Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights

A város éjszakai fénybe burkolózott, a zene a sikátoros, szűk utcákban mégis távoli zajnak hallott. Az ősz ezen időszakában a maszkok még inkább előkerültek, én mégsem a bálozás vagy a szomszédok csokoládé forrásainak kifosztása miatt jártam az utcákat. Az elmúlt időszakban alig tettem ki a lábam a temetőből, a kripták amolyan második otthonommá váltak, ami talán egyesek számára furcsa lehetett, a világban, amit éltünk, mégis teljesen normálisan hatott.
Ujjaim végigfuttatom a fal hűvös, vizes kövein, és befordulva a sarkon, arra várok, hogy utam továbbra is egyedül folytathatom. A templom és a temető között megannyi forgalmas utca volt, de ami nappal biztonságosnak tűnt, az éjszaka könnyedén egy csatatérré változhatott, így ezek az utcák pontosan ezen céloknak feleltek meg. Elzárva az emberektől, boszorkányok, farkasok és vámpírok eshettek egymásnak, békét kötöttek, s törtek ketté. Régensként próbáltam a boszorkányokat féken tartani. De bizonyos fajok, melyek egyik csoportba sem sorolhatók, egyik oldalra sem álltak. Élvezték, hogy a kitaszítottak helyett már, az amúgy tiszta vérűnek nevezett fajok is hullanak, és vér áztatja az utcákat. Összehúzom magamon a dzsekimet és lehajtom a fejem, hogy azon pár lézengő lélek ne jöjjön rá, hogy ki is sétál az utcán. Bár nyilvánvaló, hogy ennyi édes kevés ellenük, és szinte biztosra veszem, hogy az utánam fordulók egy része sejti, kinek a lábnyomán tapos át, míg  szemeivel méreget.
Az egyenletes légzés, a könnyed lépések, mind jó álcái annak, hogy ökölbe szoruló kezeim ne legyenek feltűnőek. Egészen addig, míg egy falba nem ütközöm. Pontosabban egy férfiba. Felkapom a fejem, és zavartan pislogva emelkedem ki a sötét, zavaros gondolataimból. Meglepettségem szinte azonnal kiül arcomra, és ha akarnám sem tudnám elrejteni, azt, amit máskor könnyű szerrel egy egész világ elől el tudok tüntetni. Leleplezem magam, sebezhetőségemnek jelét adva gyorsan hátrálok egy lépést, hacsak meg nem állítanak ezen mozdulatok elvégzése közben.
-Bocs, nem láttalak.-próbálom annyiban hagyni, ám a pislogó lámpák fényében ha felismernek, és pláne egy olyan, mint az ő faja, azt hiszem, eddigi szerencsém el fog hagyni, és utam véres lábnyomokkal folytathatom csak. Nem félek, ugyanakkor tudom, betolakodó vagyok én is, és errefelé senki sem nézi jó szemmel az ilyeneket. -Engedj utamra!-szólalok meg, immár magabiztosan, ahogy páncélzatom ismét magamra öltöm és teszek egy próbát arra, hogy a hírnevemnek eleget téve a kislányt, ki valahol, valamikor megrekedt, eltemessem. Elrejtem a félelmeim, a vágyakozást, hogy szabad legyek, döntésjoggal rendelkezzek magam, s ne mások felett. De tudom jól, hiú ábránd ez is, épp úgy, mint az a gondolat, hogy egy kérést bárki teljesítsen feltételek nélkül. A világ változik. Talán ideje lenne, ha vele változnék én is, és nem csak a külvilág felé mutassam ezt. A kibúvóknak lassan semmi értelme nem lesz. Előbb vagy utóbb engem is fel fog emészteni a sötétség, s ezt az érzést csak alátámasztja az is, hogy máris vérem pezsegve szántja ereim falát, készen arra, hogy testem bármely veszély ellen megfelelő erővel ruházza fel a védekezéshez.

● ● ●  Remélem megfelel    ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

Úgy tartják, hogy a démonok sose alszanak. Főleg nem éjszaka, akkor a legelevenebbek, így talán nem csoda, hogy a pihe-puha ágyam helyett inkább most is a város utcáit koptattam, miközben figyeltem az omladozó falakat, az ezernyi gyertyalángot, amik megvilágították a temetőt és talán még kísértetiesebbé tették néhányak számára, akik eddig is annak látták. A halál az élettel együtt jár, megannyi vérszínezte már eme utcaköveket, amelyek az utcákat hálózzák be. Saját fajok fordultak egymással szemben, ostoba nem létező trónharcok folytak itt, mi is az a sorozat? Trónok harca talán, amely oly divatos mostanság. Talán még ő is megirigyelné az itt folyó ostoba harcokat, amely pontosan ugyanúgy egy trónért folyik, de miért is? Senki se uralhatja a másikat, mindig is lesznek olyanok, akiket nem lehet térdre kényszeríteni, mert senkinek se fognak behódolni. A város bűbája pedig továbbra is meg volt, hiszen az ártatlan lelkeket is képes volt szörnyeteggé változtatni, ezt pedig igazán tetszett. Szerettem mindig is az elkallódott lelkeket, akik nem akarták, hogy vér tapadjon a kezükhöz, de még is elérték azt, hogy így legyen.
Látom a közeledő alakot és az illata is könnyedén ölel körbe, miközben az esti hűvös szellő kezd felébredni. Kitérhetnék az útjából, de nem akarok, hiszen rávártam. Miatta jöttem erre a környékre, hiszen tudom, hogy itt él részben, az otthona lenne talán az egyik kripta, amely védelemmel szolgálhat egy ártatlan, de még se tökéletesen hófehér léleknek. A gonoszság, a hatalom és a bosszú végül az ő lelkében is táptalajra lelt. Amikor könnyedén nekem ütközik, akkor sietve kapok utána, hogy egyik kezemet törékenynek tűnő alkata köré fonjam, majd a meglepettségét látva könnyedén kúszik egy féloldalas mosoly a képemre. Élvezem-e a helyzetet? Még szép, hiszen törékenynek tűnik az, ki ezt elrejtené minden egyes másodpercben, pedig az igazi játék még csak most kezdődött el picinyke Davina.
- Pedig talán érdekesebb vagyok, mint a véres utcakövek. – szóltam meg könnyedén, majd arcából kisöpörtem pár kósza tincset és továbbra se vettem le róla a szemimet. Tudok én úriember és ártatlan lenni, ha az kell és most egyelőre az kellett. Majd idővel eldöntöm, hogy mennyire is fogom hagyni, hogy a felszínt megkapargassa és megérezze, hogy mennyire tudok idegesítő is lenni, ha úgy akarom. Amikor távolodna, akkor se eresztem, inkább csak fürkészem őt, mintha csak egy préda lesne az aktuális kiszemeltjére, amikor pedig meghallom az erőteljesebb hangját, akkor elnevetem magam mélyen, öblösen. – Miért is tenném? – a következő pillanatban pedig úgy fordítom, hogy a fal és közém szoruljon, majd mélyen beszívtam a levegőt, miközben nyakához hajoltam. – Miért futsz? Fiatal vagy, és megannyi lehetőség még előtted van, arról nem is beszélve, hogy az éjszaka még fiatal. – közben pedig könnyedén simítottam végig a derekán, hogy kissé felhúzzam őt, majd pedig nemes egyszerűséggel léptem el tőle, hogy utána zsebre vágjam a kezeimet. – Pontosan hova is sietsz? A jól megszokott és rideg kriptádba? – pillantottam rá kérdőn és látszott, hogy remekül szórakozom, mert miért ne tenném?  

