-Ne gondolkodj sokáig...még a végén megöregszel.mosolygok rá, ahogy a ki nem mondott gondolat átsuhan agyamon, olyan elragadóan, hogy az már visszataszítónak tűnhet, arrogánsnak. Végül viszont egyfajta dühroham kap el, és végig nézek magamon. -Átok lenne, hogy úgy nézek ki, mint kétszázharminc éve, amikor átváltoztattak? Furcsa meglátás.-nem terveztem kitekerni a nyakát, mint ahogy a jelek szerint már egyszer megtettem, de egy pillanatra azért elgondolkodtam rajta, hogy meg kellene tennem. Persze nézhetjük úgy, ahogy valójában éltünk. Véren, házakba, ahol nem kellett a tulajdonos invitálására várni, vagy nem kellett unalmas gyűrűket hordani a nap ellen. Ezen kívül viszont mindene meg lehetett az embernek. Az örökkévalóság, és akárhogy is nézzük, valahol a sebezhetetlenség is. Csak ki kellett tapasztalni, majd használni az előnyeit. Összecsapom a tenyerem, és a levegőbe pöckölök mutató ujjammal. -Látod, Előnye annak, hogy életben hagytalak. Volt lehetőséged megismerni azt, amit azok között az emberek között soha nem kaphattál volna meg. És láthattad, az emberek és a hozzáállásuk nem sokat változik. Üdv a klubban, ahol a bakancsok vannak.-játszom tovább a szerepem, hogy kiderítsem, mi a fene ez az egész, hogy miért nem emlékszem, és úgy általánosságban, mi a fenébe keveredtem akkor éjjel, hogy képes voltam átváltoztatni. Megfogott benne valami? Mi, mégis mi? A külseje. Oké, nem elhanyagolható dolog, hogy jóképű, és helyén van az esze, de nem voltam az a típus, aki bárkivel elenyeleg, vagy egyszerűen szóba áll. Nagyot nyelnék, de inkább bal szememmel hunyorogva nézek rá. -Na látod, ez a lényeg. Nem ártottál nekem. Még. És ez jobb is, ha így marad.-csak a miheztartás végett tisztázom az erőviszonyokat, hogy ha már egyszer megöltem, még ha vissza is hoztam a véremmel, a jövőben ezt a... hibát, nem követném el még egyszer.-Ez az, támadj be ezzel. De csak szólok, már érzek. szóval sértegess csak nyugodtan még egy sort, érzésekkel is kitekerem szívesen a nyakad.-fonom mellkasom előtt keresztbe karjaim, de olyan gyűlölettel nézek rá, ha boszorkány lennék, már kitekertem volna a nyakát ezzel is, különösebb erőfeszítések nélkül. Érthetően dobom ki az ajtón, de marad. Érdeklődve, mégis ellenségesen nézek rá, és remélem, hogy olyasmivel áll elő, ami megállja a helyét, különben nem sok jót tartogat a mi kis jövőnk. Felvonom az egyik szemöldököm, és elnevetem magam. -Most le kellene előtted hasalnom, amiért problémád van ezzel? Azt hiszed, hogy csak ez van nekem? -nézek körbe a szobában, és oldalra billentve fejem, közelebb lépek hozzá.-Nem szorulok segítségedre, sem máséra. Egyenlőre édes kevés az, amit ajánlani tudsz, és nem igen értem, mi lenne neked ebben a jó. Szóval fejtsd ki, ha lehet röviden, és ne hitesd el velem, hogy az időm pazarolom.-állok meg egészen közel hozzá, hogy szinte a tükörképem láthassam szemében. Ismerős pillantás, ami megzavar, de arcom nem sokat változik ennek hatására. Viszont érzem a következő ital szükségét. Micsoda tipikus emberi viselkedés....problémákra alkohol.
-Az a dolog jó része. De talán pont te beszélhetnél az árnyoldaláról is, nem? – pillantok rá érdeklődve. Most már, hogy én is tapasztaltam milyen ez a lét, sok minden értelmet nyert amit azon az estén mondott, vagy tett. Mondhatni egy kisebb felvilágosodás ért a halál utáni években, amit kissé hasonlóan éltem, mint ő. – Nehéz figyelni az ember szavaira a metró állomásnál, ha minden másodpercben csak az emberek szívének dobbánást hallod,a hogy a vért pumpálja az ereikbe. – igen, tudom, vagyis inkább csak sejtem, hogy gondjai vannak az önmegtartóztatással. Nekem nem, azonban volt, hogy én is kikapcsoltam már. Annyira kétségbeestem az átváltozásom után, hogy szinte nem is direkt tettem meg. - Szóval átváltoztattál, hogy megad a lehetőséget számomra a naggyá váláshoz? – kérdezek vissza halkan felnevetve. – Ugyan már akkor sem tudtam rólad sokat, de te nem ilyen típus vagy. És ehhez nem kellett volna térdig gázolva a vérben megölnöd. – és még ráadásul ki is volt kapcsolva. Semmi nem utal arra, hogy lett volna logikus gondolat aznap, ami miatt úgy döntött, hogy életben hagy. Mégis megtette. Én pedig nem tudom, hogy miért, ez pedig zavar. Igen, örülök, hogy élek, hogy ennek az életnek az előnyeit felhasználva eljutottam oda, ahol most vagyok. De tudni akarom, hogy miért. - Ugyan már. Volt ott még pár ember, aki nem ártott neked. – csóválom meg a fejemet. A pincérek, az ott dolgozók, akiket rávett arra, hogy miután mindenkivel végeztek, elvágják a torkukat. Az ártatlanság nem indok és nem is kifogás arra a napra. Aznap meghalt az is, akinek semmi bűne nem volt. - Elmondom mid van. – pillantok rá kicsit hűvősen, ahogy ellépek mellette a nappali felé. – Problémáid. Nem csak a vérrel. De az emberekkel is. Kevés az olyan, aki használható, és még kevesebb az olyan, aki meg is éri, hogy felhasználd. – ezt én is jól tudom, nekem is voltak hasonló problémáim nem is olyan régen. – Ráadásul üzlettársak terén is olyan ritka a hűséges és jó parnert, mint túlélő aznap mikor átváltoztam. – mindenki kapzsi, túl sokat akarnak és nem tudnak várni a megfelelő pillantra. Pedig megérné. A türelem nem rózsát, hanem lehetőségeket és pénzt teremt, ezért pedig úgy gondolom érdemes várni. – Nem segíteni akarok. Nem valami angyal vagyok. – rázom meg a fejemet. Messze nem. Régen sem álltam valami közel hozzá. – Üzletet ajánlok. Olyat, amivel te és én is nyerünk. Az én üzletemben a forgalom igen nagy, sokan keresnek fel a kapcsolataim révén. Azonban vannak akiknek nem én kelek, mégis meg kell oldanom a bajaikat, mert nem szeretném, ha a konkurensemhez pártolnának át. – az üzleti…minibirodalmam még nem terjedt ki addig, hogy szinte mindennel foglalkozzam. Van, amit még átengedek másnak1. – Azonban ha ezeket az embereket hozzád irányítom át… akkor, mint közvetítő is tudok dolgozni, az elégedett kuncsaftok pedig még több hozzájuk hasonlót hoznak. Fellendül az üzleted, lesz munkád ,több pénzt termelsz. Én pedig megtudom tartani a kuncsaftjaimat rajtad keresztül. Persze közvetítői díjat kérek, de a hozamod mellett az az összeg elhanyagolható. – ez csak üzlet. Legalábbis ez a része igen, van persze a tetteim mögött más is, de… azt nem szabadna üzlettel keverni. – Üzlettársak leszünk, érdekeink fognak egymástól függeni. – és persze ott van még az is, hogy ő teremtet. Talán úgy érzem, hogy ha aznap segített rajtam…nekem is kötelességem az most.
