A Föld három pólusává változtunk a négyből, gyorsan és mégis egyértelmű volt, hogy egy közös ellenség van csak, az a hazugság, ami pedig ismét egy közös ellenséghez vezetett, a makacs és arrogánsa, nagyképű Dariushoz. Nem akartam belebonyolódni a miértekbe, az emlékeim viszont hirtelen okot adtak rá, hogy ki akarjak szakadni ebből a helyzetből. Először is nem akartam szembesülni vele, hogy egy ballépés elég lehet ahhoz, hogy az egymásba vetett hitünk ismét meginogjon, s Phil jelenleg többet jelentett, mint régen, s ezt be is ismertem. Nem csak számomra, számára is. Aztán ott volt a tény, hogy ha Darius még mindig a bőre alá tud bújni, akkor most is képes irányítani, s olyan utakra vinni, amit jómagam nem is akartam ismét átélni. -Ha még mindig így látod, felőlem mehetsz vele is.-címzem Phil-nek a sérelmeim felhánytorgatása után nekem szánt mondatát. Nem, látta, amit én, vagy csak nem akarta úgy látni, ahogy én láttam. Mégsem éreztem azt, hogy most ne lépne ki ennek a félnótásnak az árnyékából, sőt. Épp azt tette, és ez valamilyen furcsa módon még meg is nyugtatott. Szúrós pillantással nézek Dariusra, a kettejük szócsatája, ahogy egyik sem akar meghátrálni, már-már nevetséges, mint két makacs gyerek, akik jelenleg azon hadakoznak, hogy ki tartson meg engem. Az egyik azért a másik amazért akar magának. Az egyik egy alkut próbál betartatni velem, a másik meg csak szimplán kinyitotta a szemét, és tette, amit a nem létező szíve diktált. -Miért, talán nem vagy hazug? Én legalább nem állítom az ellenkezőjét.-hőkölök fel, mikor elkezdi magát a szőke szépfiú szentnek beállítani. Még a plafon végül ránk fog szakadni.-Te csak ne próbálj engem fenyegetni. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de kettőnk közül, te csak egy vámpír vagy, ráadásul fiatalabb, mint én. Te tehetsz nekem szívességet, de felejtsd el, hogy én bármit is megteszek neked ezek után.-eszem ágában sem volt sem kéréseket, sem alkukat teljesíteni. Neki nem. Papucs az, aki képtelen cselekedni, és ő pár évszázadig a jelek szerint nem volt képes kilábalni abból, amit magának köszönhetett. Elég szomorú, hogy így alakult, de nem fogja a szívem megbánni, hogy szenved egy kicsit. Meg tudtam volna számolni, hogy hányszor üvöltöztem Phil-el? Kizárt. És ehhez egy jelenkori eset is társult, s ahogy vérben forgó szemekkel nézett rám, akaratlanul is megremegett az arcom, és kis híján őt is a falnak csaptam. -Veled beszélni? Hallgatsz te bárkire is rajta kívül? Hányszor hallgattál rám? Segítek, soha. És azt várod, hogy veled beszéljem meg? Egy istenverte vámpírral, akinek az volt az egyetlen vágya, hogy több nőt döntsön hanyatt, és igyon annyi vért, meg piát, hogy másnapra kiüsse, szerinted lehet beszélni? Érdekelt egyáltalán, hogy mit érzek? Amikor ajándékot hoztál ne mond, hogy azért tetted, mert tudtad, hogy dühös vagyok, hanem azért, hogy elhitesd, jelentek valamit neked. De az, hogy beszélj velem... én pedig nem fogok erőlködni, hogy megértsd, hogy mit miért tettem. Ahogy mondtad, én csak egy boszorkány vagyok, nem érthetem meg. Emlékszel? Nem sokkal ezután tűntem el.-vágom Phil fejéhez a szavakat, nem igazán törődve azzal, hogy egy felesleges harmadik is jelen van. Teszek rá magasból, már így is ki kellett volna dobni, mégis itt maradt. Ha más nem, ez elüldözi. Dariusra nézek majd Philre ismét. Megrázom a fejem, és felemelem a kezeim. -Elmehetsz a jó büdös fenébe te utolsó szarházi!-nézek Dariusra dacosan és dühösen. Majd lekapcsolódnak a villanyok, és az egész hát sötétbe borul, míg végül a szobában lévő pár gyertya lángra lobban.-Megkaptad, amit akarsz, most pedig takarodj. Senki nem fogja az elcseszett alkud behajtani rajtad, de ha még egyszer a közelembe kerülsz kitépem a szíved.-mondom, miután elsuttogtam a kellő igézetet, ami szóban forgott, és aminek beteljesítése pár évszázadig kimaradt. Most pedig az a rész jön, hogy ő felszívódik, egy szó nélkül, én pedig végre megbeszélem Phil-el, ami szintén pár évszázada valahogy elmaradt.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Igen, roppant dühös vagyok, az nem is kifejezés, úgy érzem mind a ketten rendesen átbasztak még évekkel ezelőtt. Hát nem is hiába mondják az ember csupán magában bízhat meg a vámpír pedig még magában sem. Ezek után úgy vélem jár nekem a magyarázat, nem is kevés. -Pórázon rángatott? Én magam döntöttem úgy, hogy vele tartok, mert ennek láttam értelmét, jók voltunk ketten, kiszálltam volna, ha úgy érzem nekem nem felel meg az egész. - Nem kell engem védelmezni, nem vagyok egy rászoruló szerencsétlen. Darius-szal akkoriban ezerszer jobban kijöttünk egymással, mint mostanában, mégis haverok vagyunk, igen, néha szívesen beverném az egoista szívtipró fejét, de haverok vagyunk és, ha úgy volt számíthattam rá. -Most már bánom, hogy így tettem. - Jelenleg irritál a jelenléte, nem igazán szívlelem, ha átvernek, és Ő átvert, nem is kicsit, most még csak örülhet, hogy ennyi volt a jussa, ha nem ebben a lakásban volnánk, nem lennének itt a kölykök már szerintem elfajultak volna a dolgok ahogy az lenni szokott. -Való igaz, te kétszínű barom. - Természetesen most már értek mindent, sőt, mondhatnám azt is, hogy többet, mint kellene. És Én még voltam akkora hülye, hogy miután eljátszottam a halálom visszatértem ehhez az idiótához, aztán természetesen szerelmet vallottam a nőnek akiért epekedtem évekig, mert úgy éreztem az Én hibám a halála..pech..sikerül mindig balfaszként viselkednem, lassan ideje volna már tanulnom belőle. Melisre néztem majd Darius-ra. -Darius, inkább azt mondom, hogy húzd el az irhád, de rögtön, addig míg szépen mondom. - A helyzet csak egyre kaotikusabb, mindenki a magáét szajkózza és ebből már egyszerűen tényleg poklok pokla lett. Nem is tudom miért védelmezem Melisandre-t, megvédi Ő saját magát, mellesleg, még tartozik bőven nekem magyarázattal, ebbe igazából bele szólásom sincs, kettejük ügye, az volna a legésszerűbb, ha fognám magam és rájuk hagynám az egészet. -Igen? Lehet, hogy akkoriban baromira nem úgy gondolkodtam, mint most, de azt ne mond, hogy nem fordítottam figyelmet rád, és egyedül ebben a szarságban nem csak Én vagyok hibás, ha nem tetszett mondtad volna a képemben, hogy hé, elegem volt belőled, hidd el, fogtam volna az adást, de nem, te helyette Darius-szal vitattad meg a problémádat és helyettem döntöttél, velem kellett volna beszélned! Velem!!! - Ordítom, mert most ütötte ki a mércét a dühöm. Nehogy más az Én hibám legyen az, hogy neki egyességet kellett kötnie. ha kinyitja a száját és elmondja talán észhez is térek akkor ott, nem pedig százzal vagy ki tudja hány évvel ezelőtt. -Darius, lehet nem mondtam még, de kibaszottul idegesítesz. - Hajamba túrok és próbálom lecsillapítani magam, olyan érzésem van, mint amikor átváltozásom utáni hónapokban voltam, mikor minden kiakasztott, mindentől robbant bennem a bomba, most ugyan ez kerít hatalmába, egyszerűen csak szabadjára akarom engedni a dühöm.. -Darius, pokolian elegem van belőled, Melisandre, rendben van, akkor nem védelek meg, nem segítek neked, nem teszek semmit sem. - Nézek mélyen a szemébe.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Előbb-utóbb amúgy is esedékes volt. Ezt később is befejezhetitek majd. –de most lenne egy fontos elintéznivalóm. Elsősorban nem Philip-pel, hanem a kis barátnőjével, vagy… akármi is ő most neki. Tartozik nekem, és ideje, hogy ezt a tartózást le is rója. Utána azt csinálnak, amit csak akarnak, engem a legkevésbé sem érdekel. Hírből sem akarok hallani róla. Nem számítok arra, amit Philip tesz. Egy dühös morgás hallattok, mikor megint a falnak csattanok. Komolyan próbára tesznek. Végül azonban csak lassan kifújom a levegőt, hogy lehiggadjak. Nem most kéne megpróbálnom letépni a fejüket, igaz? Még szerencse, hogy ezt mind egy kalap alá vetted. – morgolódom, mikor feltápászkodom. Az kéne, hogy ezekért még egyenként megüssön. Nem garantálom, hogy azt ilyen kedvesen tűrném el, ahogy a mostanit. – Nem hazudhattam abban, amit meg sem kérdeztél. – vonom meg végül a vállamat. Amúgy is, miért velem kiabál? A barátnője sokkal inkább hibás ebben az egészben. Ha betartja, amit ígér, akkor most én sem lennék itt. Köszönöm! – gúnyosan mosolyogva pillantottam Melisandre-ra, mikor igazat ad nekem. – Meg se próbáld! – ezt már Philip-nek címzem. Ha meg mer megint ütni, akkor itt el fog mérgesedni a helyzet. A nője hazudott neki, nem látom értelmét annak, hogy ezért engem büntessenek. – Azt csinált, amit akart! Szabad volt, én nem kényszerítettem semmire sem! Csak nem hagytam, hogy papucsot csinálj belőle! – a mosolyom egész barátságosnak hat, de le tudtam volna tépni a nő fejét. Nem próbálom meg, azért már jó eséllyel megint nekem ugrana ez a jó madár. Na várjunk csak… most ki is hordja a nadrágot? – néztem egyikről a másikra megjátszott tanácstalansággal. Szóval azt csinál, amit Philp megenged neki… ez aztán rettentően megnyerő álláspont. – És még engem tartanak hazugnak… húztam el a számat. Hát ez valami nevetséges. – Ha azt csinálja, amit mondasz, akkor elég egyszerű a helyzet. Mondd meg neki, hogy tartsa tiszteletben a megállapodásunkat. – mert én megtettem, amit mondtam. Békén hagytam őt. Ő keresett fel engem újra, nem fordítva, úgyhogy… miről is hadovál ez a némber? Kérlek, ez a szoba így is már kész pokol! – vigyorogtam rá. Régen is valahogy így éltem meg azt, ha egy helyen voltam vele. Egy békés kocsma pillanatok alatt a pokollá vált, mikor belépett. Túlzásba?! – ismétlem meg dühösen. – Neked mégis mi bajod van? A nőd megígért nekem valamit, leszarom, hogy miként, de tartsa is be! Magasból teszek rá, és kettőtökre! Nekem az kell, ami az enyém. Lehetsz papucs, ha ennyire erre vágysz! De csak azután, hogy megkaptam, amit akarok. – kezdem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen, aki tisztán gondolkodik ebben a szobában. Ez pedig elég fura, ismerve magamat. Nem felvállalnod kell. Ígértél valamit, nem érdekel, hogy meghaltál, most élsz, úgyhogy hajrá! – tapsoltam kettőt. Itt az ideje, hogy munkához lásson. – Hé, a lotyókat hagyd ki ebből! – szúrtam közbe a kis beszélgetésükbe. Mégis miért kell őket bántani? Csak teszik a dolgukat, nincs ebben semmi rossz. Megvetően felhorkantok az utolsó mondatnál. A halál úgy látszik sokkal hülyébbé teszi az embert. Ez a nő nem normális. Nagyon közel állok hozzá, hogy olyat tegyek, amit nagyon szeretnék megtenni. A szavai hallatán, amit nekem címez, csak mosolyogva nézek vele farkasszemet, de nem válaszolok neki, helyette inkább Philip-re nézek. – Haver, lehet, hogy soha nem mondtam még, de kibaszott rosszul választottál nőt. – ebben is segítenem kellett volna neki. Biztos vagyok benne, hogy ennél kevésbé idegesítőbb nők akadnak nagyjából… minden sarkon. – Múltkor érintetlenül hagytam a kis nyakát neked. Hagytam, hogy boldogan éljetek, míg bele nem döglötök az unalomba. Én megtettem, amit meg kellett. A viszonzás viszont elmaradt. Úgyhogy, drágám… tekintettem újra Melisandre-ra. … hasznosítsd magadat! Varázsolj, és soha többet nem látjuk majd egymást. Ezt akarjuk mindketten, igaz? – én jobban örülnék, ha Philip-pel együtt tépnénk három darabba őt, de sajnos nem minden álom valósulhat meg. – Philip, a ház ura, mondd meg neki, hogy csinálja! Kérlek? – teszem még hozzá. Azt mondta az van, amit ő mond. Hát tessék, ne mondja nekem senki sem, hogy nem vagyok tisztelettudó. Most már nem csak Philip az, aki készenlétben áll. Ha kezem mer rám emelni, teszek róla, hogy fájjon az neki. Aztán gondoskodom a barátnőjéről. Én nem akartam bajt, mikor békésen idejöttem. Minden gond okozója a nő. Főleg ez, ez nagyon ért hozzá.
