam, és amit hetek óta nem tettél meg?  - engedem el aztán kezeit, de nem mozdulok előle egy lépést sem. A testünk néhány centi híján összeér, így érezhetem a belőle áradó illatot, ami olyannyira képes elvenni az eszemet.
- Hát tessék - vonok aztán vállat, és várom, hogy Hayley képében lecsapjon rám az Apokalipszis. - Itt a lehetőség. Ígérem, nem futok el. Rajta, olvasd a fejemre amit elkövettem, és mondd el, mekkorát csalódtál bennem.


©

Egyetlen egy szó elegendő ahhoz, hogy még inkább dühös legyek. Talán komolyan is venném, ha nem arra használná ezt a szót, hogy kereket oldjon. Mi elől menekül ennyire? Az elől, amit tett? Inkább újra elfut, hogy utána az ék még nagyobb legyen köztünk? Nem én kerestem másnak az ágyában menedéket, hanem ő. S még szép, hogy mélyen legbelül ez eléggé sértett és fájt. Eddig el tudtam nyomni, de hirtelen minden változni kezdett Hope hazahozatala óta. Mintha hirtelen ahhoz, hogy valakit visszakapjak, ahhoz valakit meg el kell veszítenem, így érthető, hogy most nem akartam ennek igazat adni, vagyis inkább hagyni az életnek, hogy újra kirántsa alólunk a talajt.
Gondolhatta, hogy nem lesz annyira egyszerű, mint hiszi. Ismer már annyira, hogy tudja mennyire makacs tudok lenni, amikor valamit a fejembe veszem és most ezt a fejembe vettem, hogy beszélni fogunk, az már más kérdés, hogy milyen módon. Talán egyáltalán nem olyan módon, mint illene, de most talán nem is a mód számít, hanem az, hogy sikerrel járunk-e, meg tudjuk-e beszélni, vagy inkább hagyjuk, hogy elillanjon az éjszakai szellővel. Először én préselem őt a fémhez, a kerítéshez, ami a küzdőket elválasztja a nézőktől. A düh szinte csak még inkább kitör belőlem abban a helyzetben. A szemeim izzanak, a levegő pedig egyre inkább forrósodni kezd, majd a következő pillanatban pedig már az én hátam csapódik a rácsnak, mire egy aprót felszisszenek és őt figyelem. Megpróbálom ellökni, de természetesen hiába, hiszen nem szabadulhatok a szorításából.
- Mert mit csinálsz, ha nem azt? Elfutsz, s ne mond azt, hogy nem jogosan az, amit érzek! – mondom neki habozás nélkül, miközben a düh a szavaimat is átjárja. Még szép, hogy dühös vagyok, hiszen elárult valamilyen szinte, mintha csak azt akarta volna a tudtomra adni, hogy mennyire könnyedén vagyok pótolható.
- Minek kellene elmondanom, hiszen pontosan tudod, hogy mennyire fáj, de még se adhatom ki magamból, mert úgy viselkedsz, mint egy durvás kisfiú olyankor! – vágom a fejéhez újra a dolgokat, de még mindig nem nevezem nevén azt, amit kellene, majd a lábaimat a dereka köré fonom, ha van rá lehetőségem és teljes erőmet bevetve küldöm magammal együtt a földre. A földhöz szegezem azt.
- Miért te mit éreznél fordított helyzetben? Vígan lenyelnéd, hmm? – kérdeztem tőle, majd pedig felálltam, s ha ő is így tett, akkor megpróbáltam rátámadni, mintha csak most kezdődne el a két fél között a harc. Olyan harc, amiket itt rendeznek. Nincsenek szabályok.


©

Nos, ha azt kértem, szembesítsen a ténnyel, amivel mélyen önmagamban én is tisztában vagyok, miszerint mekkora rombolást vittem véghez a lelkében, és a közöttünk lévő kötelékben azzal, hogy engedtem a vágy kísértésének valaki mással, akkor mondhatjuk, hogy teljesítette a kérésemet. Gondolkodás, hezitálás nélkül osztja meg velem nem épp hízelgő gondolatait rólam, karom pedig önkéntelenül hullik le két csuklójáról. Mintha valami fal állna közöttünk, nemcsak érzelmileg, hanem fizikálisan is. Aztán rájövök, hogy ez a fal nem más, mint a színtiszta igazság, én pedig két dolgot tehetek, hogy a közelébe férkőzzek. Vagy megkerülhetem a falat, vagy áttörhetem. Talán máskor, más körülmények közt az előbbi verziót választanám, ami talán nem hordozza magában az újabb sérülések veszélyét. De jelenleg, a helyzet adta felfokozott állapotomban már nem vagyok képes uralni magam, még akkor sem, ha a frontális ütközés ezúttal engem tör majd meg, vagy pusztít el lelkileg. Bennem ugyanúgy dúlnak az érzelmek, ahogyan benne is. Ha neki van joga hozzá, hogy kiadja ezeket, hát én is élek a lehetőséggel.
A megszólalás lehetőségét viszont a következő másodpercben máris elveszi tőlem. Nem tudom, vajon kitalálta-e, hogy ha teret hagy nekem, ezúttal nem nyelem le viszonzás nélkül a fejemhez dobált szavait, mindenesetre tettekre ragadtatja magát. Hanyatt zuhanok, fejem fájón koppan a betonon, de a bennem egyre inkább éledő düh elvonja a figyelmem a fájdalomról, mellékes ténnyé degradálja. Ami fontosabb, az Hayley fölém hajoló arca, amin most nem látok szerelmet, csak haragot, csalódást, és megvetést. Abban a pillantásban, amit vet rám szinte feléledni látom a hibridet, a farkast, amely támadni akar, vagy pusztító felindultságában szétverni akár az egész világot.
A méreg azonban engem sem késztet tétlenségre. Mire felpattan rólam, egyetlen mozdulattal már én is talpon vagyok, és érzem, ahogy az indulattól megjelennek szemem alatt a fekete erek, és úgy kezdünk körözni, mint a vadállatok, akik csak arra várnak, hogy harcolhassanak. Utoljára akkor éreztem a harag eme pusztító áradását, mikor anyám láncain lógtam hetekkel ezelőtt. Talán el sem jut igazából a tudatomig, hogy ebben a pillanatban mennyire hasonlítok Niklausra.
- Az évszázadok óta hangoztatott női fegyver úgy látom, a mai korban éppúgy él, mint valaha - jegyzem meg fagyosan. - Hiszen mindig a férfi a hibás, míg a nő maga a sértett ártatlanság és mártíromság szobra - zihálom, igyekezvén visszafogni magam, hogy ne vetemedjek vele szemben olyasvalamire amit később megbánhatnék. - Ne kárhoztass csupán engem a történtekért! - emelem fel aztán a kezem, mutatóujjamat az arcára szegezve. - Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Akkora szakadékot ástál közénk, amekkorát csak tudtál, és képtelen voltam felépíteni a hidat ami átívelhetne efölött! Igen, elkövettem a hibát, hogy más karjában kerestem vigaszt, és menedéket, ha már a tiédben nem kaphattam! - lépek aztán közel hozzá, és állok meg közvetlenül előtte, és szemrebbenés nélkül meredek a sárgán villogó szempárba. - Ha azt vártad tőlem, hogy pitizve szolgáltatom ki magam minden szeszélyednek, súlyosan tévedtél. Nem tartozom a csaholó farkasaid közé! - vágom oda még végül az utolsó szavakat, amiket már akkor megbánok, mikor kimondom őket. Legszívesebben visszaszívnám, ha lehetne. Félő, hogy ezzel a módszerrel nem jutunk egymáshoz közelebb. Sőt, lassan nem a szakadék két szélére, hanem az univerzum két átellenes pontjára juttatjuk a másikat és önmagunkat is. Pedig bennem - az érzelmeimet tekintve - semmi nem változott. Ugyanúgy érzek iránta, ahogy eddig is. De az oda-vissza sérelmek mintha valahogy megakadályoznák, hogy ezt képes legyek kifejezésre hozni.

