Sokan azt gondolják, hogy az emberek rosszak, és gonoszak. Igen. Sajnos a feltételezésüket alá lehet írni. Az ember elpusztítja a fákat, a növényeket, az állatokat, a társait, s maga földet. Én nem akarok ezek közé tartozni, én jó ember akarok lenni. Szerettem mindig is másokon segíteni, de hiába, ugyanakkor nagyon egyszerű felidegesíteni. Szokás mondani; óvakodj a türelmes ember haragjától. S ezzel végeztem huszonöt diákot. Hogy gyötör a lelkiismeret? Valahol nem, de valahol igen, megöl a tudat, hogy képes voltam ezt tenni, csak mert önző voltam. De mit tehettem volna mást? Hagytam volna azt, hogy belerángassanak valamilyen hülyeségbe, vagy megöljenek? Azt nem hagyhattam. Szeretek élni, szeretem az életem. Minden álmom az volt, hogy egyszer egy állatkertben gondozó lehessek. Fókákat akarok etetni, nevelni. Soha nem gondoltam arra, hogy bármit is tegyek azzal, hogy boszorkány vagyok. Nem akarom fejleszteni, félek, hogy egyszer elszáll a ló alólam. Én nem akarok olyan lenni, mint a többi boszorkány. Aligha tudok néhány dolgot. Csupán csak az érzelmeim irányítják az erőm, nem én akarom azt, ami történik. Haragudtam arra a huszonöt diákra. Azt akartam, hogy felgyulladjanak. Végül ez megtörtént. De nem akartam!
A külsőmet sem viszem túlzásba. A lehető legjobban igyekszem magam takarni. Szeretem az egyszerű pulóvereket, és a farmernadrágokat. Ámde, mindig is a sötét színek voltak az ideáljaim, ritka eset, ha egy színes ruhát lát rajtam valaki. Többek közt bokáig érő, fekete szoknyát viselek, egy egyszerű fekete felsővel.
De ne gondolja azt senki sem, hogy én egy megöregedett tinédzser vagyok. Például nagyon szeretek a hajammal foglalkozni. Szép szőkés barna, dús, mellemig érő hajkoronám van. Többek közt kivasalom, de ha kivételes alkalom adódik, gyakorta begöndörítek rajt néhány vékony tincset.
Az alkatom vékony, nem igazán rendelkezem teltebb idomokkal. Nem bánom, mert ha talán egyszer valaki megszeret, egy fiú, nem azért fog szeretni, amiért telt keblekkel, hátsóval rendelkezem, hanem magam miatt, aki vagyok. De ha oda jutok, hogy az illetőnek mesélni kell magamról? Hogyan fogom neki azt elmondani, hogy huszonötszörös gyilkos vagyok?

Név » szólj, ha kitaláltad.
Kor » 15
Multik » ne akard tudni.

- Ülj le, kérlek. – Utasít a rendőrtiszt, miközben fáradtan állok az asztal előtt. A szoba üres, csupán csak egy asztal, és két szék van a végén. Pontosan jól tudom, hogy miért hívattak ide, de semmi bizonyítékuk sincs arra, hogy én öltem meg huszonöt diákot. Én magam tudom, hogy én tettem, de arról nem tehetek, hogy ők provokálták.
- Tudja mit? Menjen a jó büdös francba! –csapok rá erőteljesen az asztalra, majd a csukott ajtóhoz rohanok, majd azt tenyereimmel csapkodom, majd torkom szakadtából üvöltözöm.
- Engedjenek ki azonnal! – kiabálok. A rendőrtiszt nyugodtan ül a helyén, ott, ahol volt. Tudtam jól, hogy nem fog kiengedni, de mi mást tehetnék? Nem csináltam semmit sem, csupán csak az a huszonöt diák megérdemelte azt, amit kaptak!
A szoba két sarkából megindul felém két rendőr. Végül a másik sarokba húzódom, miközben közelednek hozzám, jó szorosan a falnak húzódom.
- Menjenek innét! – ordítok rájuk torkom szakadtából, de hiába volt mindez. Két karomnál fogva kaptak fel, hiába is ellenkeztem, rugdostam őket, akkor is leültettek a székre, míg végül az egyik a karomat szorongatta.
Élesen néztem rá, pokolian, mintha a tekintetemmel meg akarnám ölni az őrt. Nem féltem tőle, még akkor sem, ha akkora, mint otthon a ruhásszekrényem.
- Ne ellenkezz. Csak még rosszabb lesz. – Figyelmeztet engem idill hangon, midőn engem kiver az ideg. Nem válaszolok még egyelőre semmit sem, hiszen jobb, ha nem mondok semmit sem.
Csak azt figyelem, hogy milyen fiatal az idegen férfi. Talán a húszas éveiben járhat, valószínű nem házas, hiszen az ujjain nincs egy darab gyűrű sem.
