Régóta tudom, szükségem van egy mentorra. Nem azért, mert elveszett lennék a világban, hanem mert másként nem tudom elérni a célomat. A nővérem igencsak erős boszorkány és e mellé még gonosz és kegyetlen is. Hiszem, hogy megvan bennem a potenciál, hogy legyek olyan erős, mint ő, sőt talán még fölé és bírok kerekedni. Ehhez azonban szükségem van egy jó és erős tanítómesterre. Fiatal vagyok és eddig csak magam próbáltam kitanulni a képességeim használatát. Így azonban aligha fogok eljutni arra a szintre, amire egyébként képes lehetnék. Legalábbis biztosan nem elég gyorsan. Ezért vagyok most itt Curtisnél és igyekszem a lehető legjobb oldalamat mutatni, hogy meggyőzzem, igenis alkalmas vagyok arra, hogy a tanítványa legyek. Ezúttal minden játszma, manipulálás nélkül. Bár úgy fest, épp ez az, ami a leginkább felkelti az érdeklődését velem kapcsolatban. Megjegyzésére, hogy nem nagy szám szülőkkel felnőni, csak úgy jóváhagyólag bólintok, hiszen mit is mondhatnék? Talán valami személyesre utal, de ehhez nekem semmi közöm, nem is akarok vájkálni benne. Amit fontos tudnom, majd úgyis elmondja, gondolom. - Bizonyos szinten igen. Bár én akkor nem éreztem úgy, hogy ellenük használnám. Nem bántottam őket. Legalábbis sosem közvetlenül - nem magyarázkodom, inkább magam is elgondolkozom a dolgon válaszadás közben. Fizikai sérülést emlékeim szerint nem okoztam senkinek. Hogy bajba kevertem őket, mert esetleg ellopattam valakivel egy másik gyerek féltve őrzött személyes tárgyát és ezután megbüntették vagy a többiek elverték őt, az már nem ide számít szerintem. Különben is, megvolt az okom rá. Csak élvezetből, a magam szórakoztatására nem tettem ki szenvedésnek senkit. Nem tartozom elszámolással senkinek, a lelkiismeretem tiszta. De Curtis nem is olyannak tűnik, aki fennakadna ilyeneken. Még inkább alátámasztja ezt az, hogy úgy tűnik, hajlandó foglalkozni velem. Egy mosolyt nem tudok elnyomni, de remélem nem tűnök önelégültnek. Még ha elégedett is vagyok azzal, hogy legalábbis egyelőre úgy fest, sikerült elérnem a célomat. - Köszönöm. Hányra jöjjek holnap? - kérdezem még az ajtó felé menet, mikor bólintok elengedő szavaira. Nem lesz könnyű menet, az már biztos, de hiszem, hogy készen állok rá. Meg fogok tenni mindent, amit csak a képességeimből telik, hogy megfeleljek és erősebbé váljak.
Soha nem mozgolódtak bennem apai érzések, márpedig aki tanításra vetemedett, az általában rendelkezett magában valamivel. Valamivel, ami rávette az ilyesmire. A szeretet. Vagy éppen a gyűlölet, mert valamilyen érzésnek mindig lennie kellett. Én sem voltam pszichopata, minden érzésem a helyén volt, csak éppen mesteri érzékem volt ahhoz, hogy elrejtsem őket, ha akarom. Néha nem sikerült... ezt ki is használták. De ez már a múlt. Remélhetőleg nem is ismétlődik meg még egyszer. - Megértelek. Nem is olyan nagy szám szülőkkel felnőni - vontam meg a vállamat. Ha előbb eszembe jut apám megölése, talán még lett volna esélyünk arra, hogy rendes emberekként nőjünk fel. Bár... igazából azt hiszem, Ariellel együtt így is, úgy is teljesen elcseszettek voltunk, nem mindegy, hogy két évvel később vagy korábban történt volna? Bár nyilván Ashley esete más. Ő nem akart szülőket, és az iménti képességét bemutatva, már nagyjából értettem, hogy mivel is akadályozta meg azt, hogy bárki is elvigye. Kislányként pedig nyilván megvolt azon képessége, hogy a bemutatók alkalmával viselkedjen úgy, mint egy igazi kis ördög. Legalábbis ha magamból indulok ki, én biztosan ezt tettem volna. Elijesztettem volna a potenciális jelölteket. - Öhm... ezt úgy érted, hogy... - néztem rá lassan, miután elmesélte a boszorkánysága történetét. - használtad mások ellen az erődet, már egészen fiatalon? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bennem aztán nem volt megvetés, na meg kétely sem. Nagyon is értettem, hogy miről beszél. A magunkfajta egyszer fedezi fel az erejét, onnantól kezdve már nincs megállás. Hacsak valaki más nem veszi át felettünk az irányítást azzal, hogy megfogja a kezünket. De valljuk be, boszorkány mentorokból nem volt olyan sok. Zsebre dugtam mindkét kezemet, úgy néztem rá. Az arca mindent elárult, miután közöltem vele, hogy dolgozhatunk együtt - de hosszú, kemény út lesz. Legalábbis magamból indultam ki. - Menj nyugodtan. Töltsd békében az utolsó halandóként töltött napodat - tettem aztán hozzá. Talán eddig is használta a képességeit, de nem olyan súlyúan, ahogyan holnaptól fogja.
