Nem akarom, hogy sajnálkozásnak vegye a jelenlétemet, hogy azért vagyok itt, hogy mindössze állandóan piszkáljam. Segíteni akarok, mert nem csak testileg vannak korlátozottságai, de az elméje sincs teljesen rendben. Bármennyire is bántóak a szavai igyekszem nem azzal foglalkozni, hogy mennyire megsértett. Kinek ne fájna az, hogy kis híján egy púpnak tartják, amitől nem lehet megszabadulni? Persze megértem az ő helyzetét is, hogy mennyire tehetetlennek érzi magát, de nem akarom, hogy bármi baja essen és ezért akarom állandóan a kezét fogni még akkor is, amikor nincsen rá szüksége. Főleg, mivel sokszor kiesnek neki a dolgok, mintha nem is szóltam volna hozzá. Azt még mindig nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy már csak egy testvére van életben. Hogy az ikertestvére meghalt. Mégsem érzem azt, hogy ezt nekem kellene elmondanom neki. Ahogyan igazából azt sem bírnám végignézni, ahogyan felemészti ez az egész. De az is lehet, hogy pár perc múlva beütne nála a sötétség és semmire nem emlékezne az egészből. Akkor pedig végképp nem lennék képes arra, hogy még egyszer elé tárjam az igazságot. Az már tényleg nem menne.
A kanapén kuporgok és gondolkozom a szavain. Szeretek itt lenni, szeretek vele lenni. Egyszerűen nem látom semmilyen árnyoldalát a helyzetnek. Az, hogy egy kicsit piszkálódós és harapós az benne volt a pakliban. Tudtam, hogy mire vállalkoztam, amikor idejöttem. Mégis valahogy ki kell találnom valamit erre a helyzetre, hogy igazából jobbá tegyem. Mindkettőnk számára. Mert az egyikünknek sem jó, ha nekiesünk a másik torkának. Mert semmivel nem leszünk előrébb.
– Ha kell segítség, akkor szólj. – Nem ugrok a segítségére bármennyire is van bennem egyfajta inger, hogy most odarohanjak és segítsek neki. De önállónak kell lennie. Mert idővel talán képes lesz visszatérni ahhoz a férfihoz, aki egyszer volt. Lehet azonban, hogy ehhez egy csoda kell, de semmi sem lehetetlen. – Nem mondtam semmit. Jól érzed magad? – Nagy szemekkel figyelem őt, szinte már ijesztően. Le sem veszem róla a szemeimet és próbálom kiolvasni a mozdulataiból, hogy mennyire van képben önmagával. Az egész beszélgetés kiesett neki, vagy egyszerűen csak a vége? Nem tudom, de nem is igazán számít. Mert igaza volt. Hagynom kell, hogy képes legyen hinni magában. Nem lehetek az édesanyja. A barátjának kell lennem.


|| béna, bocsi. kiestem picit a helyzetből.

Hálásnak kellett volna lennem. Nem, nem a sorsnak, hogy idejuttatott, hanem neki, hogy segített, de nem ment százszázalékosan. Idegesített, hogy csak erősebben kezdem el érezni, tehetetlen vagyok, és minden morgolódásom pontosan oda vezetett, hogy ezt a tudtára is hozzam. Ezzel lehet, hogy épp az ellenkezőjét értem el nála, mint kellene, de nem zavartattam magam. Ez talán önzőség volt, kicsinyes hozzáállás, ugyanakkor mániákusan próbáltam visszatalálni ahhoz, aki voltam.
Megforgatva szemeim hallgatom, a plafonra bámulok, várva, hogy befejezze végre. Komolyan nem értettem, miért nem látta be, reménytelen vagyok és miért nem állt még odébb. Nem ő lett volna az első, de lehet, hogy az utolsó, mert nem akartam senkit, aki pesztrál egész nap. Valahogy megoldottam volna mindent. Csak rá kellett jönnöm, hogy hogyan, milyen módon.
