Lassan halad az este, kezdek unatkozni. Hiába, ha egy kiállítás pocsék, még a minőségi bor és a válogatott társaság sem képes megmenteni.
Kicsit bosszant a dolog, hogy erre áldoztam a ma estémet, mert akár a határidős munkáimat is folytathattam volna, de annyira beharangozták ezt a tárlatot, hogy azt hittem, az lesz az évszázad hibája, ha nem jövök ma el. Ám nem hogy ígéretes tehetséget, még egy egyedi ecsetvonást sem láttam. Semmi öntudat, semmi egyéniség, ezek csak gyenge utánzatok.
Éppen ezen puffogok a magam csendességében, miközben felmérem a terepet, ezúttal nem a vásznakat, hanem a tárlat másik oldalát: a vendégeket. Lássuk csak, egy piros szoknyás szőkeség rögtön felkelti a figyelmem, de csak körbe kell nézni, már így is túl sokan vadásznak rá. Lényegében, akinek esze van ebben a teremben, és hímnemmel áldotta meg a sors. Neki már biztosan nyert ügye van ma estére.
A pultnál is ácsorog egy vagány szöszi, a whisky és a pasi alapján az ízlése figyelemre méltó, és az a nadrág is szépen domborodik rajta, de az összkép túlságosan maszkulin jellemre vall, nem az igazi. Talán az a barna? Akad meg a szemem egy diszkrét, de elegáns kontyon és a hozzá tartozó csinos alakon. A hölgy épp nekem háttal áll, a kezében egy pohár borral, és elmélyülten tanulmányoz egy kiakasztott művet.
Csak tudnám, mit néz rajta ennyire.
Odalépek hozzá, és gondosan ügyelve, hogy ne lépjem át az illendőség határát, de rajta kívül más ne is nagyon hallhassa a beszélgetést, halkan megszólalok mögötte. A hangom nyílt és barátságos, a mondandóm tartalmától függetlenül nem fennhéjázó, inkább csak érdeklődő, egy piciny csepp cinizmussal. De ez természetesen nem neki szól, hanem az alkotásnak.
- Elárulja, hogy mégis mi az, amit tíz hosszú perce képes figyelni ezen az értéktelen képen?

Vonz a kíváncsiság, hogy vajon milyen hang, milyen arc tartozik ehhez a csinos alakhoz, egyelőre csak abból tudok kiindulni, amit hátulról látok, az viszont nagyon is kedvemre van. Nem annyira feltűnést vadászó, hivalkodó jelenség, inkább az elegánsan bájos típus, akiről ránézésre sejthető, hogy sok-sok titkot tartogat számomra. Ez pedig a jelenlegi ízlésemet maradéktalanul kielégíti. Túl vagyok már azon, hogy csak a miniszoknyákat hajtsam.
Nem várom, hogy rögtön megforduljon, szeretek névtelenül, akár arctalanul elcsevegni az ehhez hasonló fórumokon, lényegében bárhol, van ebben valami izgalmas, valami máz nélküli.
A várt reakciót azonban megtagadja tőlem, nem hallhatom a hangját, ehelyett egy cédulát nyújt hátra a válla fölött. Felvonom a szemöldököm, mégis mi ez? Talán néma lenne? A süketnéma legalább kizárva. Vagy csak így kívánja jelezni, hogy nem volt szimpatikus a nyitányom, és még csak beszélgetésbe sem hajlandó bonyolódni velem. Milyen gőgös, de elegáns gesztus.
Átveszem a papirost, és sebtében átfutom. Második bingó. Sorait olvasva a szám szélére apró, érdeklődő mosoly szalad. Nahát, a hölgynek máris sikerült felcsigáznia az érdeklődésem. De a játékába azért sem megyek bele, írogasson csak, ha akar, én akkor is szóban válaszolok.
- Ezek szerint önnél feltétlenül itt kell maradnom. És ha minden igaz, van is – nézek az órámra – nem egészen hat percem, egy felet már elszalasztottam. Jól számolom? – már ha az ő logikáját akarom követni, jelenleg túlságosan is kapóra jön. Tetszik ez a határozottság, még ha kerek-perec elutasító is velem.