©

Reménykedtem abban, hogy ezt meg lehet beszélni normális körülmények között, hiszen Rebekah szavai ott lebegtek még mindig a fejemben, de még se ment. Amikor beléptem a terembe hirtelen a köd leszállt és a szavak könnyedén hagyták el ajkaimat, mintha a józanész hirtelen elillant volna és az elnyomott érzések maradtak volna csak. Nem akartam gondolkozni, inkább csak ki akartam mondani azt, amit gondolok és érzek, aminek köszönhetően újra ék keletkezett közöttünk.
Szavak innét és onnét is libbennek, nem adva esélyt arra, hogy a kedélyek csendesedjenek. Én se adtam nagyon esélyt annak, hogy magyarázkodni kezdjen. Valahogy nem érdekeltek a kifogásai ezzel kapcsolatban. S hamarosan szavakat felváltják a tettek. Hol az egyikünk háta csapódik a ketrecnek, hogy utána az éket tápláló érzések felszínre kerüljenek, aztán pedig fordul a kocka, hogy utána a földön kössünk ki. Pillanatok alatt pattanok fel, s jó pár méter távolság kezd el kialakulni közöttünk. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hirtelen nem is Elijah áll előttem, hanem Klaus, de tudom jól, hogy ő az és ez a túl sokáig elnyomott dolgoknak köszönhető. Sose gondoltam, hogy egyszer így fogunk egymásnak esni, de ha ez se ránt minket mérföldekre egymástól, akkor sose semmi se lesz képes, legalábbis szerintem.
- Hallgass! – üvöltőm el magam, majd felé bökök a mutatóujjammal. – Mond te mit éreznél, ha megtudnád, hogy más férfinak az ágyában kötöttem ki? A szívem dallamának teljesen becsapva máshol kerestem volna vigaszt, ahelyett, hogy visszajöttem?!  – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen és a szemeim csak úgy izzanak. Figyelem őt, ahogyan a keselyű tenné az áldozatával. – Sértett női szív? Ki engedett be mást az ágyába, én vagy te?! Lehet, hogy elmentem, de sose tettem olyat, amivel éket verhetnék közénk. Hidat akartál építeni? Mégis hogyan? Eljöttél megkeresni? Nem, akkor miről beszélsz?! – a jégcsapok helyett a vihar ereje kezdett megjelenni a hangomban. Régóta nem voltam ilyen dühös. Eme düh talán csak régebben Niklaussal szemben jelent meg, vagy azokkal szemben, akik ártani akartak a családomnak, de most mégis rajta csattantak, mintha egy viharos tenger akarna lecsapni a rajta evező hajóra.
Figyelem, ahogyan közelebb jön, de nem lépek semmit se, nem akarom őt bántani, de az indulatokat csak egyre feljebb csavarjuk, egymás szemébe vágjuk az eddig lenyelt sérelmeket, a titkos palackok kinyílnak és támadásra készülünk. Aztán a szavai beteszik az utolsó kiskaput, mire a kezem sietve lendül, de vagy eltér előle, vagy pedig megfogja azt, hiába a meglepetés ereje, hiszen ő gyorsabb és vénebb is nálam. Nem válik előnyömre, de nem vagyok rest tovább lépni, s a lábammal mérek csapást a lábára, hogy szabadulni tudjak. Ami feltehetően sikerrel jár, legalábbis a lábammal bevitt támadás, az hogy hova is kerülök utána, ki tudja… - Sose néztelek pitizőnek, ahogyan a farkasaim se azok! Ne merd őket így szádra venni. Azok után ne, amiket velünk tettetek! – még ha nem is ő, hanem a testvére volt. A düh túlerős ahhoz, hogy tisztán lássak. – Ha ennyire nem bírod őket, akkor engem miként? Hmm?! Egy vagyok közülük, még ha már nem is teljesen, de egykoron én is csak egy csaholó kisfarkas voltam, aki a nyakatokon maradt Klaus felelőtlen tette miatt?! – s a szemeim szinte villámokat szórtak, mintha az égiek rajtam keresztül akarnának villámokat szórni és lesújtani ránk…