-Gondoskodj magadról. Ha kell, még külön fizetek is, hogy elmenj, de nem vagy az anyám.-emelem fel hangom, aztán magasba emelem a kezeim.-Örülök, hogy a lakás tetszik, tőlem be is költözhetsz, a tied lehet, a testvéreim amúgy sem a sűrűn hazajáró típusok. Plusz, nem érdekel, hogy mivel akarod elütni a szabadidőd, hogy leiszod magad vagy sem. De megfulladok melletted.-életemben először mondom ki, hogy mit gondolok az egész helyzetről, lehet, hogy lelkébe taposok ezzel, mert Brenna nem olyan lány volt, aki ezt megérdemelte volna, bárkitől is. Törődő, kedves, mosolygós fiatal volt, aki fogalmam sincs milyen indíttatásból, de elviselt. Az, hogy egyfolytában a házban lóg, viszont kezdett igazán frusztrálni. Mert az, ha csak órákat töltött volna itt, takarítani meg főzni, esetleg sakkozni, azt mondom, hogy rendben van. De az, hogy úgy lesi minden mozdulatom, mintha az anyám lenne, na az már kezdett megfojtani.
Igaza volt, nem biztos, hogy sokáig bírtam volna, de ha esélyt sem hagy, hogy küzdjek, akkor semmi értelme ennek az egésznek. Sem annak, hogy itt van, sem annak, hogy én itt vagyok, de még annak sem, hogy élek, lélegzem.
-Csak hagyd, hogy legalább elhiggyem, menne.-nem tudom, hogy ezt most inkább dacolva vagy kérve mondom, de a lényegen nem is sokat változtatna. Nem mehet ez így tovább, mind a ketten tudjuk, hogy én bele fogok őrülni a semmittevésbe. Igaza volt, egy nagyra nőtt bébi voltam, csak a bajt az okozta, hogy önálló gondolatokkal is bírtam már.
Aztán jön a filmszakadás. Eltűnik a szobából, miután bevisz egy jó erős ütést szavaival, és fogalmam sincs, hogy meddig meredtem magam elé az ágyban ücsörögve. A gondolataim elkezdtek egy barna hajú, ragyogó kék szemű lány körül forogni, aki határozottan nem ő volt. Megrázom a fejem, de Brenna már nincs a szobában. Ismét rám tör a kényszer, hogy emlékezzek, de nem tudom, hogy mire kellene igazából fókuszálnom, hogy menjen is.
Felküzdöm magam a székbe, aztán elindulok a nappali felé, mintha onnan jönne a hang, ami jelzi, ott foglalta el magát. Majd örömittas mosoly szökik arcomra, mert a tálca a lábamon pihenve teljes épségében szállítja a reggelim maradékát és a tányérokat. Aztán a pultra teszem a tálcát.
-Rendben, nem lesz nehéz. De mielőtt elmentél a szobából, mondtál valamit?-érdeklődöm, míg megnyitom a vizet, és amikor rájövök, hogy a mosogatás nem megy olyan könnyen, a mosogatógéphez gördülök, bepakolom az edényeket és elindítom. Mondhatni, lustáké a világ. De az igazság inkább az, hogy a székből nem érem fel a mosogatót, viszont leleményességben nincs hiányom jelenleg. Várom a válaszát, de tartok tőle, hogy összerakja, miért kérdeztem ezt, hogy megint kiesett egy kis részlet, pár perc talán, és ismét előtör belőle a gondoskodó, aggódó anya, ami ilyen fiatalon is tökéletesen benne él.

Nem irigylem azért, hogy ilyen fiatalon ilyen keserű sorsot szánt neki az élet, de bármennyire is figyelek oda rá minden egyes pillanatban nem azért teszem, hogy emlékeztessem arra, hogy béna vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen csak szeretnék egy segítőkész embernek tűnni még akkor is, ha ez mondhatni egyenlő jelen pillanatban a lehetetlennel. Mert valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy ő nem képes erre meg arra. De végül nem én hozom fel, hanem ő az, aki állandóan azon van fenn akadva, hogy mennyire tehetetlen, mikor én soha nem úgy nézek rá. Egyszerűen csak azt hiszem pusztán a segítségemmel az éreztettem vele, hogy az.
