- Köszönöm Miss Cullen. Remek munkát végzett. Majd hívjuk, ha szükségünk van Önre. - Szívesen, a pénzt mikor utalják? Anyád. Válaszomat meg sem várva tette le a telefont. Hű, bizonyára nagy a hajtás a cégnél most, hogy beszerveztem az egyik nagykutyát, és nekik nincs más dolguk, mint a pasi hátsóját fényesre nyalni. Mindegy, kár ezen agyalni. Majd, ha legközelebb behívnak valamiért, kiverem a balhét a fizetésem miatt. Úgysem bírják sokáig nélkülem. Eddig nyolc nap a rekord. Addig meg elvagyok a még meglévő pénzemből. Amúgy sem vagyok az a költekezős típus. Na meg ki a francnak van ideje szórni a pénzt? Pláne, ha az illetőnek két állása van...úgymond. Tényleg. Emiatt a meló miatt már lassan két hete nem kutattam vámpírok után. Lassan jelentkeznek az elvonási tünetek. Ma biztos vadászatra indulok, már nem akarom és nem is tudom tovább húzni a dolgot. Hallottam is a napokban egy pletykát, hogy az egyik nyolcadik utcai szórakozóhelyen memóriazavaros fiatalok tömkelegét látták, akik olykor a saját nevükre sem emlékeznek. Ja, és a nyakukon két szép "szúrásnyom" éktelenkedik. Aha, szúrás. Nyilván. Tény, hogy ez a vámpír úgy tűnik, nem gyilkol. Azonban memóriatörlés szórakozásból? Nem szép dolog. Szóval most leülök itt a parkban egy padra a már totál kihűlt reggeli kávémmal, és végiggondolom a stratégiát. Egy biztos. Rohadt rég nem voltam bulizni, szóval ma este legalább azt is beiktatom a vadászatba. Mekkora mázli, hogy munkaidő van. Kb. teljesen kihalt a park. Így legalább kipakolhatom a padra a feljegyzéseimet, illetve nyugodtan merenghetek további teóriákon, melyekkel ma lezárul az agyakat turmixoló vámpír pályafutása, mégpedig végérvényesen. Már meg sem lepődöm, hogy szélesen elmosolyodom, miközben a karóba húzásra gondolok. Teljesen elmélyülök a jegyzetek elemzésében és a morfondírozásban, ilyenkor a külvilág kvázi megszűnik létezni a számomra. Arra eszmélek, hogy valamilyen lötty az ölembe vándorolt. Azonnal felpattanok a padról. - Mi a rosseb? - Egy pillanatra felpillantok, és bár nem telik el három másodperc, már tudom, ki áll velem szemben, továbbra is ugyanazzal az arckifejezéssel bámulom az előttem ácsorgó alakot. - Mekkora mázli, hogy mindig van nálam váltóruha. - Mintha egy picit barátságosabb hangsúllyal vetettem volna oda neki ezt a mondatot. És jól érzem, hogy bujkál a szám szegletében egy aprócska mosoly? Körülnézek, majd pedig mikor konstatálom, hogy senki nincs a közvetlen közelünkben, leveszem a valószínűsíthetően kávétól átázott felsőmet, majd pedig felveszem a táskámban lappangó topot. Nem figyelem a szupersztár reakcióját, de miért zavartatnám magam? Biztos látott már nőt melltartóban.
note: máris imádlak a játékkal együtt ^^ | music: - | word: ×××
Egy újabb munkanap. Semmi különleges nincs benne. Legalábbis így gondoltam, amikor ma reggel arra keltem, hogy Akira az arcomat nyalogatja, miközben közelebb kúszott hozzám az ágyban. Milyen szerencse, az ember franciaágyat kap alapból, ha hotelben alszik. Ismét itt vagyok New York-ban. Nem ez az első alkalom, ám még sosem vett rá a lélek, hogy saját lakást vegyek itt. Noha, könnyűszerrel megtehetném. Egyik kezemmel megdörzsöltem az arcomat, míg a másikkal bundás barátom hátán simítottam végig. Elvégeztem a szokásos rutin. Mosdó, zuhany, fogkefe, és ruha. Valami egyszerűbbet vettem fel. Szürke póló, rá a fekete zakó, sötét nadrág és lábbeli. Megigazítottam fekete tincseimet, eltettem a mindennapi élethez szükséges dolgokat - lásd telefon, kulcsok és egyéb -, majd pórázt ragadtam. Mivel a minap előkészületi munkálatokra kerül sor, valamint fel kell mérni a terepet, így magammal vihetem hű társamat is. Éppen ideje egy kiadós sétának. A paparazzi fotósokról nem is beszélve. Ha mindig kocsival járok, hogy fognak lekapni? Nem mintha ez lenne minden vágyam. Gyors kerülő egy kávézóba, és irány a park. Nos igen, itt kezdődtek a nem hétköznapi események. Legalábbis semmi ilyesmit nem terveztem előre. Becsszó! Meg sem fordult a fejemben, szóval, aljas szándékokra még gondolni se tessék! De, a lényegre térve, Akira túl lelkesen futkározott körülöttem, így amikor egy padon ülő hölgyemény előtt haladtam el… nos, ráborult a kávé. Na, de kérem! Meglöktek! Ártatlan vagyok! Nézz csak bele azokba a boci szemekbe… Látod? No de, ne bohóckodjunk. Amint kiborult a még langyos ital, híresség ide vagy oda, máris bocsánatot kértem. Vagy hatszor, hanem hússzor. Sok hiedelemmel ellentétben, azok is emberek, akik különféle újságok címlapjain felszoktak tűnni. Én is hibázok, velem is történnek balesetek és még – bármennyire is úgy tűnik néha – az orromat sem hordom fenn. Máris a zakóm belső zsebébe nyúltam, hogy elővegyem belőle a kitűnő anyagból készült zsebkendőmet. - Ne haragudjon! Véletlen volt. – ezzel fejeztem be a szabadkozást és a bocsánatkérések tömkelegét, amikor átnyújtottam az anyagot. Ekkor pillantottam le a nálam valamivel alacsonyabb – mint lassan minden nő – ellenkező nemű emberre. Kék íriszeimmel arcát vizslattam. A megbánást tanúsító, ártatlan, gyermeki arc pedig lassan eltűnt. Tekintetem végigvándorolt az állkapocs ívén, a kerek vonásokat, az ajkak formáján, a másik ember szemein… még a szemöldöke vonalán is. Aztán mire kettőt pislogtam, már léptem is egyet hátra. Komolyan azt csinálja, amit gondolok? Egyszeriben levette a felsőjét, hogy másikat vegyen fel. Egek! Bevallom, rengeteg nőt láttam már ennél kevesebb ruhadarabban is, de ez akkor is túlzás. Nyilvános helyen vagyunk és… nem gyors ez egy kicsit? Na, de kérem! Miféle pasi felszedős stratégia ez? Ezek a nők! Mindig mutatnak valami újat. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Végtére is, én öntöttem el. Ugyanúgy számon lehetne kérni. De, nem kell. Viszont, megjegyzendő, hogy nyaktól felfelé alaposan szemügyre vettem véletlen áldozatomat. Jobban belegondolva, azért is, mert hihetetlenül ismerősnek tűntek ezek a vonások. Pedig biztosra veszem, hogy még sosem találkoztunk korábban. Vagy igen?! - Ne haragudj, de olyan ismerősnek tűnsz nekem. Nem találkoztunk már valahol, valamikor? – ó, Adrian, hogy verné valaki a fejedet a betonfalba! Ezek után még egy gondolatolvasó sem tudná biztosra állítani, hogy nem akarod felszedni. Tudod mit? Menj és ásd el magad! Adok hozzá lapátot is. Gyerekek, takarjátok el a szemeteket! Ian bácsi most megy és elsüllyed az iszapban. Enyhén összehúzott szemeim, méregetős tekintetem hamar felváltotta a felismerés, mire reflexből homlokon csaptam magamat. De tényleg! - Jaj! Ne érts félre! – hangzott el számból, miután csattant a tenyerem önnön tökkelütött fejemen. Mély levegőt vettem, sóhajtottam egyet és úgy, reménytelenül pillantottam le a nevétsetudom nőre. Ebből a cikis helyzetből egyetlen igaz barátom rángatott ki, Akira. Ekkor jött oda hozzánk, szépen lassan. Érezte, hogy ő a hibás és ezért igyekezett is bocsánatot kérni. Félve megnyalta a velem szemben álló kézfejét, majdan mikor lehajoltam hozzá, mellém lépett. Megsimogattam feje búbját. Felegyenesedve pedig reménytelenül néztem a nőt, akinél már szinte csoda lenne, hogy még itt áll és nem szaladt ki a világból. Őszintén szólva, azon sem lepődnék meg, ha most rögtön röhögő görcsöt kapna és összeesne a hasában lévő fájdalomtól. Hajaj.
Egész aranyos, ahogy majdhogynem levegővétel nélkül folyamatosan bocsánatot kér. Persze nem cukibb, mint a pár lépésre tőlünk nagyokat pislogó kutyusa. Mindig is imádtam az állatokat, a kutyákat meg főleg. Valahogy egyensúlyba hozza a tisztaságuk azt a sok mocskot, akikre nap mint nap vadászom. A felső-csere után néhány lopott pillantást vetek a velem szemben állóra, de inkább a kutyára fókuszálok. Nem mondom, hogy kényelmetlenül érzem magam, rám nincsenek ilyesfajta hatással a hírességek, sőt úgy ámblokk a férfiak sem. Az őrült fanatikus rajongó jelző meg végképp távol áll tőlem. Vele valamiért akkor is furcsán érzem magam kicsit, és ez baromira zavar. A száján kicsúszott mondat is hirtelen ért, de szerencsére jól leplezem feszélyezettségemet. - Nahát...tudod, mindig is kíváncsi voltam, mi a magadfajta hírességeknek a csajozós dumája. Kicsit menőbbre számítottam. - Folyamatosan mosolygok rá. Miért nem tudom levakarni ezt az ábrázatomról? Hirtelen észbe kapok, és a feljegyzéseimet szépen egy kupacba gyűjtöm, majd pedig begyömöszölöm a táskámba. Eközben a szupersztár kutyája közelebb jön hozzánk, ezzel is úgy érzem, némiképp mentve a helyzetet. Bár bevallom, a meglepő feszengésemet leszámítva baromira élvezem a szitut. Valahogy ennek az egésznek sikerült elterelnie a gondolataimat a ma tervezett vadászatról. Furcsa. Pedig talán a vámpírölés van első helyen a fontossági sorrendemben. Erre bumm, derült égből kávé, itt ez a srác a kutyájával. Miközben végigmegyek ezen a gondolatmeneten, automatikusan lehajolok a kutyához, aki az imént nyalta meg a kezem. - Szia, nagyon szép vagy. Mondták már neked? A gazdinak üzenem, hogy még soha nem találkoztunk, bár mivel a csapból is ő folyik, közvetetten volt már szerencsém hozzá. Ja, és nem hiszem, hogy kávéval kell leborítania gyanútlan nőket ahhoz, hogy ismerkedjen. - Megállás nélkül azokba a gyönyörű kutyaszemekbe néztem, míg simogattam. Úgy néz ki, van ráció, hogy a kutya hasonlít a gazdájára. Jézus, ezt most fejezzem be. Még egy utolsó simi, aztán felegyenesedve újra ránézek Adrianre. - Öhm...miért nem Seattle-ben vagy? Ott laksz, nem? Olvastam valahol. - Most biztos dilis rajongónak fog nézni, pedig tényleg csupán valami szennylapban olvastam róla. Persze át is lapozhattam volna a cikket, ez igaz.