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights

Rejtőzködtem, árnyként akartam suhanni, de tudtam szagom, jelenlétem már önmagában sokak előtt leleplezhet. A mocskos macskakövek tarkította út, a sötét alakok suhanása mellettem, elhitették, hogy beleolvadhatok a környezetembe. De az utca kiürül, a kíváncsi tekintetek eltűnnek, és ahogy a férfinak ütközöm, érzem, ahogy hirtelen a felismerés átjár, nem vagyok egyedül, s soha nem is lehetek. A félelem erre csak annyi, mint piskótalapra a hab, melytől édes és díszes lesz. Menekülnék, még úgy is, hogy Vincent szavai élénken élnek elmémben. Megannyi boszorkány ereje pezseg bennem, éljek vele, használjam. Az utolsó eset, mikor használtam az erőm, az életembe került. A magam ura akarok lenni, én akarok dönteni, nem hagyom, hogy más uralkodjon felettem. Épp ezért próbálnék egy lépést tenni hátra, ám a karja határozottan fonódik derekam köré, és tart meg, menekvésre lehetőséget sem adva. Mit képzeltem én? Ez nem az a város, ahol pont én lehetek szellem, s ahol pont elengednek az éjszaka  közepén egy boszorkányt.
Megérzem ujjai érintését arcomon, a fintor, az undor jele azonnal kiül rám, és bár próbálom erőm visszafogni, érzem, hogy a félelem érzetének hála a határ a józan ész és a menekülésre késztető erő között nagyon elvékonyodik.
-Eressz!-sziszegem makacskodva, és odébb rántom arcom, nem érdekelnek a szemembe hulló tincsek sem. Fogaim összeszorítva hagyom, hogy felülemelkedjen rajtam a dac és elnyomom a rettegő kislányt. Bár úgy érzem ez is édes kevés jelen helyzetembe. Ennek jele, hogy próbálok kitérni útjából, de nem ereszt, és hirtelen nevetésétől kiráz a hideg. Sosem éreztem magam prédának, vagy még ennyire erősen nem, így az új érzéstől ismételten csak a félelem erejét kezdem érezni, a sajátom pedig mintha elhagyni készülne. Nem ember, ezt még így is érzem. És pont neki milyen oka lenne rá, hogy elengedjen csak úgy? Épp ez a baj. Semmilyen.
A falnak dőlő hátam emlékeztet rá, hogy ki is vagyok, és leküzdöm a késztetést, hogy képen töröljem. Eltolnám, de mintha sziklaként nehezedne rám, és fogaim csikorgatva próbálom ujjait lefejteni magamról, és nem tudomást venni róla, hogy forró lehelete nyakam bőrét cirógatja.
-Ha tudod ki vagyok, és tudod mivel ütöm el az időm, minden bizonnyal azt is tudod, hová igyekszem.-válaszolok kérdésére, mikor erőt veszek magamon, s bár egy lépésnyire van tőlem, menekülni nem igazán tudnék sehová. Megvillanó szemmel billentem kicsit oldalra fejem.-Nem félsz tőle, hogy megölhetnélek.-állapítom meg, és ellépek a faltól, és felemelve fejem, mélyen szemébe nézek.-Ahelyett, hogy húzzuk a másik idejét, mond, hogy mit akarsz, és eressz, hogy visszatérhessek a jó öreg kriptámba.-tökéletes ellentettjét mutatom annak a lánynak, aki beleütközött, aki az imént falnak vetett háttal cselekvőképtelen volt.-Talán azt várod, hogy a fajod felkaroljam? Vagy csak a tűrőképességem akarod felmérni? Ha meg akarnál ölni, próbálkozz csak, állok elébe.-tárom szét karjaim magam mellett, célpontot adva neki, ha így óhajt cselekedni. Mégis érzem, hogy a maszk, amibe próbálok belebújni hasztalan. Tekintetem arcát pásztázza, s úgy érzem, mintha nyitott könyvvé válnék előtte, s könnyedén olvasna bennem. Az idegen érzéstől testem megremeg, amit akár észrevesz, akár sem, én érzek, s ez épp elég. A megmagyarázhatatlan érzésre próbálok választ találni.-Régóta figyelsz már.-döbbenek rá, de nem tudom megállni, hogy a szavak csak elmémben jelenjenek meg.

● ● ●  Remélem megfelel    ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

Vannak akik árnyaknak születnek, míg mások azzá akarnak válni, de egy közös mind a kettőben, ha valaki megtalálta őket és figyeli, akkor esélyük sincs többé eggyé válni a sötétséggel. Nincs az a köd, eső vagy sötétség, ami képes lenne ezeket az alakokat elrejteni. Főleg nem őt, nem is értem, hogy mit hitt. Talán azt, hogy esélye lehet egyszerűen elvegyülnie, hogy senki se fogja felismerni? Talán nincs a homlokán semmilyen jel ténylegesen festve, de attól még megjelölték és ez elől nem rejtőzködhet el. Az árnyak ideje lejárt, legalább nála.
Látom a fintort és az undort, ami az érintésemnek köszönhető, de valahogy még ez se hat meg. Sose bántottam egy nőt se, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan sokan gondolnák. Nem vagyok szent, de sose akartam az lenni. Az ördöggel cimborálok és annak jobb kezével.  Ohh, drága Mazit is lehet ideje lenne ismét majd felkeresnem. Múltkor is olyan jót beszélgettünk, de hiába akarna a törékeny virágszál szabadulni továbbra is úgy tartom egy kézzel, mintha csak a kezem a derekára tapadt volna.
- Majd talán egyszer, ha később is azt akarod. – felelem csöppet se bájos és hízelgő mosoly keretében. Nem, inkább volt rosszfiús, mintsem úriemberes, de legalább igazat szóltam, ezért azért hálás lehet. Látom rajta, hogy miként járja át újra és újra a félelem, vagy miként akarja azt daccal leplezni, viszont meg kell hagyni egy okom se lehet panaszra, hiszen igazán szórakoztató a műsor, de akkor kezd csak még jobb lenni, amikor háta a falhoz simul, amit nem olyan régen még kezével érintett, a testem pedig kicsit neki feszül, mintha csak egy különleges börtönbe akarnám bezárni őt.
- És ha így van, az még nem jelenti azt, hogy ne tőled akarnám hallani, nem gondolod? – koppintok egyet az orrára, mintha csak még dühösebbé akarnám tenni és részben ez is a célom. Imádnivaló az a szempár, amikor Zeusz villámai kapnak helyet benne. A mosoly pedig továbbra se tűnik el az arcomról, miközben egy lépésre állok tőle és úgy figyelem azt, hogy mit fog tenni vagy mondani. – Miért kéne félnem, ha nem vagy gyilkos csak azzá tettek? – kérdeztem meg könnyedén, azt pedig továbbra se kötöttem az orrára, hogy eléggé nehéz dolga lenne a megölésemmel, hiszen öregebb vagyok, nem kevéssel. Lehet, hogy több boszorkány vére kavarog az ereiben, de az évszázadok erejével még ő se ér fel. Másrészt meg eléggé éber voltam ahhoz, hogy csak úgy ne tudjon lecsapni egy kis mágiával, meg bárki sétálhat erre… Az újabb kijelentésein csak egyre inkább elkezdek nevetni, majd hajamba túrok, hogy utána újra őt találjam meg az íriszeimmel. – Mondták már, hogy mókás vagy? – vehette sértésnek, én viszont annál jobban szórakoztam, majd ismét közelebb léptem és a feje mellett támaszkodtam meg az egyik kezemmel. – Ha azt mondanám, hogy miattad vagyok itt, akkor elhinnéd, vagy továbbra is játszanád a dacos kislányt, ami meg kell hagyni egészen bájos és imádnivaló. – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben másik kezemmel a nyaka vonalán simítottam végig. Látom azt, ahogyan megremeg, ahogyan a felismerés felcsillan a szemeiben, majd színpadiasan lépek ismét távolabb tőle, hogy megtapsoljam a helyes következtetés miatt. – Mondanám, hogy ez hangosra sikeredett, de szerintem már te is rájöttél erre. – vakargattam meg kicsit a borostás államat, hogy egy pillanatra az égre nézek. – Szerinted, ha sikerült árnyék megfigyelni, akkor tudnál nekem ártani? Tudod, mit inkább erre ne is válaszolj. Inkább arra, hogy még mindig a kriptádba vágysz, vagy inkább jobban érdekel az ittlétem oka? Eme véletlen és sorszerű találkozás, amely igazán költői ebben a holdfényes éjszakában. – nagyzolok kicsit, hiszen már ő is tudhatja, hogy rohadtul nem véletlen ez a találkozás, de úgy már mennyivel jobban hangzik, nem?  