A gyomromban a gombóc nem attól, hogy meglátott minket. Gyanítom látott már ilyet, csinált is ilyet, bár előre sajnáltam azt a nőt, aki belement a kis játékaiba. A falnak csapom, mert az undor, amit iránta érzek, a szavak pedig, amiket ő vág hozzám, görcsbe rándítja az egész testem, és addig jó neki, amíg csak a falhoz csapom, nem pedig az utcára dobom ablakkeretestöl. Nem mondom, hogy ez volt életem legbriliánsabb ötlete, hogy így kellett volna a dolgoknak történnie, ugyanakkor nem gondoltam, hogy Darius-t valaha látom még, pláne nem azt, hogy most is puszipajtások Phil-el. Ettől még jobban dühös leszek, és a köntös, ami éppen, hogy takarja testem, még szorosabban fogom össze, hogy aztán megköthessem a kötőféket derekamon. Mikor Phil is a falnak keni, akaratlan elmosolyodom, bár gyanítom a jelen helyzetben nem fog oldalt választani, s ennek fejében meg is áll kettőnk között. -Hát bocsáss meg, hogy nem néztem, ahogy ez a barom úgy ugráltat, ahogy ő fütyül.-ezzel igazat adok Darius szavainak. Igen, volt egyesség, de azt hiszem jelenleg nem azzal kellene törődni, hogy mi volt, hanem azzal, hogy mi van. Testtartásom kifejező, ha valaki a közelembe jön, ismét támadásra kész vagyok. Ha választanom kellene, most is azt tenném, mint amit tettem a múltban. Csak egy fertőd hozott az életebe, semmi mást, és ahogy a szájára vesz, szinte visszafoghatatlan vágyat érzek rá, hogy a nyakát kitörjem, mielőtt tovább beszélhetne. A helyzet szépsége, hogy a középen elhelyezkedő férfi semmiről sem tudott, amíg fel nem világosították. A múltamban jó pár dolgot tettem, amit bár ne tettem volna, de nem hiszem, hogy ezért bűnhődnöm kellene. Ez nem olyan volt, ami életeket követelt, igazából profitálhattunk volna belőle, de mivel én nem bírtam nézni, ahogy más nőkkel hetyeg éjszakánként, én tűntem el az életéből. Ezzel szintén én szegtem meg az egyezséget, és ezzel tisztában is voltam. -Bocsáss meg, legközelebb a halotti bizonyítványom is odaadom, sőt. Magammal viszlek kirándulni a pokolba. Na, nehogy azt hidd, hogy te a mennyekbe fogsz jutni.-nézek vöröslő szemekkel Darius-ra, kicsit meglep, mikor Philip-re nézve látom az agyarait és a szeme alatt tornyosuló ereket. Éreztem még bőrömön, ahogy fogát nyakamba vájja, igaz az az érzés kellemes volt, most viszont magam is összerezzenek a látványtól. Tény, ezt az estét nem éppen így képzeltem el eltölteni. -Ezek után tudod hová tedd az egyességed. Keress egy másik boszorkányt, aki felvállalja, hogy védi a segged a bajtól, amibe magad sodrod. Ismét.-lépek előrébb, mit sem törődve Philip vészjósló arcával.-Ahogy én sem, ha az enyém felett teszik. Te azokban az években úgy loholtál utána, mintha nem lenne saját életed. Tudtam, hogy soha az életeben nem fogod azt mondani nekem, hogy szeretlek, de ne kérd tőlem, hogy nézzem nyugodtan, ahogy egy-egy éjszaka könnyűvérű lotyókat cipelsz az ágyadba, mert ő ezt a példát mutatja. Már akkor te irányítottad az életem, mert ugyan azt soha nem mertem megtenni, amit te tettél velem. Miért? Mert nem akartam kismillió hullát, aki akkoriban szívesen a szoknyám alá nézett volna. Viszont még mindig sincs szükségem a te védelmedre, pláne nem ellene. Egyszer már megbirkóztam vele, szerintem most is menni fog.-nézek vissza Darius-ra, elé lépek, és úgy nézek fel rá.-Holtan akarsz látni? Rajta, ölj meg, ő biztos meg fogja neked köszönni, pláne ezek után. Bár arra már akkor is gyáva voltál, hogy kitörd a nyakam.-biccentek Philip felé, miközben felelevenítem még jobban a múltat. Igen, akkor, azon az estén is megtehette volna, hogy végez velem, de nem tette. Miért? Mert már akkor is látta, hogy csak úgy nem tehet el láb alól, annak következményei lennének mindeni életében.-De ne fenyegess többé, vagy megtudod, milyen a pokol, ahol a nem létező szíved nélkül fogsz megrohadni az összes ellenséged örömére.-sziszegem végignézve rajta, de mit sem változott. A szoba levegője fagyossá változik, és három különböző oldal alakul ki, érezhetően és kérdés nélkül. És furcsa mód én vagyok középen, ha meg akarnak ölni, mind a ketten megtehetik éppen, mégsem érdekel. Mi vesztenivalóm van? Ezek után már nem hiszem, hogy bármi lenne.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
-Honnan gondoltam volna, hogy az éjszaka közepén bepattansz és felvered a fél tömbházat?! - Jobb lesz ezek után ismét visszatérni a ház átíratására, ez így nem lesz valami klassz ha akkor toppan be ide amikor neki csak kedve van. Elég nekem akkor látni ha muszáj, haveri viszony ide vagy oda. Továbbra is kapkodom a fejem a nőmről a haveromra, akit most legszívesebben kibeleznék és a beleivel együtt lógatnám ki az ablakon, mint valami karácsonyfaizzót. Azonban Melis nem hagyja, hogy szóhoz jussak, sőt, nem is ad magyarázatot helyette figyelembe sem vesz és Darius-szal cseverészik, mint valami puszipajtások. Csak hallgatom az egészet, Melis dühe szinte tapintható, vibrál a szoba négy sarkában és egyre hergel engem is. Igen, a barátság fontos, de ha a nőmet bárhogy is, bármilyen módszerrel bántotta Én megölöm ezt a rohadékot, így is lenne okom rá. Melis dühe tetté válik és a falra keni ezt a félkegyelműt. Én pedig nem sokat várok és Darius előtt termek, dühös vagyok, végtelenül dühös mert úgy érzem a hátam mögött baszarintottak át. gyomorszájon vágom és másodjára is felkerül képkeretnek a falra. -Ezt azért, mert a hátam mögött fenyegetted a nőmet, meg azért, mert egy hazug mocsok vagy és, mert megzavartál. - Lépek hátrébb, de se nem Melis, se nem Darius közelében nem állok meg, választok magamnak egy tisztes távolságot mind a kettejüktől. -Melisandre, ez igaz? - Kicsit megemelem a hangom. Akkoriban minden más volt, Darius egy fontos személy volt az életemben, egy haver akivel a háborút követően nem váltak el útjaink és ketten igyekeztünk a magunk módján élvezni az örökkévalóságot. Persze megjelent Melis, de mint említettem már, akkor nem vettem őt komolyan. Minden percem az élvezetek hajszolásával töltöttem és Darius-szal portyáztam városról városra. Ha tudtam volna, hogy Melis a hátam mögött igyekszik elintézni, hogy Darius lekopjon rólam...alighanem megöltem volna, igen, akkori énem vakon megtette volna ezért a baromért. Most már persze belegondolva, egy évszázadnyi Darius mentes idő után átgondolva ez csak jót tett, ám a hazugság az hazugság és nincs más amit annyira utálnék, mint a hazug embereket és az engem érintő titkokat. -Darius, nagyobb pöcs vagy, mint valaha is gondoltam volna rólad, de attól még nem beszélhetsz így vele, mert ha mégis megteszed feltörlöm veled a padlót, itt neked egy szavad sem lehet haver. Melis akkor tesz meg neked bármit is, ha Én azt mondom, márpedig Én nem gondolom úgy, hogy tennie kellene bármit is. - Billentem oldalra a fejem és kivillantom a szemfogaimat. Érzem, hogy a ma este folyamán még elporolom ezt a rohadékot. Igen, Melis hibázott, titkolózott előttem, ezért persze lesz még megbeszélnivalónk, Darius azonban képes volt a szemembe hazudni és úgy tenni mintha nem történt volna semmi majd rám tör az otthonomban, hogy a nőmet zaklassa miközben pofátlan módon úgy tesz mintha az egészről nem Ő tehetne. -Darius, nem gondolod, hogy kissé túlzásba esel? Mert nekem kezd elegem lenni abból, hogy az Én területemen dirigálsz, lehet, hogy régen vakon a nyomodban voltam, mint valami pincsikutya, de itt, ebben a lakásban vendég vagy, a vendég pedig nem dirigál. - Vicsorítok és a friss vérnek köszönhetően amit elvettem melistől erősebbnek is érzem magam, ha kell itt helyben karóba húzom ezt a majmot, hogy megbánnám-e később? lehetséges, de sose előre gondolkodtam, nem most fog ez megváltozni. -Melisandre, tudod nagyon jól, hogy nem szeretem, ha az életem felett rendelkeznek. - Remélem a szavaim célba találnak. Úgy nézek mindkettejükre mintha egyikőjüket sem ismerném. Erek hálózzák be az arcomat és a szemeim vérvörös színt öltenek magukra elhagyva a gesztenyebarna hatást. Szemfogaim szokatlan módon hegyesebbek és nyúltabbak, mint szoktak, talán a düh vagy a friss vér teszi. Még mindig meredten Darius-t figyelem, megfeszülve állnak készen az izmaim akárcsak egy ragadozónak.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Őt. – bökök a fejemmel a nő felé az ágyában. – De te előbb megtaláltad, ahogy látom. – gondolom most vállon kéne veregetnem, hogy gratuláljak neki. Meg is tenném, ha nem láttam volna, hogy mit csinál. Így inkább én érdemlem meg azt a vállon veregetést, hogy még bennem van, amit ebédeltem. Vagy vacsoráztam. Rohadt egy dolog az idő. Nyitva volt az ajtó. A kölykeid szerintem leverték a zárat. – vontam meg a vállamat. Kölykök. Ha maguk alá vizelnek, akkor egy ajtónak a zárát is leverhetik, nem? – Amúgy meg nehogy azt hidd, hogy ez a pillanat hiányzott az életemből. – csak, hogy tisztázzuk a helyzetet. Szívesen kihagytam volna, ha tudok róla. A barátnődre. De nem úgy, mint neked. – ráztam meg a fejemet gyorsan, még mielőtt félreértene bármit is. Úgy látszik ilyen állapotban a szokásosnál is lassabban jár az esze. – Egyáltalán nem úgy. – ezt már csak inkább magamnak mondom. Nem, viszont ez ráért volna. – célzok a jelenlegi helyzetre, vagy inkább az előbbire, amit megzavartam. – Amúgy sem ítélhetsz el azért, mert nem az volt az első gondolatom, hogy …szóval, hogy ezt csinálod. – kezdtem magamat egyre kínosabban érezni ebben a jelen helyzetben. Legközelebb majd szóljanak előre és meg várom míg végeznek. Amúgy is, a kölykei ott lent játszanak, akármelyik benyithatott volna, nem? Nincs az az orvos, amelyik meggyógyítaná azt a gyereket. Várakozóan pillantok a nőre. Majd ő elmondja, hogy miért is vagyok itt. Azonban ahelyett, hogy bármi értelmeset mondana, inkább csak dühöng. – Voltak próbálkozók. – vontam meg a vállamat. Mi tagadás, sokan megölnének, de ez nem újdonság. Manapság minden legszívesebben végezne veled. – Nyugtass meg, hogy az ágyban nem viseled ezt el! – pillantottam Melisandre helyett Philipre. Szörnyű. Hiába magyaráztam neki, hogy egy nő, akkor a legjobb, ha csendben van. Ráadásul képes volt kifogni mind közül a legidegesítőbbet. Tipikus. Már azt hittem soha többet nem kell ezt hallgatnom, de úgy tűnik tévedtem. – Amit akartál, az meg is történt. Viszont, amit én akartam, az nem. Úgyhogy csináld meg! – mielőtt tényleg halott lesz, és nem csak annak fogják hinni. A fenyegetései hallatán csak a szemeimet forgattam, nem számítok arra, ami történik. Dühösen tápászkodom fel a földről, de nem támadok Melisandre-ra. Ráér megölnöm miután megtette, amit ígért. Helyette inkább Philipre nézek. – Elég nő van még, akit meg farkalhatsz, úgyhogy szólj a barátnődre, mielőtt darabokra tépem! – ami azt illeti, vehet is magának nőt. Az lenne a legjobb megoldás. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb társaságnak bizonyulnának, mint a régi-új szexpajtása. Ha te nem mondod el neki, majd én. – szólaltam meg újra néhány pillanat után. – Megígérte nekem, hogy segít elintézni egy kellemetlen ügyemet, cserébe pedig azt kérte, hogy hagyjalak titeket békében és szerelemben élni. Szerintem is hülyeség. – veregettem meg Philip vállát az utolsó mondatnál. A szerelemmel még a kölykeit talán etetheti, de egy felnőtt férfinak már nem ezeken a meséken kellene nevelkednie. – Meséld el a barátnődnek, hogy legalább egy évszázadon keresztül békén hagytalak. Az viszont érdekelne, hogy te mit csináltál ez idő alatt. Mert rohadtul nem segítettél az biztos. Várj… meghaltál, igaz? A békés és szerelemmel teli undorítóan sablonos életetek úgy kezdődött, hogy meghaltál! – nem pont önszántamból, de megtettem, és ezen a tényen semmi nem változtat. – Te viszont holtan hevertél, remélem valahol a pokol legmélyebb bugyraiban. Most, hogy sajnálatos módon mégis életben vagy, itt az ideje, hogy törlesz az adósságodat. Száz év lemaradásban vagy, a helyedben kicsit sietnék!