Mély levegő, újabb sóhajtás. Egyre inkább érzem azt, hogy ez a helyzet egy kissé ajakba harapósan ciki. Mint amikor a rajzfilmekben, na meg azokban a japán sorozatokban, amit animének neveznek, ott van a fejünk mellett az a vízcsepp. Szinte már látom is kívülről a helyzetet. Apám, miért nem születtem láthatatlannak! Lássuk be, nem így kell és nem is így csinálnám, ha csajozni támadna kedvem, ám az élet útjai kifürkészhetetlenek. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg „idióta” lehetőség áll még rendelkezésemre. Akár az is lehetett volna, mint a 101 kiskutyában. Összeakadnak a pórázok, ha lenne kutyája, és már készen is van! Vagy fellöki Akira, miközben a labdájáért szalad, vagy, mit tudom én! A helyzeten pedig végképp nem segítettem azzal, hogy méregetni kezdtem. Biztosra venném az ismeretséget, de valahogy mégis ott motoszkál bennem a gondolat; nem, nem ismered, Ian, csak hasonlít valakire, akit valójában nem is ismersz. Micsoda szerencsétlen helyzet! Aztán ott van a nő válaszreakciója. Jaj nekem! Ezt nem moshatom le, még ha most is épp azon vagyok. - Nem, nem! Félre érted. Nem gondoltam semmi ilyesmire. – mentegetőzök, minden bizonnyal teljesen hiába. Újabb sóhaj, miközben kérlelőn és elveszetten pillantok le bundás barátomra. Akira időközben idejött hozzánk. Értelmesen nézte, hozzám hasonlóan ragyogóan kék szemeivel az éppen őt kényeztető idegent. Abban viszont, el kell ismernem, igaza van ennek a nőnek; magam is ember vagyok, a hírnév ellenére, így éppen olyan butaságokat követhetek el, mint mások. Nem vagyok különlegesebb. Csupán… gazdag, jóképű, címlapokon szereplő és… hess, hess! Ez már lassan beképzeltségnek tűnik! Ejnye, Adrian! Az egyetlen dolog ami különlegessé tesz, az a valódi kiléted. Hogy honnan indultál, és milyen nagy szíved van a munkatökéletességére való törekvésed ellenére. Végül persze nem tehettem mást, mint figyeltem az időközben felsőt cserélt nőt és a kutyámmal folytatott beszélgetését. Utóbbi személy farok csóválással és két, barátságos ugatással válaszolt. Csendben figyeltem őket, szám sarkában egy halvány mosollyal és némiképp nyugodt, lágyabb tekintettel. Amikor szóba került a baleset szem forgatva pillantottam a derült ég felé. - Valóban. Csakhogy a munkám mellett sokat kell utaznom. Most az egyik közeli hotelben szálltam meg. – feleltem sokkal nyugodtabban, barátságosan – Na, és te? New York az otthonod, vagy átutazóban vagy, esetleg? – érdeklődtem, ha már így elkezdődött kettőnk között ez a kis beszélgetés. Igen furcsa, szerencsétlen és filmbe illő módon. Amíg a válaszra vártam a maradék kávét fogtam és kidobtam a szemetesbe. Nem éreztem úgy, hogy illő lett volna ezek után még elkortyolni. Gondolj csak bele, már csak egy kaján vigyor hiányzik mellé és máris meg van az új pletyka. Ismét egy ok, amiből kifolyólag rajtam csámcsoghatnak az idejüket unt emberek. Közben figyelmem egy pillanatra sem lankad. Nem hagyhatom elmenni a fülem mellett a szavait, ha már jól lenevelt módon egyszer sem pillantottam le a padra, hogy szemem megakadhasson a cuccain. - Egyébként, Adrian… Herondale. – nyújtottam kezet egy kisebb, nyelés okozta kihagyás után. Olykor persze a lehető legfeleslegesebb bemutatkoznom, de az etikett akkor is megkívánja magának, még ha ismernek is. De, miért mondtam egy kissé lemaradva a családnevem? Talán azért, mert túlságosan is belefeledkeztem a nő szemeibe. Neki is kék árnyalatban úszott. A különbség csupán annyi volt, hogy édes, barna tincsei tették vonzóbbá a nyaktól felfelé eső részt. Lejjebb meg már pillantani se merek. A kérdés csupán ennyi, most, hogy végre sikerült leráznom magamról a cikisnek vélt helyzet adta feszültséget és nyugodtan tudok előtte állni, mi lesz a következő lépés? Ám, mielőtt erre válasz érkezne magam teszek egy javaslatot. És hozzáteszem, nem azért, mert pénzem van és megtehetem. Ha így lenne, fennhordott orral régen továbbálltam volna, ahogy azt sok másik híresség tenné. Ellenben, én más vagyok. Rengeteg tekintetben. - Ha megengeded, és ezzel nem tartasz tolakodónak, szeretném kimosni a felsődet. Ez a legkevesebb azok után, amit tettem. – hagyták el ajkaimat a szavak, melyek mondatokká álltak. Jesszus! Megszeppent kisfiút nem akarok játszani? Hány éves is vagyok, 12? Bah, na jó! Megeresztettem egy kedves mosolyt a végére.
Egyre nehezebb visszatartani a kikívánkozni vágyó nevetésem, de egyelőre még tartom magam, és szimplán megállás nélkül mosolygok. És nem, nem rajta akarok nevetni. Vagyis de...csak nem úgy. Egyszerűen csak túl aranyos ahhoz képest, amilyennek a bulvár alapján hittem, és ezen nevetnem kell. Elképesztően kedves, magamhoz sem térek. Főleg amiatt, hogy képes vagyok ezen agyalni. Most sokkal fontosabb dolgom is lenne, mint hogy megbabonázzon egy híresség. Tessék, bevallottam. Igen, kellemesen borzongató hatással van rám Adrian, minek is tagadnám. Főleg most, hogy magyarázkodni próbál, pedig tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy bár a kávéval nem direkt borított le, de azóta szünet nélkül kínos helyzetbe hozza magát...meg ahogy néz azokkal a szemekkel. Na jó, lelövöm magam, ha még egyszer a szupersztár felé kalandoznak a gondolataim. Muszáj azt szem előtt tartanom, ami most igazán fontos. De valamilyen körülírhatatlan oknál fogva rohadtul nem akarom itt hagyni őt és ezt a szép kutyát. Gondolhattam volna, hogy munkaügy végett tartózkodik a Nagy Almában. - És...vagyis...én New York-i vagyok. Olykor elutazom persze más munkák miatt, de alapvetően itt élek. - Még jó, hogy elharaptam a mondat elejét. Komolyan képes lettem volna megkérdezni, hogy "és melyik hotelben szálltál meg?" Mi a jó élet?! Erre csupán egy épeszű magyarázat létezik. A híres emberek automatikusan befurakodnak az ember agyába, és totál megzavarják. Igen, ez az egyedüli logikátlanul logikus indok erre az egész abszurd szituációra. Nem szoktam így viselkedni, szóval a velem szemben állóból sugárzó "híres vagyok" áramlat ütötte ki a józan ítélőképességem. Pontosan ez történt. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudom levakarni a vigyoromat, és hogy pár másodpercig levegőt is alig kaptam, mikor a kutyusának hála két igencsak apró lépésnyire álltunk egymástól. Persze azonnal hátraléptem, ezzel talán még kínosabbá alakítva a már egyébként is szituációs komédiába illő jelenetet. Hű, most tényleg bemutatkozott? Egyáltalán nem bánom, sőt! Mivel már egy ideje beszélgetünk, mindössze arra gondoltam, tipikus sztár lehet, aki úgy van vele, úgyis mindenki ismeri. Erre bumm, simán rácáfol erre is. Mosolyogva fogom meg az elém nyújtott kezet. - Zoey Cullen. Nagyon örülök. - És még csak nem is udvariasságból hagyta el a számat ez a megszokott mondat. Komolyan örvendek ennek a találkozásnak. Szerintem a kezemet szépen ott is felejtettem az övében pár másodperc erejéig, mire eszembe jutott visszahúzni. Most jobb, ha zavartan pakolászni kezdek a cuccaim közt, mint aki keres valamit - majd időközben kitalálom, mit -, mert ez a némaság olyan, mintha már órák óta tartana. Jesszus, még köhögni sem merek. Pakolás közben ledermedek, mikor meghallom, mit is ajánlott fel pontosan. Ismét a nevetés szélén állok, de most már kínomban. Nem miatta, hanem egyszerűen nevetséges ez az egész helyzet - Ó, persze. Nálad vagy nálam? - Na jó, ez bunkóbbra sikeredett, mint terveztem. Nem direkt szólaltam meg így, igazság szerint vele egyre kevésbé szeretnék úgymond ridegen viselkedni. Csak sajnos - vagy sem, de - ilyen vagyok. Ha nem tudom kezelni az adott szituációt vagy az illetőt, akivel épp vagyok, önkéntelenül is előjön a bunkó énem. Jelen esetben pedig korántsem tudom kezelni sem a helyzetet, sem Adriant. Pontosabban azt, amit kivált belőlem. Az iróniából picit visszavéve kedvesebb hangszínt megütve folytatom. - Bocsi, ezt nem így akartam. Szóval...nagyon kedves vagy, de hogy őszinte legyek, ez egy rongy. Már amúgy is ki akartam dobni. Inkább hálás vagyok, amiért rám borítottad a kávét. - Ez most ugye nem úgy hangzott, mint egy lekoptatás? Kicsit sem az akart lenni. - De mivel az én kávém kihűlt, a tiéd pedig rajtam landolt, arra meghívhatsz. Esetleg. Ha gondolod. - Remek. Ennél egyértelműbbé már nem is tehetném a zavaromat. Csak tudnám, miért váltja ezt ki belőlem. Ugyanis tutira Adrian okozza, érzem a gyomorgörcsből, mikor egy picit közelebb kerülök hozzá. Ha a gyönyörű kutyáját bámulom, picit jobb a helyzet, de a fenébe is, egyre nehezebb másra koncentrálnom.