– Tudod ez az egész nem az életem álma. Egy óriás bébiről való gondoskodás, de eldöntöttem, hogy magamról egyedül szeretnék gondoskodni ez pedig téged is magában von. Mellesleg ne csinálj úgy, mintha annyira szörnyű lenne. A lakás gyönyörű, te pedig nem vagy olyan rossz, mint amilyennek beállítod magad. Azt pedig sajnálom, hogy egy korombeli lánytól azt várnád el, hogy egy bárban rázza a hátsóját, vagy éppen iszogasson valakivel. Ez annyira nem az én világom. Néha jó érzés, de nem vagyok benne biztos, hogy állandó jelleggel tudnám csinálni. Ez igazából társaságfüggő. - Tudom, hogy ennek legalább a felére nem volt kíváncsi, de ő volt az, aki felhozta, hogy nem úgy élem az életem, ahogyan egy velem korabeli lánynak kellene. Nem akarok olyan lenni, mint az átlag. Az most ekkora bűn lenne? Mert, ha igen akkor lelkesen várom a büntetésemet érte.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem fogod bírni. A kérdés az, hogy meddig. – Egy átlagos embernek is néha szüksége van mások segítségére, de ő még inkább rám van utalva. Nem fogok durcás kisgyereket játszani, ha esetleg mégsem lesz rám szüksége egyáltalán, bár nem reménykedem ilyesmiben. Előbb vagy utóbb az izmai majd feladják és akkor szüksége lesz rám. Néha nem is érzi, hogy közeledik a pillanat, amikor már nem bírja, egyszerűen csak bekövetkezik. Vagy kiesnek neki a figyelmeztető jelek.
– Meglehet, de ne mondd azt, hogy nem érdemelted meg. – Rákacsintok, majd ott is hagyom a szobában és habár bűntudatom van, amiért így elviharoztam, nem fordulok vissza. Egyszerűen ledobom magam a kanapéra. Eldöntöttem, hogy nem fogok semmit csinálni. Mindössze figyelem, hogy mit csinál, lehetőleg nem túl feltűnően és akkor meglátjuk, hogy mennyire fog egyedül boldogulni. – Hát, akkor hajrá. Nagyfiú módjára mosogass el magad után, és ágyazz is be, persze. Tégy úgy, mintha itt sem lennék. Mutasd meg mennyire nincs rám szükséged. – Minden érzékem ki van éleződve rá, de ezt nem kell neki tudni. Aggódom miatta. Belopta magát a szívembe. Nagyon magamra venném, ha esetlegesen valami baja lenne.

A szörnyű tény, hogy már-már tetszett, zsémbes mivoltom ellenére is elvisel, nem olyasmi volt, amit kimutattam volna bárkinek is. Igazából a társaságnak örültem, pláne, hogy erőltette az agyam, ne kapcsoljon ki. Néha ugyanis hajlamos voltam a gondolatok között elveszni és ha beszélt hozzám valaki, egy ideig figyeltem, aztán mintha filmszakadás lett volna, pár másodperc, perc úgy esett ki, mintha soha nem is létezett volna. Kicsit frusztráló, de nem utolsó sorban még egy hátránya az eddig sem túl fényes helyzetemnek. A lelki, szellemi és testi roncs hozzám képest kispályás volt, és a poén az egészben, hogy fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt az állapotot. Nem beszéltem senkinek sem arról, mint mentem keresztül, ami előnye, hogy nem néztek még hülyébbnek, hátránya, hogy kezdtem azt hinni, be fogok csavarodni. Egyik sem jó érzés, sőt, épp ellenkezőleg.
-Neked meg nem úgy kellene viselkedned, mintha az lenne életed álma, hogy ebben a házban dekkolj, mellettem. Ez nem normális, pláne nem a te korodban.-nem voltam annyival idősebb, de azért lássuk be, ő volt a fiatalabb, és az egészségesebb, bőven kihasználtam volna a helyében ezt, s meg sem álltam volna éjszakánként egy bárnál. Minimum hatot végigjártam volna. a régi szép idők. Vannak egyébként ilyenek? Voltak? A gondolatoktól megrázom a fejem, mondom, hogy kezdek becsavarodni, néha olyanokon rágódom, ami másnál nem olyan abszurd hatást keltő, mint nálam. Ráadásul úgy viselkedtem, mint egy hisztis kisgyerek. Egyre jobb és jobb lesz ez a nap is...