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights

Képtelen vagyok eldönteni, felismerni, mit is akarok igazán. Vonz a sötétség, az ismeretlen, ugyanakkor ha a közelembe kerül, szinte a félelem emészt fel. Hirtelen gyengének érzem magam előtte, olyannak, akinek nincs hová menekülnie. Szabadulnék, mégsem teszek úgy, hogy meg is szabaduljak tőle. Pedig könnyen menne.
Bárhogy szabadulnék, nem ereszt, csapdába esem a fal és közte, és közelsége veszélyezni kezd. Érzem a testem átjáró idegen érzést, mely kellemes bizsergéssel önt el, amitől csak még inkább nehezemre esik visszarántatni magamra a maszkjaim, amik mindeddig védtek. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében, szavaira csak fogaim között sziszegve adok választ.
-Szeretnéd.-nem ér annyit, hogy felidegesítsem magam, a félelem maró érzése mégis dühössé tesz. Nem lehetek ennyire gyenge. Ez képtelenség. Egy régens nem viselkedhet így, ezt mindenki tudja. De ő pont erre hajt. Ha neki megy, másnak miért ne menne? A felmerülő kérdésre nem sok időm van választ keresi, elnapolom hát, és a jelen kellemetlenségeivel kezdem el foglalkozni.
-Kár. Ebben az esetben válasz nélkül maradsz.-próbálok erőt gyűjteni ismételten hangomba, testének közelségét feledni próbálom, és mellkasom elé fonom ujjaim, ezzel is védve magam attól, hogy még egyszer annál közelebb kerüljön, mint amennyire azt én szeretném.
Még ha igaza is volt... Nem voltam gyilkos. Sosem tekintettem magamra akként. Bár minden bizonnyal, minden gyilkos így van ezzel. Mindenki keresi a kifogásokat arra, hogy miért ne nevezzék annak. Gyilkoltam, ahogy engem is megöltek már egyszer, ahogy körülöttem is hullottak el jó páran. Mégis itt voltam. Akiknek pedig az életét vettem, csupán a túlélés miatt, más kényszerítésének hála tettem. Édes mentség és nagyon is kevés a valódi bűnök elfedésére.
-Kedves feltételezés.-hagyom ennyiben, de mikor további szavaim hallatán csak felnevet, és hajába túr, egy pillanatra megremeg orrom, akár egy nyúlnak, ezzel is kifejezem, mennyire nem tölt el boldogsággal, hogy tulajdonképpen rajtam szórakozik. Összeszorított állkapcsom továbbra sem ereszt, és olyan dühvel próbálok rá nézni, ahogy még senkire nem próbáltam. De tudom jól, hogy magam árulom el, mert szememben más is csillog, kezdetektől fogva. Az érdeklődés, a vonzalom. Sosem váltotta ezt ki belőlem még senki.
-Nem, nem említette még senki.-válaszolok könnyedén, merő gúnnyal hangomban. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, ez pedig sütött rólam is. Ismét közelebb lép, hátam mivel nincs messze a faltól, könnyedén szorulok csapdájába, keze a fejem mellett támasztja, én pedig idegesen nézek erre, majd ismét szemébe. Nagyot nyelek. Érzem, tudom, hogy idősebb, féltem eddig is, közelsége hirtelen ismét nem a félelmem, hanem a kíváncsiságom kezdi erősíteni. Érintése nyomán megremegve szegem fel fejem, és próbálok ismét fintort vágni, de a mondat könnyedén siklik ki ajkaim között, amit nem akarok kimondani.
-Bármi is hozott ide... Tudjuk jól, hogy nem hiszek a véletlenekbe okkal. Tehát légy oly kedves és avass be ördögi tervedbe. Ha nem megölni akarsz, mi dolgod van velem? Alkut ajánlasz? Minden bizonnyal tudod, hogy mi a véleményem az alkuról.-Elijah-val kötött alkum titkáról nem tud senki, és nem is igazán volt alku, inkább egy szívesség, mely előnyös lehetett volna, ha a célkeresztet nem a hátam közepén hordtam volna minden nap.-De a kripta legalább nem beszél vissza és nincsenek hallgatózó fülek. Vagy esetleg arra is van megoldásod, hogy mások ne füleljenek a távolból? Aligha hiszem, hogy ekkora erőd lenne.-kedvességem jeleként, talán meggondolatlan kijelentést teszek, mégsem érdekeltek a következmények. A kíváncsiságomnak hála hangom mégis lágyabb, mint imént, pedig szavaim próbálom késként használni, ám rajta olyan páncél van, amit nem törhetek át. Így nem.  És épp ez a baj. Nem is akarom a páncélt áttörni. Valami a vonzásába sodort, valami erre az útra kényszerített, minek hála most magam sem tudom merre haladjak tovább.-De kár, hogy nincs Holdfény. Biztos idilli lenne a gondolataid között, de rossz lányt szemeltél ki, ha ennyitől a lábaid elé borulok. Egyébként is, a romantikus, költői találkákban ismeri mindkét fél a másikat. egyenlőre rólad annyit tudok, hogy egy rámenős, idegesítő alak vagy, semmi többet. Bár érdekelne, hogy a csontod mennyire törékeny.-billentem kicsit oldalra fejem, és próbálok kemény maradni, ismét véka alá rejteni az érdeklődésem minden jelét. Megy? Nem hiszem.