Hogy képzelhettem? Csak úgy, egy ilyen ajánlatot tenni valamiféle… idegennek?! Bármennyire is úgy érzem, ez a legkevesebb, még sem tehetem ezt meg. Mármint, „Helló, szia! Elkérem a felsőd, holnap reggel itt? Addigra kimosom!”, ez milyen bizarrul hangzik már, nem? Miféle ember mondja ezt? Brr, bele se merek gondolni! Szerencsére, az előtte kialakult beszélgetés szerűségünk kellő támaszt nyújt a rossz gondolatok ellen. Amikor hollétéről szóló kérdésemre ad választ, feltűnik, hogy bizonytalan az elején. Igyekszem figyelmen kívül hagyni ezt a kis apróságot. Elvégre, megtudom érteni az okokat. Végül egy kisebb szünet után bemutatkozom. Ő is hasonlóképpen tesz. Remek, most már a nevén tudom szólítani. Zoey. Egyszerű és mégis nagyszerű. De, hiába ez a sok piszmogás, idétlen ajánlatomra végül úgy reagál, ahogy azt hiszem, el is várhattam. Persze, akad még pár alternatíva milyen módon adhatta volna tudtomra sértődöttségét. Logikusan végig gondolva a dolgot, megértettem, így nem is vettem magamra a dolgot. Készen lettem volna hátrébb lépni egyet és akár még sarkon is fordulni, de megelőzött. Újabb pont a távozásom mellett. Beszédhez nyílt ajkaim felkészültek az egyetlen szó kiejtésére, ám azt is belém fojtotta. Voltaképp, jobb is így. Kellemes érzés volt, az eddig visszatartott levegőt kiengedni. Lágyan elmosolyodtam. - Van kedvenc helyed, vagy menjünk a Starbucks-ba? – kérdezem barátságosan, miközben lehajolok, és felteszem Akira pórázát. Bár betanított, illedelmes és kedves négylábú, azért vannak emberek, akik nem szeretik, ha szabadon vannak a házi kedvencek. Felegyenesedve vetettem egy mosolyt Zoey felé. Bevallom, akarva-akaratlan, most, ahogy lehajoltam és vissza, sikerült pillantást vetnem a bokájától a feje tetejéig, minden porcikájára. Noha, ez nem ér fel egy tüzetesebb szemügyre vétellel, azért mégis csak több, mint az előző semmi. - Segítsek vinni valamit? – kérdeztem, részben udvariasságból, részben… nem is tudom miből. Elvégre én ilyen vagyok… Ian. Amennyiben nem utasítja vissza, magam is hozok azt, mit rám mer bízni. Ha nem, akkor csupán egyetlen személyre kell odafigyelnem, és az Akira. Remélhetőleg sikerül minden további kínos érzés és helyzet nélkül elindulnunk az általa kijelölt kávézó felé – Egyébiránt… itt nőttél fel, vagy volt valami, ami ebbe a városba csábított? – érdeklődöm menet közben, miután az órámra pillantottam. Bevallom, a lehető legkevésbé izgat, hogy mikor érek eredeti úti célomhoz. Sokkal inkább vagyok itt, és élvezem újdonsült ismerősöm társaságát. Addig is megmutathatom a kedvesebbik énem. Ha egyszer belelendülök a munkába, szigorú, komoly és nagyon határozott leszek. Nem szabad a kreativitásom útjába állni olyankor. Elbaltázni a dolgokat, lenpedig végképp! Úgy tűnhet, egy csepp türelmem sincs és előszeretettel kiabálok is, holott erről szó kisebb mértékben van. Pusztán, komolyan veszem amit csinálok é a hírnevem miatt kialakult maximalista jellemvonásomból nem adhatok alább. A végén még egy csettintés, és máris ott találom magam, ahol elkezdtem. Nem mintha a legrosszabból emelkedtem volna fel, de akkor sem szeretnék főnixmadár lenni. Nem kell indokot adni a világnak, az elmorzsolásomra. - Van kedvenc éttermed? – jött ki a kérdés a lehető legváratlanabbul játszi könnyedséggel. Mintha csak egy barátommal cseverésznék. Noha, Zoey-val nem vagyunk azok, nyitva hagyom a lehetőségét, miszerint egy napon talán nevezhetem annak. Vagy, egy kávé és más semmi? Kár lenne érte, ugyanakkor tiszteletben tartom, ha neki ez volna az óhaja. De, akkor adja tudtomra kellően világosan és kerülje a mézesmadzag használatát. Bár, kétlem, hogy ilyesmire kerülne sor. Általában észreveszek egy-két dolgot. Igazi mázli, nem most jöttem le a falvédőről. Ugye, ő sem?
Minek is tagadnám, rohadtul örülök, hogy nem hagyom csak úgy elmenni Adriant, vagy hogy én nem hagytam faképnél. Minden egyes idegszálam küzd ez ellen, érzem, ahogy megállás nélkül arra ösztökélnek, húzzak már el innen, hogy az esti vadászatot alaposan megtervezzem. Azonban az a fura helyzet állt elő, hogy egyre halványodik az agyamban a memóriatörlős vámpír megölésével kapcsolatos elhatározás. Nem vicc, pár perce még tisztán lebegett előttem a cél, most meg, ha úgy tetszik, már csupán a körvonalai látszódnak. Az énem egyik fele rohadtul pipa emiatt az itt ácsorgó dögös szupersztárra meg az édes, simogatni való kutyájára - még ezt a gondolatmenetet sem tudom dühösen végigvinni -, a másik részem viszont baromi boldog, hogy így összeakadtunk...csak még azt nem tudom, miért érzek így. Ilyenkor örülnék, ha valami belső erő a tudtomra adná, hogy mi van, mert ez így rohadt idegesítő. Utálok nem tisztában lenni dolgokkal. Pláne, ha a saját gondolataimról, érzéseimről van szó. - Kedves vagy, de nem nehéz a holmim. Mit szólnál hozzá, ha itt a park melletti kávéstandnál vennénk valamit? Aztán...ha ráérsz, még sétálgathatunk vagy leülhetünk akár. Jó itt a szabadban. - Ekkora nyáltömeget. Ennyi erővel már azt is a végére bökhettem volna, hogy jó vele lenni, a kutyája a legcukibb a világon, és hogy bármikor leboríthat kávéval, ha gondolja. Jesszus, mi a franc van velem? Mondom én, hogy a híres hátsója van rám ilyen hatással. Tényleg...eddig még meg sem néztem, hogy élőben is olyan-e, mint a képeken. Na jó, ez szánalmas. Ideje gondolatelterelésbe kezdenem. Ebben a velünk ballagó négylábú is segítségemre van, akit időről időre automatikusan megsimogatok. Tényleg önkéntelenül történik, egyszerűen simogattatja magát a kis drága. - Egy távoli kisvárosban nőttem fel, de csak 18 éves koromig laktam ott. A nagymamámhoz kerültem a szüleim halála után. De pár évvel később inkább a saját lábamra álltam, és itt kötöttem ki. - Elképesztő, milyen könnyen megnyíltam neki. Pedig a szüleimet nem szoktam említeni. Már nem sírok miattuk, de tudom, hogy a lelkem mélyére temettem el a haláluk miatt érzett fájdalmat, és kösz, de nem szeretném kiásni. Már épp a szakadék szélére sétálnék a gondolataimban, aminél az egy lépés annyit tesz, a mélybe zuhanni a szüleimmel kapcsolatos emlékek tengerébe, mikor felhozza az étterem témát. Hála az égnek, így visszanyelem előtörni vágyó könnyeimet, és helyette mosolyogva az ajkamba harapok. Fantasztikus, ezt is el akartam kerülni. Miért nem tudok egyszerűen úgy viselkedni, ahogy szoktam? A megszokott ridegséggel. Mondjuk akkor meg elijeszteném...és azt nem akarom. Miért nem akarom? - Igazság szerint nincs konkrét kedvencem. Ha megéhezem, általában az első útba eső éttermet választom, vagy rendelek valamit otthon...vagy én próbálok meg főzni, de annak valamiért sosincs jó vége. - Megzakkantam vagy tényleg úgy hadoválok, mint egy tizenéves csitri? Ráadásul ez a csacsogó Zoey sem szokott sűrűn előbújni. Komolyan meglep, mennyire előhozza Adrian a jobbik énem. Vagy a kutya. Igen, biztos a kutya.