Végül kényelmesen hátradőlök a kényelmetlen széken, két karomat pedig összefogom melleim előtt, vigyorogva ezután a nyomozóra.
- Ez itt Miami. Itt van halálbüntetés, te pedig már elérted azt a kort nemrégiben... – nézegeti az anyakönyvi kivonatom - Tehát elítélhető vagy. – Csapja végül elém a halott diákok képeit, akikkel elég rondán elbántam. Nem néztem oda a képekre, csupán csak a nyomozót figyeltem, akiből sugárzott az elszántság, és az, hogy biztosra veszi, hogy én voltam a tettes.
- És van bizonyítéka? – kérdezem tőle egy ravasz mosoly keretében, s ezt követi egy határozott, elszánt nézés is. Lehetetlen lesz engem megszorongatni, hiszen nem akárhogyan végeztem a diákokkal. A varázslat nagyon egyszerű volt, ámde, nem találtak semmilyen bizonyítékot ellenem.
- Van, Braylin. – Ejti ki a nyomozó a nevemet, én pedig egyenesen meglepődöm, hogy még is mi az a bizonyíték. Nem nyúltam a diákokhoz, kamera sem lehetett a teremben, mi volna az?
- Az is épp elég, hogy te láttad azt a huszonöt diákot utoljára. – Csak az ő, határozott hangja hallatszik a kihallgatóteremben.
- Ezért még nem ültethetnek villamosszékbe. – dőlök előre, miközben rákönyökölök az asztal szélére, és végig a nyomozót figyelem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a következménye. Nem szeretném az életemet letölteni a börtön mélyén, valamit ki kell találnom. A nyomozót nem ölhetem meg, elvégre kamera, és két őr is van itt. Nem tehetek mást, mint azt, hogy tagadom a tényeket, amiket valójában elkövettem.
- Az édesanyád elmesélt rólad néhány dolgod, milyen gyerek voltál, de szeretném, ha te mesélnél magadról egy kicsit. – Ekkor rám néz biztatóan, majd egyet kacsint. Nem értem, miért kacsintott, hiszen nem lenne rá oka, hogy segítsen.
Nem sokkal ez után intett az őröknek, hogy távozzanak, míg végül azok engedelmesen távoztak az ajtón kívülre. Ám tekintetem továbbra is hanyag volt, nem válaszoltam semmit sem a kérésére. De erősen gondolkozom azon, hogy elmondjam –e az igazat. Túl nagy bajom úgy sem származhat. Boszorkány vagyok, meg tudom magam védeni.
- Nem én választottam ezt az életet. – Kezdek bele végül, ahogyan megrázom a fejem, s egyik tincsem fülem mögé tűröm. Arcom most már sokkalta megkönnyebbült, mint az előbb. – Amikor idejöttem ebbe az új iskolába, bíztam benne, hogy itt majd olyan lehetek, mint egy normális ember. – ekkor hirtelen a hallgató nyomozóra nézek, akinek rezzenéstelen volt az arca.
Meglepődtem, hiszen az utóbbi mondatomban utaltam arra, hogy én nem olyan ember vagyok, mint a többi. Más vagyok, mint a többiek, és én nem ezt az életet választottam. Ezért nem ítélhetnek el!
- Azt hittem, hogy majd szeretni fognak az emberek. Az első nap az iskolában úgy voltam az egésszel, hogy itt minden más lesz. De végül nem. – Tekintek le a halott diákok fényképeire. Rájuk merek nézni, hiszen megérdemelték azt, amit tettem velük.
Végül eltűröm a hajam a nyakamnál, és megmutatom a nyomozónak a sebeket, amiket ejtettek rajtam először.
- Látja ezt itt? – fordítom el a fejem, hogy jobban lássa a nyakam. Ekkor ő jobban megnézi, majd bólint
- Folytasd. – utasít arra, amit elkezdtem. Látszik rajt, hogy érdekli a dolog. A nyomozó tényleg érti a munkáját, és érdekli minden egyes tény, és még az is, hogy miért lepett be ennyi seb a testem majdnem minden tájékán.
- Az egyik ribanc belenyomta a cigarettacsikkét, miután elszívta. – kitapogatom a sebemet, s ott a seb helyén be is mélyül az ujjam begye, így tudtam, hogy arról a sebről beszélek.
- De miért tették ezt veled? A semmiért senkit sem rendeznek el így. – Látom rajt, hogy próbál megszorongatni, hogy valljak magamra olyant, ami egyáltalán nem is igaz, amit nem követtem el. Nem tettem semmit sem azon kívül, hogy megöltem azt a huszonöt diákot. Nem érzek bűntudatot miattuk, hogy meghaltak.
- A tudásom sokkalta nagyobb, mint az átlagosnál. A tanárok jobban kedveltek engem, mint a többieket. Nem drogoztam, vagy cigiztem. Nem csináltam semmit sem! – Mutatok magamra, midőn szótagolom az utolsó mondatom. Azután elhajolok az asztaltól, majdan újra a képeket bámulom. Meglátom végül a lányt, aki vagy öt fiúval terrorizált, meg akartak erőszakolni, de én ebbe nem mentem bele. Végül ugyanezt elmondom a férfinak, aki mindvégig bólogat, ámde nem szól egy szót sem.