A hold már régen ragyogott ennyire fényesen, mint ma éjszaka és szerencsére a külföldi kiruccanásom előtt eljött az én időm. Türelmetlenül vártam, hogy végre elérkezzen a nap, amikor ismét magamra ölthetem a bennem élő farkas alakját: dolgom volt és két lábon járó emberként nem tudtam úgy elvégezni, ahogy azt szerettem volna. Szükségem volt az éles fogaimra és az azokban megbúvó méregre, mivel vadászni indultam, méghozzá célirányosan. Egy vámpír után szaglásztam, az általam egyik leggyűlöltebb vérszívót pécéztem ki magamnak. Az egész város magában hordozta a szagát, a belvárosban szinte minden sarkon érezni lehetett, hogy az önkényesen magukat uralkodócsaládnak kikiáltó szemétládák közül való férfi nem rest járőrözni a városban. Eddig távol tartottam magam a nyílt támadástól és harctól, de eljött a pillanat, amikor nem várhattam tovább. Képtelen voltam visszafogni magam, nem hagyhattam büntetlenül a sajátjaim halálát. Három társam veszett oda amiatt, hogy a vámpírok összecsaptak az egyik bárban és Elijah Mikaelson-t nem érdekelték a járulékos veszteségek, ugyanúgy az ő kezén száradt a farkasaim vére, mint ahogy a neki ellenálló vámpíroké. Ez túlment minden határon, már ami az én határaimat illette… a vér vért kívánt és én nem arról voltam híres, hogy visszafogtam magam, ha bántották a családomat. Mióta a fülembe jutott a szomorú hír, pattanásig feszült idegekkel járkáltam fel-alá. Megígértem az embereimnek, hogy elrendezem a dolgot és a barátaik halálának okozója nem úszhatja meg szárazon, de egy eredeti vámpír ellen menni meggondolatlanság lett volna. Mire eljött a mai éjszaka, ez sem érdekelt. Ideges voltam, harag tombolt bennem és alig vártam, hogy a vörös bundámat magamra öltsem, és a nyakamba vehessem a várost. A Mikaelson-rezidenciától követtem a szagot, amit az öltönyös maga után hagyott. Az érzékeny farkasorromnak sok volt a különböző vérszívók bűzének keveredése, egy pillanatra szinte még émelyegni is kezdtem… de semmi sem tántorított el a célomtól, az sem érdekelt, ha én sem úszom meg sebek nélkül a látogatást. Csakis az lebegett a szemem előtt, hogy megbosszuljam a társaimat és kitéphessek egy darabot abból a nyomorultból, aki a fő okozója volt a haláluknak.
Nem volt egyszerű dolgom. Mire odaértem ahhoz az edzőteremhez, ahol a férfi tartózkodott és kiszűrődő hangokból adódóan valószínűleg a zsákokat püfölte, szinte rögtön talált magának társaságot. Meghúzódtam az épület tövében és a fülemet hegyeztem. Vitáztak. Érezni lehetett az adrenalin szagát a levegőben és mindketten szikrákat szórtak a feszültségtől. A szó szoros értelmében józanok voltak, de egymás tudatmódosítóinak tűntek, ám nem azért jöttem el idáig, hogy a férfi és a nő kapcsolatát elemezgessem. Pár lépés távolságot vettem fel az épülettől, majd az ablaka felé fordultam és futni kezdtem. Az üveg csörömpölve hullott ki a helyéről, kellőképpen megzavarva a drámát és csupán pár másodpercet adtam magamnak arra, hogy feltérképezzem a területet. Az sem zavart, hogy az egyik szilánk felsértette a bőrömet, hozzászoktam már.
A nőben farkasvér csörgedezett… halottam már róla, ő volt a Mikaleson-ok védence, a félholdasok leszármazottja és a pletykák szerint minden tőle telhetőt megtett, hogy védje a farkasait. Vele semmi dolgom nem volt, sőt, még azt is reméltem, hogy megért. A szemeim rögtön a férfi irányába villantak meg és nem voltam rest elindulni felé.