-Bírni fogom.-dacolok vele, de tudom, hogy kicsi az esélye annak, hogy valóban bírjam. Mennyi? Úgy pár óra és feladom úgy is, mert nincs az az erőmennyiség még a testemben, hogy sokáig bírjam. Ezért kezdtem el a karjaim edzeni. Hátha azzal előrébb jutok, mert bár így is már képes voltam pár percig a lábamon állni, menni csak akkor tudtam, ha kapaszkodtam, tartottam magam, és valószínű régen nem vetettem el az egészséges életmódot meg az edzőtermeket, mert nem vagyok egy pilicka, egyszálbélű gyerek.
-Ez a jobb egyenes csúnya volt, még tőled is.-arcomra mosoly szökik, napok óta először egy őszinte mosoly, ami kifejezi, hogy cseppet sincs ellenemre a csipkelődése, sőt, a szópárbaj sem. De akkor sem fogom feladni, még ha igaza is van.-Válaszolva, majd akkor, ha látom értelmét.-már csak az hiányzott, hogy nyelvet öltsek rá, de annyira azért még nem vagyok gyerekes.
Mondok neki még valamit, aztán arra leszek figyelmes, hogy egyedül vagyok a szobában. Összevonom a szemöldököm, képszakadás. Megint. De fogalmam sincs, hová ment. Körbenézek a szobában, a mankó tőlem vagy három méternyire van a székem úgy egy méterre az ágytól. Felnyögök, majd összeszedem az erőm és felülök az ágyban. Összeszedve az erőm, lára kecmergek és előre lépek egyet, és egyenesen a székbe zuhanok, mert ez inkább zuhanás volt, mint ülés. Elkerekezek a tálcáért, ölembe helyezem, aztán lassan kigurulok a nappaliba, olyan halkan, hogy ne hallja, közeledem, aztán összecsapom kezeim és felkiáltok. Kicsit sem gyerekes...
-Fogalmam sincs, hogy miért tűntél el a szobából, de látod, nem vagyok én olyan béna.-örömittas mosollyal kerekezem a konyhába, és teszem a pultra a tálcát.

Nem vagyok benne biztos, hogy én képes lennék tartani magamat az ő helyében. Valószínűleg csúnyán elbuknék és én is utálnám, hogy másra kell hagyatkoznom, de pontosan ezért szeretem a munkámat. Attól függetlenül, hogy néha nem egy leányálom, de kifejezetten szeretek vele lenni. Annak ellenére, hogy állandóan van valamilyen megszólalása, hogy kikészítsen, de már immúnis lettem rá. Egyszerűen már nem hatnak rám. Hiszen tudom, hogy ez is egyfajta védekező mechanizmus a részéről. De egy pillanatra sem kell azt hinnie, hogy egyedül van ebben a játékban, mert ha még véletlenül is ezt hinné, akkor nagyon, de nagyon tévedne.
- Nem azt mondom, hogy csattanj ki a boldogságtól, de azért nem kellene úgy csinálnod, mintha állandóan citromot rágcsálnál a szádban. - Értem én, hogy miért ilyen, ahogyan azt is, hogy szüksége van a maga terére, de én nem azért vagyok, hogy megnehezítsem az életét, hanem pont ellenkezőleg. Segíteni akarok még akkor is, ha ő ezt nem mindig engedi nekem, vagy éppen lelkesen tiltakozik ellene, utána pedig végül ugyanúgy az én segítségemre van utalva, csak megnehezíti a munkámat.  