Beszélhettem volna, de minek. Egyáltalán honn tud az én viszonyomról, ami az árnyoldalakhoz vonz. Először nem reagálok, de ahogy eszembe jut a metró és az, amit valóban jogosan vetett fel, a szívek dobbanásának hangja, a félelem, hogy mi van, ha megérzem a vér szagát... -Te mióta leskelődsz utánam?-csattanok fel, hangom némileg ellentmond a kíváncsisággal, követelőző és idegességről árulkodó lesz. Nem is az érdekel, hogy mióta figyel, hanem az, hogy ismer. És nem szeretem, ha valaki meg akar fejteni. Azt nagyon nem szeretem. Megfejt, mint egy keresztrejtvényt, és annyira nincs ínyemre, hogy a megoldás kezd kialakulni a papíron, s nem igen tudok mivel szolgálni, hogy megállítsam a lavinát, amit elindított. -Miért, hogy kellett volna megtennem? Színpadiasan közölve, hogy itt a vég, üdv előre is, ha magadhoz térsz a világban, amiben élek.-billentem odlalra érdeklődve fejem, továbbra is elnyomva magamban azokat az érzéseket, amikek köszönhetően arcom és a bennem motoszkáló érzések könyvként olvashatók lesznek számára.-Egy éjszaka után azt hiszed, hogy megismertél? Elég naiv gondolat...-engedek el gúnyos mosolyt, és valóban annak tartottam, viszont még mindig ott volt a tény: mi a francért nem emlékszem rá, hogy belőle vámpírt csináltam. Belőle...még a nevére sem emlékszem. Az arca viszont gyanúsan ismerős. Meg fogok bolondulni! -És szerinted a szemtanúk? Mit gondoltál, hogy hagyom őket kisétálni, reménykedve, hogy egyikben sincs verbéna, hogy később a nyakamba várhassanak mindent? -vonom fel szemöldököm, és elmosolyodom.-Ugyan már. És nem hiszem, hogy egy helybeli, rég óta ismert ember hasznosabb lett volna, mint te. Azoknak mindene megvolt. Neked semmid. Elégedj meg azzal, hogy kedves voltam mindennek ellenére, és élsz.-úgy mondom, mintha magam is meg akarnám győzni, hogy ezért tettem, amit tettem,d e részben most ezt tartom helyesnek, így igazat szólok, ha ezt adom be neki. Ahogy nekikezdett a véleménynyilvánításnak, szinte leesett az állam a helyéről, és egy percre elfelejtettem kontrollálni a véleményem arcomra történő kirakását. -Ó, és fogadjunk te lennél a hűséges üzlettárs. Ne etess.-szakítom félbe, majd összeszorított fogakkal hallgatom tovább. Felkuncogok. Nem angyal. Hát ha rólam azt hiszi, az vagyok, rossz ajtón jött be. Be kell vallanom, igen kecsegtető volt az ajánlata. Minden értelemben, még logikusnak is tűnt, mert azért profitra szükségem lett volna, már most is. Viszont még mindig kételkedtem valamiért. -És mi a biztosíték arra, hogy így lesz? A szavadat adod? Az nekem kevés, drágám. -lépek hozzá közelebb, és mélyen szemébe nézek.-Üzlettársak? Csak azért ajánlasz üzletet, mert szükséged van az ügyfeleidre, vagy más miatt is? Pesztrálni akarsz? Nem vagy az apám, így ne is próbálkozz vele. Mégis a hasznon kívül miért érzem, hogy mást is akarsz. tudhatnád, ha már azt hiszed, hogy ismersz, hogy nem vagyok odáig azért, ha hátsó szándékok vezetnek valakit. Szóval játszunk nyílt lapokkal, vagy sehogy.-nem csak én veszíthetek, ő is, így megér egy kockázatot. Kezem mellkasára fektetem, hogy érezzem szívverését, mert az nem hazudna most sem, de az ismerős bizsergés a tenyerem alatt nem sokat segít abban, amit el akarok érni.
-Most, hogy én is olyan vagyok, mint te, sok minden értelmet nyert. – főleg mert én is küszködtem azzal, amivel ő. Csak szerencsére én kilábaltam belőle, de ő úgy látszik azon kevesek egyike, aki nem tud nem a vér rabságában élni. Szomorú dolog, de érthető végül is. Az a sok vér is aznap… így van értelme. - Nem, de mondjuk tarthattál volna egy gyors eligazítást. – mosolygok rá. Az átváltozásom után nagyon nehéz volt, nem csak mert egyedül voltam, hanem mert nem értettem, hogy mi történik velem, nem akartam felfogni, elfogadni, de… végül csak sikerült. Még ha ehhez sajnos sok kioltott élet is kellett. – Nem, nem hiszem, hogy megismertelek. De jó emberismerő vagyok. – mosolygok rá. És bármennyire is annak tűnik első pillantásra, egyáltalán nem angyal, mondhatni maga az ördög,de…ez kissé túlzás lenne. Na meg persze nézőpont kérdése is a dolog. De biztos vagyok abban, hogy több van a rovásán, mint amennyi szeretné, hogy legyen. - Így is te lettél volna az egyetlen ismert túlélő. Akinek neve is van. Egy ilyen tett után pedig nem tettest keresnek, hanem azt, akire a legkönnyebb mindezt rábizonyítani. – én pedig hiába éltem túl, és érkeztem csak nem rég a városba, egy senki voltam, még csak azt sem tudták, hogy mi a nevem. – Oh, ezzel elégedett is vagyok. Csak tudni akarom miért. – és ezzel a válaszával nem vagyok annyira elégedett már, de nyilvánvalóan nem kényszeríthetem őt arra, hogy igazat mondjon, értelme se lenne, és nem is akarnám. Ettől függetlenül még ugyanúgy tudni akarom, de… nem értem, hogy miért nem mondja csak úgy el. - Miért, nem úgy nézek ki, mint aki megbízható lenne? Biztosítalak arról, hogy velem sokkal jobban jársz, mint azokkal, akikkel eddig dolgod volt. – nem vagyok szent, természetes, hogy árultam már el üzlettársamat, de mindaz csak azért volt, hogy feljebb és feljebb jussak. Ez itt nem azt szolgálná. Ez itt azt készítené elő most. - Megértem. – bólintok egyet. A szavam kevés, nem lep meg, sokkal inkább arra vontam volna fel a szemöldökömet, ha elég lenne neki az adott szavam. Ez itt üzlet, nem szabad semmi mást belekeverni, és az adott nem készpénz. A szavak csak úgy eltűnnek minden nyom nélkül. Megbízhatatlanok. Meglepetten pillantok le a kezére, ami most a mellkasomon nyugszik de végül nem mondok semmit sem. Ha így akar meggyőződni arról, hogy nem hazudok… - Tagadhatatlan, hogy az üzleti hasznon kívül is van okom arra, hogy felajánljam ezt neked. – mondom megerősítve a szavait. Ez csak természetes, ha üzleti úton akarnék tőle valamit, akkor úgy keresem meg, és nem személyesen. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyáltalán nem kerestem őt, mégis összetalálkoztam vele. – Te miattad vagyok most itt, Elizabeth. Ha nem adsz a véredből halott lennék, és nem értem volna el azt, amit eddig elértem. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy hátsó szándékaim vannak. Segíteni akarok neked, nem pesztrálni. Segíthetek. Ha hagyod. – mert nem tudom más különben azt megtenni. Sem üzleti téren, sem másmilyen ügyben.
