Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 28, 2015 11:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Christine
good morning, sunshine
A szokatlan és egyelőre teljesen ismeretlen neszek már hajnalok hajnalán – nekem teljes mértékben annak tűnik – kizargatnak az ágyból. Először is közel húsz évet éltem tökéletes magányban, ami alatt az egyetlen személy, aki zajt okozhatott, én magam voltam. Minden egyes napom síri csendben kezdődött, hacsak én nem vertem cintányérokat a saját fejem felett. Aztán az utóbbi időben voltam olyan kedves, hogy Daisyt szórakoztattam a társaságommal, amíg a nyakán lógtam. Annak a lakásnak a hajnali neszeihez időközben már egészen hozzászoktam. De ez most egészen más, és ezt abban a pillanatban megérzem, ahogy kipattannak a szemeim. Egészen furcsa, hogy valaki rajtam kívül is szívesen veszi használatba a konyhát ilyen korai órán. Meg úgy egyáltalán furcsa itt minden, ez a ház, az új otthonom, az új lakótársaim. Bár egyelőre csak Chrissyt nevezhetem annak, hisz a drága ikre valahol a városon kívül folytat valami szupertitkos, szuperfontos nyomozást. Hát nem érdekes? Azok a maszatos képű kölykök, akik folyton a sarkamban lógtak húsz évvel ezelőtt abban a reményben, hogy szakítok rájuk időt, és leülhetünk videojátékozni, vagy segítek nekik kiszökni éjjel, hogy együtt részt vegyünk valami szülők által szigorúan tiltott dologban, mostanra felnőttek, és miközben ők dolgoznak, meg hasonló komoly dolgokat csinálnak, én szinte egy percet sem öregedtem, és nem csinálok semmi értelmeset. Háh, tök buli. Na de kanyarodjunk csak egy kicsit vissza! Említettem, hogy új otthonom van? Bizony ám! Az új erőhöz és hatalomhoz az dukál. Mert hát a méltán hírhedt Gemini koven vezetője mégsem csövezhet idegeneknél, mint egy igazi hajléktalan. Tulajdonképpen már korábban is megtehettem volna, hogy az örökségemből, ami két évtizeden át kamatozott egy számlán, veszek egy takaros kis házikót, de semmi kedvem nem volt céltáblát akasztani a hátamra, és felfedni a kilétemet, illetve állandó lakhelyet keresni addig, amíg be nem biztosítottam a helyemet a családban. Luke legyőzésével ez azonban – többé-kevésbé – végre megtörtént, úgyhogy most már megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit hátra dőljek, és élvezzem is az életet. Na nem mintha nem számítanék rá, hogy a drága őseim előbb vagy utóbb kifejezik nem tetszésüket. Remélem, legalább látványosan csinálják majd. Imádom a parádékat. Kiszökkenek az ágyból, és tele vagyok energiával, amiket mielőbb le kell vezetnem, szóval máris valami csínyen töröm a fejem. Szerencsére ötleteknek sosem vagyok híján, de tekintve, hogy Christine és a tesója azon kevesek közé tartozik, akik valóban megtűrnek, sőt, mellettem állnak, az izgi ötleteim felét alapból el kell vetnem. Mire túl vagyok az öltözködésen, mosdáson, már palacsintától illatozik az egész ház. Hmm... mennyei. Az egyik kedvenc bűbájommal láthatatlanná teszem magamat, készen a csínytevésre, mely kibontakozóban van már, és lesétálok a konyhába. A kuzinom épp az első falatjához készülődik, és stílusosan jó étvágyat is kíván magának. Visszafojtom a nevetést, majd megfogom a tényárját, és magam elé húzom, csak ezután jelenek meg közvetlenül mellett. - Ó, hát igazán köszönöm, drágám, de a nevem még mindig Kai – kacsintok rá, majd a palacsinta fölé hajolok, ám egy pillanatnyi habozás után végül lebiggyesztem az ajkaimat. - És a kávém? - tekingetek körbe, végül rosszallóan csettintek a nyelvemmel. - Így nem az igazi – ingatom a fejemet megjátszott kedvetlenséggel, majd felállok, hogy készítsek magamnak egy feketét, és ha már itt vagyok, minimum három darab palacsintát is összedobnék. Különben sem ettem volna meg az újdonsült lakótársam reggeliét. Ha van valami, amit szívesen csinálok, a bajkeverésen kívül, az a főzőcskézés. Ezt Daisy is aláírhatja. Szerintem ez volt az igazi oka annak, hogy elviselte az idegesítő jelenlétemet a lakásán.
Palacsinta. Ez volt az első gondolatom, mikor felkeltem, és magam is meglepődtem ezen, hisz csak tegnap költöztem be új lakóhelyemre. Normális esetben valami szokatlan érzésnek kellett volna elfognia, amitől úgy érzem, hogy nem tartozom teljesen ide, de ez nem érkezett meg. Teljesen jól éreztem magam, legalábbis így volt, amíg nem éreztem a gyomromban azt a bizonyos húzást. Az éhséget. Sosem voltam nagy étkű, de ha egyszer megéhezek képes vagyok két és fél embernyi adagot megenni, főleg, hogyha palacsintáról van szó. Úgy gondoltam ez lesz a tökéletes alkalom, hogy hivatalosan is felavassam a konyhát, melyet nem igen használhattak eddig, legalábbis a kinézete alapján. Talpamat lágyan simogatja a szőnyeg, mikor lerakom lábamat rá és egy pillanatig élvezem ezt a melankolikus hangulatot, ami rögtön felkelés előtt üt fejbe. Álmomban Vele voltam, minden olyan színes volt és valódi, mintha csak egy emléket éltem volna át újra és újra. Kezem alig láthatóan szorul ökölbe és szám keskeny vonallá formálódik. Most már itt vagyok és Malachai... vagyis Kai segíthet bosszúm elérésében. Visszatért, ami a család megrökönyödését okozta, de én valahogy vártam. Persze nem tudtam, hogy vissza fog jönni, mégis éreztem a változást a levegőben, s lám. Itt van. Gyorsan felkaptam magamra a már kikészített felső és nadrág párost, majd a lépcsőn lefelé menet gyorsan átsuhantam a kefével a hajamon. A kefét pedig csak ledobtam az egyik asztalra. Majd később visszaviszem a helyére, most az éhségemmel fogok foglalkozni. A hűtőt kinyitva kicsit elámultam, hogy mennyi minden van felhalmozva. Őszintén szólva, abban a hitben voltam, hogy még le kell ugranom a sarki boltba, ha nem akarok éhen halni. Kikapkodtam a hozzávalókat, előszedtem egy nekem tetsző serpenyőt és nekiláttam a munkának. Még a nagymamámtól tanultam a receptet és titka nem más, mint a feldobás. Kétszer kell feldobni és megpördíteni a palacsintát, hogy biztosan átsüljön és finom legyen. Egy feldobás. Pördítés. Sercegő hang. Még egy dobás és pördítés. Nem is vártam ki, hogy még egyet csináljak, egy tányérra tettem azt az egyet, hogy kihúljön és szirupot öntöttem rá, amit az egyik felső polcon találtam. Hogy pontosan milyen szirup, azt majd az első harapásnál kiderítjük. - Jó étvágyat, Christine - mondtam csak úgy magamnak félhangosan, nem reménykedtem benne, hogy valaki is meghallja, hisz eddig semmi hangot sem hallottam a házból. Talán majd most.