Egyre bizakodóbb vagyok azzal kapcsolatban, hogy sikerül megnyernem ezt a férfit, ezt az igencsak erős és a híre szerint elég kegyetlen warlockot tanáromnak. Szükségem van valakire, akitől tanulhatok. Félreértés ne essék, nem érzelmi okokból, egyszerűen az erőm fejlesztése végett. Bár sosem volt igazi családom, egész életemben állami gondozásban éltem, most pedig egyedül, nincs hiányérzetem, nem vágyom valamiféle családpótlékra. Nem az a fajta vagyok, aki valaha is beérte volna "pótlékokkal". Valahogy ez motoszkált bennem már kislányként is. Nem akartam nevelőszülőket, mert én az igaziakra vártam. Hiszem és vallom, hogy ha apám tudott volna a létezésemről, ő magához vesz. Az anyámhoz nem is vágynék, hogy már ismerem. Egy akarat gyenge nő, aki nem képes kitörni az iszákos férje mellől, de arra van esze, hogy megcsalja. Kár, hogy a védekezésről nem sokat hallott ezek szerint, hiszen ebből lettem én... De igazából már mindegy is. Az apám. Ő példás családi életet élt és ennek tetejébe még erős warlock is volt. Volt. Míg a nővérem meg nem ölte. Merő ostobaságból és kegyetlenségből. Ez az, amit nem tudok neki megbocsátani soha. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy találkozzak az apámmal. Hogy lehetősége legyen elismerni engem. Ezért kell bosszút állnom. Hogy többet senkit se bánthasson. Legfőképp ne a másik két testvéremet. Ezért is vagyok most itt. Tanulnom kell. Valakitől, aki elég erős és tapasztalt mágiahasználó. Ezért vagyok hajlandó Curtis bármilyen kérdésére őszinte választ adni. Szükségem van rá, mint mentoromra. Bármi áron. Szerencsére nem akad fenn azon, amit elmondok, nem is kezd álszent sajnálkozásba, amit nagyra értékelek. Megjegyzésére csak egy fancsali mosollyal válaszolok. Mi mást is mondhatnék? Hagyom, hadd vonja le a saját következtetéseit a dologból. Nekem nincs mit hozzátennem. - Nem, soha. Nem is akartam soha nevelőszülőket. Így nem is lettek - válaszolom tárgyilagosan továbbra is. Ez tényleg így van. Egy árvaházban minden gyerek tudja, hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy biztosan ne fogadják örökbe. Nem is kell hozzá tudatot manipulálni. Én is tudtam, mit kell tennem, ha az esetlegesen érdeklődő nevelőszülőket el akarom riasztani. Pedig a szőke fürtös, babaarcú kislány felkeltette számos gyermekre vágyó házaspár figyelmét, aki ott járt. De a lehető legrosszabb arcomat mutattam meg rendre ilyenkor, így lemondtak rólam végül. Tényleg nem akartam silány pótlékokat. Vagy az igazi családom, vagy senki. Bár akkoriban nyilván nem tudhattam, mennyire bonyolult is az én esetemben az a bizonyos "család". - Kilencéves korom körül lehetett. Először jobbára csak ösztönösen, kontrollálatlanul tört ki belőlem. De egy idő után megtanultam valamennyire irányítani, tudatosan is használni. Nem emlékszem igazából egy konkrét dologra, traumára vagy bármire, ami kiváltotta volna. Az árvaház durva hely, ott mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Én pedig rájöttem, hogy van egy ilyen eszközöm, ami előnyt biztosít másokkal szemben és használtam - ezt is a valóságnak megfelelően adom elő. Valóban, az első öntudatlan mágiahasználatom után nem sokkal már tudatosan használtam ezt a többiek ellen, a saját előbbre jutásom érdekében az otthonban. Segített kivívni a tiszteletet. A többiek féltek tőlem és ez nekem jó volt. Nem nyomtak el annyira, mint előtte. Mondhatni a túlélés követelte meg, hogy varázsoljak. Még ha ez elég nyers és kezdetleges mágiahasználat