- Ha én nem végzek velük, megöltek volna. – suttogom mindezt, midőn ekkor egy könnycsepp szalad le arcomon. – Igen, megöltem őket. – állok végül fel a széktől, majd két karomat kinyújtom, majd ránézek könnyes szemekkel. – Gyilkos vagyok, végeztem huszonöt diákkal, nem is akárhogyan. – Két tenyeremet az asztalra helyezem, majd ránehezedem, ahogyan előredőlök, és a férfit figyelem.
- Egy boszorkány mit is tehet? Látja, égési sérülések vannak rajtuk. Valamelyiknek a fele teste hiányzik, hiszen annyira elégtek. – minden egyes szavamat meglököm, nem tudok egyenletes hanglejtéssel beszélni, hiszen annyira felzaklatott az, hogy ezeket magamtól hallom – Felgyújtottam őket. Csak gondoltam a tényre, és végül mindegyik diák lángba borult. Tudja, milyen jó érzés az, hogy az ember azt érzi, hogy többé nincs veszélyben? Mintha maga a mennybe került volna. – magyarázom neki könnyekkel telve, de most már egyre inkább elhalkulok.
- Mondjon már végre valamit! – üvöltök rá, miközben ezzel egy időben mindkét tenyeremmel az asztalra csapok. Teljesen kitértem magamból, még soha nem kiabáltam senkivel sem a férfin kívül. Idegesített, hogy nem mond semmit, számomra ez még jobban kényszerítés volt, hogy tálaljak ki mindent. Ó, igen, nagyon ravaszak tudnak lenni a nyomozók.
- Az a szerencséd, hogy a kamera ki van kapcsolva. Az őröket pedig kiküldtem. – Szólal végül fel teljesen nyugodt hanggal. Látszott rajt, hogy félig teli van a pohara, ura a helyzetnek. Hiába kiabáltam vele, akkor is úgy érzem, hogy ő van sokkalta felettem, én pedig alul, hiszen nem tehetek semmit sem. Lehet, hogy boszorkány vagyok, aki bárkivel el tud bánni fél kézzel, de nem akarom, hogy a rendőrség örök életemre a nyomomban legyen.
Bólintok egyet, ahogyan letörlöm könnyeim, végül leülök.
- Kérem. Én nem akartam őket megölni. Én jó vagyok! – Zakatolok, végül teljesen eltörik a mécses, mikor kiejtem, hogy én jó vagyok. Ez így is van. – Soha nem drogoztam, egy csepp alkoholt sem ittam soha, szűz vagyok, jó tanuló, mi velem a baj? – kiabálom hozzá a szavakat, teljesen kifordulva magamból, hiszen követem a kérdésemre a választ.
- Az, hogy huszonöt diákot megöltél, Braylin. Az imént ezt be is vallottad. – Szólal fel végül, majd feláll a székéből. Ez a nyomozó valami eszméletlen. Alig szólalt meg, de tálcán adtam meg magamat.
- És most mi lesz? Velem is ugyanez lesz? – kérdezem tőle aggódva. – Ezt nem teheti, kérem! – könyörgök neki, s azonnal fel is állok a helyemről, majd letérdelek elé, két tenyeremet egymásba fonva. Arcom teljesen piros, mintha csak hideg dér csípte volna meg, de csak az izgatottságtól vagyok ennyire piros, és a könnyektől.
- Nem teszünk veled semmit sem. – nyugodtan beszél hozzám, majd végül felsegít a földről, és rám néz. – Szeretném, ha erről nem beszélnél senkinek sem. A falakon kívül majd azt mondom, hogy baleset történt, te pedig túlélted. A sérülések is igazolhatják, hogy te is ott voltál. – hangja nyugtató volt, nyilván azért, hogy ne idegeskedjek még jobban. Eleinte felkészültem rá, hogy megölnek, de végül a nyomozó megmentett.
- Önvédelemből tetted azt, amit. De ezt mind tartsd itt bent, és ne említsd soha senkinek. A te érdeked. – Mondja, miközben homlokomra mutat, majdan elfordul, és összeszedi a képeket, és egy borítékba csúsztatja őket.
De ekkor kattan egyet az ajtó, ami arra utalt, hogy nyitva áll előttem. Még egy nézést vetek a tisztre, majd távozóra fogom.  Ahogyan kilépek az épületből, azonnal a falnak dőlök, majd óvatosan lecsusszanok, s még térdem közé hajtom könnyes, piros arcom.
- Én jó vagyok. Nem vagyok rossz. Én jó vagyok. Nem vagyok rossz... – mondogatom magamhoz, ami közben óvatosan dülöngélek előre, és hátra. Miért tettem ezt?