● ● ●  Remélem megfelel    ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

- Sok mindent szeretnénk, de néha azokért tenni is kell… - pillantottam rá egy sokat sejtető mosoly kíséretében, hiszen míg ő nem tudhatta, hogy ki vagyok, addig én elég sok mindent tudtam róla. Árnyék suhantam az utcákon, a kiválasztottat követtem, minden egyes lépését. A távolból óvtam a rá leselkedőktől, hiszen nem csak az én figyelmemet keltette fel. Igaz, kicsit másképpen a másik féllel, de azóta ő is megtalálta azt, hogy milyen is a humuszt között fetrengeni és örökre ott maradni. Azt pedig kár lenne tagadni, hogy véka alá akartam volna rejteni, hogy mennyire is jól szórakozom. Mámorító volt ez a játék. Az erősnek tűnő pici egérke és a macska játéka volt ez.
- Milyen dacos lett valaki, de igazán aranyos vagy még így is. – direkt fogalmaztam így, hiszen biztos voltam abban, hogy még inkább fel fogom húzni őt vele és részben kicsit ez volt a célom. Azt akartam, hogy veszítse el a fejét, hogy azon íriszek villámokat szórjanak, hogy még édesebb legyen eme gyermeteg arcnak a vonásai. Nagyon is jól állt neki az, amikor dühös volt, még imádnivalóbb volt.  Másrészt ez is egy fajta érzés, ami elárulja azt, hogy nem hagyom őt hidegen.
Csak egy mosollyal felelek arra, amit mond. Mind a ketten tudtuk, hogy ez nem feltevés volt, hanem sokkal inkább az igazság, amit sokan képtelenek meglátni. Egy gyermek, akit gyilkossá tett a rideg valóság és egy-két ősi, mert ők úgy gondolták, hogy bármit elvehetnek, amit csak akarnak. Ehhez pedig nem félnek felhasználni a „parasztokat” se a sakktáblán, vagy éppen a bástyákat. Nevetésem könnyedén tölti be az kihalt utcát, ahogyan a másik mivoltomnak köszönhetően tökéletesen látom, hogy miként remeg a fitos kis nozija. Gyerünk Davina, gyerünk. Mutasd meg, hogy mennyire megvetsz, de pontosan tudtam, hogy nem vet meg és hatással vagyok rá, akár karja, akár nem. Düh szikrái mellett pedig könnyedén csillan a kíváncsiság és megannyi érzés, ami ezernyi szónál is többet árul el. Nekem jó, neki pedig balszerencse, de hát utóbbi most túlzottan nem érdekel.
- Mitől félsz? – csak ennyit kérdezek a fülébe suttogva, úgy, hogy a leheletem könnyedén cirógassa a nyaka vonalát, hiszen sose voltam ilyen téren szívbajos. Jó érzés a közelében lenni, túlzottan is talán. A kezemmel továbbra is mellette támaszkodom, majd felemelem a fejemet, hogy mélyen a szemébe nézzek és kezemmel arcán simítsak végig. Mintha nem kellene hozzá engedély és talán így is van. Látom a gyűlöletet és megannyi nem éppen pozitív érzést, de valahogy még ez se érdekel, hiszen bármennyire is tiltakozni akar ellene, látom rajta, hogy a közelségem csöppet se hagyja őt se ridegen. Nem egy kőszobor, és már ez is egy jó kezdet.
- Sose mondtam, hogy alkut akarnék kötni, hiszen minek az alku, ha annál sokkal jobb dolgok is vannak. – billentettem oldalra a fejemet és közben csöppet se leplezve tekintettem végig a testén, hogy utána ismét az arcán állapodjon meg a pillantásom. Hagytam, hogy az a szempár rövid időre megbabonázzon, majd ismét elnevettem magam, de nem léptem távolabb tőle. – Sose becsülj le senkit se, főleg, ha nem tudod, hogy mi fán terem és mióta él, vagy éppen mire képes. – kacsintottam rá rosszfiúsan, hiszen sok mindenre képes vagyok. Ha akarnám, akkor rövid ideig minket se látna senki se, ahogyan nem is hallaná őt, ha segítségért kiáltana. Rosszabb vagyok, mint néha a Mikaelsonok, de még se annyira véreskezű, mint ők. Szeretek szórakozni, de hát mindennek mindig megvan a maga ideje. Nem kell sietni, se elkapkodni semmit se. Mosolyogva hallgattam azt, amit mondott. Nem szóltam közbe, inkább csak egy tincset igazítottam könnyedén a füle mögé a szabad kezemmel, mármint amelyikkel nem támaszkodtam. – Az előbb hívtál meg magadhoz, így ezek után tényleg azt hiszed, hogy félek attól, hogy eltöröd a csontomat? Ha szeretnéd… - azzal a lendülettel igazán közel hajoltam, hogy végre megízleljem az olykor kígyókat megirigylő nyelvet, ajkakat. Birtokló volt, hiszen miért lettem volna finom? Akartam és meg is kaptam, még ha ezzel csak még inkább felhúztam őt. – tedd meg, hiszen még úgyis gyorsabban utolérlek, mint a sánta emberek tennék. – nem voltam ember. Farkas vagyok, ha még nem jött volna rá, így a regenerációm is gyorsabb. Főleg, ha az ember tud még egy-két trükköt is varázslómesterként. Majd végül ellöktem magam, mint aki jól végezte a dolgát. – Mehetünk Miss Pukkancs? – azzal a lendülettel pedig a kezemet felé nyújtottam, hogy együtt folytassuk tovább az utunkat, hiszen továbbra se árultam el, hogy mit akarok. Talán még magam sem tudtam, vagyis túlzottan is, de élveztem, hogy ennyire akarja tudni. Kíváncsi lennék, hogy mire lenne képes érte, hogy végre kibökjem.