Az írás – első ránézésre – furcsa módon mintha ismerős lenne, de nem tudom beazonosítani, hogy honnan. Kiegyezek magamban azzal, hogy hülyeség, egy olcsó kis dejavu csupán. Lényegtelen.
Mikor a hölgyemény kibillen, ösztönösen nyújtom felé a karom, sikerül is elkapni, majdnem minden tartozékával együtt.
- Megszédíti a társaságom, tudom én – mondom mosolyogva, érezhetően egy kis könnyed figyelmességnek, terelésnek szánva, hogy oldja a pillanat esetleges kellemetlenségét számára. És a hang is ismerősen csendül, de még mindig nem ugrik be, hogy kihez tartozhat, egészen addig, amíg teljesen felém nem fordul, és az utolsó mondatot már az arcomba pillantva ejti ki.
Hiába is próbálnám tagadni, minden meglepettségem meglátszik rajtam, a mosoly azonnal lelohad az arcomról, és a tekintetem megkeményedik. Gyors viharokban fut át lelki szemeim előtt mindaz, ami a múltban összekötött minket. Tíz éve láttam utoljára, tíz hosszú éve, de ez a pillanat elég, hogy minden sértettségem, dühöm és haragom előbújjon a padláson veszteglő dobozból, és lángra lobbantson maga körül minden kacatot.
- Te? Mit keresel te itt? – nézek végig rajta döbbentem, majd lekicsinylően, szinte számon kérve a jelenlétét. Mintha a legkisebb joga sem lenne ellátogatni egy ehhez hasonló kiállítás megnyitóra. Nemhogy arra, amelyiken én is jelen vagyok. Mintha nem épp én lettem volna az, aki elutazott, és aki csak szűk egy éve tért vissza a városba. Cseppet sem barátságosan kivonom a karom a tenyere alól.
- Közöd sincs a festészethez, és te papolsz nekem műértésről? – a hangomban megszólal a gőg, az elmém automatikusan olyan pontokat keres, ahová szúrhat.
Miért pont bele kellett futnom? Hogy tudtam éppen őt kiszúrni ma este? Nem hiszem el...

Megáll az eszem. Újabb cetli. És ezúttal még konkrétabb.
Mit csinálok rosszul? Tényleg azért jött volna egy ilyesféle kiállításra, hogy egyes egyedül sétálja végig az egész tárlatot? Szigorúan tilos egyetlen szó is? Még csak beszélni sem hajlandó velem, nem hogy felém fordulni, ettől jobban nehéz lenne levegőnek néznie.
Én pedig tudni akarom, hogy miért teszi. Nem zavar, ha kibillentem a komfortzónájából, az sem, ha még elutasítóbban viselkedik, vagy végül jelenetet rendez, akkor sem tervezek lekopni, amíg nem látom legalább az arcát, és nem csalogatok ki belőle egy-két szót. Végül úgyis mindig az van, amit én akarok.
- Én viszont a társaságát élvezem. Mondták már, hogy elragadó a modora? – bujkál egy kis mosoly a szám szegletén, és talán hallani is a hangomon.
- Talán ön is festő? Érzékeny árnyalatú művész lélek, esetleg pszichológus? – íme, a tippjeim, akikből kinézem ezt a fajta viselkedést. A filozófust kihagytam, de attól félek, ezt inkább sértésnek venné. Én biztosan.  
A hangom változatlanul kedves és érdeklődő, fűszerezve egy kis játékos felhanggal, ami részemről a nyitottság jele, és általában a vonzerőm elengedhetetlen kelléke. Egyre inkább érdekel ez a nő, a figyelmem fokozatosan körbegyűrűzi. Egyértelműen rá volt szükségem ma estére, és még lenne is, ha nem lubickolna ellene ennyire. Meglátjuk, meddig teszi.
Nemsokára csakugyan a karjaimban landol, bár nem éppen úgy folytatódik a jelenet, ahogyan tervezném. A felismerése nagyot fordít a kockán. Valerie... Az a Valerie, aki tíz évvel ezelőtt sokkal közelebb állt hozzám, mint azt bárkinek szabad lett volna megengednem. A tekintetem az első pár védtelen másodpercben őszintén reagál, majd szinte azonnal megkeményítem a vonásaimat, amikor a régóta táplált harag és ellenséges indulat is megérkezik.