Pillanatok alatt elfelejtettem, hogy mi ellen védekeztem eddig. Most csak az számított, hogy a múlt emlékeinek kellemes részét felelevenítve átadjuk magunk a vágyainknak. A vére ismerős zamattal csúszik le torkomon és elveszem a hosszúra nyúló percekben. A mámoros érésből egy ismerősen csengő hang ránt ki, és úgy ugrom fel az ágyról, vagyis Philről, hogy szinte a saját lábamról és annak használatáról is elfeledkezem. A földön lévő ruhák felkapkodása helyett a felém dobott köntösbe bújok, szemem szikrát szór, míg gyomrom görcsbe rándul. A pillanat szépsége töredék idő alatt törik össze és helyére a velőmig hatoló félelem kúszik. -Te kis...-sziszegem, hajamba túrva próbálok lehiggadni, de először az eremben megfagyó vérnek köszönhetően próbálok kitalálni valami gyorsan kivitelezhető megoldást minderre. Ehhez nem kellett az emlékek hosszas végiggondolása, pontosan tudtam, hogy ha meg akar találni meg fog. Csak élt bennem egy fikarcnyi remény, hogy Darius az ibolyát immár alulról szagolja, de minimum nem Phil seggébe van, ahogy mindig. A régi szép idők elválaszthatatlan bajtársai....micsoda klisé. Hármunk közül a felállás, az értetlenkedő, az ideges és a behajtó szerepei kiosztásra kerültek. Phil ebből a részből tökéletesen kimaradt, neki is voltak titkai, nekem is. Még ha ezt lehet, hogy nem fogja megbocsájtani olyan könnyen, de a női hiúságom régen is ismeretes volt arról, hogy akaratosan ragaszkodom dolgokhoz, és mivel nem épp szerettem a közös tivornyáikat, tekintve, hogy voltak érzésem Phil iránt, még ha csak titokban is. Orrlyukam kitágul, felfújom magam, mint aki robbanni készül, és mintha mi sem lenne természetesebb, a kört leszűkítem ideiglenesen Darius és körém. -Látom, még mindig élsz. Meglep. Azt hittem más megteszi azt, amit én is szívesen megtennék veled.-lépek hozzá közelebb, sötét tekintettel.-Te csak ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek. Nem vagyok a szolgád, és a jelek szerint az alku rád eső részét elfelejtetted teljesíteni. Vagy tévednék? Ja, nem, hisz itt vagy. Azt hittem, hogy a hagyd békén és tűnj el az életéből részt anno elég világosan a fejedbe tudtam verni. De úgy látszik emlékeztetnem kell téged rá, hogy milyen az, mikor a véred savas és az eredi helyett a tüdődben kering.-sziszegem, felé lépve még egyet, magyarázatot sem adva Phil kérdésére, felemelem kezem és Darius testét a falnak csapom. Azt hiszem amire egy férfi képtelen, hisz a barátja, arra egy nő képes, pláne, ha épp olyas valamiben zavarják meg, amiben nagyon nem lett volna tanácsos.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Gyorsan túlhaladunk a boszorkányok nemi megkülönböztetésén, bár hogy is mondjam, nem különösebben érdekel, hogy ki hogyan és miként neveznek és kezelnek. Aki tud varázsolni meg mormogni csupa handa-bandát az nekem boszorkány, örülhetnek, hogy le nem Merlinezem őket. Ezeket inkább meg sem említem Melis-nek, mert semmi kedvem összekapni vele mikor teljesen más terveim vannak az éjszaka hátralevő részére. Szerencsére a kölykök alszanak, vagyis mikor ott hagytam őket aludtak, de nem is igazán izgat mit csinálnak, csupán Melis érdekel és a múlt felelevenítése. Mindaddig szép is minden míg az a barom meg nem jelenik itt hívatlanul. -A jó büdös francba Darius! Mi a rossebet keresel itt?!! - Mormogom szikrákat szóró szemmel és odadobom Melisnek a köntösét Én pedig magamra rángatok egy rövidnadrágot. -Leszel szíves elmagyarázni miért is toppantál be és zavartál meg minket? - Legszívesebben beverném a vigyorgó képét, de előbb hallani akarom miért jött. Ajánlom neki, hogy nyomós oka legyen rá, mert ha nem, Én esküszöm kinyírom. Alig telik el pár perc mikor végre kinyögi miért is jött. Felvonom a szemöldököm. -Hogy kire van neked szükséged, he? - Kezdtem az egészbe teljesen belezavarodni és ez rohadtul nem tetszett. Az meg főleg, hogy úgy tűnik Melis és Darius valami nagy csomót kötöttek a hátam mögött. -Miről beszél ez a félkegyelmű Mel? - kezdett a helyzet nem csak zavaros lenni, de roppant irritáló is. Jó volna, ha valaki végre elmagyarázna nekem mindent, mert utálok kimaradni a buliból. -Darius, hogy van képed betenni ide a lábad és aztán ígéretekről hadobálni? Ember, hajnali egy óra körül vagyunk, nem ért volna rá az egész holnap? - Talán akkor Én is tisztább fejjel gondolkodnék és kevésbé lennék olyan helyzetben, mint aki épp a nője kupakolása után kissé morcosan válaszokat vár. A két kölyök felébredt, hát egyértelmű, hogy ma este semmi élvezetesnek nem lesz folytatása. -Jól van, most kettőtök közül valaki szépen elmagyarázza miről is van szó. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba különben rohadt morci leszek.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A múlt egy szörnyeteg. Elfeledkezel róla, mert évszázadokon át nem bukkant fel, aztán mikor nem számítasz rá, egyszer csak előáll és azt mondja: emlékszel még rám? Életed legnagyobb hibája vagyok. Ilyenkor a normális reakció az, hogy darabokra téped és a kutyákkal eteted meg. Csakhogy esetemben ez egyáltalán nem így működik. Ráadásul hülye sem vagyok. Nem fogok kikezdeni egy nálam jóval idősebb és erősebb boszorkánnyal, ennél több eszem van. Ez viszont egyáltalán nem volt rám jellemző még háromszáz évvel ezelőtt. Így alakult, hogy belementem egy olyan üzletbe, amit ma már egyszerűen csak kinevetnék. Fiatalság, bolondság… egész nyugodtan megrohadhat. Minél előbb megoldás kell találnom erre a problémára. Száz év az örökkévalóságból egyáltalán nem tűnik soknak, de én senki kutyája nem akarok lenni. Ennél sokkal büszkébb vagyok. Philip pedig éppen kapóra jön. Ha jól emlékszem, akkor a könyvtárban valami Melisandre után kutakodott. Először nem volt ismerős a neve, ami nem csoda, elvégre pont annyira érdekelt a könyvtári kalandunk, mint egy vemhes tehén. Viszont utána rájöttem, hogy kit is keresett. Fura, hogy elfelejtettem, de… rám nem gyakorolt olyan mély benyomást, mint mondjuk Philip-re. A kulcs pedig ő volt. Tartozott nekem. Én álltam a szavamat, békén hagytam Philipet, igaz, ő maga lépett le, majd jött vissza. Tehát… akarva-akaratlanul, de minden összejött, amit ígértem. Nem mintha komolyan gondoltam volna, mikor megfogadtam ezt annak a nőnek, de a szerencse most az én pártomra állt. Neki meg az enyémre kell, mert ahogy én, úgy ő is ígéretet tett. Ezt pedig ideje behajtanom. Philip úgy is őt keresi, minél előbb meg van, annál jobb nekem. Még korábban követtem Philipet hazafelé, így tudtam hol lakik. Kopogás helyett azonban erősebben befelé nyomtam a kilincset, aminek eredményéül az ajtó kinyílt, de a zár eltört. Gond nélkül léptem be a lakásba. Még szerencse, hogy Philip halott. Nem ártana valaki élőre íratnia a lakást, mert így akárki bejöhet. Két megszeppent gyerek bámult rám meglepetten, egyből azután, hogy a nappaliba léptem. Gondolom ezek voltak Philip kölykei. – Nem láttatok. – halkan elismételték, amit mondtam. Ezek szerint nem tömik őket verbénával. – Az ajtót is ti rontottátok el. – gyerek, mindent elrontanak amúgy is, nem? Felmentem a lépcsőn és módszeresen benyitottam minden egyes szobába. Soha nem értettem minek ennyi szoba. Mit sem sejtve nyitottam be a hálószobába, de egyből el is fordítottam a fejemet, és még a kezemet is a szemem elé kaptam. – Bah, ezt nem akartam látni! Kapjatok már magatokra valamit! – csak akkor néztem rájuk újra, mikor már kissé barátságosabb volt a látvány. Bárcsak elfelejthetném az előbbit. – Már soha nem leszek a régi. – csóváltam meg a fejemet kissé megrökönyödve. – Most, hogy végre senki nincs senkiben… talán rátérhetnénk az igazán lényeges dolgokra. – az itt létem okára, természetesen. Most először néztem meg egy kicsit jobban a nőt, aki Philippel volt. Az arca ismerősen derengett fel az emlékeimben. – Gratulálok, Philip, megtaláltad azt, akire szükségem van! – előre léptem, hogy megrázzam a kezét, de aztán inkább visszaléptem. Előbb mosson kezet, kitudja hol jártak az ujjai... épp ez a gond. Hogy tudom. Térjünk a lényegre! Segítened kell. Még úgy másfél évszázaddal ezelőtt ígértél valamit. Most tedd is meg! – a nőnek szántam a szavaimat. Philip ebből aligha érthet bármit is, nem meséltem neki erről. Biztosan kiborult volna, ha megtudja, hogy megakarták fosztani a társaságomtól.