Furcsa vagy sem, a nem is olyan régiben még nevetségesen ciki helyzetből hamar átkanyarodtunk baráti csevegésbe. Ez pedig kicsit sem rossz. Végre fesztelenül állhatok Zoey mellett és anélkül ejthetem ki a szavakat, hogy magamban azon gondolkoznék milyen úton-módon varázsoljak elő egy lapátot és vágjam hozzá a fejemhez. Sajnos, avagy sem, misztikus lények nem léteznek. Nincsenek mágiát használó rút boszorkányok és holdra vonyító két lábon járó farkasok sem. A többi mesebeli teremtményről már nem is szólva. No de, kanyarodjunk vissza szépen a valósághoz. Illedelmesen felajánlom segítségemet a cipekedésben, melyet ugyan nem fogadnak el, a lelkiismeretem teljességgel nyugodt. Nyakörvéhez csatolom a pórázt és már Akira-val együtt, hármasban indulunk el újdonsült ismerősöm által tett javaslatra. Szavaira nem feleltem. Mármint beszéd formájában. Lepillantva rá kedvesen elmosolyodtam és beleegyezőn bólintottam. Noha olykor szükség van szavakra, még sem vagyok annak híve, hogy túlontúl sokat használjam őket. Még ha ez nem is szokott olyan sűrűn visszaköszönni. Elvégre, a munkám is megköveteli a folyamatos utasításokat, melyek beszéddel járnak. Egy-egy interjún sem bólogathatok, mint a kocsik ablakában az az édes kis kutyus, vagy éppen mikor milyen állat. Igen, egyes élethelyzetek megkövetelik, ám ha akad egy ami éppenséggel nem, akkor élek vele. Tökéletes kivételek - mikor kötelező beszélni, többek között – az ismerkedések. Fel is teszek pár kérdést játszi könnyedséggel. Ez pedig nem feltétlenül baj. Elvégre, miféle ismerősöd az, aki mellett feszengve érzed magad? Akinek nem tudsz elmondani valamit anélkül, hogy ne éreznéd magad rosszul tőle? Bele se merek gondolni abba, hogy nekem mennyi felebarátom van ezen a téren. Ah, a hírnév egy újabb hátulütője. Egy idő után beleun az ember. Mármint, egy bizonyos réteg. A különbség közben és ezen meggyötört lelkek között, hogy bennem van akarás. Feltudom szegni a fejemet és csak azért is csinálni fogom. Alkalmazkodom és együtt élek vele miközben a tőlem telhető és leghelyesebb módon igyekszem magam megkímélni a kínos helyzetektől, melyeket felhasználhatnak a későbbiekben. Na jó, ez ma sem jött össze. Istenem, mekkora mázli ez a kihaltság! Félre értés ne essék, nem szégyellem Zoey társaságát, csak a végén még ő róla is olyan pletykák indulhatnak szárnyra, a rosszindulatú média miatt, ami senkinek sem lenne jó. - Értem. Ezek szerint a te történeted sem a legvidámabb. – reagálok valamivel halkabban a nő szavaira – Részvétem. – teszem hozzá egy talpalatnyi szünettel később, valódi őszinteséggel. Ugyan nekem nem haltak meg a szüleim, a nagy világ még sem tudja az igazat arról mégis mennyire mélyről kapaszkodtam fel. Meg tudom érteni az érzéseit, bárki, bármit is mondjon. Érezvén a hangulat jókedv mércéjének esését gyorsan, újult erővel terelem el a témát, miután aggódón pillantottam le Zoey elszomorodó szemeire. Szerencsémre tudott váltani. Azt hiszem, ez még jól is jött neki. - Ne legyél ilyen szigorú magaddal! Nem hiszem, hogy olyan rosszul mozognál a konyhában. Hacsak, persze, nem olyan munkahelyed van, ami nem enged másra összpontosítani. Bevallom, én egy kicsit maximalistán munkamániás vagyok. És te? - bájosan mosolyogva, vidáman pillantok le társalkodó nőmre. Mielőtt válaszolhatott volna, már meg is érkeztünk a kiszemelt célállomáshoz. Kértem két kávét, majd fizettem. Az egyiket odaadtam vendégemnek, majd beljebb lépve a parkban eloldottam Akira pórázás és egy véletlenszerűen kiválasztott botot is elhajítottam. Mondanom sem kell, hatalmas örömmel indult utána. Mintha csak puskából lőtték volna ki. Na de Akira! Mik ezek a bakkecskeugrások futás közben?! Nem tudtam visszatartani a dolgot, felnevettem. Ritkán csinál ilyet, viszont remek visszajelzés boldogsága felöl. Zoey-t eztán sétára invitáltam, mihelyt sikerült túljutnom az első kortyon. Lenyelve azt, ismét megszólaltam. - Ezt már nem fogom rád borítani. Legalábbis igyekszem. – jegyeztem meg kuncogva, majd kortyoltam – Ha legközelebb összefutunk, mindenképp meghívlak valami minőségibbre is! – tettem hozzá komolyan, ellentmondást nem tűrően. Mondatom végén pedig, hogy azért ne ijedjen meg a hirtelen szigortól, rákacsintottam. Időközben visszaért bundás barátom. Farkának ide-oda járása tudtomra adta, nem éri be egyetlen dobással. Hát, elhajítottam a botot. Figyelmem ezt követően visszairányult Zoey-ra. - Ha nem veszed tolakodásnak… elvégre, a világ tudja rólam, hogy rendező vagyok. Ellenben, én nem tudom, te mivel foglalkozol. Szabad tudni? – kisebb felvezetést igényelt ugyan ez az egyszerű kérdés, de végül kinyögtem mit szerettem volna megtudni. Ha, eddig nem jött volna rá magától. Bár, kétlem.
Most meghülyültem vagy azon túl, hogy megállás nélkül mosolygok, még azt is meg merem kockáztatni, hogy iszonyú régóta nem éreztem ennyire jól magam. Utoljára a szüleim mellett voltam ennyire felszabadult, pörgős, vidám. Mellettük csak úgy szárnyalt a lelkem. Jesszus, mennyire költői. A lényeg, hogy szó szerint és átvitt értelemben is tudtam, velük biztonságban vagyok. Most is ez a helyzet. Na nem mintha rettegnék, hogy megtámadnak minket vagy ilyesmi, hiszen mióta vadász vagyok, és meg tudom védeni magam, nemigen kerít hatalmába a fizikai fájdalomtól való félelem, azonban valahogy...nem is tudom...jobban érzem magam Iannel, mint nélküle. Mi van?? Na jó, most erős késztetést érzek, hogy menjek és lefejeljek egy fát. Még jó, hogy nem csöpög a nyálam, miközben bámulom. Kezdjük inkább azzal, hogy még jó, hogy nem feltűnően bámulom. Ugye nem? Kedves, udvarias, szép a mosolya...én meg annyira nem ilyen vagyok. Minimum ezer éve - de szerintem valljuk be -, soha nem éreztem magam ennyire..."lánynak". Egyszer sem. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelenleg megrémít. Annyira jólesik, hogy megért engem. Hogy részvétet nyilvánít. Az, hogy hallom a hangjában az együttérzést...és még valami mást is, amit nem igazán tudok hova tenni. Vajon vele minden rendben van? Nem úgy tűnik. Ahogy lopva rápillantok, mintha szomorúság ülne ki az arcára. De már el is tűnik...jó színész. De tényleg. Poént félretéve rákérdeznék, de konkrétan maximum 10 perce ismerem, plusz rohadtul nem az én dolgom vájkálni a magánéletében. Megteszi ezt az a több száz firkász meg sok más médiában dolgozó keselyű. Én nem szeretnék tolakodónak tűnni. Hihetetlen, milyen gyorsan vissza tud rángatni az elmélázás felhőjéről a földre, és egy rövid kis másodperc alatt máris mosolyt csal az arcomra. Ismét. Ha így folytatom a vigyorgást, hamarosan megfájdul a szám. - Nem láttál te még a konyhában. Szerintem futva menekülnél a közelemből, ha demonstrálnám bénaságom. - Nevetek egy nagyot, ahogy elképzelem. A furcsa pedig az, hogy egész kellemes érzés odaképzelni Adriant a konyhámba. Elég, valahogy el kell hessegetnem ezt a buta gyerekes gondolatot. Már-már szánalmasnak érzem magam. Nem fogok ellágyulni, ugyanaz a távolságtartó, rideg és céljaimat véghezvivő Zoey vagyok, mint eddig...csupán Adrian közelében a kedvesebbik énem kerekedik felül. Ami nem feltétlenül baj. Sőt. - Valahogy éreztem, hogy imádsz dolgozni. Számomra kb. semmi más nem számít, csak a munkám. Vagyis nincs mi számítson ezen kívül... - Utóbbi mondatot halkan teszem csak hozzá, de félek, így is meghallotta. Nem akarok panaszkodni neki, hogy mennyire szánalmas is a magánéletem. Nem akarom, hogy félreértse, és esetleg azt gondolja, épp azt tervezem, hogy rácsimpaszkodom. Eszemben sincs. Azt hiszem...talán...esetleg...szóval, Adrian tetszik nekem. Valami megfogott benne, és az istennek sem akar elereszteni. Viszont nem az a fajta nő vagyok, aki szánalmat akar ébreszteni a férfiakban, hogy úgy szerezze meg őket. Ez is szimplán kicsúszott a számon, de bár megtartottam volna gondolati fázisban. Gyors szóterelés. - Egyébként még meg sem kérdeztem, hogy hívják ezt az édes szőrmókot itt, aki az okos fejével folyamatosan fülel. - Leguggolok a kutyushoz, míg Ian megveszi a kávékat, és jó alaposan agyonsimogatom ezt a csodásan szép állatkát, aki csak még inkább megerősít abban, hogy a gazdiját a hírneve alapján nem a megfelelő kasztba soroltam. Általában egy kalap alá veszem a hírességeket, és bizony nem sok jót gondolok róluk, ám akin ennyire látszik, hogy szereti a házi kedvencét, ahogy Ianen...hát, ő rossz ember nem lehet. Pár perccel később már az örömtől játékosan ugrándozó kutyust nézem, na meg a mellett ácsorgó illetőt. Nevet. Most hallom először nevetni, és csak még inkább megmosolyogtat ezzel. Irtó rendes pasi, a kávés megszólalásán pedig már én sem bírom visszafogni magam, eleresztek egy rövid kis kacajt. Rögtön abba is hagyom, mikor eljut a tudatomig, amit mondott. Legközelebb? Szóval ezek szerint arra számít, hogy még találkozunk? Miért érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom? És nem rossz értelemben...ez inkább az a bizonyos pillangó-effektus, mikor örömödben úgy érzed, felzabáltad a réten repkedő szárnyasokat. Nem ennyire morbid módon megfogalmazva persze, de a lényeg pontosan ez. Biztosan elpirultam. Mosolyogva bólogatok, de most nem igazán tudok mit mondani. Anélkül semmiképp, hogy a hangom ne csengene furcsán. Még jó, hogy eltereli a témát. - Fejvadász vagyok egy itteni cégnél. Szerintem már csődbe mentek volna nélkülem. - Most miért legyek álszerény, ha egyszer így van? - Őszinte leszek, még egy rendezésedet sem láttam. Mentségemre, nem vagyok az a nagy filmnéző...de egyszer...ha gondolod, megmutathatnád egy alkotásod, sőt részletesen elemezheted is akár. - Ez most hogy? Oké, hogy egy belső erő hatására jöttek a számra a szavak, de ha nagyon megerőltetem magam, vissza tudtam volna nyelni őket. Pedig én nem akarok nyomulni. De ez mégis hogy máshogy fog neki lejönni?