is volt. Vakok között a félszemű a király, ahogy mondják. A halandók között ez a tudás is bőven elég volt. A nővéremmel szemben viszont édeskevés lenne, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ahogy Curtis feláll és megszólal, magamban felujjongok. Sikerült. Elértem a célomat. Elfogad tanítványának. De kifelé nem mutatom, csak bólintok annak jeléül, hogy megértettem és tudomásul vettem. Kérdést végül is nem intézett hozzám. - Köszönöm, ígérem, mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást. Hazaugorhatnék még, hogy összeszedjem néhány szükséges holmimat? - nézek rá komolyan, miközben én is felállok. Bízom benne, hogy ennyire még elenged, hiszen annyira nem bíztam el magam, hogy már bőrönddel jöjjek ide, noha összekészítettem egy utazótáskányi cuccot otthon minden eshetőségre. Nem érdeklődöm arról, milyen hosszú tartózkodásra készüljek, úgysem számít, nincs sok holmim. Ráadásul tudom, nem szabad túlzottan nyeregben éreznem magam. A képességem felkeltette az érdeklődését, de ha nem dolgozom elég keményen, bármikor el is küldhet. Én azonban minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ez ne így legyen és mindent megtanuljak, ami csak bírok és lehet, méghozzá a lehető leggyorsabban. A céljaim miatt is. Egyelőre jó úton haladok, úgy érzem, megvan, amit szerettem volna. De azt is tudom, hogy nem dőlhetek hátra. A java még csak ezután következik.
Mióta csak belépett a lakásomba, hinnem kellett abban, hogy nem követek el ostobaságot azzal, hogy tanítani kezdem. Mit meg nem adtam volna azért, hogy annak idején valaki engem is pártfogásba vegyen... olyat, aki anyám helyett anyám lehetett volna. Talán minden máshogyan alakult volna, és mi több, esélyes, hogy Ariel sem hal meg azon a csúnya napon. Azóta is rossz volt visszaemlékezni a pillanatra, amikor megláttam, hogy az a vámpír a nyakára tapad, majd kiszívja belőle az életet. Nem maradhattam ott, menekülőre fogtam, és inkább váltam gyáva testvérré, mint vámpíri vacsorává. Talán Ariel is megértette volna... vagy sem. Erre igazából már spha nem fogom megtudni a választ. Jobb is. A húgommal soha nem sikerült egyazon ágra vergődnünk, pedig mindketten cipeltünk a múltunk sebeit magunkon. Az apánk nem kímélt egyikünket sem, elég korán megtanította, milyen a valódi élet. Olyannyira, hogy aztán... már nem is volt más lehetőség. Hozzászoktunk, és mi magunk is eltorzult boszorkányok lettünk. Ilyen az élet. - Hm. Igazi idilli sztori, amit karácsonykor szívesen mesélnek a fa alatt - sóhajtottam fel, mikor mesélt egy kicsit a családjáról. Ő is csak egy nyom volt. Egy hűtlenség nyoma. És rögtön kidobták. Az anyja helyett nem tudom, én mit tettem volna. Bár sosem voltak szülői ösztöneim, ezért voltam bajban Abigail-lel is. Valamiért sejtettem, hogy kettőnk dolga nem ért véget, de amíg ő nem keresett, én nem lógtam a nyakában. Ennyire egyszerű ez a történet. - Soha nem fogadtak örökbe? És mikor került felszínre az erőd? Mikor használtad először? Na és... mi váltotta ki? - sorjáztam meg az újabb és újabb kérdésekkel, de minden apró részlet számított. Valamiből merítette az erejét, nekem pedig tudnom kellett, hogy az micsoda. Valószínűleg düh, de ezt még nem vehettem készpénznek. - Itt fogsz lakni - álltam fel végül a kanapéról. - Holnap pedig... belekezdünk. Kimegyünk a szabadba, ahol többen vannak. Először nem fog majd sikerülni. Valószínűleg fájni is fog. De meg kell tanulnod hasznosítani ezt a nem túl gyakori képességedet.