©

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy amennyiben nem kötne bennünket még most, jelen körülmények közt is össze valami láthatatlan fonál - vagy legalábbis a maradéka - már vérre menne köztünk a küzdelem, és nem érdekelne egyikünket sem, vajon ki sérül meg jobban a harcban. Amiket eddig oly sokáig fojtottunk magunkba mindketten, most kirobban, mint a vulkán. És ezúttal nem csupán Hayley az, aki olyan vehemens, ahogy az ereiben csordogáló farkasvérhez illik. Ezúttal én magam is levetkőzöm az ezer éves nyugalmamat, és hidegvéremet, olyannyira, mint még talán soha az elmúlt hosszú évszázadok alatt. Úgy hiszem, ha Niklaus látna bennünket, ördögi vigyor ülne ki az arcára azt látván, hogy ezúttal nem én akarom őt formálni a saját képmásomra, hanem én hasonlítok rá.
Tudom, a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, miféle szavakat szórok Hayley fejére, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Amik a városban eddig történtek - Marcel vámpírjai, a vérfarkasok, a boszorkányok, Hope sorsa - mind-mind pattanásig feszítettek lelkem húrját, és most Hayley viselkedése az utolsó csepp a pohárban.
Elképedve hallgatom a szavait, és csupán egy hitetlenkedő fejcsóválással reagálom le a nekem címzett sértéseket. Úgy tűnik, az álláspontjaink mit sem közelednek egymáshoz, mindketten csak a saját sérelmeinkkel vagyunk képesek foglalkozni. Még akkor is, ha ennek a végeredménye kettőnk kapcsolatának szempontjából nem hord magában túl nagy jövőt. Szavai viszont mintha minden egyes betűvel az önuralmam egy-egy cseppjét vennék el, és ekkor már nincs tovább,  magam is támadásba lendülök. Nem, nem fizikálisan. De verbálisan talán még sokkal nagyobb sebet ütök rajta, mint eddig. Még akkor is, ha ez áll tőlem a legtávolabb. Úgy érzem, mintha Elijah Mikaelson, a feddhetetlen úriember megszűnt volna létezni, és az az Elijah vette volna át a helyét, amely áldozatokat zsúfolt a mögé a bizonyos vörös ajtó mögé.
- Pont azzal a ténnyel, hogy elmentél, vertél közénk éket! - villogatom szememet vörös fényben felé, és fogcsikorgatva próbálom megállni, hogy arcom teljes mértékben átváltozzon, engedve a vámpír pusztításra vágyó ösztöneinek. - Szeretsz? Különös módon mutatod ki! Tudod nagyon jól, hogy az első perctől mit éreztem irántad, és magadban nevetve kihasználtad, hogy az életemet is odaadtam volna érted! - markolok bele a ketrec rácsába, mintha ez lenne az utolsó szalmaszál, ami visszatart attól, hogy meginduljak felé, és az agyamat elöntő ködön keresztül is hallom, hogy a huzalok egymás után, apró roppanásokkal eltörnek ujjaim acélerősségű szorítása alatt.
- Ha csakugyan jelentenék valamit neked, nem előlem, hanem hozzám kellett volna menekülnöd! De te gyáva módon elfutottál a mocsárba, a falkádhoz, mert még őket is fontosabbnak tartod, mint azt a megfoghatatlan érzést, ami kettőnk közt kibontakozott. Nekem te mindig fontos voltál, téged tartottalak szem előtt, a családom elé helyeztelek, ha kellett! Konfrontálódtam Marcellal, Niklaussal, apámmal és anyámmal csak azért, hogy megmentselek, és megmentsem Hope-ot is! - kapkodom a levegőt zihálva a felindultságtól, és ekkor már semmi máson, csupán a gyorsaságomon múlik, hogy elhajoljak az ütése elől. Nem kétlem, hogy ezúttal benne is végleg átszakadt a gát, és rombolni, pusztítani, gyilkolni vágyik, még mielőtt az őrületbe kergetné a lelkében tomboló harag.
Megfogom a karját, nem engedem moccanni, és néhány pillanatig úgy állunk ketten, mint a küzdelem megtestesült szobrai. Szemei alig néhány centire vannak az enyémtől, és míg az én pillantásom vörösben szikrázik, addig az övé a hibrid sárga pillantását lövelli felém.
- A családunkba férkőztél és ezzel a lelkembe is - válaszolom utolsó szavaira, de a dühöm már csillapodik bennem, mintha túljutott volna a legmagasabb ponton. Azt hiszem, ami kioltotta bennem a felindultság tüzét nem más, mint a keserves, fájó csalódás. Talán mégsem voltam oly fontos a számára, mint ahogy eddig hittem... - Mindig azt hittem, Kol a családunkban a bajkeverő. Ezúttal belátom, hogy tévedtem. És... - folytatnám tovább lelkének teljes sárbatiprását, de innentől nem jutok tovább. Mert hirtelen zaj hallatszik, és a terem ablakának üvege csörömpölve hull a földre. Önkéntelenül is eleresztem Hayley karját, és a behatoló felé fordulok, hogy a következő pillanatban döbbenten ledermedjek eme teljesen illogikus támadás láttán. Mert a terem közepén egy jól megtermett farkas villogtatja a fogait, és háta mögött beragyogja a padló látható részét a telihold.
A levegő megtelik a vadállat szagával, vicsorgó szájából bűzös nyál cseppen a földre. Nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, ez korántsem baráti látogatás.
Lassan kezdek hátrálni a fal felé, míg agyam sebesen pörögve keresni kezdi  a helyzet megoldásának kulcsát, csak arra van lélekjelenlétem, hogy Hayleyt magam mögé toljam, testemmel védve őt. 


©

Mindennek van következménye, ahogyan az elfojtott érzelmeknek is. S most itt volt mindegyiknek a terhe a levegőben, a vállainkon és a szavainkban, vagy éppen a tettünkben. Többé nem létezett józanság, csak az utánuk hagyott sebek, amiket most gondosan tépkedtünk fel és vetettük egymás szemére, mintha csak két hiéna lennék, s nem azok, akik annyira szeretik egymást, pedig mélyen legbelül, a bántó szavak vagy éppen tettek mögött pontosan ott lappangtak azok is. Szerettük egymást, s mindegy volt, hogy mekkora akadály jött vagy mennyire nem lett volna szabad, mert senki se tudta elvenni ezt tőlünk, ahogyan remélhetőleg ez a vita se fogja… De már magam sem voltam biztos abban, hogy mi lesz ennek a vége, de reménykedtem abban, hogy nem kell kitépni a szívemet, mert még sose szerettem senkit se úgy, mint a velem szemben álló csöppet se békés és önmagából szépen kifordult ősit…
- Mert gondolom az emberek néha nem csapják egymás arcára az ajtót, mert éppen elegük van, vagy mert túlzottan felhúzták magukat? – kérdeztem tőle ironikusan. – Csak amíg normális esetben ilyenkor telefonon vagy személyesen próbálnak beszélni a másikkal vagy a nyomára bukkanni, ahelyett te inkább a tanítványod lába közé fészkelted be magad! – csattan fel most már csöppet se nőhöz méltóan. Nem érdekeltek a szavaim se, hogy mennyire mondom ki azt, amit gondolok. Nem mondtam sose, hogy nem hibáztam azzal, hogy elmentem egy hétre vagy kettőre, de annál többre biztosan nem, de egyetlen egyszer se keresett, helyette inkább másnak a forró ölelésébe fúrta be magát, ami szerinte csak is az én hibám. S ez még inkább felhúzott, hogy nem látja azt mennyire nem helyesen cselekedett, mert nem oda kellett volna mennie, hanem inkább utánam! – Kihasználtam? – ragadtam el ennél az egy szónál és a szemeim szó szerint kikerekedtek, miközben a sárgán izzottak a szemeim. Majd a következő pillanatban egyszerűen csak bemostam neki egyet. – Tudod, hogy ki használt ki kit? Te engem! Hittem neked, erre könnyedén bújtál máshoz! Talán ti mind egyformák vagytok. – vetettem a szemére azt, ami dühömben jött és nem érdekelt már az se, hogy még mennyi sebet fogunk feltépni a másikban. Farkas voltam, eleve hevesebben reagáltam a dolgokra. A szavaival meg nem hogy oltotta volna a tűzet, hanem sokkal inkább csak olajt öntött rá.
A következő ütés viszont nem találta el, sokkal inkább a kezeivel kapott el. A fejünk szinte összeért, csak centikre voltunk eleinte egymástól és úgy néztük egymást, mint két veszett és őrült egyed. Akiket még egy olyan erős érzés összeköt, hogy ne vessék rá magukat egyből egymás torkának, legalábbis tettekkel ne, ha már szavakkal úgy néz ki eléggé megtépázzuk a másikat.
- Ohh szóval én lennék minden rossz forrása? Én lennék az, aki a legnagyobb bajkeverő itt? – kérdeztem vissza csöppet se higgadtan, hiszen ha akartam volna se tudtam volna és már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor is az üvegcsörömpölése jelezte, hogy vendégünk érkezett. Édes farkas volt, de a lehető legrosszabbkor toppant be, hiszen már itt eleve ment egy harc, erre még van képe belepofátlankodni... Itt már tényleg nem tart senki semmit se tiszteletben? Morogtam egyet a nőstényre, majd Elijah-ra pillantottam és eléggé ironikusan és negédes hangon szólaltam meg. – Azt hiszem itt az újabb pitiző imádod! – jegyeztem meg csöppet se kedvesen, hiszen még nagyon is élt az elmémben az, hogy mit mondott róluk. De a következő pillanatban már mögötte voltam. – Te megvesztél? Benned több kárt tehet, mint bennem! – mondtam neki bosszankodva, s megpróbáltam kijutni mögüle, mert nem fogom hagyni, hogy a nőstény menjen neki helyettem! Én vagyok dühös rá, így nekem lenne jogom megtenni, nem pedig ennek a váratlanvendégnek. Másrészt meg nem hiszem, hogy nagyon velem szeretné összerúgni a port egy farkas, bár ki tudja...