Őszinte leszek magammal és a világgal. Jól érzem magam Zoey társaságában, és most nem olyan értelemben, mint amikor ott vagy egy menő klubban és mindenféle kivágott ruhácskákat viselő nagy mellű nők mindenképp az öledbe akarnak furakodni. Te pedig közben iszogatod a jobbnál jobb koktélokat, a zenét már fel sem fogod és az egyetlen barátoddal nevetve beszélgettek. Ez az érzés a lehető legtávolabb áll attól. Ez sokkal… jobb. Egy másik világból szalajtották, amelyből már volt szerencsém kicsippenteni egy apróbb darabot. Remélem, ezúttal nem csak egy csippentésről van szó. Hiszen, férfiként nem csak az adott illetővel való társalgást nézem, és azt, mennyire érzem magam jól a közelében, hanem igenis adok arra a bizonyos megjelenésre is. Mondjon bárki bármit, a topmodellek lehetnek szépek, nekem még sem jön be annyira, mint egy helyes kis nő, akiben ott van az elérhetőség és a hétköznapiasság is. Hírességként ugyan van némi esélyem egy-egy sznob tyúk felszedésére, de az a lehető legkevésbé sem vonz. Szóval, egy szó, mint száz, Zoey csinos nő és remekül érzem magam ebben a pár percben vele. Ugyan akadt egy kisebb hullámvölgy beszélgetésünk során, szerencsére hamar túltettük magunkat rajta. Vagy legalábbis, tudtunk váltani. Olyannyira, hogy végül egy aprócska nevetést is sikerült kicsikarnom belőle. Yesss! Noha azt állítja magáról a konyha nem az ő terepe, azért nekem maradnak fenntartásaim ez ügyben. Aztán, ki tudja, lehet én tanítom meg főzöcskézni?! Nem olyan rossz dolog az. Mármint, az én kreatív és alkotó lelkemmel az ételek elkészítése is művészetnek számít. Csak, nem olyan, mint egy híres ember festménye. Ugyanakkor, egy szívvel-lélekkel készült ínycsiklandozó alkotás. Na jó, ez kicsit úgy hangzott, mintha titkon öt csillagos szakács lennék, de megsúgom, nem vagyok az. Csupán, volt olyan időszak az életemben, még híressé válásom előtt, amikor adódott alkalom egy-egy konyha trükk ellesésére. Bár, nem sűrűn adódik, hogy meg kell fordulnom azon a bizonyos helyen, ahol a hűtő található – ennek többek között az sok utazás is okozója. És ezzel vissza is kanyarodtunk a munkára. Zoey szavaira akartam felelni valamit. Nem értettem ezt a nincs mi számítson azonkívül dolgot. De, befogtam a számat, amikor arcára pillantottam. Valahogy úgy éreztem, nem szeretne róla beszélni. Jobb lenne valami terelő téma, amit ő maga meg is adott. - Akira. Úgy gondoltam ez illene hozzá, a fajtájából adódóan is. – feleltem a kérdésre fizetés közben. Lopva néztem az ismerkedő párosra, majd átnyújtottam a kávét. Ekkor indultunk vissza a park felé. Felvettem újdonsült ismerősöm tempóját, miközben kétszer is elhajítottam azt a bizonyos botot bundás barátomnak. Hadd futkározzon, amíg mi folytatjuk a beszélgetést. Ilyentájt sikerült a már korábban is említett nevetést kicsikarnom belőle. Aprócska volt, de nekem így is tetszett. - Aranyosan nevetsz. Csinálhatnád gyakrabban is. – jegyeztem meg a második dobástál. Ismételten ketten maradtunk. Hát, feltettem egy kérdést, melyet nem is olyan régen már kerülgettünk egy kicsit. Ideje volt a forró kását félre tenni és kimondani. Még ha egy kis körítést is adtam neki. Érdeklődve fordultam a nő felé, mire a válasza egy kissé… hogy is mondjam? Lesokkolt. Nem mindennap találkozik az ember ilyennel…. Iannel, na jó a nevemmel való viccelődést félre téve, először azt hittem Zoey csak hülyéskedik. Noha, a komoly arckifejezésemet nem tudtam még ezzel a gondolattal sem eltűntetni. Most komolyan?! De akkor, nem hazudnia kellett volna, hogy mit tudom én, takarítónő? Minden esetre ezt a kérdést nem tettem fel neki. Jobban foglalkoztatott a szavainak feldolgozása. Mivel kiegészítette ezt a könnyedén kibökött választ, hát úgy döntöttem nem beszél félre és nincs április elseje sem. A kani kameráról már nem is beszélve! A dolog félresöprésében, mert én mondom, ezt a témát nemigen tudom még hova tenni, Akira segített. Épp visszaért a bottal a szájában. Felé fordulva kedvesen rámosolyogtam, majd elvettem a nyálas játékszert. Egy másodpercre elgondolkoztam, végül Zoey felé nyújtottam. - Szeretnéd te eldobni neki? – tettem fel barátságosan a kérdést, arcomon bíztatással és egy kedves mosollyal. A kutyának nem is kellett több, már fordult is a nő felé. Farkát csóválva, nyelvét lógatva izgatottan várta a dobást. Két lihegés között egy halkabb ugatást is megengedett magának, hogy ösztönzőleg hasson új játszópartnerére. Néha nem is lehetne jobb időzítése, mint mondjuk a legutóbbi. Olykor igazi helyzetmentő tud lenni. Egek! Ha belegondolok, és nem hozom magammal, akkor talán soha nem is állok le beszélgetni ezzel a lánnyal. Micsoda véletlenek, micsoda véletlenek! De, most komolyan, ideje lenne folytatni a kommunikációt, mielőtt végleg meghalna. Tudom is már mivel! Ráadásul, így még csak nem is számít gyors terelésnek a dolog. Zseniális! - Biztos vagyok benne, hogy már láttad filmemet. Már csak azért is, mert főként reklámokat és videoklipeket rendezek. Egyszer adódott alkalmam egy igazi két órás kalandfilmhez hozzányúlni, de csak, mint társrendező. Még nem vett rá a lélek, és a lehetőség, hogy saját mozifilmbe kezdjek. – meséltem változatlan barátiassággal, mint korábban. Nem szeretném eltüntetni az eddig fennálló kellemes hangulatot egy váratlan információ miatt. Azonban, senki se gondolja, hogy mert most a szőnyeg alá söpörtem később nem fogom elővenni onnan és alaposabban átrágni magam rajta. Csupán, ez most túlontúl meglepett a nem mindennapiságával. Habár, Zoey számára az sem hétköznapi, hogy egy hírességgel cseveghet. Ugye?
Ahogy így mellette sétálok és a fenébe is, eltölt ez a jóleső érzés, önkéntelenül is eszembe jut a múltam. És érdekesmód most nem is a szüleimre korlátozódik a múltamban való kotorászás. Ezúttal épp azon vagyok, hogy összeszedjem a férfiakat, akikkel így vagy úgy, de dolgom volt az évek során. Mégis miért csinálom ezt? Említettem már, hogy olyan vagyok, mint egy tinilány? Még jó, hogy Ian eltereli a gondolataimat, mikor bemutatja a kutyáját. - Hát nagyon örvendek Akira. Milyen szép neved van, és mennyire tökéletesen passzol hozzád. - Miközben leguggoltam a kutyushoz, hogy egyenesen hozzá intézhessem a szavaimat, jó alaposan megsimogattam. Mivel szeretem ezeket az állatokat, mégpedig igencsak régóta tartom magam állatbarátnak, valamelyest értek is hozzájuk. És bizony meg kell hagyni, remek névválasztás volt ez Adrian részéről. Úgy tűnik, ő mindenben szuper. Na jó, elég. Lassan lehányom saját magam. Rohadtul nem ilyen vagyok, és bár ezzel a férfival eszem ágában sincs a bunkó oldalammal diskurálni...nos, soha többé, ettől függetlenül a többi emberrel igenis rideg, vagy legalábbis távolságtartóbb leszek, ahogy eddig. Ian más...vele nem tudok és nem is akarok máshogy viselkedni. Persze, az elején más volt, de kb. 5 perc alatt hatással lett rám, és vele valamiért jó kedvesnek lenni. Ennyi. Jobban is érzem magam most, hogy megmagyaráztam, miért puhultam el. Mikor azt mondta, aranyosan nevetek, le merem fogadni, hogy céklavörösre pirultam. Nem tehetek róla. A bókokon egyébként nem szoktam pacává folyni, de most olyasvalaki mondja, akinek szavai minden bizonnyal a szívemig eljutottak. Ez pedig tényleg megrémít. Nagyon rég nem engedtem egy férfit sem közel magamhoz, mármint érzelmi síkon. Ezúttal viszont van az a kósza sejtésem, hogy már késő ezen rágódni, hiszen Adrian a négylábú blökijével együtt letaperolta, sőt agyonölelgette az érzelmeimért felelős érzékeimet, és már menthetetlen vagyok. Tetszik. Komolyan mondom, iszonyúan tetszik. - Hát hogy ne szeretném. Szerintem azóta szeretnék Akirával közelebbről megismerkedni, hogy megismertem. Ugye Akira? - Szerintem ezeket a szavakat mindkettőjük felé intéztem, bár valahogy bízom benne, hogy Adriannek nem esett le a tantusz. Jó messzire dobom a botot, Akira pedig boldogan szalad utána. Igen, a mosolyom levakarhatatlan. - Azért én azt a kalandfilmet szívesen megnézném. És akkor majd kijelenthetem, értesz-e ahhoz, amit csinálsz. - Pimasz mosollyal a szám szegletében vetem oda neki ezeket a szavakat. Egy hosszabb lélegzetvételnyi szünet után picit komolyabban folytatom. - Viccet félretéve. Úgyis tudom, hogy jó vagy abban, amit csinálsz...különben nem tartanál ott, ahol. Azonban így is meg kell néznem a filmet, mert szeretném közölni veled, hogy fantasztikus munkát végeztél, és nem kell tartanod attól, hogy belevágj egy saját projektbe. A lehetőség pedig...nos, nem a filmiparban élem mindennapjaim, de az élet minden területére igaz, hogy a lehetőség nem fog pofán csapni téged, hanem neked kell elé menned. - A mindenit, ilyen monológokat is ritkán nyomok le. Azért most kijárna nekem egy pacsi vagy valami. Hiába poénkodok most a gondolataimban, minden egyes szót komolyan gondoltam.