- Lehet, hogy nem érzed szükségesnek, de attól függetlenül még szükséged van rám. Mikor fogod fel, hogy nem teher akarok lenni a számodra, hanem egy segítő kéz? Mert felőlem aztán csinálhatsz mindent magadtól, meglátjuk meddig bírod. - Nem hiszem, hogy túlságosan sokáig bírná és valószínűleg ez is a szándéka, hogy minél előbb véget érjen a kínkeserves sorsa, amivel megátkozta az élet. - Nem így akartam, na mindegy.. - Nem mondom, hogy sajnálom, vagy bocsánat, mert még a végén azon is kiakadna, hogy senki sajnálatára nincs szüksége és a többi.
- Ó, igen és mikor kezdesz el úgy viselkedni, mint  aki nem hülye? - Nem igazán érdekel, hogy mennyire megyek már messzire, hiszen nem gondolom, hogy túlságosan megsérteném a nem létező érzéseit éppen ezért nem is kérek most már elnézést sem, vagy éppen nem mondom, hogy nem így akartam, mert pontosan így akartam.
- Azt csinálsz, amit akarsz rendben? Próbálj meg egy nap végig egyedül boldogulni akkor, de egy percig se hidd azt, hogy elhagyom a házat. - Felpattanok az ágyáról és kivonulok a szobájából a nappaliba. Na, mutassa meg nekem, hogy mennyire tud felkelni az ágyból egyedül, vagy mennyire képes arra, hogy ne ejtse le a tálcát a reggeli maradékával együtt.

 

Egyszerűen nem volt kedvem a társaságához. Néha egész elviselhetőnek éreztem, máskor majd az agyamra ment. Legbelül viszont kifejezetten üdítően hatott rám a jelenléte. Nem tudom, hogy ezt minek köszönhettem, a kisugárzásának, vagy annak, hogy nem tekintett rám úgy, mint egy nyomorultra. Vagyis nem kötötte az orromra a nyilvánvalót, vagy kezdett el sajnálni. Egyszerűen leperegtek róla a megjegyzéseim, és vissza is kaptam őket, szép számmal. Az első ápoló jelölt, aki kb egy hónap után nem menekült el sikítva és szentségelve. Haladunk, valamit tud ez a lány, mint az ellenszer ellenem.
-Miért, milyen legyek? Örüljek, hogy élek? Azon már túl vagyok.-mormogom orrom alatt ismét, mert a legnagyobb baj épp ez volt. Azt sem tudtam, miért kellene örülnöm, hogy élek. Arra sem emlékeztem, hogy hogy kerültem a kórházba. Leszámítva persze pár szerencsétlen képfoszlányt az álmaim közül, de azok álmok voltak, mindenki tudja, hogy nem igen nevezhetők valóságosnak.
Most én forgatom meg a szemeim, mikor végighallgatom a leteremtő szöveget, amiért képtelen vagyok megülni egy helyben. Pedig pont, hogy ez nekem nem kellene, hogy problémát okozzon.
-Bocsáss meg, hogy nem érzem szükségesnek, hogy minden dologhoz csengessek érted, mint valami úri gyerek.-igen, kellemetlennek éreztem, hogy szó szerint elkísér a mellékhelységbe, még ha utána magamra is hagy, majd szólítom, hogy kísérjen vissza az ágyhoz. Sokszor eszembe jut az iskolai tananyag a Napkirályról, akinek állítólag minden cselekedetéhez külön szolgája volt. Na, én is így érezhettem volna magam, de mivel nem ehhez szoktam -vagyis gondoltam, hogy nem ehhez szoktam-, így nem ment könnyen.
-Kérlek. Béna vagyok, nem hülye.-nézek rá, majd a kávéért nyúlók, amiből igencsak kispórolta a cukrot és olyan keserű, hogy fintort vágok, ahogy megízlelem, s azzal a lendülettel vissza is teszem a tálcára, s nagyot harapok a maradék zsömlémből.-És igen lehet, hogy épp valami őröltség miatt kérlek meg, hogy ma vegyél ki egy szabadnapot. A főnök utasítására. A bátyámmal meg ne foglalkozz, nem hiszem, hogy valamelyiknek feltűnne a hiányod. Ahogy az enyém sem.-bámulok ki a napsütötte ablakon, megint eszembe jut az, mint a kórházban, hogy régen hogy imádtam a suliban focizni. Mennyi ideje is ennek? TÍz éve? Nos, az elmúlt két év felér egy agyátültetéssel, ebből egy év teljes kiesés, a további halovány emlékképek és szenvedés, szembesülés, hogy nem vagyok gyerek, aki azt csinálhat, amit akar, mert semmire sem vagyok képes egyedül.