Nem tetszett nekem ez az egész. Az, hogy szinte mindent tudott rólam. Legalábbis azzal tisztában volt a jelek szerint, hogy a vér megkeserítette a z életem, nem pedig hagyta, hogy békében létezzek. Ez olyasmi volt, amivel én küzdöttem, de nem voltam egyedül a problémával, ezt viszont akkor se láttam volna be, ha kényszerítettek volna. Elhittem, hogy vannak dolgok, amiket tudok befolyásolni, de lényegében emlékek nélkül éltem, a vér rabságában, egy világban, ahonnan csak akkor tudtam olyan irányba mozdulni, amilyenben akartam, ha kapcsolatokat építettem ki. -Miről? Hol van az ütőér, hogy ne égj meg a napon? Hogy ne érezz?-érdeklődöm, arcomon levakarhatatlan önelégült és irritálóan önző mosollyal, mintha nem is érdekelne, hogy hogy élte túl. De nem is érdekelt, mert nem emlékeztem rá, hogy megtettem e, csak egyfajta megérzésem volt, hogy ő valóban az én véremnek köszönhetően lett vámpír, és próbáltam ebbe annyi hitet önteni, amennyit képes voltam összeszedni.-Azt látom. Csak ne bízd el magad nagyon.-jegyzem meg kedvesen, és olyan szúrós tekintettel, hogy az már fájhat neki. Nem szerettem, ha kiismertek, megfejtettek, átláttak rajtam. És ő mégis, most, hogy újra? vagy talán ismét lát, pontosan ezt teszi. Ez pedig igenis szíven ütött. -Akik tudták, hogy ott leszek, minden bizonnyal halottak. Csak te nem. Kétlem, hogy te fel mertél volna adni, azok után, amit veled is tettem. Vagy azok után, amit másokkal tettem. Azt hiszem, a félelem sok minden elérésére jó, többek között a hallgatásra is.-bár nem volt készpénz, hogy a félelme miatt bárki befogja a száját, jó volt hinni, hogy ez is lehetséges, mert ha bizalomra nem is törekedhettem akkor tőle, gondolom pontosan a félelem kiváltása vezérelt. Legalábbis abban a tekintetben, hogy tudtam, ő nem fog beköpni senkinél és soha. Bár ha ma megtenné, kiröhögnék, és elmegyógyintézetbe zárnák képzelgés miatt. -A nők nem szeretik a kérdéseket. Csak arra adnak választ, amire ők akarnak.-világosítom fel, hangom leplezi azt, amit érzek, hogy valójában a miértre semmi választ nem tudok adni, mert nem szolgálok válasszal a kérdésre, magamnak sem. Fogalmam sincs, miért tettem, de utólag visszagondolva lehet, hogy jól tettem, amit tettem. -Nem hiszem, hogy a külső alapján megítélésed lenne az első, ami miatt nem gondollak megbízhatónak.-vágom rá kapásból, hisz ilyen alapon azt is el kellene ugyebár dönteni, hogy melyik külső vonások vonzóak üzleti téren, s melyek nem. A magasság, a hajszín, a szemszín... Ha ez alapján ítélném meg, kivel kezdek, még annyi ügyfelem sem lenne, mint így. Hisz van egy-kettő, akit méltán nevezhetünk alviláginak, és a sebhelyek elhelyezkedése olyan, hogy eltüntetni szinte lehetetlen. Nem tudom mire várt, hogy elszálló szavait készpénznek veszem, de üzleti téren szerettem, ha a dolgaimnak valamilyen formában nyoma van. És ez alól ez a mostani sem képzett kivételt. Sőt. Még inkább arra kényszerített, hogy szerezzek valamit, ami biztosítékot adhat. Vagy legalábbis annak a képzetét keltheti. -Sejtettem.-dünnyögöm, várva a folytatást, amit megkapva mosolyom furcsa mód őszinte, elégedett lesz, mégis ott bujkál benne valami, ami nem túl biztató. Tudja a nevem, de én még mindig nem tudom az övét, és adott szavain kívül csak jóhiszeműségem van. -Nem szorulok férfiak segítségére ahhoz, hogy kezelni tudjam a dolgaim. Üzletet ajánlottál, amire rábólintok, de másféle segítséget nem kérek, nem várok el, és nem is fogadok el. Tehát vagy találj ki valamit, ami biztosíték a szavaidra, vagy tűnj el innen a segítségeddel együtt.-lépek hozzá egészen közel, kezem mellkasára fektetve, és megpaskolva, mintha csak egy anyuka lennék, aki útjára indítja a fiát. És az egészben az érdekes az volt, hogy részben ez is volt a helyzet.
-Hogy mi vagyok. – adok rövid választ a kérdésére. Az egészben tényleg ez volt a legrosszabb. Egyik nap még olyan vagyok, mint mindenki más, utána pedig… magamra se ismerek, arra térek magamhoz, hogy csurom vér vagyok, és üveges szemek néznek vissza rám az áldozataim arcáról. Nyoma sincs bennük az életnek… nehéz volt megszoknom ezt az egészet, de sikerült kontrollálnom. – Mindig elbízom magam. – mosolygok rá. Nem hinném, hogy veszélyesen, de pont annyira, hogy az hasznos legyen. Az önbizalom a kulcsa mindennek. Ha magunkban nem vagyunk képesek bízni, akkor másoktól hogy várjuk el? Először nekünk kell hinnünk saját magunkban, aztán jöhet mindenki más. - Az emberek pletykáltak. Könnyedén kijuthatott annak a teremnek a falain kívülre is, hogy te ott vagy. – rántom meg a vállamat. Nem tudom biztosra, hogy kijutott, de azt sem, hogy nem. A lényeg tehát az, hogy egy ilyen tett után mindig a megtorlás következik. És nem értem, hogy én miért nem úgy haltam meg, mint mindenki más. Végérvényesen. – Nem hiszek a félelemben. Túl ingatag, túl törékeny. – rázom meg a fejemet. Én sem félelemben tartom az embereimet, hanem jólétben, elértem, hogy tiszteljenek, hogy lássák: én nem vagyok nélkülük, de ők sincsenek nélkülem. A félelem által kivívott trón… gyenge. Aki fél sok mindent képes megtenni, hogy legyőzze a félelme tárgyát. – Azt hittem másmilyen vagy, mint minden más nő. – a nők amúgy is az őrületbe képesek kergetni. Nem csak a tárgyalóteremben, de ott a leginkább. Nem vagyok azok mellett, akik nem bíznának hatalmat egy nőre. Megtenném. Ha rászolgál és alkalmas is arra. - Ugyan, mindenkinek van kisugárzása, nem a kinézetről szól ez az egész. Bár…. nem hátrány. – mosolygok rá. Sokan nem bíznak bennem, és megértem, én is sok rossz dolgot tettem, hogy magasabbra jussak, de… küzdenünk kell, hogy ott legyünk, ahol lenni akarunk. Márpedig, ha betartjuk a játékszabályokat, veszteni fogunk és ebben a játszmában nem létezik különdíj. - Nem látod az egészet, Elizabeth. – csóválom meg a fejemet. Nem fogad el segítséget egy férfitől? Ugyan már, milyen idejemúlt gondolkodás ez? Milyen felesleges? – Nem szorulsz férfiak segítségére. Nem csak egy férfi vagyok. A nevem Luke. És az egyetlen olyan férfi vagyok jó eséllyel a köreidben, aki nem lábtörlőnek akar használni. – ugyanis tagadhatatlan tény az, hogy a felsőbb körökben nem létezik olyan, hogy jóindulat. Én mégis most kimutatom ezt és talán hibázom is ezzel, de ezt a kockázatot most vállalom. – Tudom milyen a vér után sóvárogni. Én is átéltem. – tudom milyen, talán segíthetek neki, elvégre magamon is tudtam segíteni. – Biztosítéknak meg… itt vagyok én magam! – ennél nagyobb biztosítékot aligha kérhetne, nemde?
-Tedd túl magad azon, hogy nem játszottam papás-mamást.-reagálok a rövid, de nyilvánvaló érthető válaszra, amit én nem adtam meg neki egykor. Vagy a jelek szerint nem adtam meg. Az lepett volna meg, ha használati útmutatást mellékeltem volna neki, a mellkasára tűzve, ha felébred, tudja, mit kezdjen magával. De nem mindenki mázlista annyira, hogy ezt megkapja. És ő sem volt az, de a jelek szerint kicsattanó erőben volt, jó egészségnek örvendett. Felkuncogok, megrázva fejem, majd hajamba túrok. Egyszerűen kezdem összerakni a képet, miért tettem, amit tettem. Miért változtattam át. Már akkor is láthattam benne valamit. Valamit, ami megfogott annyira, hogy megkíméljem az életét. -Szerintem arról már tudnék. Legalábbis már akkor elkaptak volna. De százötven éve nem teljesen lényegtelen, mi történt? Manapság már maximum csak pár nagyra tartott vadásztól félhetünk.-avatom be a meglehetősen naiv teóriámba, amivel magamat is nyugtattam, de kétlem, hogy bárki az életemre akarna törni épp most. -Annyira mégsem, ha nem mártottál be. Pedig megtehetted volna. Hatásos volt az elrettentés, hogy mit csinálhatok veled, ha olyasmit teszel, ami meggondolatlanságnak nevezhető.-bevallom tényleg ebben hittem, és most úgy tűnt, hogy nem ártott nekem, de még árthatott nekem a jövőben. Hisz lényegében tönkretettem az életét. Bár kapott egy ajándékot, ami olyasmit adott neki, amit más nem kaphatott csak úgy meg. -Olyasmibe ne ölj hitet, amiről nem tudod, hogy biztos.-nem voltam olyan, mint a többi nő, de bizonyos dolgokban épp olyan voltam, mint mások. A kérdéseket kevésbé szerettem, ellenben a tettek erejében hittem, néha feleslegesen vagy elhamarkodottan. Ha kinézetről ítélek, benne valamiért megbízhatnék. Legalábbis első benyomásra. De a baltás gyilkos sem feltétlenül néz ki úgy, mint aki ölésre kész. Így felesleges olyan dolgokban bízni, amit csak szemmel látunk. A lényeg úgy is mindig a felszín alatt bújik meg. -Valóban nem hátrány, de senkiről nem mondhatod meg, hogy a szép mosolya mit takar. Azt, hogy szét akar tépni, vagy azt, hogy minden nemű hátsó szándék nélkül közeledik. Ezt már azt hiszem megtapasztalhattad.-célzok rá, hogy a múltban is így történhetett, hisz nem hiszem, hogy egyből a nyakának ugrottam volna. Meg kellett tudnom, hogy érdemes e az életre vagy sem. És negédes mosolyom most ugyanúgy ott ül arcomon, mint ahogy elképzelem, hogy ott ült anno is. Felvázolom neki az elméletem a segítségnyújtásról, de -Ne nevezz így.-sziszegem fogaim között, mert ez viszont olyan emlékeket hozott, amik élesen éltek bennem. A családomról, a gyerekkoromról, és erre most a legkevésbé sem akartam gondolni. A szavai viszont elszakítják bennem a cérnát, és mint a metrónál, most is nyakának esek, és szorosan a falnak préselem, miután minden véleményét tudtomra adta. -Először is, ha azt hiszed, hogy csak lábtörlő vagyok, nagyot tévedsz. Másodszor, Luke, a vér után minden valamire való vámpír sóvárog. És ha nem akarsz a pesztrám lenni, ezzel nem foglalkozol. Harmadszor, igen, itt vagy, mert én életben hagytalak. Szóval tisztázzunk valamit. Vigyázz a szádra, mert ez itt olyan valami, ami addig dobog, míg én engedem neki.-bökök a mellkasába úgy, hogy talán még a csontot is áttöröm kicsit, és húsába vájom ujjaim, de nem engedem el továbbra sem. Szorosan tartom, és szememből úgy süt a közöny, a düh és a sértettség keveréke, hogy azzal úgy legyilkolhatnám, mint tettem a múltban mindenkivel.
