Átlagos magassággal áldott meg a soros, barna hajjal és áttetsző, zöld szemekkel. Hajam hosszú, de előfordul, hogy rövidebbre vágatom, ami a kórházi munkám szempontjából tökéletesebb. De kezdem azt hinni, ott ha tar kopasz lennék is melegem lenne a sapka miatt, ami kötelező hordani, ezzel pedig nincs is baj. A smink nálam nem lételem, de leginkább a természetességre törekszem, ami kimerül némi szempillaspirálban és szemceruzában, leheletnyi ajakfénnyel hangsúlyozva ajkaim.
A ruhatáram a változatosságról nem felismerhető, hisz napközben a kék felöltőm viselem, a kötelező kórházi ruhát, feldobva azt néha a köpennyel, ami jelzi, hogy nem egy rezidens gyakornok vagyok, hanem főorvosnő. A szabadnapokban is szeretem a kényelmet, de az elegáns ruha sem áll tőlem távol, csupán ritka alkalmakkal kell ilyesmire gondolnom. Talán túl ritkán is. Az öregedésem valahol a harmincötödik betöltött év után lassult le, majd szűnt meg, így öt éve ugyan úgy nézek ki, amiért hallottam már kellemes megjegyzéseket, irigy megnyilatkozásokat. Egy dolog van, amitől soha nem szabadulnék meg, az a nyakláncom, amit a nagymamámtól kaptam még kiskoromban, és mindig is rejtegettem. Ő tudta, hogy mire leszek képes, de szegény már nem láthatta.
A jellememről azt hiszem a történetem elolvasása után elsősorban az önzőségem fog feltűnni. Bár magam nem tartom annak, nyilván belátom, hogy az önzőség bizonyos fokig megkörnyékezett, amikor a túlélésről, az életről, na meg a bosszúról volt szó. Bosszúszomjas vagyok, nem tagadom. Ha valamit jogtalanul vesznek el tőlem, azt visszakövetelem, bár tisztában vagyok vele, hogy a bosszú nem kárpótol azért, amit a múlt elvett tőlem. De azt hiszem mindenkinek kell valami, ami iránt úgy érezhet, kárpótolhatja. Hát engem anyám szenvedése részben kárpótolt, részben viszont újabb titkom lett, amit ha felfednek, minden összeomlik, amit felépítettem eddig. A lelkem fekete lett, a foltoktól, amiket magam okoztam rá, de a mosolyom arcomon még így is tud őszinte lenni. Erős, határozott személyiségnek gondolom magam, kitartónak és megtörhetetlennek, de a felszín alatt, a páncélom mögött tudom, hogy minden nap egy darabbal kevesebbé válok, elvesztem azt, aki vagyok, és azt, aki voltam, míg kapaszkodókat keresek a jövőben, szebb lehetőségeket keresve.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Egyszerű önzőségnek nevezhető az, ami engem vezérelt világ életemben. Hogy miért mondom ezt? Nos, akkor kezdjük a történetet az elején, ott, ahol a dolgok gyökereznek.
A kellemes családi környezetbe született kicsi Maya, a nővére árnyékában élt mindig is. Ő volt a tökéletes elsőszülött, akit Istenemre mondom, ha királyi család lettünk volna, akkor biztos, hogy a szüleim halála előtt királynővé koronáztak volna. Hogy miért? Ő élen járt mindenben, a maga tíz évvel idősebb fejével, ami nem lenne csoda, de a mi családunkban ő annak számított. Huszonévesen neves egyetemre járt, majd lediplomázott, kétszer is, amit a családalapítás követett, s míg én csak sodródtam egy világban, amit nem ismertem, és nem igen ismerhettem meg, addig ő mindent megkapott, nem csak az élettől, de a családjától és a férjétől is. Ezzel szemben én...
Kicsi Maya, ahogy mindenki anno hívott nem volt rossz tanuló, csupán a figyelmét akarta felhívni a szüleinek arra, hogy ő is létezik. Ez sikerült is, amikor tizenhat évesen sikerült teherbe esnem. Felelőtlenség volt részemről, s bár ilyen fiatalon nem lehet az ember felkészült az anya szerepre, én éreztem az erős köteléket, köztem és a gyermekem között. Eleinte semmi probléma nem volt, de egy idő után tagadhatatlan a gömbölyödő pocak, és ahogy anyámnak szemet szúrt, már nem volt vissza út. Először azt akarták, hogy váljak meg tőle, majd mikor értésükre adta a doktornő, hogy ez már nem az az időszak, amikor erről dönteni lehet, egyértelművé vált számomra két dolog is. Először is, az elkövetező pár hónapban az iskolából ki kell venni, és a tanulást otthon kell megoldani, mert anyám a család szégyenének nyilvánított, aki nem érdemli meg, hogy emberek közé mehessen ezzel a névvel. Érthető hát, hogy a terhességem vége felé döntés elé állítottak. Vagy felnevelem a gyermekem, én és ott, ahol tudom és ahol akarom, vagy maradok, megszülöm a babám, és a nővéremre bízom, hogy a szüleim által szerető családnak nevezett fogalomkörben nevelkedhessen. Utóbbi történt meg, én pedig egy nagynéni lettem, akinek mosolyognia kellett volna, de erre sem kaptam lehetőséget. A kórházban, hosszas szenvedés után világra jött gyermekem, mire feleszméltem, már a közelemben sem volt. Hallottam a sírását, de meg sem foghattam, a szívem pedig összeszorult, hisz tudtam, a nagynénje sem lehetek soha. Két nappal később, volt szerencsém látni a gyermekem, pusztán azért, mert éjszaka a folyosón, ahol voltam, senki sem mozgott. Végigsétáltam a hideg kövön, torkomban dobogó szívvel, és a gyermekem fölé hajolva csókot nyomtam a homlokára.
