Azt mondják, hogy az élet kegyetlen és vitatkozhatnék ezzel, de mi értelme lenne? Tényleg az, hiszen 9 évesen bezártak ide és úgy kezelnek, mint akinek elment volna az esze. De talán még ez is jobb annál, mintha az elmúlt 10 évben kísérleti alany lettem volna. Melyik kormány ne örülne annak, ha lenne egy olyan személye, aki a másik elméjébe lát? Csaták, harcok és átverések lehetnének elkerülhetőek, de akkor a világ se lenne olyan kegyetlen, mint most. Viszont én nem akarom azt a rémálmot átélni és azt se tudom pontosan, hogy milyen a világ, hiszen régóta be vagyok zárva, egy évtizede. Azóta lehet sokat változott az egész. De egy dolog állandó maradt az életemben, még pedig az, hogy a hangok nem hagynak békén. Próbálom kizárni őket és néha sikerül is, de alig, hogy örültetnék bebizonyítják azt, hogy ők győztek. Egyre nehezebben megy a védekezés és egyedül a szobám valamennyire a mentsváram, hiszen itt nem látják azt, ha kínok között vergődök. Idejét se tudom már annak, hogy mikor sétáltam egy jót az az udvaron, vagyis pontosan tudom, akkor amikor Sean itt volt. Mellette biztonságban voltam és nem kellett attól tartanom, hogy a józan eszemet elveszítem. Ő hitt nekem és mellette nem is hallottam annyira a gondolatait. Sírva csúszom le az ágymellé, a kezem a fejemre siklik, míg az ujjaim a hajamban tűnnek el. Nem bírom, érzem, ahogyan újra a várfalat ostromolják. Ajkaimba vájódik a fogam, hiszen nem sikíthatok, a térdeimet felhúzom, s úgy dőlök kicsit előre a testemmel, majd hátra, mintha ez a mozdulat sor képes lenne megszüntetni azt, amit érzek. Érzem, ahogyan egyre inkább kétségbe esek, majd az asztalon heverő pirulára téved a tekintetem. Ha beveszem, akkor fájni fog és ők győznek, de akkor legalább tehetetlen lennék, kiütne és nem kellene még se ilyen intenzíven átélnem ezt a kínt. Sietve rázom meg a fejemet, majd ajkaim elvállnak egymástól. – Menj innét! Tűnjetek innét! – szólalok meg, mintha ezekkel képes lennék távol tartani mások, vagy talán már sokkal inkább a saját démonaimat, majd végül lassan oldalra fordulok, a kezemet kinyújtom és hamarosan már a tenyeremben van a gyógyszer és azt úgy veszem szemügyre, mintha az lenne az én megmentőm, pedig nem az…
Kezdőlap