Nem érdekelt, mit zavartam meg. Akkor sem volt kenyerem az udvariaskodás, amikor két lábon jártam, bundát növesztve még a maradék erkölcsi jóság is kisajtolódott belőlem. Nemhiába rendelkeztünk a farkasok tulajdonságaival, a szabadsággal, azzal, hogy nem érdekelt minket, mit gondolnak mások: főleg az nem zaklatott, hogy az előttem ácsorgó két személynek mi járt a fejében. Nehéz lett volna nem észrevenniük, az üvegdarabok minden egyes lépésemmel megcsörrentek a padlón és éreztem, hogyan vált át az eddigi idegességük meglepődöttségbe. A másodperc egyetlen töredékére sem vettem le róluk a szememet, hiszen nem mezei kisnyulakhoz sétáltam be, hanem az egyik legidősebb vámpírhoz és a családja védelmezettjéhez, a különleges hibridhez. A nő morgása sem hatott meg, mindössze felé villantottam a szemeimet. Semmi sem tántoríthatott el a szándékomtól, miszerint záros határidőn belül a férfibe mélyesztem a fogaimat. Gyorsnak kellett lennem, ha be akartam teljesíteni a leghőbb kívánságomat, azt, hogy az én harapásom miatt vergődjön kínban néhány óra hosszáig a mocskos vámpír... mindkettejüknek kiélezett érzékeik voltak és abból adódóan, hogy az egyikük teljesen, míg a másik félig vérszívó volt, kissé gyorsabbak voltak, mint én. Nem bájcsevejre vagy terepszemlére jöttem, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy a férfi a háta mögé taszította a nőt, akinek szemmel láthatóan ez a gesztus nem igazán tetszett... ha lett volna időm, hogy elhányjam magam, megtettem volna, de így megelégedtem azzal, hogy megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a barna hajú, félig farkas lányt, akivel igazából semmi problémám nem volt. Az ő szíve joga volt eldönteni, kikkel veszi magát körbe, de hallottam róla történeteket... elméletben falkavezérnek született, a farkasai mellett lett volna a helye, nem azok mellett a bohócok mellett, akik leginkább elnyomták a mi fajtánkat. Akiket nem érdekelt, ki került kereszttűzbe és halt meg a hatalmi harcaik miatt. Nem hagyhattam, hogy az én embereimen gázoljon át úgy egy magát istennek kikiáltó, emiatt minden bizonnyal hibás énképpel rendelkező természet fattya.
Így hát megragadtam az alkalmat, míg még kissé zavarodottak lehettek a hirtelen betoppanásom miatt és összegyűjtve minden erőmet kaptam fel a lábaimat a földről, hogy a férfire ugorhassak. Volt bennem annyi vitalitás, hogy a földre lökjem és nem tétováztam, rögvest a nyakába haraptam. Direkt az ütőere környékére céloztam a fogaimmal, ezzel is megtisztelve a hozzá hasonlók ölési módszerét és megalapozva a mérgem mihamarabbi terjedését. Minél hamarabb fogja a markába keríteni a fájdalom, az én szívem annál korábban lesz könnyebb az általa rárakott súlytól... de ehhez nem volt elég egy harapás, szerencsére a gyorsaságom megengedte, hogy a vállát is megjutalmazzam a fogaim helyével, ám tudtam, hogy az időm hamarosan lejár. Az öngyilkos tendenciák messze álltak tőlem, ezért amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan ki is ugrottam az általam ajtóként alkalmazott ablakon. Talán a nő vagy akár a férfi is megjegyezte a szagomat és utánam jönnek? Csak rajta. Ez volt a legkevesebb, amit a vámpír megérdemelt.