-Nem erről van szó. De úgy látszik ezt nem fogod megérteni, nem igaz? – legalábbis nem úgy tűnik, mint aki meg is akarná érteni, hogy miről beszélek, bár nem annyira vártam mást az utóbbi percek után. Nem ismertem már akkor sem annyira jól, de az évszázadok olyan elképesztően sokat azért mégsem változtattak rajta. - Vagy azoktól, akiknek a hátán eljutottunk idáig. – rántom meg a vállam. Ne tagadja, hogy nem gázolt csak azért át másokon, hogy neki több legyen. Én is megtettem. Nem is egyszer. Felkapaszkodtam, tudtam hol érdemes kedvesnek lennem, és tudtam, hogy hova kell szúrjak a megfelelő pillanatban. A hatalmat nem adják ingyen és könnyen. Nem véletlen vagyunk kevesen, akiknek van is. - Nem félek tőled. Akkor is inkább… nem értettelek. Tudod, időt is alig hagytál, hogy féljek. – mondom egyszerűen. Most már több vagyok, nagyobb a hatalmam, és ez csak egyre több és több lesz. Soha nem lehet valaki elég erős, nem igaz? Mindig van egy nagyobb hal. Én szeretnék a legnagyobbak közé tartozni. - Jól mondod. De miről tudhatnád, hogy biztos? – túl sok minden bizonytalan a világban. Naponta változik meg minden, amiről tegnap azt hitted ismered, ma már azt sem tudod, hogy mit kezdj vele. Rohan a világ, és nehéz vele tartani a lépést, ez az igazság. - Nem vagyunk egyformák, el kell, hogy szomorítsalak. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Nem vagyunk egyformák, más, mint én, és ezzel nincs is semmi baj, sőt mi több, minden így van a legnagyobb rendjén. Az én mosolyom jelen pillanatban őszinte. Nem kívánok neki ártani. - Hogy nevezzelek? – nem tudom, hogy mégis most miként hívatja magát, már ha megváltoztatta a nevét. Én csak azt tudom, amit régen elmondott nekem, márpedig ott Elizabeth-ként mutatkozott be. Még megjegyzést is tett a nevemre. Ami megjegyzem, mostanra igazán elterjedt lett. Éljen az egyszerűség diadala, nemde? - Engedj el! – a legkevésbé sem kedvesen szólok hozzá, ahogy lefejtem a kezét magamról. – És ne merd még egyszer ezt tenni. – én nekem is véges a türelmem. Békés szándékokkal jövök ide, ő pedig így reagál erre? – Hadd tisztázzak valamit előtted. – kezdek bele, ahogy megdörzsölöm a mellkasomat ott ahol a húsomba vágta az ujját. – Megölhetlek. Egy szavamba kerülne, hogy a fél város a te fejedet akarja elém hozni. Még mindig azt hiszed, hogy te vagy a legerősebb? Hogy nem öllek meg, ha nem adsz rá okot? – támadjon csak még egyszer rám, és a jó indulatom hamar elfog tűnni. Annak pedig nem fog örülni. – És akkor most engedd meg, hogy meséljek neked pár dolgot. Először is. Ne akard, hogy beléd töröljem a lábamat. Másodszor: te nem sóvárogsz a vérért, hanem azzal álmodsz. És harmadjára: életed legnagyobb hibáját követted el mikor életben hagytál, ha még egyszer rám támadsz. – most már nyoma sincs az arcomon annak, ami percekkel ezelőtt. – Üzletet ajánlok, segítséget, te pedig a jó indulatra erőszakkal válaszolsz! Olyan vagy, mint egy gyerek! Dacolsz mindennel, nem kérsz a segítségből amire szükséged van, csak mert más ajánlja fel. Erőszakkal válaszolsz mindenre, akkor érzed magad biztonságban, ha félnek tőled. – ez pedig arra vall, hogy valahol a múltban ragadt. Márpedig már rég nem olyan időket élünk, mint egykoron. – Azt hiszed csak neked áll jogodban dühösnek lenni és sértettnek? Hogy csak te vagy képes lelkiismeret-furdalás nélkül ölni? – nagyot téved. Szörnyet teremtett abban a pillanatban mikor megölt. Fogalma sincsen arról, hogy miket tettem, amik miatt most ott vagyok, ahol. Pár pillanatig hallgatok, hogy leülepedjenek benne a szavaim, és én is megnyugodjak. – Legyen hát! Az ajánlatom még mindig áll. Hogy beleegyezel-e, vagy sem, már a te döntésed. – itt az ideje, hogy eldöntse lábtörlő akar-e lenni, vagy csizma. Ideje, hogy felnőjön, hogy megtanuljon eredményes lenni. Mindenki más már rég halálra ítélte volna, ha így rá támad. – Az életed pedig nem fog érdekelni. Maradhatsz az, aki vagy, lehetsz az, aki régen voltál, a te dolgod. Ne adj okot arra, hogy utálhassalak.. – el kell fogadnia, hogy már nem az az ember vagyok, aki menekül előle egy ajtó felé. Én vagyok az, aki bezárhatja a sötétbe és ott hagyhatja megrohadni. Hatalmat ajánlottam neki, a segítségemet, hogy velem együtt emelkedjen fel. Elutasította. – Mit mondasz hát? Csak üzlet. A többit oldjuk meg magunk. – kezet nyújtok felé, remélve, hogy megrázza azt. Fel kell ismernie, hogy sokat nyer ezzel. Tegye félre az egóját és hozzon meg egy jó döntést. Azt pedig nem ajánlom, hogy bármivel próbálkozzon. Eddig nem akartam bántani. De a türelmem véget ért. Ha okot ad rá, kénytelen leszek.