Ezután nevelőintézetbe küldtek, és mivel a család megannyi titka közé tartoztam én is, az, ami voltam, nem volt kérdés, hogy ez azt jelenti, soha többé nem láthatom a családom. Éveket töltöttem a nevelőintézetben, magányosan kucorogva a szobámban, de lelkesen tanulva, hogy bebizonyíthassam én is alkalmas vagyok arra, hogy valaki legyek. És lettem is. Talán a megrázkódtatásoknak köszönhetően, talán csak azért, amire titkon minden nő vágyik, s amit én megkaphattam, de elvették tőlem, az általános orvosi végzettségen túl szülésznő lettem, aki az anyuka kezébe adhatja a gyermekét, aki tanúja lehet egy élet valódi születésének, elindulásának, s mindeközben belül vérzett a szívem, minden alkalommal. A keserédes örömben úsztam minden nap, napjában akár többször is, míg elindult bennem valami, ami bosszúra késztetett. Renee, mert a nővérem így nevezte a lányom, időközben felnőtt, és én csak lopva figyelhettem az árnyékból, míg el nem jött az ideje, hogy felfedjem magam.
Bemutatkoztam, mint az édesanyja testvére, mint a nagynénje, de a lelkére kötöttem, hogy nem szólhat arról, találkozott velem. A kapcsolatunk szoros lett, míg vérző szívem továbbra sem gyógyult be, bár jóval élettel telibbnek éreztem magam. Tudtam, hogy megfosztottam őt jó néhány dologtól, de legbelül tudtam, hogy megannyi lehetőség nyílt meg előtte, amíg nem mellettem volt. De ezt elfogadni más volt, mint beismerni. Nem láttam, ahogy lábra áll, nem hallottam, ahogy kimondja az első szavát. Nem voltam ott, mikor kiesett az első foga. Mégis én tudtam róla, hogy a szerelem, ami érzett egy fiú iránt, ajándékot adott neki is. De az ő döntése volt, megvált a gyermekétől, amiért nem haragudtam rá. Amikor meg volt a lehetőségem, lehet, hogy én is ezt tettem volna, bár visszagondolva, ez meg sem fordult a fejemben olyan fiatalon. Akkor és most is úgy érzem, szükségem volt valamire az életben, ami tiszta, amit nem lehet elvenni tőlem.
Majd ő egyetemre ment, én pedig ismét egyedül voltam a világ ellen. Mi volt az első dolgom? Hideg vérrel gyilkolni. Elvenni a nagyszülei, azaz a szüleim életét, mintha csak egy hangyát tapostam volna el, s anyám, mivel ő nem gyakorolta erejét, gyenge volt, nem tudott tenni ellenem. A nővérem nem örökölte azt, amit én, hisz anyám elvette tőle az erejét, az enyém viszont más volt, mint az övék. Megmaradt, hiába tettek ellene. Aki pedig segített nekem elérni a hatalom gyakorlásának lehetőségét, sokat tanított arról, hogy használjam mások ellen azt, ami az enyém volt.
Az életem viszont itt változott meg igazán. Valaki leveleket, képeket küldöz, valaki tudja azt, amiről azt hittem, csak én tudok. Valaki ellenem akarja használni a múltam, és az anyai ösztönöm azt súgja, hogy a titkaim ellenére is meg kell védenem a lányom, Renee-t, pedig azóta a nap óta nem néztem a szemébe, hogy megöltem a nagyszüleit. Azóta a nap óta rettegek, hogy mi történik, ha minden a tudtára jut, ha minden napvilágot lát. Ha emlékezni kezd arra, amit tettem vele, ha rájön, a saját anyja vette el tőle az erejét, hogy ne okozzon neki bajt az új családjában. Hogy a nagynénje több, holmi nagynéninél.

"...A kő hideg érintése talpam alatt, arra ösztökél, hogy összehúzzam magamon a vékony hálóinget, ami már így is a karomból kitépett infúziónak köszönhetően vértől áztatott volt. Lépteim halkak, akár egy szellemé, és fülelek, hogy jön e valaki, de a sötét folyosók csendesek, ahogy minden éjszaka, ugyan ebben az időpontban. Az újszülöttek osztálya felé haladok, ahol a többi szinttel ellentétben a nővér igen éber volt. A falhoz húzódva néztem ki a folyosó másik felére, ahol ült, és hunyorogva kényszerítettem arra, ami máskor is bevált már, mással szemben. A nő feje előre billent, ahogy Csipkerózsika szerű álomba merült, míg én végighaladtam a folyosón, kinyitottam az ajtót, és ahogy megpillantottam a lányom kerekded arcocskáját, szívem összeszorult, szememből pedig könny formájában távozott a megnyugvás, hogy egészséges kislány, és gyönyörű. A szeme kinyílt, lassan, bátortalanul, keresve az arcom a sötétben, az arcot, amit talán soha többé nem láthat.
-Ssshhh...Anya itt van. Anya meg fog védeni attól, ami rád várna.-hajolok közelebb hozzá, csókot nyomva puha, selymes bőrére, a homloka egyik kis ráncára, majd hagyom, hogy az ismerősen csengő ige elhagyja szám. Az én anyám ezt szinte minden nap elmondta, hogy megszabadítson az erőmtől, de neki nem sikerült azt elvennie. Én viszont érzem, ahogy a lányomból távozik, még mielőtt jelet adhatna létezéséről, és könnyes szemmel nézek vissza a pici arcra, ami mély álomba merült ismét...."