©

Mindannyiunknak van vakfoltja. Mindnyájunkkal megesik, hogy meggondolatlanul cselekszünk, anélkül, hogy tekintettel lennénk mások érzéseire. Ám még ha alaposan meg is fontoljuk minden tettünket, akkor sem láthatjuk előre mások reakcióját. És az ő reakciója most rosszabb volt minden másnál. Úgy esünk egymásnak, mint a kiéhezett vadak, mint valami természetfeletti gladiátorok az élet-halál harc küszöbén. Olyan szavakat vágunk egymás fejéhez, amelyek mélyebb és maradandóbb sebet ütnek rajtunk bármi másnál. És most, ha kívülállóként nézek magamra, elszörnyedek attól, amivé lettem. Mit művelek éppen? Miért dolgozom azon, hogy elszakítsam azt a vékony fonalat is, ami még köztünk megmaradt? Ha valaki megüt, üssünk vissza? Ha szidalmaznak, vágjunk még nagyobb sértést a fejéhez? Ha megaláznak, tépázzuk meg mi is valahogy a méltóságát? Ez a bosszú és a megtorlás ördögi köre, amelyben a fájdalom csak újabb fájdalmat, a bosszú viszontbosszút szül. Egy szívet össze lehet törni. És még ha meg is gyógyul, az ember már soha nem lesz ugyanaz, mint volt. Már az elején tudtuk, hogy nem lehet, mégis akartuk. Tudtuk, hogy fájni fog, mégis belesétáltunk. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk.
De ennél a pontnál már nincs, és nem is lehet megállás. A harag pusztítóbb és hatalmasabb minden másnál. Igazából nem is tudom már elválasztani, hogy ellene, vagy magam ellen irányul éppen, de a felháborodás, amely az előbb már-már elcsitult bennem, most újból erőre kap.
"Te inkább a tanítványod lába közé fészkelted be magad!" - és ez az a mondat, amellyel végérvényesen eltiporja bennem az önuralmam maradékát is. Tombolni, pusztítani van kedvem, ha kell, szétverni az edzőtermet, vagy akár az egész világot is, mert ha nem teszem, engem fog elpusztítani az igazság, ami a szavai mélyén lapul, amit érzek a lelkemben, és ami ezerszer jobban vág orrba, mint bármi más testi sérelem. Tudom, hogy igaza van, de a gát már átszakadt, és noha tisztában vagyok vele, hogy holnap már mélységesen bánni fogom a szavaimat, és képtelen leszek önutálat nélkül tükörbe nézni, most mégsem vagyok képes megálljt parancsolni magamnak, mintha csak valaki más átvette volna felettem az irányítást.
Alig egy centiről feszülünk egymásnak, készen arra, hogy még inkább megrongáljuk a másikunkat, és nem is értem, minek ide bokszzsák, amikor tökéletesen itt vagyunk egymásnak. Ütés ütés hátán az élő lelken.
- Tényleg úgy gondolod, nem vagy bajkeverő? - csikorgatom fogaimat dühödten. - Nézz csak az életünkre, mit hoztál bele! Nem volt elég Niklaus, vagy talán nem tudta kielégíteni igényeidet az ágyban, hogy hozzám siettél? Megértelek - hallgatok el, és még idejében lenyelem a szavakat, miszerint Giának is jó volt velem. Nem akarom kimondani ezt, egyrészt mert egy percig sem gondolom komolyan, és tudom, hogy ez lenne az utolsó csepp a pohárban, és innentől már senki, és semmi nem fordíthatná vissza azt a kárt, amit ezzel okoznék a lelkében. Másrészt pedig azért, mert gyanítom, a következő másodpercben törött nyakkal hanyatlanék az edzőterem nem épp makulátlan tisztaságú padlójára.
És még mielőtt végig tudnám gondolni, hogy ettől a ponttól hogyan, és merre tovább, megtörténik az, amire legnagyobb rémálmaim közepette sem számítottam. Mire felocsúdunk, már egy jól megtermett farkas vicsorog a konditerem közepén, és a meglepetés ereje túl nagy ahhoz, hogy egy-két pillanatig tisztán tudjak gondolkodni. Aztán a fogaskerekek a fejemben újfent működésbe lépnek, és az első reakcióm, hogy Hayleyt a hátam mögé tolom. Egyrészt hogy ha kell, a testemmel védhessem meg, a másik ok pedig jóval nyilvánvalóbb, és logikusabb ennél. És ha elmagyarázom, reménykedem benne, hogy meg fogja az indokaimat érteni.
Néhány másodpercig úgy állunk hárman, szinte megdermedve, mint valami groteszk pillanatkép. Lázasan keresem agyamban a menekülés lehetőségeit, számba véve harcot és meggyőzést egyaránt. Az egyetlen, ami ebből az állapotból kimozdít, az maga Hayley, aki minden áron ki akar törni a testem nyújtotta védelemből.
- Ne! - kiáltok rá, karjaimat széttárva előtte, és félig hátra fordulok, hogy ha mással nem, legalább egy szemvillanással jelezzem, hogy ígérem, magyarázattal szolgálok, de legyen még ez egyszer nemesebb nálam, és szavazzon meg nekem egy halvány bizalmat, hogy pontosan tudom hogy mit, és miért teszek.
Egy tizedmásodpercnyi kihagyás a figyelmemben... csak ennyi kellett. Mert mire visszafordulok, már késő ahhoz, hogy bármit is cselekedjek. Csak az üvegcserepek fület bántó csikordulását hallom az állat talpai alatt, aztán máris rajtam van, hogy valami morbid és átértelmezett Laokoon-csoportként terüljünk el a földön.
Csak egy pillanaton múlt, talán csak annak a tört részén... ha ennyivel lenne több időm, talán képes lennék védekezni, de elkésem. A bűzös, nyáltól csöpögő állkapocs előrelendül, és a torkomba mar, felszakítva a húst, és az ereket. A levegő a saját vérem illatával telik meg, és felkiáltok a szinte lebénító fájdalomtól és döbbenettől. A farkas kihasználja az alkalmat, hogy újra megmarjon, ezúttal vállaimban érzem összezáródni fogai csapdáját, aztán úgy tűnik el rólam, és távozik az üvegét vesztett ablakon át, mintha sosem létezett volna, csak rémálomként.
Vámpírszemmel is alig látható sebességgel felpattanok, de az első gondolatom nem én magam vagyok.
- Ne! Ne menj utána! - fogom át sérült karommal Hayleyt, hogy visszatartsam a legnagyobb őrültségtől, amit elkövethet. Addig nem is engedem el, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy nem sodorja magát öngyilkos akciókba.
Elengedem őt, aztán megállunk egymás mellett, és csak nézzük a padlón a pusztítás nyomait. A szavak, amiket eddig egymáshoz vágtunk, és amiket még akartunk, most elvesznek a történtek zűrzavarában.