Annál is inkább, mert másodszorra estem bele majdnem ugyanabba a csapdába. Ez pedig végtelenül bosszant és idegesít. Pláne, hogy ez számára is egyértelmű.
- Képzeld. Értek hozzá. A munkám része – közlöm ridegen, kimért és kioktató stílusban. – Még mielőtt túl sokat képzelnél magadról – a szavaimból süt a gúnyos lekezelés.
Fortyogó és feldúlt tekintettel nézek utána, ahogy a kijárat felé indul. A legkevésbé sem vágyok további együtt töltött percekre, vagy akár csak még egy mondatra tőle, de hirtelen feltámad bennem egy furcsa késztetés, ami nem engedi, hogy hagyjam csak úgy elmenekülni. Meggondolatlanul, ösztönösen indulok utána. Látom, hogy az egyik taxi felé tart, de beérem, mielőtt a közelébe érne, és megragadom az alkarját, még mielőtt intésre emelhetné. Ha nem fordulna azonnal felém, akkor is visszafordítanám, de még így is, egy kicsit talán önkéntelenül is rásegítek a mozdulatára. A hév miatt úgy sikerül, hogy közelebb vonom magamhoz a szándékosnál, közvetlen közelről, alig két araszról szemlélem az arcát. A karja pedig a fordulat után is a kezemben marad. A fogás nem erős, de bilincsként fonódik rá.
- Szóval menekülsz? Ennyire felzaklatott a viszontlátás? Régebben nem volt ennyire taszító a társaságom – a hangomnak van egyfajta kellemetlen éle, és igen, a játszmázására célzok.
Régebben sem voltam egy szerény, visszahúzódó természet, de nem léptem volna át egy ilyen határt. Fizikai értelemben sosem voltam erőszakos. Legalábbis, ami a múltat és a fejében élő emlékképeket illeti. Most viszont bár törekszem, nehezen fogom vissza magam. Érzem, hogy kavarog bennem a düh, és a legkevésbé sem akarom, hogy elmenjen. Nem, amíg el nem mondtam, amit akarok.
- Tévedsz. Nagyon is örülök, hogy találkoztunk. Már rég el akartam mondani, hogy... – ám mielőtt befejezhetném, mellénk ér egy férfi, és a látszat alapján, önkényesen úgy ítéli, hogy a hölgy védelmében be bele kell avatkoznia a társalgásunkba.

Már meg sem lepődök, amikor az újabb feljegyzést kézbe veszem, közben véletlennek álcázva, de nem mulasztom el apró csíkban megérinteni az egyik ujját. A kontaktus ugyan gyors és csupán felületes érzékborzolás, bőre finomsága így is kellemes érzetet kelt bennem.
Vak? Kizárt. Nyomulós? Talán már említették, de még senki nem volt elég meggyőző. Mielőtt azonban mindezt vele is megoszthatnám, megpillantom az arcát, és már nem is érzem annyira az égető közléskényszert.
Annyira lefoglalnak a saját érzéseim, a meglepetés és a fejemben cikázó gondolatok, hogy az ő reakcióit nem is nagyon tudom befogadni, legalábbis utólag nagyon eltompulnak majd az emlékeimben.
- Semmit sem tudsz rólam! Fogalmad sincs, hogy mihez értek vagy mit csinálok – olyan természetességgel és mély meggyőződéssel ömlenek ki belőlem a szavak, hogy egy szuggesztor is igazán megirigyelhetné. Kezdem felhúzni magam azon, hogy degradálja a művészi érzékemet, neki csak ne legyen köze hozzá, mennyire értek a festményekhez. Csuklóból leelemzem neki az összeset, ha akarja.
Illetve nem. Nekünk kettőnknek semmi beszélnivalónk nincs egymással. Most rögtön még az sem esik le, hogy elszólta volna magát az építésszel kapcsolatban.
Mikor elviharzik, és akaratlanul utána nézek, néhány másodperc erejéig érzem, ez az a pont, amin minden további múlik. Ha sikerül hagynom elmenni, a továbbiakban bizonyára nem történik semmi érdekes. Ő hazamegy, én pedig egy közeli bárba, ahol jól leiszom magam. Egy taxi hazavisz, és másnap már csak egy rossz álomnak tűnne az egész.