Magam sem tudtam, hogy hogyan is tervezem ezt az egészet, mert bár az érzéseim egyértelműek voltak és tudtam jól, hogy hova vezetnek, nem voltam ugyan az. Nem bírtam volna már elviselni a játékait, amiket a múltban is űzött, ahogy én voltam az első, de én voltam a háromszög közepe is, aki külső szemlélőként figyeli, hogy kivel, s hogyan játszik. Nőként éreztem némi ellenszenvet a többi könnyűvérű kalandja után, boszorkányként viszont tudtam azt, hogy holmi emberi lény nem vethető velem össze, függetlenül attól, hogy ezt egoizmusnak nevezzük e. Ez tény volt. Én nem voltam törékeny, meg tudtam magam védeni, képes voltam a férfi szívébe látni, átlátni az álcán, amit mások úgy hittek el, ahogy volt. Fura...most, mintha pontosan én is az álca hatása alá kerültem volna. Mégis dacolok vele, keresem a múltban szeretett férfit a jelenben, keresem azt a részem, ami képes a szívébe látni, nem csak a tetteknek hisz, hanem az elrejtett érzéseknek is. De ezt elég nehezen találtam meg egyenlőre. -A warlock az a férfi, aki ugyan azzal az erővel bír, amivel egy női boszorkány. De lássuk be, boszorkánynak hívni egy férfit elég furcsa lenne.-vágok grimaszt, bár nem találkoztam senkivel, aki ezt még más szemére vetette volna, vagy zavarta volna, de az én fülemnek előbbi természetesebben hatott, mint az a jelző, amivel engem is illethettek. Bezzeg a vámpír vámpír volt, a vámpírboszorkány szintén nemtől függetlenül az volt, ami. -Legalább ebben nem rád ütött.-vágok vissza széles mosollyal arcomon, kihasználva a lehetőséget, hogy kicsit kóstolgathassam és feszegessem a határait, ahogy régen is. Legalábbis úgy éreztem, régebben is én voltam az, aki előszeretettel szólt vissza egy-egy jól irányzott gondolattal szavaira reagálva. Ha nem, maximum megsértődik, bár ebben kételkedtem, hogy előfordulhat.-Majd figyelek rá, megígérem. Ha pedig olyan, mint én... legalább valaki értékeli majd a képességeim.-vonok vállat, komolyra fordítva a szót, bár titkon reménykedtem, hogy a fiú semmiféle erővel nem rendelkezik. Ebben a korban ez öngyilkos menet lenne, megpróbálni megtanítani, mit, s hogyan használjon, hogy nehogy előtörjön belőle a képessége. A trauma, ami érte, végül is közrejátszhatott volna abban, hogy előtör belőle az, ami valójában, jóval korábban, mint kellene, hisz az emberi test kiszámíthatatlanul reagálhat a külső hatásokra, és az érzelmekre, amik áramlanak a belsőben. A külön töltött idő azon része, mikor a puszta emlékeim sem voltak meg róla, a jelenhez képest távolinak és lehetetlennek tűnnek, ahogy birtoklóan csap le ajkamra, présel a falhoz. Még közelebb húzom magamhoz, érezni akarom őt minden porcikámmal, de feltámad bennem a női hiúság és makacsság, figyelmeztetés gyanánt pedig akkora pofont kenek le neki, hogy égni kezd a tenyerem. Az ígéretét igyekszem készpénznek venni, látom rajta, hogy ezennel komolyan is gondolja, amit mond, és fogalmam sincs, hogy az őszinte bizalmam erősebb vagy a vágyaim, de engedek neki. Hagyom, hogy az ágyra döntsön és fölém tornyosuljon, majd kérdés nélkül mélyessze fogait nyakamba. Az ismerős érzés felpezsdíti a vérem, a kezdeti fájdalom, amitől ívbe feszül a hátam valami földöntúli gyönyörré változik és lehunyt szemmel, halkan fel-fel nyögve hagyom, hogy élvezze vérem zamatát. Ujjai birtoklási ösztöneit kimutatva szántják végig testem, hol keményebben, hol lágyabban simítva végig bőrömön, melleimen, míg végül el nem jutok addig a pontig, hogy képtelen vagyok tovább türtőztetni magam és a nadrágot lejjebb cibálva meg nem érintem férfiasságát. Ekkor elhúzódik tőlem, és hirtelen nem értem, hogy miért teszi, majd hamar emlékeztetem magam arra, hogy a vérem bizonyos mennyiségű hiánya szervezetemben az ájulás mellé fáradtságot is hozhat, amire most a legkevésbé sem akarok gondolni. -Hasonló terveink vannak.-mosolyodom el alsó ajkamba harapva, míg ölébe nem ülve a csuklóján ejtett sebből inni kezdem vérét. Mohón szívom a fémes ízű, de gyógyító hatású nedűt, de mikor belém hatol, fogaim még mélyebbre vájom, és úgy szorítom magamhoz, mintha csak ez tartana életben és a földön. Ütemes mozgását könnyen veszem fel, elhúzódok a sebtől, mikor úgy érzem, hogy eleget ittam és lecsapok, vérétől vörös ajkaim a saját véremtől vörös ajkakra tapasztom, és mélyen, forrón csókolom, csípőm ütemesen mozgatva, kezeim nyaka köré kulcsolva tartom magam. El-el húzódok ugyan tőle, hogy képes legyek levegőhöz jutni, de inkább csak szakadozott légzésre vagyok képes, a torkomból előtörő halk nyögések és sóhajok miatt. Nem húzódok el tőle, de igyekszem magam alá fordítani, hátát a takaróba nyomom, ujjaim mellkasán pihenve biztosítják, hogy így maradjon, míg továbbra is ütemesen mozgatom csípőm, fejem hátravetve, lehunyt szemmel élvezve, ahogy mind a kettőnk teste egyre forróbb és egyre közelebb kerülünk a csúcshoz.
A helyzet számomra is új, a halottnak hitt nő, akit szerettem, de féltem még magamnak is bevallani, most itt van azzal a két gyermekkel, akiket befogadtam és velem. Fura az egész mégis úgy érzem, hogy ez a normális, látni ahogy a srácok megpróbálják a maguk módján kezelni az ismeretlent és hozzá szokni az idegenhez, akit most látnak először. Tulajdonképpen Melis és Én is idegenek vagyunk egymásnak, hosszú évek teltek már el, változtunk mind a ketten. Neki az idő nem sokat jelentett hisz halott volt, Én azonban valahol megacélosodtam ahogy múltak az évek, már nem vagyok az az önző kölyök aki az első éveimben voltam, nem csupán az élvezet hajt, nem, az Ő elvesztése rádöbbentett sok mindenre, képes voltam felnőni ahhoz, ami vagyok, rossz így mondani, de a halála segített változnom. Most, hogy a szemeibe nézek Én is egy másik nőt látok. Sebezhetőbb, mint akkor régen, több benne az érzelem, amit ki szeretne mutatni, de fél, hogy megbánja a múltra vissza tekintve. Mind a ketten mások vagyunk, de Én szeretném Őt megismerni. -Tudnom kellene hogy mi a különbség a Warlock és a boszorka között? -Pislogok értetlenül, nekem egyre megy a kettő, varázsol, elsuhint pár abrakadabrát és kész, nem hiszem, hogy ennek akkora jelentőséget kellene sajátítani. -Én csupán arra értettem, hogy fura mód mintha kicsivel több lenne egy 4 éves gyereknél, értelmesebb. - Jó ez éppen elég lealacsonyítóan hathatott a gyerekekkel szemben, de nem ez volt a cél, csupán magam sem értem a helyzetet pedig nagyon szeretném, mert épp elég furcsaság vagyok Én, nem kell még, hogy a kölykökkel is legyen valami. -Emlékezz csak vissza, mertem Én valaha is az akaratod ellen tenni? - Vigyorodok el. Szép emlékek az már egyszer biztos. A makacssága sokszor az őrületbe tudott kergetni, de ez is vonzott annyira hozzá. Sok veszekedés, több kibékülős szex, már megérte. Igaz nem tartoztunk egymáshoz, függetlenek voltunk, de mégsem hagytuk ott a másikat. Csodálom a kitartását, azt, hogy nem láttam rajta szomorúságot mikor egy-egy éjszaka más nőkkel henteregtem vagy napokra eltűntem szórakozni egy másik városban. Tartotta magát, nem szólt egy szót sem, hogy ez neki fájna, akkor nem is sejtettem, hogy többet jelentek neki egy alkalmi partnernél, sőt, azt sem tudtam, hogy Ő nekem többet jelent, vak voltam, vak és egy hülye barom. A szobában még érezni a fürdőből kiáramló párát, Melis törölközőbe bújtatott testének látványa megrészegít és nem bírom magam távol tartani tőle. A törölköző eltűnik és lassan rólam is minden ruhadarab. Bőrének tusfürdő illata van, mélyen beszívom ezt a kellemes illatot, elbódít, ekkor csattan az a pofon ami visszahoz a jelenbe. Az egész abszurditása az, ami mosolyra fakaszt, de megígérem neki, hogy nem leszek akkora barom, mint századokkal ezelőtt. Ezt azonban már nem poénkodom el, komoly ígéret, nem akarom a múltkori hibámat újra elkövetni. Az ágyra érkezve ismét nyakára vándorolnak az ajkaim, minduntalan a lüktető ereket pásztázva. Nem kérdezem meg tőle, hogy megharapom-e, a bennem lévő ösztön a birtoklásra feléled és nagy lángokban tombol. Úgy érzem megtehetek vele bármit, bármit, ami a gyönyörét okozhatja kettőnknek. A harapás okozta fájdalomtól kissé megfeszül, de hamar érzem, hogy ez a fájdalom gyönyörbe vált át, többször is felnyögök az élvezettől, vérének íze semmivel sem összehasonlítható, finom teste olyan puha és formás, az érintéseimet követeli és Én ezt megadom. Simogatom, becézgetem melleit, lapos hasát és combjait. Egy pillanatra abbahagyom az édes vérének ivását mikor nadrágom immáron lejjebb kerül rólam és keze megtalálja a kőkeményen meredező szerszámomat. Felnyögök, de ez másfajta gyönyör, talán jobb is, mint a vér által okozott hatás. A két apró sebből lassan szivárog a vér, hamarosan megalvad és gyógyulni fog az ikerharapás okozta apró lyukak. Feltérdelek és a csuklómba harapok amiből lassan csordogálni kezd a vérem. Melist az ölembe ültetem és felé tartom a csuklómat. -Kislány, hosszú és mozgalmas éjszakát tervezek és ahhoz erőben kell lenned, idd meg! - Nyújtom felé a karom és közben lovagló ülésben ültetem magamra. Amint inni kezd egy mozdulattal hatolok belé és a kétszeres élvezettől, az édes és puha ajkak szívásától és a forró, ismerős hely szorításától hatalmasat nyögök. Ütemesen mozogni kezdek arra sarkalva, hogy vegye fel a ritmust és jussunk el együtt a csúcsra.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Leginkább úgy éreztem magam, mintha a gyomromban pillangók élnének, és hirtelen az egész világ feje tetejére állt volna. Tettünk dolgokat, sötét dolgokat, amiknek soha nem szabadott volna megtörténnie, viszont míg ő ezekkel tisztában volt, én csak kis adagokban kaptam emlékeket erről. Azt viszont tudtam, hogy a szívem összetört minden alkalommal, mikor megláttam ő mit művel, persze a megjátszás nagymestere voltam én is, s míg nem léptem túl rajta, vagyis nem hittem el, hogy tovább tudok lépni rajta, addig egész jól lepleztem az ellenszenvességet, amit kiváltott belőlem érzéseim ellenére. Most pedig egy házban, egy szobában, egy viszonylag nagy nappaliban ácsorgunk és két ismeretlen gyerekkel szembesülök, ismeretlen anyától. Aztán mintha semmi sem változott volna, valahol szerettem volna ennek a családnak a részese lenni, de tudtam jól, hogy egy csökönyös szamárral van dolgom. Ő nem akart a gyerekek apja lenni, és valahogy meg tudtam érteni, de valami furcsa mód azért dacoltam vele, hogy már pedig az lesz, ha én vállalom az anya szerepét. De valóban akartam vállalni? Fogalmam sincs. -Maximum warlock, boszorka én vagyok. De nem érzem, hogy ilyen adottságai lennének, és amúgy is fiatal még hozzá.-csapom le az ötletét, hangom kicsit durcás még a boszorkákra tett megjegyzésének köszönhetően, de ez inkább csak dacolás vele, mintsem valódi harag iránta. -De azért rajta tartom a szemem, hidd el.-nem, nem akarom megnyugtatni, de komolyan érdekel, hogy miből gondolja ezt és ha kell utána is járok. Mindenkinek jobb volt úgy, hogy kicsit figyeltem erre-arra a gyerekekkel kapcsolatban, pláne, hogy a nagyobbik nem igazán nézett ki úgy, mint aki a világban akar tartózkodni és igen zárkózottnak tűnt. -Roppant mód örülök, hogy így állsz ehhez a dologhoz.-ismerem el, szintén szélesen mosolyogva rá, igaz tudom jól, hogy az irányításmániás énem előtört, s még csak meg se rezzen tőle, mert régen is képes voltam egy perc alatt elérni, hogy az legyen, amit én akarok. Ő pedig talán pont ezért szeretett a közelemben maradni, mert nem dőltem be neki, vagy hajoltam meg előtte. Viszont a kölcsönös érzések és tiszteletnek köszönhetően nem akartuk eltaszítani a másiktól magunkat. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon eltűrtük a másik társaságát. Aztán a fenntartásaim eltűnnek, mikor immár a szobában vagyok, túl egy forró fürdőn. Az isten sem tudja miért, vágytam rá, hogy ismét karjaiban tartson, mikor félek tőle, hogy megint elhamarkodok mindent és egyszerűen bedőltem neki. A törölköző eltűnik rólam, ahogy a falnak nyomja hátam, ajkaim birtoklón csókolja, egészen addig, míg fel nem képelem. Ez elég volt ahhoz, hogy kitisztítsa a fejét annyira, hogy ígéretet tegyen, és ha nem tartja be, valóban képes vagyok megtenni, amit mondtam. -Remélem is...-csuklik el a hangom, hisz olyan hévvel kap fel, hogy elnevetem magam. Karom nyaka köré fonom, tudom mire készül, épp ezért ahogy szavakba is önti mit akar, egyszerűen hátravetem fejem, és hagyom, hogy megtegye. Testem megfeszül alatta, felnyögök, hisz a fájdalom végigjár, de ugyanakkor még inkább kezdem kívánni őt. Érzem, ahogy keményen hozzám simul, amitől halk sóhaj szalad ki torkomon, s kezei testemen végigsimítva éreztetik, hogy birtokolni akar. Lehunyom szemeim és ajkaimba harapok. A testem átjáró bizsergés felerősödik, szívverésem hevessé változik, fülemben dobol a pulzusom és légzésem szabálytalanul próbálja elérni, hogy a földöntúli érzés, a szédülés, amibe sodródtam még erősebben érezhessem. Ujjaim végigszántják hátát, majd a fenekéről oldalára siklanak, hogy a félig kigombolt nadrágot lejjebb húzzák róla. Mikor elérem a célt, a combom belső részéhez nyomódó férfiasságát, a bokszer alá csúsztatom ujjaim, hogy tenyerem köré fonva érzékeltessem vele, még mindig ugyanannyira vagyok gondoskodó, mint régen. Vizes barna hajam pedig lassan elkezdi felszívni a nyakamból csordogáló vérem, mégsem zavar. -Akarlak...-suttogom a levegőbe, elfúló hangon, épp úgy, ahogy régen is tettem. De ez most más volt. Jobban vágytam rá, mint eddig bármikor és ez furcsa mód még boldogabbá tett. Nem voltak kimondott érzések, tettek, mint rég, de sokkal hevesebben éreztem őket, talán az időnek köszönhetően, amit külön töltöttünk, talán csak azért, mert mindig is a karjai között éreztem magam igazán otthon. Mikor birtoklón csókolta ajkam, bőröm, mikor csak mi léteztünk és a bennünket körülölelő édes homály.
Nem mondhatom azt, hogy hűű, de nagyon megváltoztam volna az idő alatt míg úgy hittem Melis halott. Persze voltak övezetek mikor csak úgy öltem mert a dühöm magam iránt annyira tombolt, hogy nem tehettem mást. Voltak pillanatok mikor csak megunva mindent nem tettem semmit sem és persze ott volt még az az időszak is mikor az érzéseimet sutba dobva váltam ismét olyanná, mint századokkal ezelőtt. Gondolom, jobban mondva tudom, hogy miket gondolhat és érezhet azzal kapcsolatban amik régen voltunk. Nem mondhatom azt, hogy most minden más lesz meg szebb és idilli, mert ebben a mocskos világban ilyen nem létezik már, nincs ebben semmi jó és bizonyára megsínyli még sok minden ebben a világban viszont nem vagyok hajlandó lemondani róla, egy percig sem. Ezt nem csupán a bennem feltámadó vágy mondatja, ebben vannak sokkal mélyebb dolgok is, bár bevallani őket nem szeretném. Nem vagyok az a szerelmes típus, aki képes ömlengeni órákon át. Én tettekben szeretem kimutatni az érzéseimet, a szavak üresek, tárgytalanok, semmi hasznuk, hisz a szó elszáll a tett pedig nyomot hagy. Bár tudnám igazából Melis mit gondol most kettőnkről. Mert az én gondolataim kuszák és értelmetlenek. Az, hogy magamban eltemettem már csak még jobban bonyolítja a helyzetet. -Rendben, Én neveltem őket, ettől még nem válok az apjukká. - Morranok fel. Egy vámpír nem való szülőnek és ezen a véleményen egy percig sem vagyok hajlandó változtatni. Egy vámpír az éjszaka teremtménye, egy gyilkos aki örömmel öl, nem arra van teremtve, hogy esti mesét meséljen pár gyereknek. Felnevelem őket, mert az ígéreteimet mindig betartom, de a kölykök nem lesznek közelebb hozzám ezáltal. De ezt Melis is befogja látni idővel, nem most, de egyszer biztosan. A boszorkákra tett megjegyzésem azért gondolom valahol bántó, de nem tehetek róla, nem lehet bennük megbízni, és persze itt nem Melis-ről van szó hanem a többiről. -Fogalmam sincs egyáltalán ennek az egésznek van-e értelme, de jó volna kicsit utána nézni a kölykök múltjának, talán ebben is tudsz segíteni. Az idősebbiknél furcsaságokat veszek észre mostanság és a gyanúm szerint boszorka a gyerek. - Fintorodom el kissé. Sajnos mostanság nagyon úgy fest a dolog, hogy a gyerek mutat némi hajlandóságot a boszorkányok mágiájára, hogy honnan veszem ezt? Ebben a hónapban a 20. villanykörte robban szét csak úgy magától a kölykök szobájában. Ez semennyire sem lehet véletlen. -Nem tervezem a túlvilágot látogatni, efelől megnyugodhatsz. - Villantok egy széles vigyort. Határozottan ez a vehemencia volt az, ami annyira magával ragadott benne. Tetszett benne, hogy képes volt bármikor és bármilyen helyzetben csupán a szavaival fölém kerekedni. Miután a kölykök ágyba kerültek a szobámba megyek és ott fogad az egy szál törölközőbe csomagolt nőm. A fogaimat vágyam hozza lázba és kipattannak, megnyúlva és sóvárogva a puha, jól ismert bőr iránt. Vérének íze vajon még mindig olyannyira kellemes és selymes, mint egykor? Nem tudok tovább távol maradni tőle és a falnak szorítva karcsú testét simítok végig a puha bőrén a vénája felett. Ruháim szép lassan a földre hullanak, vigyorgom miközben hagyom, hogy leszedje rólam ezeket a göncöket. Jobb szeretem, ha a bőr melege ér hozzám. A pofon váratlanul ér, kissé kiesem a ritmusból, de hamar visszatalálok. -Nem fogok benned többet kárt tenni, megígérem. - Csapnak le ajkaim az övéire, karjaim köré simulnak és meztelen teste melegen simul mellkasomhoz. Talán észre sem veszi azt a pillanatot mikor felkapom és már az ágyon is fekszik a testem alatt. Csókjaim ajkairól nyakára vándorolnak és szemfogaim kacérkodva karcolják meg kissé a bőrét. -Megfoglak harapni. - Ebben a mondatban nincs sem kérdés, engedély kérés, egyszerűen kijelentem és már le is csapnak szemfogaim a nyakára és belemélyednek a bőrébe az édes vér után kutatva. Az első korty ízétől felnyögök, az ismerős nektár kellemes élményként ér. Lassan, élvezve iszom minden cseppjét. A kettőnk közt ezáltal nyílt csatorna lehetővé teszi, hogy a gyönyörömet érezze Ő is, hogy ezzel fokozhassam a vágyát. Testem szorosabban simul az Övéhez, kezem pedig mely eddig a csípőjénél pihent most a mellére simul.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Bár emlékeim többsége előjött, nem akartam azokon rágódni, amik hozzá fűztek, mert az határozottan nem tett volna jót a kapcsolatunknak. Nem ugyan azok voltunk, mint akkor, és ez talán jobb is volt. Reméltem, hogy a makacssága enyhült annyit, hogy ne kelljen mindig szemet hunyom tettei felett, ugyanakkor abban is reménykedtem, hogy nem kell végignéznem, ahogy szabadidejében nőket cibál a lakására. Akkor tényleg faképnél hagynám, mert azt az érzést nem akarom újra érezni. Tudtam, hogy férfi, olyan, mint a többi, de a szívem és az eszem mást súgott. A szívem szerette, az eszem figyelmeztetett, hogy összetörhet, s csak ő lenne képes olyannyira a földbe döngölni, hogy ne tudjak onnan és abból az érzésből kievickélni. Elhagytam, akkor megtettem, mert nem bírtam tovább elviselni, hogy hazudozok neki, s magamnak is. Hátat fordítottam és nem akartam visszanézni, aminek az lett a vége, hogy felelőtlen fruskaként a saját vesztembe rohantam. Hogy aztán mi történt vele, nem tudom, mert ahogy átléptem a túlvilágra, úgy az emlékeim semmissé lettek. Akartam hinni, hogy azokban az években, évtizedekben jól boldogult, de valami azt súgta, jobb, ha nem is kérdezősködöm róla, mert nem tetszene, amit mondana. Talán ez tart vissza, talán más, és míg megannyi gondolatom ekörül jár, látom rajta, hogy rosszul érinti a dolog. De félek, és nem tőle, hanem meglépni azt, amit régen sem tettem. Egy új ajtót nyitni a jövő felé, lapozni a könyvben, új fejezetbe kezdeni. Megrázom a fejem, inkább nem erősködöm, tenyerem viszont hirtelen viszketni kezd, mert nem akarom elhinni, hogy igaza van, de igaza volt. Ő volt az, aki a sötétségbe taszított azzal, hogy gyerekesen viselkedett, mintha ő lenne a világ közepe, s a játszadozása, hogy hol semmibe vett, hol a tenyerén hordozott, csak rontott a helyzetén. Boszorkányként mindig is ott volt az erő a kezemben, hogy cselekedjek, de nem tudtam. Miért? Mert ebben a szívem és az agyam is egyet értett, nem tehettem. Nem erőltetem a dolgokat, amikről nem akar beszélni, valahogy ez a szokásom megmaradt, bár most erősen a nyelvemre kell harapnom, hogy ne firtassam ezt az apa dolgot. Mondjon bármit, én kinéztem belőle, hogy jól viseli gondját pár gyereknek. Az a nő valamiért rá merte hagyni őket, hát kizárt, hogy ha azt hitte volna, megöli őket vagy kiteszi őket az utcára, akkor engedett volna ilyesmit. -Na látod, igazam van. Te nevelted őket.-mutatok rá a lényegre, amikor már a négy fal között vagyunk, tudtára adom, hogy amiről beszéltünk, még mindig fejemben motoszkál, és akkor sem tud meggyőzni a maga igazról, ha akar, mert saját magát hazudtolta meg ezzel a mondatával. Felnevelte őket, legalábbis jó ideje gondjukat viselte, ez már túltesz azon, amit egy idegen, ráadásul egy vámpír tehet pár anyátlan, s család nélküli gyerekért. -Hát én sem arra gondoltam, hogy hívjuk meg vacsorára!-mordulok fel, meg sem hallom, hogy mit mond a boszorkányokra. Ez gyenge pont. -De ezt majd bízd inkább rám, hátha ez a boszorkány meg tudja oldani.-tudom, hogy a többség fizetséget kér, sokan igen önzőek, pedig sok dolog fele annyi erőfeszítésükbe sem telik, mint ahogy azt elhitetik másokkal. Pláne nem egy ilyen kereső igézet, amihez egy térképen és némi koncentráción kívül nem sok minden kell. -De figyelmeztetlek, ha a túlvilágról köszönsz be, teszek róla, hogy vissza se gyere onnan.-akár fenyegetésnek is veheti, de komolyan mondom, amit mondok. Nem láttam volna szívesen szellemként, vagy álltam volna a teste felett, ami kiszáradva hevert volna a lábam előtt. Vannak dolgok, amiket nem akartam megismerni, megtudni milyen érzés elveszteni azt, akié a szívem. Mi üt belém? Nem tudom. Fürdés után minden másnak tűnik, nem gondolkodom, hallom, hogy a szobába lép és törölközőbe csavarva lépek ki a szobából Ez nem az, amit kértem tőle. Nem lassítok. Ő velem szemben áll, szinte látom a tekintetén, hogy megdöbben, aztán előttem terem és a törölköző olyan sebességgel hagyja el a helyét, mintha értelmetlenül lett volna rajtam. Nem mozdulok, ahogy elém lép, tekintetem övébe fúrom, látom, ahogy méreget, éhség és vágy egyszerre süt róla, ütközik nekem, de nem zavar. Közelebb hajol, és a nyakam lüktető részére tereli ujjait. Tudom, mit akar, nem zavar. Nem most lát először, és kezeim mellkasára siklanak, ahogy méreget. Elmosolyodom, de esélyem sincs megszólalni, lesújt, vadul csókol, hátam a falnak csapódik, ami ha nem lenne mögöttem, már a földön feküdnék, az egyensúlyom ugyanis hevességének köszönhetően elhagy. Eltolom magamtól, hogy elkezdjem megszabadítani ruháitól, de mikor a legkevésbé sem vár rá, olyat teszek, amivel magamat is meglepem. Kezem előre lendül, arcán hatalmasat csattan úgy, hogy a tenyerem égni kezd. Megérdemelte, és ez arcomra is kiül. -Ha még egyszer össze mered törni a szívem, saját kezűleg fogom azt kivágni a helyéről, megértetted?-hangom egyszerre fűtött vágyaktól és fenyegető, és fogalmam sincs, hogy ezek után mire számítsak tőle. De kezem gondolataim előtt cselekszik, letépem róla az inget és a földre dobom, oda, ahol a törölköző is landolt az imént.