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights

Marcel nem helyeselte volna, hogy épp erre teszem meg az utat, amit szükséges, mégsem hiszem, hogy bármely más út másabb veszélyeket rejtegetett volna. A hátamon céltábla volt, aki elkapott, vagy életben maradt vagy nem. Egyenlőre az utca vöröslő kövei másról is árulkodnak, nem csak az én kezem által kioltott életek elmúlásáról.
-Képzelem hány üres eszű tyúk dőlt be tette nélkül is...-sziszegem a szavakat, bár tudom jól, hogy nyilvánvalóan nem tudom minden mozdulatom és rezdülésem kontrollálni. Mintha blokkolná a képességeim, melyeket másokkal szemben kifejezetten ügyesen használtam már.
Már épp az hiányzott, hogy kislányos zavaromban és a testem uraló dühömben dobbantsak egyet lábammal, és színpadiasan távozzak. Ezt csinálta volna a Davina, aki kislányként még nem tudott a képességéről és fogalma sem volt arról, mi vár még rá. De én nem tehettem ezt. Vágok egy megvető, gúnyos fintort, és arra kezdek koncentrálni, hogy ne töröljem képen. A nevetése, ahogy szavak nélkül reagál mondandómra, továbbra is csak bosszantani tud, és kezdek tartani tőle, nem akarom megismerni a gondolatokat, amik megfordulnak fejében. Az indokot pedig nem részletezném.
A probléma, az igazi probléma pedig sokkal inkább az volt, hogy a félelem helyére gyermeteg kíváncsiság költözött, amitől szabadulni nem tudtam, s tudtam, láttam rajta, hogy tökéletesen kiszúrta a szemét ez az apró figyelem is. Rezzenéstelen arcom akkor is mindent mutató, amikor nem akarom, hogy az legyen, s míg máskor java részt fájdalomtól és dühtől ködös, most a kíváncsiság sötét tüze lobban fel íriszemben. Fogalmazzon, ahogy jónak látja. Akár a körülmények, akár sem, de az lettem, ami.
-Vérrel a kezemen születtem, egy Francia Negyedbe, aminek most a vezetője vagyok. Mit gondolsz a egy listán kellene összeírnom, mitől félek, a találkozó veled az utolsó, vagy az utolsó előtti dolog lenne? Ez pedig a  nyílt utca, ha nem lenne elég nyilvánvaló a feltűnést, amit okozol, nem te fogod megjárni.-ebben a negyedben, pláne az éjszakákon, s pláne az ilyen helyeken a falnak füle van kifejezés nem csak holmi pletyka. alapja is van, és mivel ő is egy lehetne azok közül, akik az oldalukra akarnak állítani, kétlem, hogy más fejében ez a találka mást vetne fel. Még akkor is, ha a nyilvánvaló rámenősége, nem a szándékait palástolja. És talán ami még inkább zavar, az a hirtelen jövő, ismeretlen eredetű vonzalom, amit kivált belőlem, idegen létére. Közelsége már önmagában túllépi a határaim, sosem voltam az a típusú lány, akit minden korombeli ránézésre gondolhatna. Ettől pedig még inkább frusztrálni kezdenek a fülembe suttogott szavai.
Végigmér, szeme sem rebben, és mikor ismét rám néz, én sem veszem észre, hogy alsó ajkamba harapok, ahelyett, hogy a megjegyzése hallatán eloszlatnám a kételyeit arról, mennyire rosszul gondolja. Meglehet a dac szólna belőlem. Nem kockáztatok. Nem gondolhatok csak magamra.
-Kiforgatod a szavaim. De tudod mit? Tegyünk egy próbát. Ha a boszorkányok kérdés nélkül engedik, hogy átlépd a határt, gyere. Ha nem, még a végén azt is megtudom, milyen az égő farkas szaga.-nem fogom vissza magam, meglehet mint eddig is, minden szavam hidegen hagyja. Mégis érdekelne, hogy az ősök szellemei mennyire kedvesek vele és meddig nézik el, hogy a temető, a szent helyen hagyja lábnyomát.
Keze még mindig mellettem támasztja a falat, és bár számítok rá, csókja egészen máshogy hat rám, mint amit elképzelek, vagy amit ennek nyomán tenni akarnék. Nem gondolom a perc törtrészéig sem, hogy képen töröljem, egyszerűen elmerülök a testem átjáró bizsergő érzésbe. Nem mozdulok, nem teszek ám sem ellene, sem érte, hogy hagyja abba vagy folytassa, amikor elhúzódik, ajkam vékony ívbe szorul, és próbálok magamra erőltetni egy dühös arckifejezést.
Nem mozdulok, egészen addig, míg távolabb nem húzódik, és kezet nem nyújt felém, hogy csatlakozzak hozzá, és ahogy ő mondja, induljunk, minden bizonnyal a kripták felé. Ekkor azonban ahelyett, hogy elfogadnám a felkínált lehetőséget, meglendítem kezem, és minden erőm összeszedve törlöm képen.
-Fogalmam sincs, hogy kinek képzelsz, de jobb lesz, ha visszaveszel. Egy nagyképű seggfej vagy, semmi több. Felőlem, ha akarsz, követhetsz, az sem érdekel, ha nem. De jegyezd meg, soha többé ne érj hozzám egy újjal se! Ha egy Ősi megölésén gondolkodom, nem hiszem, hogy a te sorod bevégzése nehezebb vagy nagyobb feladat lenne. Csak egy keverék vagy, aki sehová sem tartozik.-zsibbadó tenyerem testem mellé ejtem, és úgy lépek el mellette, egyenesen a kripta felé indulva. Ha kitöri a nyakam, így jártam. De lángoló arcom és bizsergő testem válasza a közeledésére több, mint amire felkészültem vagy amit elvártam volna magamtól. Viszont felkészültem legbelül arra is, hogy szavaim, melyek inkább engem tartottak a földön, talán túl durvák voltak. Sosem gondoltam még ilyesmit, miután kimondtam valamit. Ellenben most, talán elismerem, nem volt jogos, amit mondtam.

● ● ●  Remélem megfelel    ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

victor & olivia

We touch I feel a rush

Tehetetlenül nézzük egymást, gondterhelten a gyászos csöndben. Shawn minden bizonnyal megbánta már, hogy a szombat estéjét rám pazarolta. A mondandómmal ellentétben a férfi még közelebb lép, felemeli a kezét és azt sugallja, hogy meg akar érinteni, méghozzá az arcomon.
- Állom. - nyökögöm lemondóan, közben fizikailag olyan távolra húzódva tőle, amennyire csak lehetséges. Felkutatom tárcám, majd az asztalra csattanó tenyerem alól kikukucskáló pénz egyértelmű lezárása a közös estének. Az italon kívül egyébként nem fogyasztottam semmit! Ha rendeltem volna, még elhintem benne a reménykedést kettőnk jövőjével kapcsolatban, így tiszta lelkiismerettel állok fel az asztaltól, s hagyom hátam mögött az éttermet.
Egy részem követelte, hogy lökjem el az ő és magam biztonsága érdekében, és szeretném azt gondolni, hogy ez vagyok én – az ember, a vadász. Ez a felelősségteljes hang az agyam hátsó részében. De igazából nem Shawn biztonsága érdekében hárítottam el magamtól, s még csak nem is azért, mert ne lenne teljességgel rendben a fizimiskája. A fejemben megbúvó démonom miatt mondtam nemet. Azért, aki éjjelente álmaimba kóborol és heves pajzánkodást folytat velem. Az, aki halhatatlan. Minduntalan fejemben ott a lehetőség, hogy talán túl közel repültem ahhoz a bizonyos naphoz, és megégettem magam, mikor összesimultam vele...
Ebben a pillanatban az agyam nagyobb részét kitevő vágyakozás, az igény, hogy a karjaiba omoljak és érezzem az ő testének vágyódását, törődését, nem törődve a következményekkel és a veszélyekkel, ez az önző szörnyeteg vagyok én!
Lehetetlen sebességgel rázom a fejem, áthaladva a téren. Semmi esély rá, hogy neki fogjak üldözni bárkit is -, ma éjjel nem. Nem vágyom semmi másra, csak egy forró fürdőre, és egy üveg édes borra. Inkább kettőre. Szám sarka megrándul a gondolatra, hogy beteljesítsem fiziológiai szükségletem jelen első két lépcsőfokát, s olyannyira elkalandozik tekintetem a folyton fel-fel bukkanó lábfejeimen, hogy nem veszem észre, - valaki előttem áll. Tompa csattanással ütközöm bele, éppen csak pár centit hátrálva, aggódón keresve a két lábon járó akadályom - megtestesítőjét.
- Elnézést, nem figyeltem... - kezdek mentegetőzésbe, még kezeim is feltartom védekezően, mikor az alakkal szembe találom magam, kis híján lenyelem a nyelvem. Ajkaim elnyílnak, elképedve veszem tudomásul, hogy Victor az. - Szórakozol velem?! - oly' halkan kérdezem, hogy inkább szól a kettőnk útvonalait irányító karmának a kérdés, mintsem neki. Rendeznem kell arcizmaim, és felkészülnöm rá, hogy ez a találkozás talán végzetes lehet. A számomra. Persze, nem mintha ne lennék jó futó! - De fegyvert nem hoztam. Én ostoba! //Mentségemül szóljon, ha furán vette volna ki magát, ha egy randi összesimulásban ér véget, és egy injekciónak álcázott verbéna méreg befigyel a hátsó zsebembe...//
- Azt hittem, olyan messzire szaladtál, hogy többé nem látjuk egymást... - mosolyra görbül ajkaim vonala, de aligha leplezhetném, hogy valósággal rezignálnak csontjaim a gondolattól, hogy ismét láthatom. Több okból is. Egyrészt hangosan nevetnem kellene, amiért az előbb még arról fantáziáltam, hogyan idomulnék bele a karjaiba, másrészről sírnom kellene, ha reálisan átgondolom, hogy a férfi valószínűleg kitépné a szívem azért, ahogyan legutóbb elváltunk...