Megrázom a fejem. Nem érdekelnek a gondjai, hogy hogyan mászott ki belőle, semmi. El tudja ő intézni egyedül is mindazt, amit eddig megtanult, nem kellek pesztrának, nem is kellettem a jelek szerint. Hol van itt akkor a baj? Él, nekem köszönhetően, úgy, hogy megkapta azt, amit sokan mások nem. Nézzük az érem fényesebbik oldalát. Még ha én nem is tudom ezt gy nézni... Ismét bólintok, immár helyeslően, de ha az volt a kérdés, hogy beszari vagyok e... Nos, nem jobban, mint más. Az ellenségeim ha nem mernek szemből támadni, az nem az én bajom, de igyekszem magam bevédeni ilyesmitől, hogy esetleges támadás csak szemből érhessen. -Ha elmondtam volna, mire készülök, az változtatott volna bármin is? Menekültél volna?-érdeklődöm, ha valóban nem félt, mit gondolhatott? Vagy mit érzett volna akkor, ha tudja, hogy a halál meg fogja csókolni, megismerheti azt, ahonnan más nem tér vissza, majd mégis visszatér, noha áldozatokat kell ezért hoznia, de visszatérhet. Amire én emlékeztem, hogy magamnak az utat én választottam. Én akartam vámpír lenni. De mi sikerült félre? Azt a mai napig nem tudtam megfejteni... -Tapasztalat. Bár a nőkhöz az kevés.-vonok vállat, mosolyt varázsolva ajkaimra, de ez sem barátságosnak nevezhető, inkább arrogánsnak. Ne hasonlítgasson máshoz, és ne vegye biztosra, hogy ismer. Sőt. addig semmit ne vegyen biztosra, míg nem érzi úgy, hogy biztosra mehet. Ezt pedig sose érezheti senki így. Irreális lenne. -Sajnos nem. De ha azok lennénk, felettébb unalmas lenne a világ.-teszek úgy, mintha a kérdés valóban érdekelne, megforgatom szemeim, és elgondolkodó arcot vágok. Unalmas lenne, ha egyformák lennénk, de így is néha az. Egy idő után elmegy az ember kedve mások fejtegetésébe. Így sokszor nem is próbálok másra hagyatkozni, csak az első benyomásra. Lehet nem a legjobb módszer, de sokszor elég hasznos. -Egyszerűen Lzzynek.-válaszolok tömören a kérdésre, mert ki merem jelenteni, ő volt az utolsó, aki a születési nevemen szólított utoljára. De ennek nem örültem, mert ez is csak felesleges emlékeket idézett fel. Erre nem volt most szükségem. Ellöki a kezem, nem lep meg, sőt elégedetten nézek rá, szavai hallatán kíváncsian vonom fel szemöldököm, és mosolyom kiszélesedik, egész arcomra kiül, és idegesítően semmitmondóan köszön neki. A szavak ömleni kezdenek szájából, és elégedett mosolyom, ha lehet, még széllesebb lesz. Majd mikor levegőt vesz, két kezem tapsolásra emelem. -Hatásos műsor volt, remek szónoki vénát örököltél.-kezdek neki, és ujjam, amelyen vére van, beletörlöm az ingébe.-Az egy percre sem fordult meg a fejedben, hogy erre ment ki az egész játék, igaz? Hogy a határaid akarom megismerni? Hogy meddig tűröd a sértegetést?-vonom fel szemöldököm, arcát fürkészve, melyről most őszinte düh és zaklatottság tükröződik. Hát itt bujkált eddig az az énje, amit kevesen ismerhetnek meg. Lenyűgöző. Egész sokáig képes volt leplezni a kis démonait, de neki is vannak, csak elő kell őket csalogatni, mint egy egeret a lyukól. Annak sajt kellett, neki pedig némi fojtogatás, a lényeg ugyan az volt a végére. Majd csend lesz, és mikor ismét folytatja a monológját, elégedettségem még mindig idegesítően ül arcomon. Kezet nyújt, mire közelebb hajolok hozzá, és ajkaim övére tapasztom. -Csak üzlet. A többit oldjuk meg magunk.-húzódok el tőle, ajkaimba harapva. Ha ezt nem tettem meg anno, igencsak itt volt az ideje.
-Ezt már soha nem tudjuk meg, igaz? - rántom meg a vállamat. Nem hinném, hogy hatalmában állna az idő kerekét visszaforgatni, és talán nem is akarnám. Mindaz a rossz, ami a vámpírléttel jár, nos….megtaláltam benne a jót. Ne, ne jónak hívjuk. Inkább csak előnynek. Előnynek, amit kihasználva most itt vagyok. És még feljebb leszek a későbbiekben. - Meglepődnél, ha tudnád, hogy milyen kevés is elég. – pillantok rá mosolyogva. Nem különösebben érdekel, hogy épp mennyire arrogánsan vagy lenézően pillant rám. Már megszoktam máshol, és aki így pillantott rám, mostanra már csak feltud nézni rám. Szeretem, ha lebecsülnek. Igazán nagy meglepetést csak így lehet okozni. - Sajnos? – kérdezek vissza már-már felnevetve, ahogy megcsóválom a fejemet. Persze, sejtem, hogy ez számára a legkevésbé sem olyan dolog, amit érdekfeszítőnek tartana. Mások vagyunk, és ha tehetnénk ellene valamit, akkor is ugyanez lenne a helyzet. Két egyforma ember nincsen, túl kicsi ez a világ ahhoz. – Inkább szerencsére. Nem szívesen járnám a te utadat. És szerintem te sem akarnád az enyém. – egyszerűen csak nem neki való lenne. Túl sokat kellett megalázkodni. Néha muszáj volt tartanom hátamat és elviselnem, hogy mások azon lépkednek, hogy aztán a megfelelő pillanatban kihúzhassam magamat alóluk, és onnantól már csak végignéztem a zuhanásukat. Ők lejjebb kerültek, én pedig feljebb. - Nem épp annyira szokványos becenév. – jegyzem meg, de végül csak megrántom a vállamat. Úgy hívom, ahogy akarja, annyira nem érzem fontosnak a megszólítást, hogy ebből bármiféle bajt csináljak. Igaz, ami igaz, az Elizabeth kissé…régies a mai nevek közt körülnézve. De ami régi, nem feltétlen rossz. Mi vagyunk rá az élő példa. - Nem csak ez az egyetlen remek tulajdonságom. – mosolygok rá. Nem, nem ez, de ez is köztük van. Tudni kell hatni az emberekre. Néha megfélemlíteni kell őket, máskor pedig bíztatni. Megint máskor pedig egyszerűen csak közölni velük: a játékszabályok megváltoztak mostanra. Ebben a helyzetben is. – Ha a határaimat akar megismerni, ennél sokkal tovább kell menned. De azt nem ajánlom. – rázom meg a fejemet. – Meguntam a játékokat, Lzzy. Egyetlen játékot játszom már. A sajátomat. – pillantok rá újra, komolyan. Ebbe a játékba hívom meg. Ebben a játékban fogom segíteni. Ahogy ő engem. Én megtanultam, hogy milyen út vezet a hatalomhoz. A kérdés, hogy ő felismeri-e azt. – De amit mondtam az áll. – áll, és változatlan. Ne akarjon az ellenségem lenni, mert rosszul jár vele. Ő teremtett, de ez nem jelenti, hogy bármivel is tartoznék neki. Akkor fogok, ha a lehetőségből pénzt csinál. Abban a pillanatban pedig ismét változnak majd a dolgok. Kissé meglep mikor előrébb lép, de nem állítom meg abban, amit csinál. Pár pillanatig csak figyelem őt miután hátrébb húzódik, de végül csak elmosolyodom és távolságot köztünk most én töröm meg és egészen a falig késztettem őt hátrálásra, ahová nem is olyan régen még ő préselt engem. Közben az ajkától egészen a nyakáig jutok el, csak egy pillanatra megállva. – Hol a szobád? – soha nem jártam itt, kiismerni magam esélyem sincs.
-Sajnos nem...-hangomon tökéletesen érződik, hogy a legkevésbé sem érzem ezt, hogy egyáltalán nem érdekel, mi lett volna ha. Annyi mi lett volna ha létezett így is az életemben, hogy a megfejtésük és az elmélázás nem fért bele az időmbe. Mi lett volna, ha nem leszek vámpír? Bizonyára már oszladozó testem is oszlásnak indult volna, ha ez egyáltalán lehetséges lenne. De tuti, nem mutatnék már jól, és nem egy-két ránc, meg pár ősz hajszál lenne a bajom. A fogatlanságról nem is beszélve... A nőkről alkotott képe a jelek szerint megmásíthatatlan volt, de ha mellettem marad a jövőben, szinte garantálom, hogy rá fog jönni, szeszélyesek tudunk lenni, mint a tenger, s a legkevésbé sem érdekel, hogy mások milyenek, amíg én tudok élni számára a meglepetés erejével. -Nekem megfelel az enyém. Mindenkinek, amije van, azzal kell gazdálkodnia, s megtanulni élni vele.-mosolyodom el. Kétlem, hogy valóban az ő életére vágytam volna, vagy vágynék most. Bár a sajátom sem volt fenékig tejfel, azért be kellett látni, hogy lehetett volna rosszabb is. Mindig van rosszabb... Pontosan tudtam, hogy a nevem sokan szépnek találják, egyedinek. Régen ez olyan volt, mint ma egy Alex. Férfi, nő, nevezhetjük tehát uniszex névnek, de nem volt egyedi. Én viszont nem az eredetisége vagy a ritka jelenléte miatt váltam meg a használatától, hanem az emlékek miatt, amik közül néhány, de elég erősen élt bennem, hogy ne akarjak rájuk emlékezni mindig, mikor kimondom ,vagy leírom a nevem. -A nevem sem szokványos, ennyit meg akartam tartani. Túl régimódinak tűnt.-rántok vállat, de cseppet sem ilyen könnyű nekem ez a dolog. Ez sem, ahogy körülbelül és egészen pontosan semmi az életemben. Tudtam, hogy ha borulnia kell a bilinek, borulni is fog, de a benne lévő dolgok meglepően ellentmondtak az elvártakkal. Tudtam, hogy ennyivel nem húzhatom ki a gyufát teljesen, de az a kicsiny rész is ígéretes volt, amit sikerült megismernem. -Nem akarom én minden határod megismerni, legalábbis nem most. De kezdetnek ígéretesnek tűnsz.-jegyzem meg, az eddigi közönyös hangnemmel ellentétben valamivel kedvesebben, elismerően, de korántsem úgy, ahogy más ember beszélne vele. Valami furcsa elegy van hangomban, amiben épp annyira bújik csak meg az arrogancia, és az irónia, amitől bizonyos személyek már rég a falnak mentek volna. Ő nem tette, csak mikor már minden épeszű ember megunja a megaláztatást. -És a saját játékodba kell egy játszópartner? Unalmas lett a magány?-érdeklődöm, de a válasza kevésbé izgat, hisz ha nem lenne rám valamiért szüksége, s lássuk be nekem rá, akkor már nem itt lenne ő sem és én sem. Szerencse, hogy ez nem így volt. Csend telepszik ránk, ahogy csókot nyomok ajkaira, majd elhúzódok tőle, és kíváncsi tekintettel várom, hogy mit lép. Teste viszont automatikusan reagál, ahogy összerakja a képet és elindul felém, míg hátam a hűvös falnak nem vetem. Ajkam elhagyja egy apró sóhaj, melyet csókjai váltanak ki, fejem hátra szegem, de a kérdés megakadályoz abban, hogy minden gondolatom megszűnjön végleg létezni. -Itt...-suttogom fülébe, elkapom ingénél fogva, s gyorsaságom kihasználva suhanok be a szobába, ajkaimra újra kiülő mosolyom kiszélesedik, ahogy az ing gombjai a padlóra pattannak a kezeim között széthasadó anyagról.