Mosollyal arcomon figyelem kék íriszeimen keresztül miként foglalkozik négylábú barátommal újdonsült ismerősöm. Nézem Akira farkának örömteli járását, Zoey mosolyát és boldogan veszem tudomásul azt, amit szememmel látok. A nő önfeledtségét, mi már csak azért is kedvemre való, mert nem tartozik azoknak a szörnyen idegesítő személyek társaságába, akik visítoznak, vagy egyéb módon viselkednek természetellenesen a közelemben. Bár, hozzáteszem, egyes rajongók viccesen tudnak reagálni és cselekedni. Némelyikük pedig nem ismer határt, ha egy koncertjegy megszerzéséről volt szó. Huh, igazi mázlista lehetek, hogy a munkámban velem dolgozók nem tépik le a ruhámat, csak azért, hogy megszagolhassák a dezodoromat. Nevetséges! Azért, még ma is akadnak érdekes meglepetések. Hallgatom Zoey szavait miként a kutyához beszél és eldobja neki a botot. Apportírozni mindig is szerettek az állatok. Nem csak az ebek, hanem a macskák, lovak, delfinek, halak és még sok egyéb kedvenc, akiknek kellően játékos hozzá a személyisége. De igen, az ember legjobb barátainál kellőképpen általános egy szórakozási forma. Egy picit meglepetten szegem fel a fejem a nő ismerkedéséről szóló szavainak hatására. Kicsit eljátszom magamban a gondolattal, hogy ezt miként is lehetne tovább értelmezni a szavak tényleges jelentése mellett. Magamban megeresztek egy félmosolyt, miközben folytatjuk beszélgetésünket és Akira a bot után iramodik. - Köszönöm szavaid. Jól esik, hogy ezt gondolod. Már csak azért is, mert akad néhány híresség, aki nem ért semmit sem a munkájához vagy éppenséggel a nevetségessége emelte fel a sárból. Büszke vagyok rá, hogy én nem vagyok tagja ezeknek a visszataszító embereknek. – fejtem ki véleményemet kisebb monológja után. Végül felé fordulok, pontosabban, elé állok és lehajtva fejem hozzá, kiegészítem szavaimat – Örömömre szolgálna, ha együtt néznénk meg azt a filmet. – nyúltam be kabátom belső zsebébe és vettem elő belőle a névjegykártyámat, amin telefonszámom is szerepelt. Igazság szerint, a lehető legritkábban adom meg az én telefonszámomat. Mindenki, akinek kellek csak a titkárnőmét tudja. Rajta keresztül bárki felkereshet, ha tudja miként csinálja. Noha, nem ez az első dolog ami szembetűnhet neki. Hanem valami más. Tulajdonképpen, randevúra hívtam ezzel a húzásommal. Aztán, a stílusos lelépés sem maradhatott el. Akármilyen reakciót is válthatott most ki Zoey-ból a történet, órámra pillantva ugrott be egy igen fontos dolog. Közel 20 perce kések a munkából. Ráadásul egy ilyen napon! Nem érdekel! Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezt a nőt, és nem él vissza a kezébe került lehetőséggel. Ha nem is akar újra találkozni velem, legalább égesse el a névjegyemet. Ez lenne a tisztességes húzás részéről. Kikerekednek szemeim az idő láttán, és már fordulok is sarkon, hogy a közeledő Akirának felhívjam a figyelmét. Elé kocogok és magammal hívva sietek át a parkon. Nincs idő kényelmes sétára, Adrian hosszúra nyújtott kocogós léptekkel elviharzik. Közben eszébe jut a faképnél hagyott kedves ismerőse, így egy röpke pillanatra – méterekről – visszafordul, de meg nem áll. Felemeli egyik kezét a magasba, majd intve hangosan kiált egyet: - SZIA! – köszön el végül.
- Neked nem mondták még, hogy az étellel nem való játszani? - kérdezem egy gúnyos hangnemben az egyik ősvámpírtól, aki velem együtt vezető a Boszorkány vadász társaságnál. Nem értem őket, miért gizéik meg az áldozataikat, hogy maradjanak csöndbe, amikor 1) ilyenkor nem jár erre senki és 2) sokkal élvezetesebb úgy enni, hogy közben hallod, ahogy az ember akiből iszik az életéért könyörög, miközben te kiszívod belőle az utolsó csepp életet jelentő nedüt is. A másik 2 vámpír, akikkel akkor találkoztam, mikor Raul rám talált, nem mondhatni olyan kegyetlen fajtának, nem olyanok, mint én. Gondolom nekik nem kellett olyan szenvedéseket átélniük, mint amiken én mentem keresztül rengeteg évig. Habár több évszázada vége annak a történetnek és azok a boszorkányok már meg is haltak, nem is olyan kegyes módon, hiszen egy-egyet megkínoztam azelőtt, mielőtt véget vethettem volna az életüknek; de sosem fogom elfelejteni azt, amiket keresztül kellett mennem. A boszorkányok felgyújtották a házat amiben a családom is volt, a kislányom, engem elraboltak és vámpírrá változtattak, kegyetlen módon kísérleteztek rajtam... Hát, ezek után remélem nem csodálkoztak, hogy ilyen halálban volt részük. Gondolataimból a telefonom rezgése ébreszt fel. Mikor megnézem, hogy ki írt nekem SMS-t, egy ördögi mosoly kúszik az arcomra. Ohh, Mabel, de régen is találkoztunk. Itt az ideje, hogy újra össze fussunk. - Mint mondtam, nem való étellel játszani. - mondtam, majd a vámpírral szemben álló áldozathoz suhantam, kiszívtam belőle a vért, majd kitörtem a nyakát és hagytam, hogy az holtan essen össze a földre, majd a következő pillanatban ott sem voltam. Itt az ideje annak, hogy össze csomagoljak és elmenjek pár napra New Yorkba. Raulnak hagytam egy üzenetet, majd beültem a kocsimba és mentem is a kijelölt város felé. Mabellel még egészen régen találkoztunk, sok izgalmas estében volt részem vele, rengeteget öltünk együtt, az ő társaságában szabadnak érzem magamat, ő olyan, mint én, pont ezért is érzem vele olyan jól magamat, és ezért is megyek egyből New Yorkba. Azt mondta, hogy találkozzunk pár nap múlva délután a Central parkban, nekem pedig nincs ellenemre, egy kis környezetváltozás nem is árt az embernek.
2 napja NY-ban vagyok, élvezek itt lenni, ha nem kéne vissza mennem Raulékhoz, akkor még azt is megfontolnám, hogy itt maradok, most viszont a parkba kell mennem, mert már így is késésben vagyok. Mabel már ott volt az egyik padnál, mosolyogva oda mentem hozzá. - Helló, idegen. - köszönök neki mikor oda érek mellé. - Rég láttalak. -
Olyasvalakire volt szükségem, aki ért ahhoz, amit csinál. Nem volt szokásom paprikajancsikkal és ripacsokkal körülvenni magam és ugyan a feltétlen bizalmat sem gyakoroltam soha senkivel szemben, néha muszáj szorosabb kapcsolatokat létrehozni egy nagyobb cél érdekében. Nem tudni, mikor lesz szükség olyan segítségre, amelyet nem lehet az utcasarkokon néhány dollárért megvásárolni, így vannak alkalmak, amikor felveszem először a pókerarcot, majd a mosolygós álarcomat és barátkozni kezdek. Néha, sőt legtöbbször rosszul sül el és ha kiderül, hogy az illető hasztalan volt szívesen küldöm a pokol mélyére, ám máskor kifejezetten gyümölcsöző együttműködésekben volt és van részem. Reméltem, hogy a mostani találkozásom az utóbbi elképzelésemet fogja szolgálni. Évek óta ismertem Avery-t és megnyugtató volt, hogy elég volt egyetlen üzenet és rögtön a városba is jött. Gyűlölte a boszorkányokat, nekem pedig éppen volt egy, sőt kettő, aki nem éppen a szívem csücskén ücsörögtek, hanem sokkal inkább a tyúkszememre léptek. El akartam intézni őket, ártani nekik, hogy aztán sóval hintsem be a sebeiket, hagyjam azokat részlegesen begyógyulni és később lekaparjam a felszínt, némi kínzás után pedig a halálba küldjem mindkettejüket. A Haynes-testvérek bökték a csőrömet, leginkább a diád férfitagja, aki ott próbált meg megalázni és semmibe venni, ahol tudott. Úgy tűnik nem ismert még ki annyira, hogy rájöjjön: az ilyen bánásmód velem szemben nem lehetséges. - Avery, kedvesem! - Mosolyt varázsoltam az arcomra, amint leült mellém. Friss levegőre vágytam, a lakásom jelenleg inkább tűnt börtönnek, mint otthonnak, ezért is kértem tőle, hogy a parkban találkozzunk. - Ne is mondd, túl régen volt ahhoz, hogy egyáltalán emlékezzünk rá. - Legyintettem. - Megkérdezném, mi szél hozott a városba, de ezt most pontosan tudom. Nem is kertelnék sokat. A segítségedre lenne szükségem.
Meg kell mondanom, hogy őszintén meglepett mikor Mabel felkeresett azzal az üzenettel, hogy repüljek New Yorkba. Nem mondott többet, csak ennyit. Már ezzel is felkeltette az érdeklődésemet, más pedig szívesen találkoztam volna már vele, évek óta nem láttam őt és nem is hallottam róla, tekintve, hogy az életem nagy részét New Orleansba töltöm a társaság ügyeit intézve, de persze, ha Raul elküld egy másik városba, mert ott van dolgom akkor én megyek oda és intézem a rám szabott feladatot. De senki se higgye azt, hogy én olyasfajta ember vagyok aki segít mindenkin, aki egyből ugrik, ha valaki mond neki valamit, vagy kérnek tőle. Oh, ugyan kedvesem, sokkal inkább a csendes gyilkos szerepét szoktam betölteni. Tudok napokig nyugton lenni, figyelni az ellenségemet aztán amikor úgy vélem, hogy elérkezett a halálának az ideje akkor kapva-kapok az alkalmon és megtámadom. Az áldozataim sosem halnak meg hamar, talán mondhatni, hogy a heppem a kínzás. Mielőtt végeznék velük, megkínzom őket, addig csinálom, hogy már ők könyörögnek a halálért, de milyen ember lennék én, ha egyből teljesíteném a kívánságukat? Oh dehogy, nem olyan ember vagyok én! Régen kedves voltam, senkinek sem akartam semmi rosszat, sőt segítettem azokon akik erre rászorultak, más szóval a mostani énem szöges ellentéte voltam. Boldog voltam. Volt családom, egy gyermekem, de a boszorkányok mindent elvettek tőlem és örök kárhozatra ítéltek azzal, hogy vámpírrá változtattak. Azzal viszont ők sem számoltak, hogy a családomért ölni is tudtam volna és a vámpírrá válásommal ezt elő is hozták belőlem, kiszabadultam és kegyetlen módon lemészároltam őket egytől-egyig. Ezek után szerintem senki sem csodálkozhat azon, hogy miért váltam olyanná amilyen most vagyok. - New York sajnos túl messze van New Orleanstól, hogy kedvem szerint bármikor ide jöhessek. De szerencséd volt most, éppen semmi eget verően fontos intézni valóm nincs. - mondom és a mondatom végén vállat vonok. Raulnak biztos nem fog tetszeni az üzenetem, miszerint pár napra elutaztam, de hát istenem, megvan a magam élete és amúgy sem tudna komolyabban ártani nekem, hiszen idősebb vámpír vagyok nála. Mondjuk a kötődés megvan egy alapszinten, hiszen éveken keresztül ő táplált engem a vérével. - Mit kéne elintéznem? - kérdezek rá egyből, hiszen biztos vagyok abban, hogy az egyik piszkos ügyét bízná rám. Ami ellen amúgy nem hiszem, hogy lenne ellenvetésem, hiszen mondhatni már az örömömet lelem a gyilkolásban.