-Ebédet tudok rendelni, a futár az ajtóig jön. És mielőtt felvetnéd, nem, nem hiszem, hogy baltás gyilkos lenne, aki épp most akar valahová betörni.-húzódik fanyar mosoly arcomra, ami kiszélesedik, és harsányan elnevetem magam a puszta gondolattól.

Őszintén örülök, hogy nem úgy viselkedik velem már, mint egy durcás kisgyerek, mert azzal igazából csak a saját helyzetét nehezíti meg és nem az enyémet. Lehet, hogy én vagyok az alkalmazott és nekem kell vele foglalkoznom, de ha engem akadályoz, akkor önmagát akadályozza. Ilyen egyszerű ez az egész. Legalábbis az én szemszögömből, de számára minden egyes segélynyújtásom felér a hét bűn közül eggyel. Vagy inkább úgy mondanám, hogy ez a nyolcadik főbűn, hogy én merek neki segíteni, amikor tudom, hogy nincs olyan állapotban, hogy egy-két dolgot önmaga vigyen véghez.
– Ne legyél már ennyire negatív. – Megforgatom a szemeimet, amit persze ő nem láthat, hiszen habár nem viselkedik velem úgy, mint egy durcás kisgyerek, de még mindig reggelente pontosan olyan, habár legalább nem viselkedik velem teljesen undok stílusban én pedig ezt már egy határozott előrelépésnek tekintem.
– Szóval azt akarod mondani, hogy nem kívánod a társaságomat? Mellesleg, ha nem csinálnál valami őrültséget akárhányszor magadra hagylak, akkor esetleg megehetnéd egyedül is a reggelidet és nem figyelném minden egyes mozdulatodat, de amíg egyedül képtelen vagy arra, hogy viselkedj nem tágítok mellőled. Legalábbis ilyenkor nem. – Van, hogy adok neki egy kis teret, mert azért mindenki szeret egyedül lenni én magam is, de azért nem viszem túlzásba, mert rá-rá nézek, hogy biztosan ne essen baja. Olyan makacs.. Amit a fejébe vesz azt meg is csinálja és pontosan emiatt történnek vele apróbb balesetek, amit persze csak egyedül én tudok megoldani, mert én vagyok a teljes egészben összerakott ember, akinek a végtagjai is működnek még és nem csak a csípős nyelve a legerősebb fegyvere. A gyerekes nyavalygását szinte megszokásból elutánozom. Olyan, mintha testvérek lennék.. Vagyis hát a testvéremmel szoktuk így piszkálni egymást aztán végül is ki tudja.. Tulajdonképpen az alkalmazottja vagyok. Mégis olyanok vagyunk, mint két barát. – Mégis mit szeretnél, hogy mit tervezzek mára? Plusz te mit csinálnál azon idő alatt? Mert sok lehetőséged nincs, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb felüti magát valami őrültség a fejedben.
 

A kórházból haza kerültem, legalábbis egy házba, amit otthonnak kellett volna neveznem. Épeszű ember örül neki, ha van egy ilyen hely az életében. Én három napja érzem a poklok poklának a négy falat, ami körbevesz. Hiába lenne kellemes a társaság, nem igazán vagyok beszédes kedvemben, inkább a tévét kapcsolgatom. De, hogy izgalmas legyen számára a munka, néha megpróbálok elmászni egyedül a fürdőbe, persze két lépés után a földre borulok, ő pedig tekintve, hogy nő, megpróbálja minden erejét összeszedve visszatessékelni az ágyba. Ez régebben is így volt, de akkor alig bírtam megállni a lábaimon, amikor felkeltem az ágyból. Nem rossz két hónap alatt, eljutni két lépésig. A kórház által biztosított segítség, ami a doktor szerint megtanít visszatérni a normális életemhez, nem épp olcsó mulatság, így pár órát kihagytam már.  A bátyám pedig... hol felbukkan, hol eltűnik, fogalmam sincs, hogy hova, vagy miért. A másik testvérem fogalmam sincs, mikor láttam utoljára. Na, ez ám az összetartó család. Bár amolyan összekötő vagyok, tekintve, hogy én nem igen tudok kiszabadulni a négy fal közül, így ha Jupiter nem megy a Hegyhez, a Hegy megy Jupiterhez szituáció állt fel.