Soha nem éreztem magam igazából hátrányos helyzetűnek, vagy borzalmasan rossz sorsúnak azért, mert árvaházban nőttem fel. Persze, vannak dolgok, amik így biztosan kimaradtak az életemből és az árvaháznak megvoltak a maga, olykor igencsak zord írott és íratlan szabályai, de meggyőződésem az, hogy valaki családban él, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy boldogabb vagy könnyebb gyerekkor jut neki osztályrészül, sőt. Ha az anyám nem hagyott volna el, valószínűleg csak rosszabb lett volna. Egy akarat gyenge anyával és egy részeges, agresszív nevelőapával, amilyen a férje, a bátyám édesapja volt, ez szinte borítékolható. Én éppen ezért egyáltalán nem bánom, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. Csak tisztában vagyok azzal, hogy sok emberből szánalmat, sajnálkozást vált ki az ilyesmi, ha megtudják. Erre pedig nincs különösebben szükségem. Illetve ha van, akkor direkt ezért hozakodom elő a témával. De ez most nem egy ilyen helyzet. - Az anyám elhagyott a születésem után. Egy félrelépése eredménye voltam, el kellett tüntetnie a nyomokat a férje elől, úgymond. Az apám soha nem is tudott a létezésemről - tárgyilagosan válaszolok a kérdésére. Szomorúnak hathat, amit elmondok, de ő nem tűnik olyannak, aki álszenten szánakozna és a hangomból, tekintetemből érezheti, hogy egyszerűen csak tényeket közlök, nem sajnáltatni akarom magamat. Nincs is miért. Bár az, hogy az apám soha nem tudhatta meg, hogy egyáltalán létezem, valóban elkeserített. Ráadásul mindezt azért, mert a féltestvérem megölte őt... Valamiért, amiről nem is tehetett. Ezt nem tudom neki megbocsátani. - Azért jöttem, hogy tanuljak. Ha úgy látod jónak, hogy ezzel kezdjük, én készen állok rá - az én szándékaim komolyak és ezt igyekszem a tekintetemmel és a hangszínemmel és értésére adni. A tanítványa akarok lenni. Bármi áron. És egyelőre úgy érzem, a lehető legjobb úton is járok ehhez. Csak ne hibázzam el!
Hát, már úgy tűnt, a gyökereinknél megvan a különbség. Én a szüleimmel nőttem fel. Vagyis, az apámmal. Nem volt ez olyan nagy kiváltság, bár ezt Ariel jobban érezte, mint én. Élő példái voltunk annak, miért nem való egyeseknek gyerek. Többre mnetünk volna, ha a bolhapiacon eladnak bennünket rabszolgálnak, mert... az apám egy kegyetlen férfi volt, aki azt hitte, hogy a brutalitásával megváltja a világot. Önmagát tudósnak tartotta, pedig nem tett mást, csak embereket csonkított meg. Azt hitte, ezzel kitüntetést kap majd valakitől, de valójában még az anyámnak is hányingere volt tőle. Nyilván nem véletlenül halt meg olyan korán. Aztán követte őt az apám is, de arról már leginkább én tehettem. Talán el kellett volna szégyellnem magam, amiért az apám meggyilkolása az én lelkemen száradozott, de... a legkevésbé sem érdekelt. Egy ideig Ariel és én is nyugodtan tudtunk élni. Aztán jött a nagy pillanat, mikor őt is elveszítettem. Egyedül maradtam a saját tébolyommal. Engem senki nem akart megmenteni. És úgy voltam vele, hogy nincs is semmi bajom, hogy meg kelljen engem menteni bármitől is. - Meghaltak vagy elhagytak? - kérdeztem, egyértelműen a szüleire utalva. Nem volt mindegy. Bár ahogy végignéztem rajta, hallgattam a szavakat, és az jött le, hogy inkább elhagyták. Le tudtam szűrni a következtetéseket, ha úgy szottyant kedvem, de leginkább hagytam magam sodródni. Nem érdekelt semmi és senki, ami más volt, mint én. - Akkor... talán megvan a következő lépcsőfokunk - sóhajtottam egy nagyobb biccentés kíséretében. - Meg kell tanulnod kiterjeszteni. A természetfelettiek sok mindenre képesek, de te ha tanulsz, képes leszel túllépni azokon a bizonyos gátakon - mondtam neki. Teljes meggyőződésem volt róla. Bár talán azzal kellett volna kezdenem, hogy a sima emberek befolyásolását tovább tudja művelni pár percnél. Nem mintha célom lenne megölni.