-Eltudom képzelni. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Aligha bánja. És ez nem is baj. Az életünk végül ebbe az irányba futott ki, nincs ezzel semmi gond. Megtanultunk együtt élni azzal, amik vagyunk, megtaláltuk benne azt, amit kihasználva feljebb juthatunk. Szerencsénkre még csak időt sem kell kérnük. Az örökkévalóság adatott meg halálunk pillanatában. - Szóval nem vagy senkire sem irigy? Egy kicsit sem? – pillantok rá kétkedve. Azért nem hinném, hogy ez így lenne. Én is sokakra irigy vagyok, kell az, ami nekik meg van, és éppen ez adja a célomat. Többet akarok, azt akarom ami az övéké, és meg is fogom szerezni azt. Egyszerűen csak tudni kell, hogy mikor hova állj. - Mi is azok vagyunk. Régiek. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Bár nem érzem magamat leharcoltnak, sőt, pont ellenkezőleg. Érdekes, hogy pont a halál volt az, ami felszabadított. A régi dolgok pedig nem feltétlen rosszak. Gyakran megesik, hogy ebben az új világban a régi jelenti az előrelépést. - Az is vagyok. – mosolygok rá. Ha nem lennék az, akkor most nem is lennék itt. Többet akartam és meg is kaptam. Volt egy lehetőségem én pedig éltem vele. A hatalmat azok kapják akik készen lehajolni érte. A hatalom ugyanis csak bajjal jár. – Így is mondhatjuk. Két embernek több esélye van, mint egynek. – én pedig szeretnék feljebb jutni, ehhez pedig muszáj idővel terjeszkednem, és most ennek jött el az ideje. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy elérhetetlenek, de megfognak majd lepődni mikor az asztal másik végén találják magukat. Mikor én leszek a bakancs és ők a hangyák. Minden trón megüresedik egyszer, és én kész vagyok felülni rá. Na meg persze… megtisztítani sem olyan nehéz azt a trónt, csak tudni kell a módját. Én nyerek ezzel, Lzzy is csak nyerni tud azzal, ha együttműködünk. Erről szól az élet. Mindig többet akarni, mint amid van. Ez akár két évszázaddal ezelőtt is megtörténhetett volna. Ha aznap nem öl meg… ha eljön velem, ha nem vámpír… de túl sok a ha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom ezt, mert nagyon is. Pont úgy, mint két évszázaddal ezelőtt. Pillanatok alatt a szobájában találom magamat és kissé meglep a hevessége, de végül csak mosolyogva húzom őt közelebb magamhoz, közben megszabadítva őt a felsőjétől. A szemem egy pár pillanat erejéig elidőzött rajta, a látványtól pedig még inkább felbuzdulva nyúltam a nadrágja felé, hogy lehúzzam róla közben végighozzá simulva. A nyakát csókoltam, és egyre türtelmetlenebbül vártam a végkifejletet.
Régebben tartottam attól, aki vagyok. Most is tartottam, de épp csak annyira, hogy átbillenjek a határon, ami visszafogott, ne engedjek a vér csábításának. Azzal, hogy vámpír lettem, áldást és átkot egyszerre kaptam, viszont hiába hadakoztam volna, ha mostanra már lényegtelen volt, én mit akartam a régmúltban kezdeni az életemmel. Vállat vonok. Nem mondanám, hogy irigység vezérelt, inkább egyfajta célt adott az életemnek az, hogy tudtam, van még feljebb és még mit érhetek el. Furcsának csak azt nevezném, hogy mindez még csak meg sem zavart abban, hogy az életem teljesen más mederbe kerülhetett, pláne most, pláne miatta. -Lehetek rájuk irigy, de mire megyek vele? Inkább csak célt ad az életemnek, hogy mindig lesz valami, amit el akarok érni. És míg ők emberöltőnyi időben gondolkodnak, nekem, nekünk ott az örökkévalóság. Ez azért csak jelent valami előnyt.-elmélkedem, mintha valóban palástolni akarnám a féltékenységem, pedig őszintén nem éreztem ilyesmit. De ha éreztem volna sem hiszem, hogy pont én lettem volna az a személy, aki ezt nyilvánosan, hangosan be is ismeri. -De erről senkinek sem kell tudnia. Vagy te annyira nagy dobra vered, hogy már a második x-ben jársz, csak nem évtizedeket, hanem évszázadokat nézve?-vonom fel szemöldököm olyan megvetően, hogy az már nekem is fáj. Mégis hogy venné ki magát, ha olyan nevem lenne, mint amennyi idős vagyok? Hát, ha még úgy néznék ki, mint egy régiség.-Egyébként réginek az néz ki, aki három utcával odébb abban az intézetben él.-teszek kissé önelégült megjegyzést arra, hogy igenis előny, ha nem nézünk ki annyinak, mint ahánynak, nem mellékesen nem is sorolnám magunkat olyannak, mint amilyenek mások. Tetszik vagy sem, ez egyfajta kiváltság, amit élvezni kell, nem pedig utálni. -És egoista is.-teszem hozzá, mert valóban ígéretes volt, s a jelek szerint az önbecslésével sem volt semmi problémája. Sőt. Valósággal sugárzott belőle, hogy nagyon is elégedett mindennel, amit birtokolt. Legalább egy jó dolgot tettek már vele: átváltoztatták. Vagyis én, és láss csodát, most nem egy földönfutó paraszt, hanem maga a király azon a sakktáblán, amit életnek, létezésnek hívunk. -Túlélési ösztön.-dünnyögöm. Az emberek vérében van, hogy társasági lényként éljen, létezzen, és tetszik vagy sem, mi is azok vagyunk még. Egy részünk legalábbis ember. És annak a részünknek valóban jobb volt, ha összetartottunk, mert az vitt minket előre az életben. Tetszik, vagy sem. Sok dolog volt, amire vágyhattam az életben, és egy percig érzem, hogy a múltban már erre az érzésre vágytam egyszer. Arra, hogy megízlelhessem ajkait. Furcsa, hogy csak ezt akartam most érezni. Testének közelségét, amit a jelek szerint ő is épp úgy szomjazott, mint én. Kezem elkalandozik mellkasán, ajkaim övét tartják sakkban, míg mohón elkezdi lehámozni rólam a ruháim. Elmosolyodom, és felsóhajtok, ahogy hozzám simul. Azt hiszem ezzel az egyesség megkötődött, és a kellemes részét is élvezhetjük kicsit a hasznosnak ígérkező kapcsolatunknak. Egy éjszaka pedig senkinek sem jelentette még a végét. Bár, ha belegondolok ez így sántít egy kicsit. Kezem minden óvatosságtól mentesen csúsztatom végig hasfalán, és kezdem el kikapcsolni az övét, hogy ő is épp annyira legyen szabad ruháitól, mint én. Az ágy felé húzom, míg hátam a selymes, mégis hideg ágyneműhöz nem ér, és magammal rántom őt is.