Kapcsolatunk, ha nevezhetem így vakmerően, sose volt felhőtlen, legtöbbször vihar tombolt felette, villámokkal ékesítette felszínét és záporozott rá a hatalmas jégkockák sokasága. Talán csak akkor csitult eme vihar mikor hagyta magát és igazat adott nekem. Sosem voltam egy megalkuvó személy, ez valahogy emberi lényként sem sikerült, hát ez vámpírként erősebben kiütközött rajtam. Melis pedig mindig okosan vonult vissza, tudta hol szabad és hol már nem átszakítani a gátakat. Akkoriban mindig úgy éreztem ettől, hogy fölényben vagyok, hogy az akaratom teljesül, látszik is ezen mekkora egy balek voltam. Akkoriban még hajlamos volt előtörni belőlem az egoista, magabiztos szemétláda, csak akkor tudtam ezt valamelyest csökkenteni mikor halál híre eljutott füleimbe. Ott akkor valami igazán nagy változás robbant be. Fájdalom volt, a mellkasomat sajgó érzés kínozta, közel nem dobogó szívemhez. Kikapcsoltam érzéseimet és igyekeztem mindent elzárni egy mély ládába és azt a mélybe hajítani. Hosszú évekig sikeresen ott is maradt az a láda majd valahogy ismét előkerült és kinyitódott, az érzések, emlékek velük kapcsolatban ismét kiszabadultak. Említenem sem igazán kell, következményei az a két kis vakarcs kik az otthonomban élnek. Most azonban az érzések kevesek ahhoz, hogy elmondhassam mi zajlik le bennem Melis láttán. A vágy, a felfokozott érzés áradatai mindent elsöpörnek. Ám hiába is akarnak cselekvésre sarkalni, nem moccanok, hárítása világos számomra és visszafogom magam. Bár nem akarok várni, mégis édesebb gyümölcse a várakozásnak mint az erőszakos azonnali tettnek. -Elveszíteni? Melis, ha jól emlékszem Én voltam az aki elveszített téged és nem fordítva. Én maradtam itt, az Én ágyam maradt hűvös és hideg. Nekem volt végtelennyi gondolkodási lehetőségem azon mit és hol szúrtam el ennyire. - Tárom szét a kezeimet kissé csalódottan, és az elmúlt évek gyötrelmével fűszerezve. Lehet régen csupán kalandokat éltünk át, nem voltam egy normális ember, na nem mintha most oly rendben lenne minden mégis sok mindenre rávilágított hiánya és persze az idő amit utána nélküle kellett folytatni. Tudom, bántam vele hozzá nem méltóan is, nem is kevésszer, de ez a múlt és már régen tova szállt. Most kaptunk egy nyúlfarknyi esélyt az újrakezdésre, hát akkor miért nem azon vagyunk, hogy ezt meg is ragadva próbáljunk valamit kihozni a lehetőségből? Bár okoztam jócskán fájdalmat neki, de kész vagyok jóvá tenni vagy legalább semlegessé tenni a régi hibákat. Az apai dolgokra csupán morranok és nem vagyok hajlandó erről tovább tárgyalni. Tudom nagyon jól, hogy nem vagyok ember, csak az ember képes gyengéd lenni, gondoskodó, egy vámpír csupán gyilkol, kínoz és a saját érdekeit helyezi előre. Már így is van velem valamilyen hiba, valahogy eme két válaszút között rekedtem, gyilkolok ha kell, kínzok ha úgy kívánom ám gondját viselem, ha nem is közvetetten én, de a kölykök jól élnek, meg van mindenük, hagyom, hogy az apjuknak tekintsenek, bár nem igazán tetszik, hogy így tekintenek rám, ennek ellenére hagyom, Darius-nak valahol igaza volt mikor puhánynak tartott. Azonban, hogy el is ismerjem, hogy törődöm velük, azt soha, van bennem büszkeség. -Elfelejted, hogy ezeket a kölyköket Én neveltem, ha szeretnéd, ha nem, akkor is olyanok, mint Én, kezelhetetlenek, rosszak és bizony igazán hizelgősek, haragudni egyikünkre se tudsz, majd meglátod. - Természetesen ez valahol nem igaz. Thomas egyre csendesebb, nyugodtabb gyerek, a kisebbik azonban olyan akár egy búgócsiga, sose áll le, ugrik, mászik, pörög és minden rosszban benne van a bátya helyett is duplán. Ha Melis valóban akar maradni és úgy tekinteni szedett-vedett bandánkra, mint "családjára" akkor jobb ha felkészül, se Én,s e a kölykök nem vagyunk angyaliak. -Nos igazad van, ki lehet deríteni, de nem bízom a boszorkákban, még szerencse, hogy Te itt vagy, majd valamit kitalálunk, minden jobb volna ha az illető likvidálva lenne,legyen is akárkicsoda. - Úgy, hogy a kölykök apja lehet bárki minden nehezebb, nem biztos, hogy emberi lény az apjuk, ezt majd felvetem később Melisande-nak is. -Persze, meg tudjuk védeni őket, efelől nincs kétségem, engem csupán hajt a vadászösztönöm, holtan akarom látni a figurát, ennyi. - Ne nézzünk rám aranyos kis Húsvéti nyúlként, ragadozó vagyok és mióta a kölykök itt vannak azóta érdekel ki lehet az apjuk, az anyjuk óvva intett tőle, úgy hogy tudta mi vagyok. Itt több van a dolog hátterében, mint azt sejteni véltem eleinte. A srácokat szobába terelve, villanyt leoltva lépek ki, hogy most már saját szobámba igyekezhessek Melis-hez. Ami ott fogad nos kicsit sem az a kategória amire jelenleg a "lassú" tempóban számítani véltem. Egy száll törölközőben áll a szoba átellenes részén, ha kell a másodperc töredéke alatt ott lehetnék előtte, hogy megszabadítsam a töröközőétől, ohh, de szívesen megtenném. Hallom hevesen kalapáló szívét ami most nem a félelem miatt oly heves. Beindítja érzékeimet testének rezdülései, ereiben száguldó vére. Vágyam megsokszorosodik, fogaim élesen előtűnnek és ott termek előtte, egy rántással letépem a törölközőt puha testéről és így mérem végig, ragadozó pillantásomban nem talál mást csak vágyat, érezhető vonzódást irányába. Fogaim követelik jussukat ahogy nadrágomban is akad bőven tettre kész testrész. Végig simítok bőrén, a vállától fel a nyaka ívéhet ahol száguld édes vére. Lassan csókot lehelek a vadul lüktető érre. -Ohh, bizony, más terveim vannak. - Nyögöm ki valami nem e világi hangon, majd szembe kerülve vele hevesen birtokba veszem ajkait.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Lényem egy része visszavonhatatlanul szerette, vele akart lenni. Volt viszont egy részem, ami tanult a múlt hibáiból és bármennyire el akartam engedni ezt a részem, féltem, hogy akkor nem marad semmi, ami emlékeztetne, mit ne tegyek. Nem ismételhettem meg a hibáim, nem veszíthettem el, és épp ezért a jelenben mindennek akartam időt adni, hogy kialakuljon. Megváltoztunk, bár most sem mondtuk ki, mit érzünk, tudjuk, hogy mi lebeg kettőnk között a levegőben. Néha azt kívántam, bárcsak tudtam volna, miért haltam meg. Most, hogy tudom, nem tetszik a miért és az sem, hogy megint ebbe a helyzetbe kerültem. Semmi kétség, őt akartam, de olyan hamar jött ez, váratlanul, hogy fel sem tudtam rá készülni. Tetszik vagy sem, ez nem az élet volt, amiben eddig éltem, ez egészen más volt, valami új. Phil mellett nem kellett másnak mutatnom magam, mint ami voltam, de féltem, bizonyos mértékben megváltoztam, ami inkább taszító is lehet. Például abban, hogy nem akartam siettetni a dolgokat. -Nem vagyok elzárkózva tőled. De akárhányszor rád nézek, egyre csak az jut az eszembe, hogy egyszer már elvesztettelek, s félek, ismét el foglak.-mondom, hangom elcsuklik ugyan, de akkor is kimondom, amit gondolok. Hiába rejteném el, szememben megjelenik egy könnycsepp, s csak összeszorított állkapcsom akadályozza meg, hogy le is gördüljön. Így viszont visszaküldöm oda, ahonnan jött. Nem tudtam volna neki hazudni, nem is tettem, bár tudtam, az őszinteség régen sem volt mindennapos elvárás tőlem. Akkor csak kalandok voltunk a másik életében, és nem egyszer szorult össze a szívem, mikor más nőt vitt az ágyába, mert azt gondolta én messze járok tőle. Akkor jól jöttek a titkok, hogy ne ártsunk úgy a másiknak, hogy soha többé ne tudjunk ránézni, de most nem akartam ezeket a titkokat, mindent egy lapra akartam feltenni. Régebben a fájdalom rejtegetése lényem része volt, most már nem megy. És próbáltam nem a múltban ragadni, az emlékeket nem újra megélni, de jó adag emlék idegen volt számomra, mintha nem is én tettem volna, amit akkor tettem. Mosolyt erőltetek arcomra, nem feszegetem tovább a témát, ha ő sem akar róla beszélni, de próbálom megérteni, mi tartja őt vissza abban, hogy emberibben viselkedjen. Elhitte, valaki elhitette vele, hogy vámpír, és az szörnyeteggé teszi és most ebben él, ami nem tetszik. Ez különbözött azzal, amilyennek én gondoltam és amilyennek én ismertem, de ezt nem kötöttem az orrára. A szoba csendjét, ahogy belépünk megtöri a két gyerek közeledtének zaja, ami nem zavart, s egyből a kisebbik le is csap. De ahogy felemelem, megy is vissza Phil-hez, amin elmosolyodom. -Soha ne mond, hogy soha. Nem mindenki olyan kezelhetetlen és nevelhetetlen, mint te.-mondom dacosan ingatva a fejem, de ajkaimon mosoly jelei láthatóak. Eszem ágában sem volt máris anyáskodni a kölykök felett, de azért kíváncsi voltam, ő mire jutott velük. Arra, amit mond, összevonom a szemöldököm, érdekes felállás ez, és próbálom megfejteni, ennek mi lehet az oka. De nem lep meg annyira, hisz elvesztette az anyját, és még olyan fiatal, ő már érzi a hiányát, nem úgy, mint a kisebbik, aki szinte még fel sem fogja, mi folyik körülötte. -Az apjuk kilétét könnyen kideríthetjük. Egy gyerek elég kapocs az ilyesmihez.-világosítom fel, hisz boszorkányként nem volt olyan ördöngőség felkeresni egy családtagot, aki eddig ismeretlen maradt. Ha egyáltalán ugyan az az apjuk...-Bárki is az apjuk, ha veszélyes, akkor is meg tudjuk őket védeni. Még csak gyerekek.-állapítom meg a nyilvánvaló tényt, hogy ha valóban veszélyes az apjuk, az ellen is tudok tenni, hogy rájöjjön, vannak egyáltalán gyerekei. Vagyis egyről nyilván tud. Ahogy eltűnök, hallom, hogy a gyerekkel együtt indul a szobába, míg én eltűnök a fürdőszobába, és veszek egy forró fürdőt. Ruháim a szobában hagyom, és mikor meghallom az ajtó csukódását, elmosolyodom. Lekapok egy törölközőt a polcról és megtörölközöm, magam köré csavarom, míg gondolataim vad cikázásba nem kezdenek. Az ajtónak támaszkodom, tudom, mit akarok, ő mit akar, és hiába próbálnám tovább titkolni, nem menne. Nem tudnék mellette feküdni egy éjszakán keresztül úgy, hogy ne érezzem ölelését. Kibontom dús, sötétbarna hajam, hagyom, hogy vállamra omoljon, míg a törölköző takarásában kilépek a fürdőszoba ajtaján, szinte mesébe illő módon, mert a forró víz párája utánam szökik. -Szükségem lenne valami ruhára...-szólalok meg suttogva a félhomályban úszó szobába lépve, tekintetem szinte izzik, de a távolságot megtartom kettőnk között. -Vagy más terveid vannak?-érdeklődöm billegve lábaimon, az ágy felé sandítva, de továbbra sem mozdulok. A szoba két ellentétes végében vagyunk, ő a homályba burkolva, én a komódon égő lámba fényében úszva. Érzem, ahogy szívverésem felgyorsul, és testem szinte minden porcikájában érte kiált.