De nem.
Utána fordulok, hajtanak az indulataim, vagy a fene se tudja, hogy mi, de az ujjaim nemsokára engesztelhetetlenül a karjára kulcsolódnak. Nem engedem köddé válni.
- Erőszakos vadállat? Csak nem félsz tőlem? – kérdem gúnyolódva, és mélyen a szemébe nézek, mintha válaszokat kutatnék, de nem a feltett kérdésekre. A belőlem áradó düh és negatív érzések így csak még masszívabb hidat építenek hozzá. A karját nem eresztem el. Szeretné ugyan kiszabadítani magát, de nem esik nehezemre megakadályozni a műveletet.
Ez egyáltalán nem tudatos bennem, de addig nem vagyok hajlandó hagyni elmenni, amíg valamiféle fogást nem találok rajta. Amíg elégtételt nem veszek a mai ballépésemért, hogy voltam olyan hülye, és éppen hozzá mentem oda. Bárkit kiszúrhattam volna. Bárkit ebben a kicseszett teremben. De nekem pont Valerie-nek kellett udvarolnom. A hiúságom annyira mocorog, hogy bosszút akarok érte. Meg akarom sérteni, hogy neki sokkal rosszabb legyen ez a találkozó annál, mint amit most én érzek.
Az odalépő férfi tőlem is hasonló támadó kisugárzást kap, mint Valerie-től, de az ő reakciója meglep. Hirtelen mintha teljesen más lenne, sokkal sötétebb és agresszívabb, mint akit tudomásom szerint a kezemben tartok. Látom, a férfit is hasonlóképp váratlanul éri, meg sem kell szólalnom, máris odébb áll.
- Ez meg mi volt? – kérdezem automatikusan, újra Valerie-hez fordulva. Az árnyalatnyi kizökkenés miatt a fogásom lazul, engedem, hogy hátrébb lépjen egyet, de nem, a karját továbbra sem engedem ki az ujjaim közül.
- Talán sietős valahová? Az ellőbb még nagyon ráértél illegetni magad – rántom vissza az előbbi kicsiny távolságba, a szemeim szúrósak. Valahol érzékelem, hogy kezdek túlmenni a határon, de mégsem állok meg.
- Ez minden, amit mondani tudsz? – felrémlik előttem az a bizonyos beszélgetés, tíz évvel ezelőttről, szinte szó szerint emlékszem rá. Akkor is ezzel jött. Hagyjam békén. Aztán, hogy évekig húzta az agyam, csak hogy a végén egy jót röhöghessen rajtam. Hát nem. Ez az a pont, ahol érzem, valami megugrik bennem. Most nem fogom megtenni neki ezt a szívességet.
- Ó, igen, az utca megfelel. Látod, előbb-utóbb megtaláltad a saját közeged – a szememben maró gúny ül, a sértés nagyon is szándékos. Remélem, kellőképpen fáj neki, még ha nem is mutatja ki.

Mintha rövid töprengést tükrözne az arca. Nem tudok eléggé kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban úgy tűnik, fél és menekülne tőlem, a másikban pedig egy kicsiny kis láng arról tanúskodik, hogy esze ágában sincs lelépni. Sőt, mintha nem is zavarná annyira, hogy összetalálkoztunk.
Régebben is ezt csinálta. A mai napig nem tudom, mi alapján hozta meg a döntést, hogy semmi sem lehet köztünk. Ürügy persze volt. De messziről szaglott róla, hogy csak fedezék. Sosem tudtam meg, hogy valójában mi volt a probléma. Miben nem feleltem meg.
Ciccegve fújom ki a levegőt, mikor megint csak nem válaszol. Nem tudom, mi mást vártam tőle, ebben mindig is profi volt. Hirtelen megrohan az érzés, hogy soha, semmire sem kaptam tőle igazi választ. És ez most sokkal jobban idegesít, mint kellene.
Talán az idegesít a legjobban, hogy tehetetlen vagyok ellene, hiába tartom a kezeim között és látszólag én erőszakoskodok vele, valójában nem vagyok képes eljutni hozzá, ezt most is túlságosan esszenciálisan érzem. Kezelni pedig egyre nehezebben megy. Későn veszem észre, hogy hagytam magam belesodorni valami olyasmibe, amiről még magam sem tudom, hová fog vezetni. Illetve, halvány fogalmam azért mégis van: ennek a nyomait őrzik a botrányok, amik az utóbbi időben a lépteimet kísérik.