playing with hearts like you did...

olivia & victor

Az ereim majd' szétrobbantak az adrenalintól. Az imént végeztem a szokásos vacsorámmal, ami minden egyes alkalommal olyan erővel és tettvággyal töltötte el a porcikáimat, hogy egy egész háztömböt képes lettem volna elvinni a hátamon. Vegyült bele minden. A jóllakottság kellemes, bódító érzése. Düh, ami hosszú, tényleg hosszú ideje mérgezte a vérem. Vágy, egy újabb gyilkossághoz. Tökéletes jelöltem is lett volna az áldozat szerepére, de ezidáig nem tehettem az ügy érdekében. Nem tartózkodtunk egy városban, és egyetlen átkozott nőszemély sem érdemelt annyit, hogy miatta utazgassak városok között. Még akkor sem, ha esetemben ezt könnyedén orvosolhattam is volta vámpír lévén.
Egyesével akartam eltörni a csontjait, csak hogy kicsit is érezze, ő milyen sebet ejtett a szívemen. Nevetnem kellet volnat még a gondolattól is, de egyedül azért nem tettem, mert igaznak bizonyult. Hosszú évszázadok után először lopózott valaki a bőröm alá, majd megtelepedett ott, és azóta sem engedte a gondolataim. De ma már csak meg akarom fojtani. Elnyomtam minden érzést, amit tápláltam iránta. Legalábbis igyekeztem a dühömet előtérbe helyezni, ha lehetőséget kapnék arra, hogy tényleg egy sötét sikátor végében találják meg kora hajnalban. Hetek teltek el azóta, és nemcsak éber állapotban, de az álmok világában is azt kutattam, mije volt annak a nőnek, amivel megszerzett magának. Hisz egyszerű játéknak indult, mindig is játszottam a naív nőkkel, mindaddig, míg el nem jutottam velük az ágyamig. Ez volt az életem. Őt is ilyen célra szántam. Meg is kaptam. A teste túlontúl elbűvölő volt ahhoz, hogy ne akarjak minél többször végigsimítani rajta a tenyeremmel. Bebarangolni a porcikáit újra és újra. A testénél csak a lelke tűnt tisztábbnak, szebbnek. Egy jó színész hazugsága.
Időközben változott meg az egész. Nem adta magát olyan könnyen. Bár utólag már könnyű választ adni ennek a miértjére. De ez még mindig nem volt elég. Nem akartam feladni.
A véres felsőm nyakrészét igazgattam. Pontosan tudtam, ma este hol is fogom őt megtalálni. Nem élvezhette annak a töketlennek a társaságát. Utánam biztosan nem. Hozzászokott az igényes társasághoz. Ezen el kellett mosolyognom.
Ez a mosoly csak szélesebb lett, mikor belém ütközött, de abban a pillanatban, ahogy rám nézett, nem láttam a félelmetes vadászt, aki le akart vadászni az éjszakánk kellős közepén. - Ó, drágám. Gyerünk. Hol van az a tűz, amit legutóbb láttam tőled? - kérdeztem szenvedélyes hanggal, közben tetőtől talpig végigmértem. Kitett magáért, tényleg megpróbálta komolyan venni ezt a randevúnak nem csúfolható valamit, amiről kimenekült. - Nem áll jól a fehér. Könnyen koszolódik. - vigyorodtam el, majd elléptem előle, és hátat fordítva elindultam az utcán. Úgyis tudtam, hogy ennél ő kíváncsibb. Jönni fog velem. Vagy utánam. Részletkérdés.

victor & olivia

We touch I feel a rush

Nem reménykedtem benne, hogy megtalálom -beleütközöm-, de amikor megtörténik, nem teljesen vagyok biztos benne, hogy örülök neki, annak ellenére, hogy az utolsó találkozás óta nem tudom kiverni a fejemből. Tekintetem reflexből végig szalad öltözékén, mert van abban valami egészen különleges, - ám, alig egy másodperc telik el, hogy a vérrel átitatott anyag látványa koponyám falára rajzolja magát, mintegy bebiztosítva afelől, hogy ő egy szörnyeteg és semmi keresnivalója sincs a fejemben, az álmaimban, vagy bárhol máshol az életemben. - Leszámítva talán az áldozataim listáját! -
A gyilkos mosolya alatt libabőrösre pettyezi a feszültség szövetem, minden ponton a ruháim alatt. Megfeszülve húzódom távolabb, kiesve fagyos szerepemből, mivel illetnem kellene. Hiszen Ő nem tudhatja, hogy nincs fegyverem, a kellő magabiztossággal meggyőzhetem afelől, hogy márpedig...
- Arra gondolsz, ami végül kis híján a veszted okozta? - állom pillantását, annak ellenére, hogy végig járatja rajtam - leplezetlenül - szemeit. Egyik lábamról átpakolom a másikra a súlyt, közben megmakacsolva arcizmaim. A gunyoros megjegyzését hallva megrázva a fejem próbálom a megfelelő szavakat összedobálni fejemben, de meg sem várva, hogy reagáljak bárhogyan is, elfordul tőlem és útjára indul. Meglep, hiszen azt gondolnám, hogy a méltósága és a büszkesége, mit ajkairól elloptam, majd arra sarkalja, hogy bosszút álljon most, hogy így összetalálkoztunk... - Victor... - meg sem próbálom átgondolni, hagyom az ösztöneimnek, hogy utána vonszoljanak, mint valami kétségbeesett őrültet. Sietősen igyekszem felvenni a tempóját, majd a karjába kapok, hogy megállítsam, hacsak egy pillanatra is, de újra magaménak tudhassam a figyelmét. -  Így zárod le? Azt gondoltam, ennél szenvedélyesebb bosszúval drukkolsz elő... - tekintetem kétségbeesetten futkos keresztül az utcán, megállapodva végül démoni szemein. Feszülten próbálok rájönni, hogy milyen céllal kóborolhat errefelé, s rendületlenül bízom benne, hogy nem arra hajaz, hogy bántson bárkit is, csak azért, amiért összetörtem a szívét. - Valami piszkosabbal, mint a közöny... - fogalmam sincs, hogy ez valójában miért szükséges. Lényegtelen semmiségnek tűnő pillantással jutalmazom, hogy végül ellépve tőle továbbra is rajta tartsam a szemeim. A francba, hogy épp ilyenkor nincs nálam semmi ellene?! Kivéve azt az aprócska szikrát, ami körülöttünk pattog most is...
- ... vagy félsz megtenni? - somolyogva állom útját, egészen közelről szembenézve vele. Aminek egyébként semmi józan-oszlopa sincsen, hiszen egyetlen mozdulatával elvághatná az életvonalam vékonyka cérnáját, de a kíváncsiság, a sóvárgás -az ajkai után, amiken kalandoznak hűvösen ható szemeim most is, - erősebbek nálam.