Bár nem mutatom, igyekszem nem kimutatni mennyire is akarom sürgetni ezt a közeledést. Tudom, bunkóság és egy csepp érzelmesség sincs benne, hisz ramaty állapotban van, nem rég még zokogva hátrált előlem, Én pedig mindezek ellenére még mindig ugyanúgy vágyom rá és talán azért amilyenné váltam, nem teszek egyelőre semmit, hagyom, hogy maga döntsön, bár gondolati síkon Én már messze előrébb járok. Az érintéseimet nem tudom visszafogni, bőre mindig meleg, puha és kellemes tapintású volt, szerettem végig simítani egész testén, ott cirógatni ahol a legjobban vágyott rá. Talán bűn, hogy ezt most is épp úgy akarom, mint ezelőttekkel? Egy vámpírnak az idő relatív fogalom, egy halandó lénynek azonban nem, tudom, hogy számára idő kell míg mindezen túlteszi magát...csak tudnám ugyan nekem mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy végül az ágyamba ne hurcoljam és megismételjem a múlt ezen, örömteli pillanatait. -Akkor miért nem Melis? Miért vagy ennyire elzárkózva tőlem? - Minden egyéb csalódottságtól mentesen kérdezem ezt, csupán érdekel, hogy tényleg annyi az egész, hogy ez neki most épp új és még lassan, de biztosan akar haladni, vagy valami több is van a hátterében, amit elmondani már nem szeretne. Sose érdekeltek az érzései, sose voltam kíváncsi arra igazából mint gondol, de most, ez az ami igazán előtérbe került, nem csak azért mert zavar, hogy nem akar közeledni felém legalább feleannyira, mint régen, hanem mert elég volt egyszer elkövetni a hibát és elveszíteni Őt, még egyszer ezt nem fogom hagyni. -Jó, mert félek többet látnál a dologba, mint ami van vagy éppen lesz. - Ez a téma nem éppen az, amit szeretnék kivesézni, Darius-tól így is mindig megkapom mennyire elgyengültem, mennyire "emberesedtem" ahogy Ő fogalmaz. Igaza is van, belátom, egy vámpír nem való szülőnek, főleg nem egy olyan múlttal amivel nem is dicsekedne előttük. Mert most még alighogy világra jöttek, de később tudatukra ébrednek és kérdeznek majd, a múltamról, tetteimről, cselekedeteimről, mindenről, a válaszok pedig nem tündérmesék lesznek amivel ágyba lehet ringatni őket, nem, az a kegyetlen, gyilkos valóság lesz. Akkor pedig nem fogok hazudni, elmondok mindent, mindenkinek joga van tudni arról hol és kinek a társaságában él, most még hiába is mondanék bármit, nem értenék, megmosolyognák, majd elviccelnék, talán másnapra el is felejtenék. Most még nincs jelentősége, nem lehetek az apjuk, egy vámpír magánka való, mellette egy védtelen, egyszerű embergyerek csak veszélyben van, nem pedig biztonságban. -Te csak azt hiszed, ezen a két gyereken már nem sokat tudsz változtatni, a rossz és a neveletlenség jobban ragad rájuk, mint a kosz, de természetes próbálkozni ér. - Nos nagyon keveset tartózkodom itt, egyrészt a kölykök biztonsága érdekében, bár van önuralmam, egy dühkitörést két ekkora borsszem nem biztos, hogy túlélné. Másrészt Darius-szal kísértem az öreg Mystic Falls-t, nem sok időm adódik az itt létre, de a kölykök nem hiszem, hogy annyira hiányolnának, megkapnak mindent, legalább is Én igyekszem. A káosz kellős közepébe érkezve a két gyerek a nappaliban szedi szét egymást, idillikus családi kép, ahogy az lenni szokott. A kissé szőkés fejű törpe szinte azonnal Melisre támadt és elérte, hogy kézbe vegyék, bár amilyen mozgékony sokáig nem bírt ott maradni és már le is kérte magát, hogy engem vegyen célba. -Nem tehetek róla, hogy ennyire ragad rájuk a jó modor. Christian még talán neveletlenebb, mint a bátya, készülj fel. Mellesleg jó ha még azt az egyet tudod, hogy Cody nem szereti a nevét, egy ideig tűrte majd Ő maga kérte, hogy Thomasként szólítsam, nem tudom ez a név számára mit jelent, de fontosnak tartja. - Világosítom fel Melis-t így az elején. Tartunk családilag egy nem hivatalos keresztelőt, már az öccse is, bár nehezen, de Thomas-nak szólítja. Sok gond van a gyerekkel, elzárkózott mindenki elől, ahogy idősebb úgy kezd inkább magába zárkózni. Nem beszél velem ha kérdezem, ezen azonban Én nem tudok segíteni. -Tudom nagyon jól, de nem szeret beszélni, nem mond semmit, furcsán viselkedik jó ideje, magam pedig erre nem tudok rájönni, mi változott olyan hirtelen. Egyelőre az is nehéz a számomra, hogy míg egy darabig úgy hittem a kölykök apja halott az anyjuk a halálos ágyán közölte ez tévedés, az apjuk él és jobb ha megvédem a gyerekeket tőle. Jelenleg is ezen dolgozom, bár fogalmam sincs ki lehet az apjuk vagy miféle alak, egy 4 éves lelkiállapota már nem fér bele. - Ez nem hangzik kedvesen, de így van, nem tudok mit kezdeni a fiúval. Magam is elvesztettem egykoron az anyám és az apám, sőt a testvéreim is, mind meghaltak, fel tudtam magam is dolgozni a tényt, Ő sokkal jobb helyzetben van, van fedél a feje felett, itt van az öccse is, gondoskodnak róla, egyszer majd csak túlteszi magát a két évvel ezelőtt történteken. -Renden, ott várj rám. - Vigyorogva kapom fel a szőke kis kölyköt aki ezt visongva élvezi. -Hallottad a hölgyet Chris, irány az ágy, fogalmam sincs hol van a vigyázótok, de most Én fektetlek le benneteket, még szerencse, hogy a pizsama rajtatok van, tehát megvolt a fürdés is. Remek. - A csukott ajtón benyitva Thomast már az ágyában fekve egy könyvvel találom. Nem zavarom meg, de furán méregetem a fiút, 4 éves, nem tud olvasni, még is úgy láttam azt tette. Christ az ágyba rakva betakarom, keze felnyúl mire a kedvenc ívósüvegét a kezébe adom, befordul a fal felé és inni kezd majd lassan lecsukódnak a szemei. -Thomas, alvás van, add ide a könyvet. - Fel néz rám és minden ellenkezés nélkül átadja majd betakarózik és a szokásos Jóéjt apa helyett, most csendbe burkolózva fekszik le. Fejemet csóválva oltom le a lámpát és csukom be az ajtót. Már majdnem kiérek mikor megszólal. -Apa, égve hagyod a kislámpát? Félünk. - Rá, majd öccsére nézek, Chris már alszik, Thomas azonban többes számban beszélt, vámpír létemre a hideg kirázott. -Persze. Aludj Thomas. - Feloltom az apró éjjeli lámpát és most már távozom a szobájukból. A sajátomba belépve várom, hogy Melis is megérkezzen, remélhetőleg minden egyéb felesleges ruha darab nélkül.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Próbálok megmaradni annak, akinek most hittem magam, nem elsietni a nyilvánvalót, amire vágyok, ugyanakkor megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy mi van akkor, ha éppen így húzom keresztül a terveim és pont magam ellen hangolom ezzel? Mi a helyes? Engedni annak, amire nyilvánvaló, hogy mind a ketten vágyunk, vagy elzárkózni ettől még egy darabig és elviselni a jelent, kicsit megmutatni, hogy képesek vagyunk türtőztetni magunkat? A szememből tudom, hogy süt a kételkedés, és érintése nyomán bár szinte ég a bőröm, azért nem mozdulok, igyekszem nem lehunyt szemmel érezni a gyengéd érintést és kitartani. Csak lassan haladjunk, ne siettessünk semmit. Persze ezt is gondolni könnyebb, mint csinálni, de próbálkoznom kell, érzem. Nagyot nyelek szavai hallatán, kicsit megremeg a lábam, de nem mutatom jelét ennek a pillanatnyi zavarnak. Kivételesen még szememben sem csillan meg, titokzatos mód magamban tartom. -Nem csak te akarod olvasni azt a könyvet. Én is, jobban akarom ezt, mint bármi mást.-engedem előtörni a pillanatnyi gondolatot, elnyomva a továbbiak előtörésének lehetőségét, ami kimerülhetne abban is, hogy nem csak tettekben, de szavakban is előhozakodok azzal a ténnyel, lassítanunk kell, nehogy elrontsuk. De ha egyszer én sem akarom annyira azt a lassítást... Éltünk már eleget, vagyis én csak részben éltem eleget, de ez elég volt ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok az élettől, ha visszakapom. És nem a magány volt az első helyen, ahogy nem is az, hogy magamat emésszem a nap minden percében, mert esetleg megbánom, hogy elszalasztottam egy pillanatot. Megtudom, hogy mibe is csöppenek, ha nem szalasztom el a mostani pillanatot. De még így sem változtat azon, amit akarok. Nem hátrálok meg, és kiállok mellette, nem kell többet egyedül szembenéznie a rideg valósággal. -Nem erőltetem tovább, ígérem.-mosolyom csupán halványan jelenik meg, ahogy jön, úgy is tűnik el. Soha nem változtattam volna meg, ahogy ő sem akart engem más utakra terelni, és ez ide sodort minket, de nem éreztem kötelességemnek most sem, hogy olyasmit erőltessek rá, amit ő nem akar. Ha nem akarja beismerni is, akkor is neveli a gyerekeket, és kétlem, hogy rossz munkát végezne. -A két kicsi modorán és viselkedésén legalább lehet változtatni. A nagyon... hát, ő már belopta magát a szívembe hiába minden ellenállás.-szemeim felcsillannak, és mosolyom kiszélesedik Ismét egy nagy adag hangulatváltozás, amik a jelen állás szerint normális állapotom adják. Egyszer sírhatnékom van, pár másodperccel később pedig a nyakába ugranék a boldogságtól. Hiába, a jó darabig nem élsz igazán, és visszatérve idegen mégis ismerős helyre tévedsz, elkerülhetetlenül is elveszel abban, amibe belecsöppensz. Nincs összhang, nincs megszokott, minden szinte újnak hat és kontroll nélkül sodródhatsz az árral. Én pedig pontosan ezt tettem sodródtam az árral. A házba lépve szinte azonnal nekem rohan egy lurkó, szinte feldönt, de annyi időt azért hagy, hogy leguggoljak hozzá. Fel is kapnám, de szinte azonnal visszarohan Prhil-hez, miután kiélvezte az ölelést. -Jó nő? Na szépen vagyunk Mr. Normann, hát mire tanítja maga ezeket a gyerekeket?-szökik szemöldököm a homlokom közepére, mikor lepacsizik a kisebbikkel, de a komoly álca hamar eltűnik arcomról, helyére mosoly szökik és figyelem őket. Majd tekintetem Thomas-ra vándorol, érzem a pillantásán, hogy maga sem tudja, mit érezzen. Elutasítóan méreget, ugyanakkor valami csillog a szemében, ami pont ennek az ellenkezőjéről árulkodik. Majd Phil kérésére egy fejrázás a válasz, s egy másodpercen belül el is tűnik a nappaliból, mintha soha nem is lett volna ott. Felállok, és Philre nézek, mikor megszólal és összevonom szemöldököm szavain, de hamar összeáll a kép. -Mit vársz tőle, hisz gyerek még. Elvesztette az anyját, ő már nem olyan kicsi, hogy ezt csak úgy elfelejtse, vagy fel se fogja.-hangom máris anyáskodóvá válik, szinte lehurrogom Philt, és szememből süt, hogy kicsit azért más szögből látom a dolgokat, mint ő. Végül is, azt mondják, minden nőben ott él az anyai ösztön, még akkor is, ha mélyen van és nem teljesülhet ki, mert nincs kin gyakorolni. Hirtelen most épp azt kezdem el érezni, hogy lesz kin gyakorolnom, ami megnyugtat, sőt, még fel is dob kicsit. -Késő van már, ágyban a helyük. Azt hiszem mára belőlem ennyi elég volt nekik. Majd megszokják, adj nekik egy kis időt. Addig is körbenézek kicsit, talán még a szobádat is megtalálom magamtól.-mosolygok, vagyis már szinte gyermeki vigyorral nézek rá, és lehajolva még egy csókot nyomok a kis lurkó homlokára, aztán eltűnök és feltérképezem a terepet. A nappaliból a konyhába jutni, ha egyik irányba indulunk, a szobákhoz, ha a másik irányba. Utóbbit választom, és csendes léptekkel kezdek el haladni a folyosó szerű kis átjárón, elhaladva egy csukott ajtó előtt, ami alól halovány fény szökik ki. Elmosolyodom, de nem állok meg, holnap reggel többre mehetek vele, mint most. Helyette a folyosó végi szobába nyitok, felkapcsolva a lámpát, és elmosolyodom a széles, távolról is puhának tűnő ágy láttán. Végignézek magamon, és rájövök, hogy nem épp vagyok szép látvány ma, szakadt ruhám elrejti egy kabát, Phil kabátja. Az egyik szék háttámlájára akasztom, majd a fürdő felé indulok, pár másodperccel később már a földön hagyott ruhakupac mellett lépek be a zuhany alá, amiből forró víz csorog bőrömre. Idegen, ismerős érzés...