- A szórakozás még nem bűn – vágom rá evidens válaszként, rossz helyen jár, ha azt hiszi, rám bizonyíthatja, hogy akartam tőle valamit ma este. Majd magamhoz húzom, és a többit inkább újfent a fülébe súgom. – De ne áltasd magad, ettől többre sohasem kellettél.
Jól esik kimondani ezeket neki, de fel mégsem oldja a bennem őrlődő haragot, sőt. Tovább megyek, mire egy heves pofont kapok válaszul. Nem állít meg.
- Mi a baj? Talán nem érzed igazságosnak? – a hangomat gúny és a soványka elégtétel érzetének édes-keserűsége színezi, egy csöppnyi számonkéréssel. – Mert amit te művelsz az az, ugye? Kibaszottul azt hiszed, hogy milyen jól csinálsz mindent... hogy milyen jót teszel mindenkivel, mert pszichológus vagy, mert te megteheted. Mindenki essen a lábaid elé, és...
Iménti hangos kifakadása azonban még több figyelmet odavonz, ismét odajön valaki, ezúttal már nem is egyedül. Egyikük megszólít, és jelzésértékűen hozzáér a vállamhoz.
- Kopj le, rendben? Nem veled beszélek. Semmi dolgod itt – vetem oda a fickónak, egy fél pillantást sem nagyon méltatva rá, csupán lefejtem magamról a kezét, és nyomatékosításképpen arrébb lököm. Fordulnék is vissza Valerie-hez, mint aki jól végezte dolgát, de ekkor a másik is megszólal, a szövegre és a stílusra a bicska is kinyílik a zsebemben. És ha ez nem lenne elég, újra hozzámér.
Ez pedig már sok lesz. Hirtelen önti el a gőz az agyam.
Hirtelen ugrik olyan magasra az indulat, hogy a gondolatok elhomályosodnak a fejemben, semmi értelmét nem látom a beszédnek. Ide más kell. Az eddig  visszafojtott dühtől mostanra az adrenalin szinte fortyog az ereimben. Magam is meglepődök, de égek a vágytól, hogy darabokra szaggassam őket.
Egy belső hang egyre csak ezt ismételgeti a fejemben.
Ahogy Valerie elengedi a kezem, szinte azzal egy időben mozdul az én öklöm is. A pasas felé. Nem fogom vissza magam, hagyom, hogy kiverekedjem magamból a feszültséget. Majd most megtanulják, hol a helyük, és hogy legközelebb ne kössenek belém.
A következő pillanatban arra eszmélek, hogy karok kulcsolódnak az enyéim köré, és erőszakosan próbálnak lerángatni valakiről, minél távolabb húzva a földön heverő férfitól. Kevés hiányzik, hogy nem támadok rájuk is, miközben lefejtem őket magamról, de a düh ekkorra már jelentősen alábbhagyott bennem. Szaporán lélegzek, még nem ért vissza teljesen a tudatom, nem érzek semmit. Pedig azért én is kaptam, úgy negyed óra múlva bizonyára a fájdalom is megérkezik majd.
Az első gondolat azt diktálja, hogy menjek minél messzebbre a helyszínről, a nem messze felhangzó mentő-sziréna pedig nyomban megerősít benne. Nem kell a balhé. Nem kell a botrány. Valerie-ről momentán teljesen megfeledkezve, utat török magamnak, és a vele ellenkező irányba indulva a lehető leghamarabb elpárolgok az éjszakában.
A kocsim felé indulok, majd mikor beülök, becsapom magam után az ajtót, és a fejemet hátradöntve lehunyom a szemem. Tenyereimet a homlokomhoz támasztom, és hosszan kifújom a levegőt.
- A picsába – mormolom alig hallhatóan. A homlokomhoz ragadó nedvesség felhívja rá a figyelmem, hogy csupa vér a kezem.
- A picsába – vallom be újfent, és a kezeim leejtem a kormányra.
Ezt marhára elcsesztem.