playing with hearts like you did...

olivia & victor

Remek hallásomnak köszönhetően szinte hallottam, ahogyan minden apró pihe felemelkedik a testén. Az én hatásom váltotta ki belőle ezt a biológiai reakciót, ez pedig még több pluszt adott a vigyoromhoz. Nem véletlenül mondták az okosok, hogy a férfiak másképp működnek, mint a nők. Olivia kegyetlenül játszott, míg vele voltam. Most pedig én akartam ugyanígy játszani. Látni a sebezhetőségét, kihasználni a fájdalmát. Mert neki is fájt. Leplezni sem tudta volna. Velem ellentétben, aki megpróbálta a legjobb arcát mutatni, de mindeközben ordítani tudtam volna. Vagy vele, vagy miatta, már nem is ezen volt a fő hangsúly. Olyan intenzív hatást gyakoroltunk egymásra, amit senki másnál nem találhatott meg. Egyetlen férfi sem volt képes ilyen érzésekkel bombázni. Ez nekünk szólt - tőlem neki és fordítva.
Felengedett, magára erőltette ezt a röhejes álarcot, ami azt a hatást keltette, mintha nem remegne tőlem a lába. Pedig most lenne itt az ideje, hogy tényleg féljen tőlem. Az ördög soha nem aluszik. Bár ő ne tudná? Az én sátánom az ő bőrébe bújt bele, és majdnem a vesztemet okozta. Én nem a megölésével fogom kezdeni. Ki akartam élvezni minden pillanatát annak, ahogy elveszíti a talajt a lába alatt. - Pontosan arra. - bólintottam helyeslően, tekintetemmel továbbra is falva az egész alakját. Nem lett volna baj ezzel a fehér rémséggel, de nem passzolt hozzá. Az én Oliviámhoz biztosan nem. És remélhetőleg ez a szett nem a tisztaságát hívatott jelezni. - De még itt vagyok! - csaptam össze a két tenyerem még szélesebb mosollyal, felvont szemöldökkel. - Pedig rólad azt mondják, sosem véted el. Kár, hogy nem előbb kérdeztem utánad ezen a lepratelepen. - sóhajtottam fel szememet forgatva. Nem volt nekem bajom ezzel a várossal, inkább ő mérgezte meg bennem mindazt, amit jelentett. A szórakozást, a zenét, az élet apró örömeit. Mindet elvette tőlem, csak a zöldelő méreg maradt bennem.
Nem is kellett sok idő, hogy meghalljam a hangját. Majd a cipője kopogtatását. Jött utánam. A nevemet mondta. - Más helyzetben jobban tetszik, ha a nevemet mondogatod. - szúrtam oda egy kaján megjegyzést, egészen addig folytatva az utamat, amíg bele nem kapott a karomba, ezzel megállásra kényszerítve.
Meghallgattam a mondanivalóját, alig állva meg, hogy ne rajzolódjon rögtön ördögi vigyor a képemre. Elértem, amit akartam. Tudtam, hogy mi fájt a hozzá hasonlóknak, ebben az esetben viszont annyiban különbözött a többi nőtől az életemben, hogy azok a nőszemélyek sosem érdekeltek igazán. Nem érdekelt, hogy szenvednek-e, élnek-e vagy halnak. Olivia minden porcikája mozgatta a fantáziámat, ahogyan az is, hogy bárki kezét eltörném, ha hozzáérne a tökéletes porcelántesthez. A szemem csak úgy parázslott. Túl jól ismert. Ismernie kellett ahhoz, hogy meg tudjon állítani. Fel kellett ismernie a jeleket. - Csak a haláltól félek, drágám. - válaszoltam közönyös hangon, miután ellépett tőlem. - Te hosszú ideig játszadoztál velem, míg eldöntötted, hogy megteszed. - hajoltam közel az arcához, alig egy centiméter választotta el édes ajkait az enyémtől. - Most enyém a színpad. És ne legyen kétséged affelől, hogy én meg is fogom tenni, ha eljön az ideje. - vált a hangom suttogóvá, de érezhette benne a tettvágyat, azt a szenvedélyt, amivel együtt szerettem őt, és éppen ez tehetett arról, hogy képtelen voltam elfelejteni a múltat. Azt, amit tenni akart velem.
Nem volt szerencséje. Láttam, ahogy az imént kóbor pillantást vetett a kihalt utcákra, de nem járt sikerrel: egy ártalmatlannak tűnő fiatal férfi megjelent a sarok végén, én pedig ismét Olivia felé kaptam a tekintetem, és ravasz vigyorom egyértelműen elárulta, hogy mit fogok tenni. Ő volt az, akivel nemrég még egy asztalnál üldögélt. A randevúja.
Egyetlen másodperc alatt tettem meg a távolságot, hogy a férfi előtt teremve a szemeibe bámuljak. - Ne beszélj, meg se mozdulj. - Visszafordultam Olivia felé. - Tényleg beérnéd ennyivel, drágám? Utánam? - kérdeztem szinte felháborodva, ujjaimmal már a srác nyakánál járva.