Arra kelek, hogy az ágy besüpped, ahogy kinyitnám szemem a vakító fény retinám szinte marva kezdi el ostromolni.
-Jobb nem is lehetne, ha akarnám se.-dünnyögöm egykedvűen, és mint egy alig hatéves kisfiú, húzom a fejemre a takarót.
-Komolyan ezt kell csinálni minden reggel? Felhúzni a redőnyt, leülni az ágyra, és végignézni, ahogy elfogyasztom a reggelit? Béna vagyok, de a lábaimra, nem a kezemre.-a szokásos mondatokat mondom el, akár ő is mondhatná helyettem, és elképzelem, ahogy a takaró másik oldalán, amit jelenleg nem látok, pofákat vág és utánoz.
-Csak ne mondj semmit.-dünnyögöm ismét, kihúzódva a paplan alól, és felülök, még mielőtt segítségképp a vállam alá nyúlhatna. A takarót ölembe halmozom, hisz vannak reggeli dolgok, amiről nem kell tudnia, és attól, mert a lábam részben béna, csak térdtől lefelé nem tudom befolyásolni a végtagjaim. -Nincs valami terved mára? Mondjuk valami, ami felér azzal, hogy nem itt őrzöl, mint valami biztonsági őr?-érdeklődöm, és felkapok egy zsemlét a tálcáról, csak úgy magában. Azért megetetni nem kell, nagyfiú vagyok.

Elég furcsa volt számomra hozzászokni ahhoz, hogy egy szinte béna embert kell ápolnom. Az pedig, hogy a stílusa mondhatni azt az érzést kelti bennem, hogy innen kifordulok, mert már betelt nálam a pohár és én nem bírom tovább még mindig itt vagyok. Már jó pár hónapja dolgozom itt mondhatni eléggé keményen. Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Meg be kell vallanom, hogy a visszataszító stílusa mindössze csak páncél. Sikerült kiismernem valamennyire az elmúlt időszak alatt. Azt nem mondom, hogy barátok lettünk. Mert nem hiszem, hogy ő ilyen pozitívan nyilatkozna rólam. Mert nagyon meg kellett küzdenünk azért, hogy eljussunk arra a pontra, hogy képesek vagyunk egymással együttműködni. De megszerettem a munkámat. Amennyire irtóztam az egésztől.. Meg nem mondhatom azt, hogy ez volt az első jelöltem a munka jelentkezések listáján, de ez jött össze és egyáltalán nem bántam meg. Rengeteg mindent tapasztalhattam. Azt hiszem ő egy olyan részét mutatta meg a világnak, amit nem hiszem, hogy más módon elsajátíthattam volna magamnak. Persze én nem vagyok a főállású ápolója. Mondhatjuk úgy, hogy betanultam egy darabig valakitől, aki egyre ritkábban van itt. Jeff azt hiszem. De ő sem olyan beszédes. Szóval mondhatjuk azt, hogy az elmúlt időszak eléggé magányos időszak volt a számomra.
A nappal együtt keltem, hogy egy kicsit összepakolhassak a tegnapi kis hisztije után, mert egy percre sem hagyhatom magára. Félek, hogy kárt tenne magában.
Gyorsan összedobtam egy kisebb reggelit a számára és dudorászva indulok be a szobájába. Leteszem az éjjeliszekrényre a tálcát és kicsit feljebb húzom a redőnyt, hogy halovány fény beszűrődhessen az ablakon. - Jó reggelt álomszuszék. - Foglalok helyet az ágya szélén, halovány mosollyal az arcomon.