©

Nem kizárt, hogy túl kegyetlen volt az, amit mondtam, de ez az igazság volt, és ha ő képtelen volt magától úgy igazán szembe nézni vele, akkor én most remekül az arcába toltam csöppet se kedveskedő szavakkal. Az ember sok mindent le tud nyelni és talán nekem is ment volna idővel, ha nem olyan szavakkal talál be, amik inkább szították még inkább a tűzet, mintsem oltották volna. Megesik, hogy néha a ló is elesik. Most se volt másképpen, hiszen mi is megbotlottunk és hozzánk nem méltóan estünk egymás torkának, még ha képletesen is, viszont az, hogy nem téptük egymást bőrét, nem ugrottunk neki a másiknak, az is eléggé jól mutatta, hogy még van közöttük egy fajta kötelék, ami nem engedi azt, hogy a fejünk teljesen elboruljon és meggondolatlanul cselekedjünk.
- Te megvesztél?! Hogy mondhatsz ilyet?! – kérdeztem szinte arcába üvöltve, majd az ökleimmel megtaláltam a mellkasát, hiszen a szavai szinte széttéptek belülről. – Azt hiszed, hogy emiatt keveredtem az ágyadba? Hmm?! Igen?! Akkor csöppet se ismersz, s te se vagy jobb, mint az öcséd! – s egy aprót még Elijahra is morogtam, hiszen nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt gondolja. Egyszerűen képtelenségnek tűnt. Hogy ismerhettem ennyire félre? Hogy adhattam oda olyannak a szívemet, aki ezt gondolja és mondhatni szinte csak egy ágyasnak tart és semmi többnek? A kedveskedés és minden egyéb talán csak színjáték lett volna?! Nem, az nem lehet, vagy talán mégis?
Aztán persze a csöppet se harmonikus helyzet még inkább fokozodik, amikor úgy gondolja az egyik farkas, hogy most jött el annak az ideje, hogy bosszút álljon. Komolyan, a villám mikor szeretne már becsapni? Értem én, hogy nem volt békés a helyzet, de mondjuk jöhetett volna máskor, vagy sose ez a farkas. Az pedig, hogy Elijah nem engedi, hogy közbe avatkozzak még inkább bosszant és akármennyire is szeretném nem tudom visszafogni magam és egy erőteljese morgás tör a felszínre, hiszen vezető vagyok, s a farkasoknak is tudniuk kellene akár falkatag, akár nem, hogy kinek hol a helye, mielőtt egy újabb vérengzés tőr ki, vagy éppen egy újabb átok szabadul el. Senki se akarhatja ezt.
Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor pér lépést hátrálok, ahogyan Elijah eldől, s mire észbe kaphatnék, addigra a farkas könnyedén mélyeszti bele a fogát. Mi a franc? Mindenki megőrült most már itt? Nem is küzdött ellene, sose tett ilyet korábban. Ez a tudat, hogy nem harcolt még inkább szíven üt, majd teszek egy lépést a farkas felé, a testem kissé meggörnyed, a fogaim vészjóslóan villannak meg, ahogyan a szemem sárgás színe se éppen kecsegtető, de végül a második harapás után ő is elillan, mintha tudná, hogy másodpercek múlva neki rontottam volna és könnyedén oltottam volna ki az élet. Sietve pillantok Elijah-ra, majd már éppen indulnék, amikor a szavai megállítanak. Rápillantok, majd az ablakra. Nem úszhatja meg, de végül inkább sietve lépek Elijah-hoz, majd a karomat köré fonom, hiszen szemmel láthatóan már a méreg elkezdett szétterjedni a testében. Pillanatok alatt kötünk ki a földön, s legszívesebben kiosztanám, amiért nem küzdött, de még se teszem.
- Miért? – egyetlen szó hagyja csak el az ajkaimat, hiszen miért nem hagyta, hogy közbe lépjek? Miért nem védte meg magát? Vagy miért nem oszthattam ki a méltó büntetést? Megannyi kérdés lappang eme egyetlen egy szóban, miközben aggódva pillantok le rá.

Faye, köszi a részvételt

Ha olyan ember lennék, aki nem áll két lábbal a valóság talaján, és csodálkoznék miért olyan kihalt ma este az edzőterem, immár két magyarázattal is szolgálhatnék önmagam számára. Az egyik az, miszerint ezt a verbális háborút, ami folyt köztem és Hayley között, nemhogy egy vámpír, de még egy átlagos ember füle is meghallotta volna. Ha bármely vérszívónak kedve lett volna ma este elvetődni errefelé, az alighanem már az ajtóban sarkon fordult volna, hogy esze nélkül rohanjon a város másik végébe az általunk támasztott zűrzavar hullámai elől. A másik választ pedig alig egy perccel ezelőtt kaptam meg. Telihold van, amiről a vállamat nyomó gondok közepette sikerült elfeledkeznem. Ilyenkor csak egy őrült, vagy öngyilkos vámpír járkál szabadon - ne adj isten egyedül - a város utcáin. Ha pedig esetleg élt volna bennem egy halvány remény, hogy ami az elmúlt negyed órában történt nem más, mint egy szürreális rémálom, azt a reményt most a vállamból és nyakamból kiinduló szúró fájdalom gyorsan elűzi.
Különös a vámpírfül számára a csend, ami a farkas távozásával beáll a teremben. Mintha a vadállat kirohanása magával vitte volna a sértettségünk és vádjaink minden megnyilvánulását, és úgy roskadok a padlóra, mint akinek utolsó csepp erejét is elvitte a testi-lelki tusakodás, amelynek része voltam.
Félve pillantok fel Hayleyre ültömből, mikor megáll előttem, és felteszi az egyetlen kérdést, amit jelenleg fel lehet. Hogy miért? Néhány másodpercig nem tudom kimondani az egyértelmű választ.  Mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért? Ha száz embernek teszi fel a kérdést, száz különböző választ kap rá. A legtöbb magától értetődik: önfeláldozás, a másik teljes elfogadása, megbocsátás, szükség esetén küzdelem. És még ha most nem is hiszi úgy, küzdöttem. Azzal küzdöttem a leginkább, hogy hagytam magam küzdelem nélkül legyűrni.
- Miért? Mert nem volt más választásom. Mert azt akarom, hogy éljetek - mondom halkan, aztán ahogy karját átfonja rajtam, és látom összeráncolt szemöldökén, hogy a homályos magyarázatommal nem került közelebb a megoldáshoz, összeszedem minden bátorságomat, hogy talán nem viseli el az érintésemet, és lesöpri kezemet magáról, kezembe fogom az ujjait, miközben fogva tartom tekintetét.
- Figyelj rám Hayley - suttogom. - Ha azt kérded, miért nem küzdöttem jobban, miért nem téptem ki a szívét, vagy miért nem hagytam, hogy kiállj ellene, egyszerű a válaszom. Mert alig egy másodpercem volt dönteni, hogy mennyi minden lehet ennek az ára, és hogy ezt az árat érdemes-e megfizetni - sóhajtok. - Bárki is volt ez a farkas, nem a Félholdasok közül származott. Ismerem a falkádat, láttam már őket, mikor a családodat és a gyökereidet kerested. És láttam a tekinteteden, hogy te magad is tisztában vagy ezzel. Ha védeni akartál volna engem, vagy ha megtámadod, kiástad volna a csatabárdot egy másik falkával. Ez a város már most is olyan, mint egy megbolygatott méhkas, még akkor is, ha nem a nyílt terepen, hanem a színfalak mögött folyik a háború. Minden faj gyűlöli a másikat, mert úgy hiszi, az ő sérelmei nagyobbak és fájóbbak a másikénál. De a farkasok összetartanak úgy, ahogy arról a vámpírok és boszorkányok talán álmodni sem mernek. És ha most bármit is tettél volna, elveszted a hiteled a farkasok szemében azzal, ha vámpírokat védelmezel. A klánok között kitört volna a háború, amivel csak önmagatokat gyengítettétek volna tovább. Ez a farkas bárki is volt, vérre szomjazott. Hogy engem akart-e célirányosan elkapni, vagy bárkit a fajtámból nem tudom. De ha nem tombolhatta volna ki rajtam a vérszomját, talán ma éjjel egy másik vámpírt talált volna meg. Talán valakit Marcel seregéből. És ez esetben holnap már bosszúért lihegett volna a new orleansi vérszívók legnagyobb része, és talán holnap este már holttestekkel lennének borítva a város fő utcájái, és a mocsár területe. És bármit is történt köztünk az elmúlt negyed órában, bármit is gondolj rólam most, gyűlölj vagy megvess, nem számít. Tudom, hogy fontos a családod... és ha neked fontos, hát nekem is az. Ezért nem engedhettem, hogy bármit is tégy. Engem nem öl meg a méreg. A falkádnak a halált jelentette volna - hullik le a kezem az arcáról, és hátrahajtom a fejem, tarkómat megtámasztva a falon. Kimerít a beszéd, és a testemben szép lassan elterjedő farkasméreg.