victor & olivia

We touch I feel a rush

Épp azért emelkedik és süllyed ilyen sebesen a mellkasom, mert tapasztalt vagyok erre a helyzetre nézve. Főként, mivel nem egy ismeretlen vámpírral nézek szembe. Épp egy olyannak vívom ki a figyelmét, akivel jelentős múltunk van, még ha karcsú is, súlya van. Ajkaim morzsolgatva igyekszem leplezni, hogy bár acélidegekkel vagyok felvértezve, nem vagyok ostoba, mint sok vadásztársam. Fegyverek nélkül egyikünknek sincs túl sok esélye, persze próbálkozni lehet, éppen csak nem érdemes. Ennek tudatában úgy érzem nem olyan szégyenteljes, ha megpróbálok hatni rá. Megint. Ostobaság, mert egyszer már eljátszottam az esélyeimet nála, mindenesetre most kicsit komolyabb a tét, mint egy jól is elsülhető gyilkosság. Az életemről van szó! Arról a madárkáról, ami épp a tenyerében pihen. Szemeim, minden rezdülésem elárulja neki, hogy határozatlan vagyok ezúttal. Nincs más lehetőségem, hagynom kell, hogy szét cincáljon, majd elsétálnom a megfelelő pillanatban. Esetleg fegyver után kutatnom. Mindezt leplezetten!
Láthatóan tudatába kerül, mennyire sebezhető vagyok. Pillantása árulkodik. S hiába próbálok uralkodni magamon, rezignáló csontjaim, heves szívverésem nem tudom tompítani. Jól áttanulmányozható - nyitott könyvként nézek szembe vele.
- Nem hittem volna, hogy hiányolni fogod. - magamra erőltetek egy mosolyt, hitetlenkedő grimasszal párosítva, eközben elfordítva róla szemeim, mintha unnám. A legkevésbé sem unom! És ostoba dolog figyelmen kívül hagyni azt, aki egyetlen másodperc töredéke alatt nyakam törheti, így hamar visszapillantok rá szemeim sarkából. És belegázol, méghozzá térddel a bíbor motoromba. Nyelnem kell, nedvesítenem torkomon, ajkaimon egyszerre. Nem csak eltalálja azt a bizonyos hajót, el is süllyeszti. Érzem, hogy vörösödnek füleim. Zavartság kerít hatalmába. Szerencse ül a fejemre, mikor folytatja mondandóját, s elkanyarodik erről a kényelmetlen témáról, egy kevésbé kínos felé. Hiszen nem ismertem volna be szívesen, hogy elvakított a vágyakozás utána... - Ha nem ismernélek, azt gondolnám a sértettség beszél belőled. - nyújtózkodva próbálom a háta mögül elkapni arcjátékát, miközben utána eredek. Eszemben sincs szem elől téveszteni. Nem venném a lelkemre, ha miattam súlyosabb károkat okozna - már ha eltekintek a bíbor pettyektől ruházatán.
Szemeim forgatva gyorsítok a tempón, mikor pimasz megjegyzésével illett. Kénytelen vagyok karjába kapva megállítani. Más módot nem ismerek rá, hogy figyelmét elnyerjem. Olyat szólni nem merek, lefog tudatlanságom a kapcsolatunkra nézve.
Megpróbálom szűk szavakba rejteni kíváncsiságom miben létét, de a felelet, mivel szolgál olyan hirtelen hűsít le e percben, mint ahogy a gyertyát fújják el. Lesütöm tekintetem. Nem tudnék mosolyogni. A mellkasomban szétáradó ezerféle érzelem miatt úgy érzem, kicsúszik lábaim alól a talaj. Tekintetem további szavai vonják magukra, ahogy közeledik hozzám. Szemeim feltérképezik arcát, kékjeit, ajkait. Le kell fognom egy felkívánkozó sóhajt, majd lesütni szemeim, megcsóválni fejem. - Ha így van, akkor gondolom előbb-utóbb bekopogtatsz majd. - biccentek fejemmel, célozva rá, hogy ma estére -tehát- utamra enged, egyben és egészben. Mosolyom bátortalanul terül szét arcomon, de hamar tovaillan, mikor a felbukkanó alak felé pillant, aki történetesen Shawn. Ajkaim rögvest elnyílnak, hogy ördögi vigyora ellen szóljak, de már de elillan tőlem. Méghozzá ő hozzá!
A francba! Sietek rögtön utána, közben kétségbeesetten pihegve. Amint odaérek, már lefogja a férfit, aki bűvkörébe esik. Rosszalló pillantást intézek felé, majd fejem csóválom, tenyereim feltartom, mintha védekeznék. - Engedd őt el! Neki ehhez semmi köze... - sziszegem, ahogy az ujjai a férfi nyakán játszadoznak - Victor, kérlek! - lépek közelebb, kezeim leengedve a törzsem mellé - Nekem tartozol a véres leszámolásoddal, nem neki! - szinte dühödt türelmetlenséggel csóválva a fejem mocorgok egyik lábamról, a másikra téve a súlyt idegességemben. A pokolba is!
- Azért... - kezdek bele téve egy arasznyi lépést hátrálva, hátha a távolság megszüli a kellő nyugalmat, közben erőszakosan összepréselve ajkaim. Tudom helytelen, ostobaság így a kezére játszanom, de Shawn élete a tét, ő ártatlan. - Azért nem tudtalak megölni, mert vannak érzéseim irántad. - úgy mondom ezt, mintha épp most ragadnék tőrt és készülnék azt a szívembe döfni - Rendben van, hogy gyűlölsz és hogy azt akarod, hogy szenvedjek, legyen, nem félek tőled, de őt engedd el. Kérlek... - hangom remegő, mégis határozottan csilingeli körbe a teret magunk körül. Elfordítom pillantásom kettesükről, tétovának érzem magam. Most, hogy már a szívem is lába előtt hever, szemeimmel fegyver után kutatok.

noah & quinn

how are you, lil vampire?  

A fényűző városnak ezen része épp olyan volt, mintha a halál birtokán sétálgatnék bátran. Mindössze csak az éjszakai fények világítanak meg néhány járdát, hogy még is aki arra jár nehogy nyulat fogjon. Sokan kerülik éjjel az e féle kihalt utcákat, pedig hiába kihalt, nos, néhányuknak itt található az otthonuk. Nekem egy-két napra vissza kellett ide jönnöm, hiszen mégiscsak hátrafogom hagyni kis időre. Ki tudja, talán örökre? Még én magam sem tudom, hogy milyen élet örvendez majd engem Mystic Fall's-ban, hisz bárhogy is nézzük, az a város tökéletes ellentéte New Orleans-nek. A munkámat persze egyáltalán nem sérti, hisz hullák mindenhol akadnak, nem igaz?
Az, hogy miért sétáltam itt az utcák között, nos, rengeteg magyarázata volt. Többnyire most az, hogy a közeli sínpálya mentén találtak két holttestet ahová engem is beinvertáltak. Ugyan a napokban mondtam fel annak érdekében, hogy az új városban folytathassam a tevékenységet, mégis úgy gondolták, hogy szükségem volt rám oda még utoljára. Különösebben nem kellett túl sok mindent tennem, elvégre csak néhány mintát vontam le egyes helyszínekről ott a közelben. Tudni illik, hogy rengeteg vámpír hemzseg ebben a városban, és a gyilkosság tényezői tökéletesen bizonyítják, hogy kevésbé emberi az, aki elkövette. A munkatársak erre értelmes magyarázatot nem tudnak találni, így szokásuk elkönyvelniük úgy, hogy nincs gyilkos. Pedig ha tudnák...
Léptem lassultak egy fél másodperc keretén belül, aztán csak megálltam, sötét vigyorral az arcomon. - Valóban alkalmas bújócskázni? - Kérdően vonom fel finoman ívelt szemöldökeimet, s a démoni vigyorral az arcomon fordulok meg az alak irányába. - Esetleg segíthetek? - A legkevésbé sem volt kedveskedő a hangnemem, sokkal inkább fenyegető.