Örültem annak, hogy szó nélkül jött, amikor hívtam. Megtisztelő volt. Kevés embert vettem saját magammal egy kalap alá, Avery mégis közöttük volt. Volt benne valami különleges, ami felé emelte a többi vámpírnak: talán az életkora, a tapasztalata, a nézetei, ezt nem tudtam volna megmondani és nem is az én tisztem volt annak boncolgatása, miért volt más, mint a többik. De nekem most éppen erre a másságra volt szükségem, mégpedig azért, mert nagyon is jó volt benne. - Neked semmi konkrétat. - Nem lepődtem meg azon, hogy rögtön arra gondolt, neki kell elintéznie valamit, hiszen mi másért hívtam volna ide? Pedig nem a kézzel fogható segítségére számítottam, csupán tanácsra volt szükségem, amit akár telefonon is kérhettem volna, ám az módszer nekem nem tűnt elég személyesnek. Komoly ügyeket egyébként sem szerettem telefonon megvitatni. - Egyszer régen meséltél arról, mennyire gyűlölöd a boszorkányokat és egy olyan társaság van a kezedben, amely a kiirtásukra szakosodott. - Rögtön a dolgok közepébe vágtam. Nem a türelmetlenség jeleként és nem is azért, mert nem élveztem volna a társaságát, csupán minél hamarabb tudni akartam arról, mennyire releváns ez az információ és tényleg a segítségemre lehet-e. - A helyzet az, hogy van egy boszorkány, akit nem akarok eltenni láb alól, de ártani szeretnék neki. - Adtam a tudtára a szándékaimat. - És ez még nem minden, mert van egy másik személy is, aki egy félvér és ő is eléggé szúrja a szemem. Vámpírboszorkány. - Helyesbítettem. Manapság már olyan fajok is előfordultak, amelyek eddig felettébb ritkák voltak vagy nemrég látták meg a napvilágot a boszorkányok ügyeskedései miatt, így szűkítenem kellett a kört, hogy pontosan mivel is állok szemben.
Amikor meghallom, hogy nekem konkrétan semmit sem kell tennem, csak még jobban felkelti az érdeklődésemet. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi lesz a beszélgetés vége, legfőképp, hogy mire kellek neki. A válaszaimra hamarosan meg is kapom a kérdésemet. A boszorkány-vadász társaságra van szüksége. Miközben figyelmesen hallgatom őt, azon gondolkodok, hogy hogyan tudnám a rendelkezésére állítani a társaságot, hiszen az tény, hogy nem szívesen cselekednek más parancsai szerint, csak Rault tisztelik, vagy is jobb kifejezés a félelem a fő-vezető és a tagok között. Bármilyen kapcsolatot is ápolok Raullal, bármilyen kapocs is van köztünk, - értek én ezalatt arra, hogy éveken keresztül ő táplált engem a vérével - nem biztos, hogy belefog menni abba, hogy a társaság más ügyeit intézze. Még akkor sem, ha boszorkányokról van szó. Közülünk talán én vagyok az a személy aki legjobban utálja a boszorkányokat és a hozzájuk hasonlókat, hiszen az én életemet keserítették meg, engem változtattak vámpírrá és engem kínoztak oly sok időn keresztül. Én voltam az az ember aki a fél életét végig szenvedte és talán pont ezért is vagyok olyan kegyetlen, talán pont ezért akarok eltüntetni minél több boszorkányt a földről, ezért ölök annyit. Talán ezért szokta Raul rám bízni a legtöbb piszkos feladatot, mert élvezem, ha kiolthatok egy-egy boszorkány életet. Ha pedig úgy vesszük akkor nem is vagyok én olyan kegyetlen, nem szoktam minden embert megölni, csak azokat akikből táplálkozom, de őket sem mindig. A boszorkányokat viszont nem szokásom megkímélni. - Eltudom intézni, hogy a társaság a segítségedre álljon, viszont tudnod kell valamit. - mondom miután jól átgondoltam a tervemet, hogy mibe vágok bele, hogy vállalom a felelősséget Raul haragjával szemben. - Ők gyilkolni szeretnek. Megkínozzák a boszorkányokat és utána megölik őket. Így is kell? - teszem fel végül a kérdést. Ha beleegyezik abba, hogy kell a segítség, akkor én értesítem a többieket és elintézek mindent.
Olyasvalakire volt szükségem, akire senki sem gondolt volna. Andrew nem ismerte Avery-t, nem avattam be a barátkozós ügyeimbe, főleg, hogy az időm nagy részét nem azzal töltöttem el, hogy a baráti társaságom tagjait hívogattam, hogy üljünk be egy kávéra. Én magam sokkal jobban szerettem, ha a kapcsolatok megragadtak egy bizonyos szinten: semmi túlzott kötődés vagy „adjuk egymásért az életünket” mentalitás. Ha valaki ezt kereste, akkor nálam rossz helyen kopogtatott. Az élethosszig tartó kapcsolatok nem az én hatáskörömbe tartoztak, de azért szerettem a legjobbakat és azokat a személyeket magam köré gyűjteni, akik bármikor a hasznomra lehettek. Avery is ilyen volt. Barátomnak tekintettem és reméltem, hogy segíteni fog, hiszen a kölcsönösség érvényében ő is nyugodtan fordulhatott hozzám azokban az ügyekben, amelyekről úgy gondolta, hogy csak én tudom elintézni őket. Valamit valamiért. - Nem ismerem a társaságodat, úgyhogy örülnék, ha egy kicsit beszélnél róluk, mielőtt mindent lepapíroznánk. Persze engem nem zavar, ha a kiszemeltjeiket kínozzák, aztán megölik. Ez így van rendjén. De nem akarom elsietni a dolgokat… azon vagyok, hogy a háttérből minél többet szenvedjenek a delikvensek, ne most és rögtön érje őket hatalmas veszteség, amiből talán felgyógyulnak. Amíg megvan annak a lehetősége, hogy életben maradnak a nagy csapás után is, addig semmi értelme belevágni a támadásba. – Kortyoltam a kávémból. Ritkán vittem be koffeint a szervezetembe, nem volt ilyesfajta stimulánsra szükségem. Ha pörgésre vágytam, inkább más szerekhez nyúltam és persze jó társaságot kerestem a szórakozáshoz. – Hogyan működtök pontosan? Meg lehetne oldani, hogy csakis akkor támadjanak a vadászaitok, ha én úgy szeretném? Természetesen mindezt nem ingyen kellene csinálniuk, csak szólj, hogy mire van szükségetek és megkapjátok. – Ajánlottam fel rögtön. Senki sem dolgozott ingyen, ők miért lennének különbek bárkitől is? Mindenekelőtt azt kellett elintéznem, hogy a volt férjem és a bagázsa olyan szintre süllyedjen le, ahol már egy kisbaba rúgása is végső veszteségeket okoz neki. És ehhez idő kellett, türelem, ötletek, amelyekből még nem áll minden korlátlanul rendelkezésemre. De erőforrásokból kifogyhatatlan voltam.
Mióta felajánlottam Mabelnek azt, hogy a társaság a szolgálatára áll, azóta azon agyalok, hogy a többieknek hogyan fogom beadni ezt az információt. Raul miatt szerintem nem fog fájni, hiszen tudom, hogy nála bármit eltudok érni a bájaimmal, ezt bizonyítja az erdős szexünk is. Viszont ott van a másik két vezető társam akik bizony eléggé megnehezíthetik a dolgomat. Ők fogják a komoly gondot okozni, mivel nekik is bőven van beleszolásuk, és ha Raul csak miattam hoz számomra kedvező döntést akkor abból mind a kettőnknek baja lehet, mert lázadást fog szűlni. A többiek már így is gyanakszanak, hiszen nem teljesítettem egy rám szabott feladatot és még sem kaptam semmi büntetést, csak egy lecseszést és ennyi, semmi több. - Évekkel ezelőtt Raul alapította meg a szervezetet, rajtam kívül még kettő vezető van a társaság élén. Rengetegen vagyunk, csomó embert mi változtattunk át vámpírrá, van pár aki magától állt be, nem kellett átváltoztatni. A csoportban vannak hibridek, vérfarkasok és meg vannak természetesen a saját boszorkányaink, őket nem bántjuk, hanem védjük. - nagy vonalakban ennyit tudnék mondani a mi 'kis' szervezetünkről. - Mi adjuk ki az utasításokat, hogy miket kell elvégezniük, nekik pedig kötelességük betartani azt. Persze nem egyszer volt példa arra, hogy nem teljesítették. Mondanom sem kell, hogy ezek a személyek már nem élnek. - mondom.
Szerettem azokat a társulatokat, társaságokat, amelyek meghatározott rend szerint működtek, sőt, már az alapításuknál is volt egy értékrend, cél, amihez tűzön-vízen át ragaszkodtak az elveikhez. Ki mástól kérhettem volna tanácsot boszorkány-eltakarítás ügyben, mint egy szinte erre szakosodott ismerőstől? Avery régóta élt már, sok boszorkánnyal volt dolga és mivel személyes bosszúhadjáratot is folytatott, értett ahhoz, amit csinált. Semmi nem volt jobb motiváló, mint a személyes ügyek. És az enyém is az volt, ehhez kétség sem férhetett és valószínűleg ő is rájött már. Nem is titkoltam egyetlen percig sem. - Szóval ha kiadtok egy parancsot, akkor azt a tagoknak teljesítenie kell. Nem számít, miről van szó, ki ellen irányul vagy éppen kinek a megrendelésére? – Mindent tudni akartam, vagyis leginkább azt, ami a kérésemhez létfontosságú volt. Nem szerettem volna mindenféle beosztásokat és bármi mást áttanulmányozni, az volt a legfontosabb, vajon a rendelkezésemre állnának-e. Vagy ha nem, nekem az is bőven elég lett volna, ha Avery megoszt velem néminemű információt, tapasztalatot arról, ő hogyan szokta elvégezni a piszkos munkát. Ebben nem voltam otthon, egészen eddig nem kényszerültem arra, hogy saját kezembe vegyem az ellenségeim kiirtását. Andrew-t és pereputtyát sem ellenségemnek tekintettem, sokkal inkább zavaró tényezőnek, amit szívesen lesepertem volna a sakktáblámról, ha már ő is le akart lépni róla. - Nekem az is bőven elég, ha megosztasz velem néhány bennfentes praktikát, kedvesem. Én, mint vámpír mit tudnék tenni, hogy egy félig boszorkány a lehető legnagyobb lelki, majd testi kínok között vergődjön, méghozzá jó lassan és hosszú ideig? – Kérdeztem rá egyenesen. Nem tervezte finomkodni, a halál túl kegyes lett volna a játékpartnereimnek. Látni akartam, ahogy szenvednek és ők maguk könyörögnek a megváltásért. Amit persze soha nem fognak megkapni.