Természetesen nem gondoltam volna sohasem, hogy hamarost ismét összefutok Melisandre-val. Hogy is gondolhattam volna mikor tudtommal réges-rég eltávozott sorainkból, ami igencsak megviselt. Erre hirtelen, egyik hajanlról a másikig már ismét itt van, ugyanolyan gyönyörű, ugyanannyi bájjal és kecsességgel, szeretettel és macskás vadócsággal. Ez mind minden napomat valahogy felvillanyozta, mintha hideg, halott testembe valamilyen melegséget, életet lehelt volna a jelenléte. A halála után valahogy minden szürke, sivár lett, mint akárcsak egy tűzhányó kitörésének közepén, minden hamu, halál és sötétség. Akarva, akaratlan, de megérintem, inkább akarva, sose voltam az udvariasság vezető egyéne, ha valamit akartam akkor azt mindig megszereztem vagy megtettem, ez továbbra sem halt ki belőlem, jó vicc, kihalni...mintha lenne bennem bármi is ami élő volna. Érzem, hogy mennyire akarja azt, hogy érintsem, hogy kezemmel lágyan, szinte alig érintve a testét cirógassam. Vágyik egyben arra is, hogy vadul vessem rá magam, de mégis visszafogja magát... Tudom, hogy sok mindenen estünk keresztül mind a ketten, de önző dolog az, hogy ezen felül Én most is többre vágyom pár "örülök, hogy újra látlak" érintésnél? Meghalt majd feltámadt..lehetnék azért valamelyest elnéző és nem egy megszokott seggfej, amit csupán Darius képes értékelni. Fogd vissza magad Philip! -Melisandre...Én nem szándékozom a múltat ismételni, a múlt mindkettőnk számára egy hétpecsétes lezárt fejezet, de nem is szándékozom nem megnyitni egy új könyvet és beleolvasni, hogy megtudjam mi lehet belőle ha elkezdem. - Na kitört belőlem az egykori félig-meddig arisztokrata kisnemes. Már rég nem éltem az ékes hasonlataimmal, Darius mellett az ember a beszédképességét is elveszti....hogy szebbet már ne mondjak. Még mielőtt minden túlságosan idillinek tűnhetne feljönnek a kölykök, mint esetleges akadály. De még mindig tisztességesebb előre figyelmeztetni rájuk, mint belevetni egyből a mély vízbe. -Nos ezt mind ketten máshogy látjuk, de ez van, egy vámpír nem való szülőnek, ezen tovább nem is akarok gondolkodni. - Nem fogom magam sohasem apának tartani főleg úgy nem, hogy egy Darius-hoz hasonló félőrült pszichopata gyilkossal vagyok mondhatni összeláncolva. Ő nem fogja hagyni, hogy túlságosan is elhagyjam azt ami vagyok, amiért titkon valamennyire hálás is vagyok, mégiscsak vámpír vagyok, a háborúban még egy eszmét vallottam vele, most már valamelyest nem, ami kicsit lejjebb ad hitelességemből. -Vigyázz mit mondasz, három Normann kicsit sok még ha nem is látszik annak. - Vigyorodtam el komiszan. Még ha vérszerintileg nem is tartoznak hozzám a kölykök, a legkisebb igencsak hasonlít rám, természetileg mindenképp, szegény Thomas inkább menekül az öccse elől. Tipikus ember. Belépve anarchia fogad, szokásos rendszer, szerintem a felvigyázójuk már a haját is kitépte. Hátrébb állok a gyerekektől és Melis-től, itt az ideje annak, hogy megismerkedjenek. Thomas mereven nézte Melisandre-t, az öccse ellenben méregette, hogy mekkora ellenfél lenne ha futásból ráugrana. Végül megtört a jég a kisebbik részéről és szinte azonnal a lány karjaiban kötött ki. -Van a srácnak ízlése, jó nő Meli, ugye? - A törpe tartotta is a kis tenyerét amibe belecsaptam majd elvigyorodtam, ha itthon vagyok azért tanítom kultúrára a kölyköket... -Thomas, gyere ide, ismerkedj meg Melis-szel. - Thomas csak a fejét rázta hevesen majd a szobája felé szaladt. -Bocs, ilyen, nem szokása nagyon beszélni sem. - És ezt kb az anyja halála után vettem észre, egyre csendesebb, zárkózottabb lett, de egy vámpír ugyan mit tehetne, nem vagyunk érzelgősek, nem?
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Mondani könnyebb volt, mint elhinni, vagy beismerni. A dolgokról tudtam, hogy nem lehetnek feketék vagy fehérek, muszáj átmenetnek is lennie, de egyszerűen nem akartam beismerni a múlt tudatában, hogy én is lehetek szürke. Nem kellett feltétlen rossznak lennem, de jó sem igazán akartam lenni. Viszont, ha ebbe belevágok, el kell magamat is fogadnom, különben viták alakulhatnak ki a saját makacsságok miatt. Éreztem rajta, hogy nem magát győzködi, a valódi véleményét tárja elém, de én továbbra is valamiféle szakadék szélén ácsorogtam, aminek egyik, mély és sötét fele az örökös kárhozatot és önmarcangolást, míg másik fele a megbocsájtást és a könnyebb életet akarta megmutatni nekem. A döntés rajtam állt, de szükségem volt rá, hogy én meghozhassam azt. Vicces, hogy pár perc alatt mennyi minden történhet, és mennyi elhatározás születhet a semmiből. A levegő tüdőmben ragad, és testem az érintésétől akaratlan megremeg. A mosolyom, és lehunyt szemeim viszont jól érzékeltetik, ez nem a félelem vagy az elutasítás jele. Hagyom, hogy ujjai ajkaimat súrolják, és a kellemes bizsergető érzés gerincemen végigszökve szinte megremegteti a lábaim. Tudtam, hogy nem siettet, de azzal is tisztában voltam, hogy mire vágyik, és azzal még inkább, hogy most én mit akarok. Viszont ezt jól sikerült lepleznem, lecsillapítanom, hogy ne a múlt hibáiból élve tápláljuk a jövőnk. -Helyes.-ajkaimba harapva mosolyodom el, hangom halk és sejtelmes, szemem csak úgy csillog az esti fényben. Tudom, hogy süt rólam, hogy mit gondolok, és mit akarok elnyomni egy kicsit még a jövőben, de nem tehetek róla, képtelen vagyok kitisztítani a fejem. Csendesen hallgatom, bevallom kicsit dühössé tesz, hogy elrontja a pillanatot, de értékelem, hogy az igazságot tárja elém, és nem kertel, vagy mesél hazugságokat. Elfogadom, amit kénytelen vagyok elfogadni, de megértésem erősebb ennél, és a kezdeti zavarodottságom hamarosan őszinteséget sugárzó lesz. Épp olyan, ami egyszerre sugározza a megnyugvást és a beletörődést, a segíteni akarással egyetemben. Mintha maga is meglepődne a feltételezésen, ezért felszisszenek. -Vedd bóknak vagy sértésnek, nekem nem számít, de szerintem jó apa lennél...vagyis vagy.-javítom ki végül saját magamat is, mert végül is már most is ő nevelte őket, tehát részben az apjukká lett. -Egyet vagy hármat kell nevelni, nem igazán számít.-teszek pimasz megjegyzést, rá kacsintva, de amit mondok, nem holmi játékosság, hanem komoly elhatározás a jövőre nézve. -Azt hiszem el fogok vele bírni, ha veled elbírok.-mosolygok, arcára óvatos csókot nyomva, majd újra közel simulok hozzá, hogy mellette lépdelve megismerhessem a szóban forgó rosszcsontoknak beállított gyerekeket. A gyerekeit... vagyis részben a gyerekeit. Egy pillanatra ismét összeszorul a gyomrom, de nem mutatom semmi jelét annak, hogy a helyzetet nem emésztem meg olyan könnyen, mint ahogy mutatom. Ez így jobb mindenkinek. Mert még egyszer képtelen lennék őt is elengedni. A ház külsőre is melegséggel áraszt el, és ahogy az ajtón belépek, ugyan ez többszörösében kezdi eluralni testem. Megfoghatatlan idegen, de kellemes érzés. Figyelem, hogy mi történik, majd elmosolyodom, és szemeim a kis családon pihentetem, míg végül leguggolok, és barátságosan nézek a két kisfiúra. -Ugye nem vagytok olyan rosszcsontok, mint ahogy az apukátok beállított titeket?-érdeklődöm mosolyogva, majd a két fej nemre int, de közelebb nem lépnek hozzám.-szeretsz túlozni.-nézek "rosszallóan" Phil-re és felállva körbepillantok a házon, de sokra nem jutok, mert kabátom valaki erőteljesen megrángatja. Lepillantok, s két csillogó szempár fogad, amik szinte követelik, hogy vegyem fel a tulajdonosát, és nem is teszek másként.
Kezdőlap
||