©

Ha egy percre is képes vagy abban reménykedni, hogy hamarosan unatkozni fogsz, vagy esetleg a szürke és átlag emberek életét élni… Nos, az élet kész örömmel cáfolja meg a dolgokat, hiszen itt sose lehet unatkozni, pedig talán néha már igazán jöhetnének kicsit békésebb szelek is erre, de talán ez a város, vagy éppen mi örökre arra lettünk kárhozatva, hogy az élet csúfos bonyodalmaiba csöppenjünk, hol egymással, hol pedig más személyekkel.
Pillanatok alatt megtörténik a vész és a baj, hiszen Elijah nem egyetlen egy harapást szerez, hanem kettőt is, mintha hirtelen a világ tényleg egyre inkább kezdene kifordulni önmagából. Főleg azok után, hogy nem engedte, hogy segítsek neki, nem értem még mindig, hogy miért. Lehet, hogy nem lenne jó ötlet utána menni, de ha saját falkámból tette volna valaki, azt se hagytam volna büntetlenül, így egy idegenét miért kellene? Miért nem tudja mindenki megtanulni, hogy merre van a helye és hol kell élnie, vagy éppen tennie? Elhiszem, hogy a szabályok idegesítőek és rosszak, de ahhoz, hogy életben tudjunk maradni szükség van rá, vagy különben eme város utcaköveit nem eső fogja borítani, hanem sokkal inkább vöröslő nedű, a farkasok, vámpírok vére és talán még ártatlan embereké is, azt viszont senki se szeretné.
Sietve termek Elijah mellett, amikor látom, hogy egyre rosszabbul van és egyetlen egy szót vagyok képes kinyögni és talán még jobb is, hogy nem beszélek, mert a végén újra szavaimmal bántanám azt a férfit, aki szeretek. A düh és a fájdalom helyére pedig szép lassan az aggodalom költözik be és az íriszeim is erről árulkodnak.
Egyik kezem aggódva siklik arcára, miközben nem húzódom el, amikor megérint, viszont a szavai nem sokat segítenek. Mindennap veszélynek vagyunk kitéve, s most, hogy már Hope is él tálán még nagyobbnak, de ennek ellenére is harcoltam volna. Ahogyan ők harcolnak a családjukért, a számukra fontos emberekért, úgy harcolok én is értük, meg akarom védeni a szeretteimet és ebbe Elijah is beletartozik, de mielőtt még bármit is mondhatnék, hogy mekkora egy ökörséget csinált, azelőtt még megszólal. Csendesen hallgatom őt, majd lehajtom a fejemet kicsit, a szemeimet lesütöm, hiszen tudom, hogy igaza van. Ha bántom a farkast, vagy utána megyek, akkor abból háború is lehetett volna. A düh helyére pedig szép lassan újra elkezd visszatérni a békesség.
- Köszönöm, de ideje lenne, ha nem csak ránk vigyáznál, hanem magadra is. – szólalok meg alig hallhatóan, majd verejtékes homlokára siklik a kezem, hiszen minél hamarabb kell Klaustól vért szereznünk, hogy segíteni tudjunk neki. Nem szenvedhet még többet. – Sokaknak fontos vagy, s valóban talán háború lett volna belőle, de ebben mi se lehetünk biztosak. S ebben a városban sose fog béke uralkodni, mindig is találni fog valaki valamit, ami böki a szemét és tenni fog azért, hogy sose legyen senkinek se békessége, így te se vállalhatsz mindig mindent magadra. – jegyzem meg könnyedén, majd a karomat köré fontam. – Ideje mennünk, mielőtt még rosszabbul leszel. -  Segítettem neki felállni, majd pedig minden erőmmel összeszedve sietve hagytam magunk mögött a helyet. Hope közelébe így nem vihettem és Rebekah vele van, nincs miért aggódnom érte, így maradt Algír. Sietve léptem be az ajtón, majd pedig egyenesen a szobájába vittem, majd pedig leültem mellé. – Hamarosan jövök, vigyázz addig magadra, kérlek! – majd egy apró csókot leheltem a homlokára, hogy utána egyszerűen eltűnjek, megtaláljam Klaust és utána a vérével térjek vissza, hogy Elijaht meg tudjuk menteni.


©