-Nem mindenki érzi előnynek az örökkévalóságot. Előbb-utóbb minden bizonnyal ez is unalmas lesz. – rántom meg a vállam. Az élet még élet marad attól, hogy száz év helyett ezret élsz meg belőle. Megununk egyszer mindent, mert noha ugyan többek vagyunk, mint egy átlagos ember, nyomokban még mindig ott van bennünk az, akik voltunk. Az emberi természet pedig megunja a dolgokat egy idő után. – Elvégre mióta élhetsz? Háromszáz-négyszáz éve? Ez még nem az örökkévalóság. – rántom meg a vállam. Könnyen lehet, hogy nem is éljük meg az örökkévalóságot. De egy dologban igaza van: mindig lesz mit elérni, és mindig lesz mit elveszteni így. Ez egy ördögi kör. - Ami azt illeti, igen. Akinek tudnia kell róla, az tud róla. – rántom meg a vállamat. A körök, amikben mozgok nem szeretik a titkokat, így nekem is kevés van, a legfontosabbak, a korom pedig nem tartozik közéjük. Sok idősebb van, mint én, és ők természetesen lenéznek rám már csak ezért is. Az ilyen könnyelmű személyeket pedig könnyebb legyőzni. – Sokféleképpen lehetsz régi. – rántom meg a vállamat. De nyilvánvalóan egy átlag embernek nem fog feltűnni ez, hiszen már csak a tény, hogy létezünk, ütközik mindennel, amiben eddigi életében hitt. Azonban egy közülünk való előtt már mindjárt nem ilyen nagy titok ez. Felismerjük a fajtánkbelit. - Ezt még nem nevezném annak. Inkább csak egészséges önbizalomnak. – mosolygok rá. Elvégre miként bízhatnának bennem mások, ha még saját magamban is kételkedem? Nos, nincsenek ilyen problémáim, én tökéletesen tisztában vagyok magammal. Emberként sem voltak ilyen gondjaim, vámpírként még kevésbé. Az önbecsülés fontos része az emberi jellemnek. – Így is lehet nevezni. A lényeg, hogy meglássuk a lehetőségeket az érdekeink kiaknázására. – ez pedig egy ilyen lehetőség, mind számára, mind számomra. Kölcsönösen jól járunk azzal, ha együtt működünk, mindketten nagyot léphetünk előre. Szerintem ő sem akar megragadni a mostani helyzetében, főként akkor, ha van lehetősége tovább menni. Ezt a lehetőséget pedig most is mi szolgáltatjuk egymás számára. De a figyelmemet a közös érdekről egészen másfelé tereli, ami egyáltalán nincs ellenemre. Egészen részegítő látványt nyújt, ahogy végigterül előttem az ágyon, s nem vagyok rest követni őt, hogy mellette megtámaszkodva fölé magasodhassak. Még egyszer végigsiklik a tekintetem hibátlan bőrén, aztán ugyanezen úton végigsimítok rajta ujjaimmal is. Míg ő az övemmel babrál, én rajta legeltetem a szemeimet, és ha nem lenne szemmel látható jele vonzalmamnak, akkor valószínűleg ez buktatna le. Nyakába hulló haját félresöpröm, hogy közvetlenül vénája fölött csókolhassam őt. A legtöbb nőn ugyanis ez a kedvenc helyem, vagyis ezzel már csupán csak egy vetekedhet... Metszőfogammal bőrébe csípek anélkül, hogy felsérteném azt, és amint megszabadított a nadrágomtól, szorosan hozzápréselem magam, hátha hallok egy-egy vágyakozó nyögést a torkából felszakadni. Az igencsak simogatná az egómat.
-Élvezem. Megunni, kizárt. A hátrányait utálom, de ez nem akkora ok, hogy ne tudnám az örökkévalóságot boldogságban eltölteni.-szó sem volt boldogságról, de női hiúságom nem ismert ebben határt. Fiatal bőröm volt, még ennyi idősen is, és ha nem kellett volna azon rágódnom, kit akarok megharapni, élvezhettem volna is ennek előnyeit. Így viszont elkezdtem egy kisebb fajta apáca életmódot élni, sokak örömére, sokak bánatára, köztük a magaméra is. -Kedves feltételezés, de még csak a harmadik x-hez közeledek.-nyilván évszázadokról beszélünk, évtizedekben mérve is valahol itt rekedhetett meg az öregedésem. Amit mond, az viszont rám nem igaz. Nem voltam teljesen normális, és igen, kicsit nehezen viseltem ezt a vámpír létet, de kikérem magamnak, hogy nem élveztem volna. Az életem része lett, legalább ez is kiemelt a tömegből, még ha csak részben is. -Kérlek... a homlokodra nem akarod oda billogozni, hogy vámpír vagyok. Már csak az lenne ennél is nevetségesebb.-kinek kell tudnia, hogy mennyi idős az ember? Hangomból megvetés inkább kihallik, mint kedvesség, és irónia, de nem különösebben érdekel, hogy a kicsi szíve ezt sértésnek veszi e vagy sem. -Szándékosan kóstolgatsz?-érdeklődöm felszegett szemöldökkel, mert kezdem azt érezni, hogy igen. Hajlamos vagyok dolgokat a szívemre venni, és szavait most nem érzem mulatni való dolognak. Sőt. Valóban, lehetett volna egészséges önbizalom, bár az ilyesmiben én annyira nem hittem. Minden esetre ha neki jó ezt hinni, hát higgye. -Felőlem... annak nevezed, aminek akarod.-rántom meg vállam, épp olyan arrogánsan, mint amennyire hangom is érzékelteti, mondjon bármit, nem nagyon fog a véleményemen változtatni.-Egy író sem mondhatta volna szebben.-most semmi jele az iménti arroganciának, csak az igazságot mondom ki, amit gondolok is. Egy igazi bölcsész veszett el benne, bár gyanítom az egészséges önbizalomnak az is a része, hogy ezt az énjét ismerje. Vagy nem. De nem akarok az lenni, aki lerombolja a magáról alkotott véleményét. Kellemesebb témát kerestem, mondjuk úgy, megpecsételni a mi kis kapcsolatunk. Végignyúlok az ágyon, és mikor követ, nem húzván az időt, az övcsatja felé húzom a kezeim. Érzem a tekintetét magamon, és mikor a csatt megadja magát, rövid ideig állom is. De megtöri a lehetőségem erre, mert nyakam kezdi csókolgatni, és mikor beleharap a bőrömbe egy elnyomott nyögés hagyja el torkom. A pulzusom felgyorsul, és ismét felnyögök, mikor hozzám simul. Kezem végigszántja hátát, és a kikapcsolt övnek köszönhetően a fenekére csúszik kezem. A felesleges ruhadarabok még mindig elrejtenek minket, engem a csipke, őt pedig a fránya, mozdulni sem akaró nadrág. Elszakadok tőle, feljebb csúszok az ágyon, messzebb tőle, és lassan csúsztatom végig a pántokat vállamon, majd dobom a földre a csipkedarabot, és ajkaimon ördögi, hívogató mosollyal kérlelem, hogy kövessen, csalogatom magamhoz, hogy a maradék csipkét is eltávolítsa rólam, esetleg végre megszabaduljon ő is az ide nem illő ruhadaraboktól.
Az örökkévalóság nagyon hosszú. Nem hiszek abban, hogy boldogságban le lehet élni. – a boldogságban sem hiszek. Legalábbis nem úgy gondolkodom róla, ahogyan az átlagemberek, az én szememben ez jóval többről szól, de kevesebbet ad. Az örökkévalóság megmutatja, hogy mennyire törékeny a pillanat, hogy akárcsak a rossz, úgy a jó sem több, mint pillanatnyi állapot. – Ahhoz képest jól tartod magad. Én már nem számolom. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Nem számolom már az éveket. Eleinte megtettem , számolgattam, vártam a halált, ami nem ért el. Akkor jöttem rá, hogy felesleges számolni, az életem csakis akkor ér véget, ha vagyok olyan ostoba, hogy előidézem. A kor csak egy szám, nem az határozza meg az embert. De ezt kevesen tudják. – szerencsémre nem vagyok ostoba, vagy félkegyelmű. A korom az üzlettársaiméhoz képest elhanyagolható, amiért gyakorta megvetést látok az arcukon, de ez alapján is ítélnek meg. Én úgy gondolom, hogy inkább tartsanak gyengének, akkor nem számolnak velem. – Mondtam, az örökkévalóság unalmas, találni kell módot arra, hogy érdekesebbé tegyük. – rossz tulajdonságaim közé tartozott többek között az is, hogy szerettem az emberek idegein táncolni, egy dühös embert könnyebb kiismerni, mint egy higgadtat, én pedig hiszem, hogy az ember csak akkor mutatkozik meg, ha előcsalogatják a cellájából. Ehhez pedig muszáj néha mások türelmét próbára tenni. Örülök, hogy egyezik a gondolkodásmódunk. – szerencsés egybeesés, így nem kell semmiféle erkölcsi vitába sem belefolynunk. Mindketten pontosan tudjuk, hogyan működik a világ, márpedig szép szavakkal és reménykedéssel nem lehet egyről a kettőre jutni. Rég felismertem már, hogy mások kára és szenvedése az, ami az én hasznomat valójában jelenti. Néha egy lehetőséget többet ér, mint gondolnánk. Az övcsat kattanása után mondhatni az egyetlen akadály is megtörni látszik ami kettőnk közt feszül. A bársonyosan puha nyakát csókjaimmal boritom el, de egy percig sem feledkezem meg arról, hogy kezeim is cirogatásba kezdjenek. Az aprócska harapást követő nyögés felkorbácsolja a vágyaimat mintha már nem lennének igy is tulfeszitve. Egy apróbb morgás tör fel a torkombol mikor kicsusszan a karjaimbol, de hamar belefeledkezem a látványba amit már csak a csipke vékony anyaga rejt el a szemeim elől. A nadrág szorito fogságábol kiszabadulok amint leveszem magamrol. Az ágyra mászva ujra hozzá simulok és a kezeim lassan simitanak végig ott ahol eddig a nem rég földre dobott csipke takart.