Arcom és mélybarna hajkoronám gyengéden fürödnek az éjszakai levegő kellemesen hűvös lélegzetében. Élvezem a város zavartalan zaját, hol pedig a gyerekek kacaját akik még ilyen késői időkben kint látogatják a fényes parkot a szüleikkel. Néha hálás vagyok azért, hogy még élhetek, bár lehetett volna más árat fizetnem ahhoz, hogy most itt élhessek és élvezzem ennek a századnak a kellemességeit. De talán az is lehet, hogy akkor a kor értelmében nem akartam volna a végletekig élni. Nagyon régen történt már, s szinte már úgy emlékezem vissza magamra akkortájt, mintha egy másik nőről volna szó. Egy eleven, élettel telt nő voltam akkor még annak ellenére is, hogy nagyon nehéz volt felnőnöm; az anyám és a nővéreim megkeserítették az életemet, de boldog voltam akkor, amikor férjet találtam magamnak. Igazán csak a reneszánsz idejében történt az, amikor a szülő megengedte már a gyermekének, hogy szabadon választhat párt magának, de az én időmben, akkor... megszöktem azzal a férfival. Nazazel volt az első szerelmem, és az egyetlen is egyben. Régen történt, de a mai napig is emlékezem rá. Mégis kézzelfogható undor fog el, amikor eszembe jut az arc, és az a lány, aki oly' mértékig tönkretette az életemet, hogy én magam csodálkozom azon a legjobban, hogy még nem téptem ki a szívét a mellkasából. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ártottam neki az óta. Ó, dehogynem! Néhány vadász meglátogatta a nevemben, de lássuk be, sok mészárlást nem ő követett el, hanem én. A vadászok elhitték nekem, hisz jól ismerték már a Petrova fajzatokat... csak egy taposnivaló csótány mindegyik egytől egyig. Tehát, nem emlékezem vissza rá szép gondolatokkal. Mindent elveszítettem miatta. Mohósága ide vezetett, de Istenem, inkább hagyott volna meghalni! Akkor nem kellett volna végignézem a férjem halálát, és nem kellett volna szembesülnöm a tudattal, hogy úgy kell felvágni ahhoz a hasfalam, hogy egy fejlett babát vegyenek ki a hasamból, ráadásul holtan. Két hónap volt hátra a szülésből, talán még annyi se. Nem fogom neki sohasem megbocsájtani azt, amit tett. Szenved eleget, de megérdemli. Mélységesen megérdemli. Helyet foglalok egy padnál, aztán várok türelmesen, mint még soha. Az emberek elsétálnak az orrom előtt, és egy pillanatra tekintetem követni kezd egy anya és kislánya párost. Kezében egy akkora plüssmackót fogott, ami talán még nála is nagyobb. Beugrik Erin arca; Tatia lánya. Szerettem azt a kislányt, és nagyon szerettem volna, ha velem élhetett volna. Ott volt vele egy ostoba apa, aki még nagyobb ostoba volt mint Tatia. Annak ellenére, hogy már akkor is rühelltem az anyját azért, amiért tett, nos, a lányának sohasem mondtam rosszat az anyjáról. Szörnyű, ha egy gyermek haragszik az anyjára. Szegény kislány... ő is hová tűnt? Régen nem láttam már őt, egy kicsit aggódom is, hogy talán már nem is él. - Merre vagy, barátosném? - Kérdezem, sziszegve a levegőbe a mondatomat, miközben ide-oda cikáznak a szemeim. Nem, nem akarom őt bántani. Talán érdekel is, hogy mi van vele. Lássuk be, kiskorunk óta remek barátnők voltunk, és ennek a nyoma még mindig nem veszett el bennem. Ahogy mondják, csak azt tudjuk igazán gyűlölni, akit valaha a legjobban szerettünk. És talán ő tud valamit Erin hogylétéről is.
New York-nál egyetlen jobb dolog van: az éjszakai New York. Csodálatos a látvány, az illatok, az emberek, akik mit sem sejtve indulnak el az esti sétájukra vagy éppen beszélgetnek a velük szemben ücsörgőkkel és azon töprengenek, miképpen varázsolhatnák kellemessé az együtt eltöltött órákat. Irigyeltem őket, hiszen engem a szórakozáson kívül más is a városba irányított: egy régi emlék, ami túl elevennek és élőnek bizonyult ahhoz, hogy ne foglalkozzak vele. Pedig megpróbáltam. Nem akartam figyelni rá: úgy tettem, mintha csak egy kellemetlenkedő szúnyog lenne, ami körülöttem köröz és néhanapján a kelleténél erősebben zümmög a fülembe, de időnként felidegesített és akkor utána kaptam, hogy szétzúzzam. Sosem sikerült. Eleget tanult tőlem ahhoz, hogy az utolsó pillanatban mindig kicsusszanjon az ujjaim közül és menedékbe húzódhasson, ami mögül egyszer újra előmászik és ismét a bosszantásomnak szenteli a mindennapjait. És ennek a szúnyognak neve is van. Lucille. Mondhatnám, hogy magamnak kerestem, de túl közel álltam ehhez a lányhoz, ezért friss vámpírként, amikor minden összedőlt körülöttem, szükségem volt rá. Átváltoztattam, pedig tudtam, hogy ezzel megkeserítem az életét, tekintve, hogy éppen terhes volt és a döntésem egyenes utat jelentett a babája halálához. Nem gondolkoztam, képtelen voltam logikusan szemlélni a helyzetet, ugyanakkora nem hagyhattam, hogy meghaljon, amiért egy gyengébb pillanatomban felharaptam a nyakát. Mára beláttam, hogy örökké tartó agóniára ítélni a legjobb barátnőmet, aki mellettem állt, ha kellett, aki velem volt a legnehezebb percekben és aki úgy szerette és vigyázta a lányomat, mintha a sajátja lenne, nem a legmegfelelőbb eszköze volt a szeretetem kinyilvánításának. Ennek már több évszázada, ő mégsem képes elengedni a múltat és rádöbbenni, hogy végül is egészen szép élete volt, amit nekem köszönhet: kapcsolatokat alakíthatott ki, megélhette, milyen szenvedni, vergődni a fájdalomban és azt, miként lehet felállni a legrosszabból is. Harcost faragtam belőle, mellettem megtanult túlélni és élvezni annak minden percét. Hálásnak kellene lennie, nem annyira haragudnia rám, hogy morzsákat hintsen el vadászoknak és elültesse bennük a gyanút, miszerint én tizedelem a lakosságot a keleti parton. A negatív reklám is reklám, de most szívesebben húztam a számat a hírre, miszerint célponttá váltam. - És én hogy hívjalak? – Nem ma kezdte, megérezte, hogy már a park bejáratánál észrevettem őt és követni kezdtem. – Drága legjobb barátnőm vagy a legnagyobb csalódásom? – A másodperc törtrésze alatt termettem mellette a padon, keresztbe tettem a lábaimat és felé fordulva félmosolyt varázsoltam az ajkaimra.
Nem szeretek Lucitól távol lenni - hisz én vagyok az, aki kordában tartja őt -, na meg ki tudja, hogy épp mikor szerveződik ellenem a boszorkányainkkal. Most viszont távolabbra vitt az utam, tekintve, hogy máshol is van elintéznivalóm és ezúton ez most halaszthatatlan. Nem, nem akarom őt bántani: haha, megteszik helyettem a vadászok és azok az ellenségei, akiket magára haragított. Ne is palástoljuk, akad belőlük bőven. Nem, én csak maradok egy olyasmi szálka a szívében, amit ősidőkig hordani fog. Amíg ő él, addig én is élni fogok; ezúton pedig fáradhatatlanul fogom törleszteni mindazt, amit tett velem. Egyesek hajlamosak elfelejteni az éveket, én viszont nem. Alighanem ez nem meglepő, mivel alakulhatott másként is a helyzet. Ugyanakkor talán annyira nincs panaszra okom, viszont a gödörből nem ő húzott ki, hanem csak ő lökött bele. valahol talán utólag annyira nem is bánom, hisz talán e nélkül nem ülhetnék most a trónon, gyönyörű koronával a fejemen, Chanel-be öltözve; mellettem pedig az én egyetlen királyommal. Csak egy rossztett, hogy kényem-kedvem szerint tehetem pokollá úgy az életét, ahogy nem szégyellem. - Ó, - Dorombolok fel ördögien. - A szürke kisegér cincog a cicának? - Folytatom ugyanolyan hangnemben, aztán karjaimat szétterítem a pad háttámláján. Ugyanakkor akaratlanul is, de hátradöntöm a fejem és jólesően vigyorgok a dolgon bestiálisan. Én volnék az ő édes, egyetlen csalódása? Mégis miért mond ilyeneket rám? Azonban nem fogom megkérdezni, mert a végén még őt hoznám kellemetlen helyzetbe, mert nem tudna rá értelmes választ adni. Nem hiszem, hogy olyasmit tettem eddig, amit ok nélkül tettem volna. Egyébként is, talán hálát is adhatna: a vadászok csak a jéghegy csúcsa. A Daemonium koven egyik fője vagyok, több száz boszorkánnyal a hátam mögött és mindemellett a koven királya is az én kezem alatt áll: alighanem ez nem meglepő. Én változtattam vámpírrá és én is adtam vissza az én édesemnek a képességét. Biztosítottam magamnak hatalmat, amivel bármikor széttaposhatnám. Lássuk be, a vadászok könnyen kicselezhetőek és könnyeden legyőzhetőek, legalábbis azoknak, akik már ismerik a taktikájukat. Tatia is ilyen, ismeri a vadászok minden titkát, így hát cseppet sem félek attól, hogy netán otthagyná szegény Tatia a fogát. Nem, ismerem én annyira, hogy a vadászokat kis kellemetlenséggel ugyan, de lepattintja. Nem fogok rá nagyobb terhet tenni, mert ahhoz még fontos nekem. Valamennyire még. - Nem kell sehogyan sem hívnod... - Gyerekgyilkos. Nem teszem hozzá, habár megérdemelné a nevezőt. Talán elfelejtette, hogy miatta halt meg egy olyan magzat, akinek két hónap sem kellett volna, hogy világra jöjjön. - Alighanem nem miattad vagyok itt. Talán Erin annyira megutált téged az én hazugságaim nélkül, hogy még a Föld felszínéről is eltűnt? - Hangom komollyá válik. Érti, hogy mire mondtam azokat a bizonyos hazugságokat. Annak ellenére, hogy csúnyán elbánt velem még nagyon régen, nos, a lányának csupa szép hazugságokat mondtam az anyjáról, míg az apja az igazat mondta a gyermeknek. - Talán te tudod, hogy hol van. - Tudja jól, hogy annak a kislánynak sohasem ártanék. Nos, igen, az a nagylány még mindig kislány az én szememben. Nagyon magaménak akartam őt, mivel hiányzott a saját gyermekem. Ezt Tatia is tudja, hogy nagyon szerettem Erin-t és ezúton az aggodalmam sem jogtalan. Nem bántani jöttem most őt, de ha nem ad értelmes magyarázatot Erin hollétéről, valószínű másítanék a szándékaimon.
Kezdőlap
•
| music: - | word: ×××
•
||