Vállat vonok. Különösebben nem érdekel, hogy miben hisz, vagy miben nem. Senkit sem kötelezhetnek arra, hogy boldog legyen, ahogy arra se, hogy boldogtalanságba merüljön egész életében. Én valahol a kettő édes keverékében éreztem jól magam. Talán ez igazi mazochizmus volt, de nem érdekelt. -Ó, hát köszönöm. Te ha jól sejtem olyan kétszáz körül járhatsz még, valamivel kicsit többen. Ha arra gondolok, hogy én már bőven negyven voltam, mikor téged átváltoztattalak, akkor igen, valahogy így...-teszek úgy, mintha roppant mély elmélkedésbe kezdenék, pedig nincs így. Különösebben nem érdekel a kora, az enyém sem, hisz nem látszott. A külvilág még mindig huszonévesnek, maximum harmincnak nézett. Előnye az örökkévalóságnak, többek között az is, hogy fiatalnak nézek ki és üdének. -Van igazság abban, amit mondasz. És igen, sokan csak a korra adnak, épp, mint régen.-emlékszem vissza, amikor egy nő már húszévesen öreglány volt, ha nem volt férje, ha pedig volt, csak egy dologra volt alkalmas. Mosolyogni, míg éjszaka szenved a szeretett férfi alatt. Szerencsére ez változott mostanság. Még jó. Különben még mindig kívülálló lennék... egy pillanat, hisz az is vagyok. -Túl bölcsnek gondolod saját magad. Bár lehet, hogy van alapja ennek. Majd ez is kiderül.-mosolyodom el sötéten, aztán a dolgok elkezdenek felgyorsulni. Mind a ketten belefogunk a munkakapcsolat alapjainak lefektetésébe, mi szerint ez csak szigorú üzlet, némi szórakozás ugyan belefér, de semmi több. Neki is előnyös, nekem is az. Mindenki csak nyer vele. Tökéletesen érződik, hogy ebben semmi érzelem nincs, csak üres vágy, ami régen is megvolt, csak nem teljesülhetett ki. A tánc, amibe belekezdünk hamar kiforr, beteljesülnek az érintések, csókok adta vágyak és úgy csavarom magam a takaróba, hogy közben próbálom összeszedni minden földre hullott darabjaim. A józan eszem mellett a légzésem normális ütemét és izzadtságtól átnedvesült hajam hátrébb simítom. -Kezdésnek megteszi. Azt hiszem ezennel hivatalosan is üzlettársak vagyunk. Én nem szólok bele a te dolgodba, te sem az enyémbe. Persze ez-az beleférhet ezen kívül, de semmi olyan, ami miatt az üzleti szabályok felrúghatóak lennének. Értve?-nem ezek a legjobb szavak egy adag lepedőakrobatika után, de nem terveztem sem magam, sem őt hiú reményekbe, ábrándokba rángatni. Az nem én voltam. Én szerettem az élvezetet, a vágyak beteljesülését, de ennyit csupán, semmi többet. Felállok, a testem köré csavart lepedővel és előveszek két poharat, s egy jó minőségű vörösbort. Kitöltöm őket, majd egyiket felé nyújtom, hozzákoccintom poharam övéhez, aztán aprót kortyolok belőle. -Az én eszem, a te pénzed. De ha olyanokat küldesz hozzám, akik nem fizetik meg a munkám, nem leszünk jóban.-még egy alapszabály, vagy inkább magas elvárás tőlem, neki címezve. Bár gondolom ez oda-vissza érvényes.
Kétszáz és még félszáz év nagyjából. De hagyjuk, nem számít. – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Sokan úgy gondolják, hogy a kor az, ami felállítja a rangsort vámpír és vámpír között. Vagy akármely más természetfeletti lények között. Ez viszont ostoba gondolat. Már rég nem élnék, ha ez így lenne. Az egyetlen, ami számít, hogy nélkülözhetetlenné válj, hogy belássa mindenki mit nyer és mit veszít azzal, ha neked árt. A sokkal erősebbeket is megtorpanásra lehet kényszeríteni, ha okosan játszik az ember azokkal a lapokkal, amit osztott neki az élet. Én igyekszem így tenni, mindig csak akkor szálka lenni mások szemében, amennyire szükséges. A világ változott, nem az ember. – rántom meg a vállamat. – Még szerencse, hogy nem vagyunk azok. – már nem. Beletelt egy kis időbe, mire meg tudtam békélni azzal, ami vagyok. Nem volt könnyű belátni, hogy szörnyeteg vagyok, viszont ráébredtem, hogy a vér, az a néhány elvet élet egyáltalán nem sok azért, ami jár cserébe. Egy önző korban éltem, én magam is ilyenné váltam, az érdekeim pedig csak engem szolgálnak, nem másokat. Így hát egyből egy újabb szintre tudtam lépni a kezdeti sokk után. Ez a szint pedig egészen idáig repített. Egy újabb kor, de a játékszabályok változatlanok maradtak. Csak sokakat elvakít a saját nagyságuk. Áh, bölcsnek fiatal vagyok. – öntelt voltam, vagyok és leszek is. Az öntelt ember nem hálás, nem elégedett, mert soha nem fogja úgy érezni, hogy annyit kap, amennyit megérdemel. Ez pedig nem más, mint szélsőséges ambiciózus, amire egy feltörekvő személynek kétségkívül nagy szüksége van. Persze, ennek van hátulütője is, de miért foglalkozna azzal az ember még a baj bekövetkezte előtt? Nem is volt szükség az érzelmekre. Ez soha nem erről szólt. Az ember nem azért fekszik egy másik személy ágyába, mert feltétlen éreznie kell valamit. Elég egy bizonyos szintű vonzalom és szenvedély, esetleg kiéhezettség, de… semmiképpen sem súlyosabb érzelmek. A pillanatnak élni kell, mi ezt tesszük. Öröm üzletelni veled. – mosolyogva pillantottam fel rá. Azt hiszem a kézfogásra ezek után nem igazán van szükség. – De lenne egy … meglátásom. Ha már a szimbiózisra alapozzuk az üzleti kapcsolatunkat, akkor figyelembe kell venni a másik fél… igényeit. Nem tudom, milyen terveket dédelgetsz a jövőre nézve, de én többet akarok annál, amim van. – ez pedig azt jelenti, hogy a további üzlet érdekében ő sem dőlhet hátra. Ha már nincs mivel üzlet alapot teremthetne, akkor attól tartok, hogy feleslegessé válik. Ne legyen így, ez mindkettőnk érdeke. A poharat elveszem tőle és mosolyogva emelem a számhoz. Igazán finom, jó ízlése van. Ez jó jel. – Igyekszem a lehető legjobban kiszűrni az alkalmas egyéneket. De ez visszafelé is él, nyilván. Nem szeretném, ha az üzletfeleim arról számolnának be, hogy elégedetlenek azzal, amit nyújtasz nekik. Teljesíthetetlen kéréssel aligha fognak megfordulni nálad. – és természetesen ő maga dönti el, hogy kitől fogad el megbízást és kitől nem. Én megteszek mindent, hogy a megfelelő emberek keressék meg őt, de elvárom, hogy cserébe ő elintézze: visszajáró vendégek legyenek. Ez nekem és neki is jó.
Kezdőlap
||
१ Words १ 