Bár érzelem nem látszik potenciális mesterem arcán, bízom benne, hogy nem vallottam kudarcot a kis demonstrációmmal. Ha így lenne, szerintem már kidobott volna. Nem olyan embernek tűnik, aki vesztegetné az idejét feleslegesen formalitásokkal. Persze ettől még nem feltétlenül szabad nyeregben éreznem magam. Mindenesetre azt hiszem, ez a húzásom eddig úgy sikerült, ahogy terveztem és talán a kívánt hatást is elérte. Egy mosolyt azért elnyomok, mikor megszólal. Tehát sikerült azért némi meglepetést okoznom. Egyfajta dicséretnek is felfoghatom a szavait, azt hiszem. Amit mindenképp ígéretes kezdésnek tartok. Nem tiltakozom, mikor az üvegért nyúl és engedelmesen odanyújtom a poharamat, hogy újratölthesse, majd egy biccentéssel és egy mosollyal köszönöm meg az újabb italt.
- Árvaházban nőttem fel. Nem épp a béke szigete, ott mindenki úgy boldogul, ahogy tud - válaszolom kicsit megrántva a vállamat. Nem sokat tudok ugyan róla, de az alapján, amit igen, úgy hiszem, ő sem egy földre szállt angyal, vagy Teréz anya, nem hiszem, hogy éppen ezért ítélne el. Különben sem hiszem, hogy jelen helyzetben a megjátszás jó taktika lenne. Persze igyekszem a kedvére tenni és a manipuláció mindenféle eszközökkel előszeretett stratégiám, de most szerintem nem érnék célt vele. Ahhoz túlságosan okos és tapasztalt, érzéseim szerint. Ha meg akarom őt nyerni, őszintének kell lennem, nincs más választásom. Legalábbis az igazat kell mondanom, bármit is kérdezzen. Maradjunk inkább ennyiben. - Csak emberekét. Más természetfeletti lényekét csak néhányszor próbáltam, de az ő tudatuk olyan, mintha blokkolná a képességemet, meg sem érzik. A halandókat sem tudom korlátlan ideig és nagyfokú koncentrációt igényel. Az illető korától, mentális állapotától és adottságaitól függően változó mértékben - azt hiszem kellően kimerítő és ismét csak a valóságnak megfelelő választ adok. Bár az elmúlt években sokat sikerült fejlesztenem gyakorlás útján ezen képességemen, még messze van a tökéletestől és valaki más tudatának a huzamosabb ideig való uralása még mindig elég sokat kivesz belőlem. De pont ezért is van szükségem egy mesterre. Hogy tanuljak, fejlődjek, erősebb boszorkánnyá váljak. Másképp aligha lesz esélyem legyőzni a testvéremet, Lilliant.
Be kellett vallanom, hogy képes volt meglepetéseket okozni. Amikor úgy döntöttem, hogy hajlandó leszek segíteni egy ifjonc boszorkánynak, még nem is sejtettem, hogy olyasvalakivel lesz dolgom, aki képes mások elméjébe hatolva parancsot adni neki. Mert annak foghattuk fel... a lány, aki az előbb még itt állt az ajtó előtt, azt tette, amit Ashley mondott neki. És mikor már feleslegessé vált az erődemonstrálás, mintha lidérces álomból ébredt volna. Valószínűleg azt sem tudta, hogy mit keresett itt, miért kopogott be, vagy hangoskodott a folyosón. A szerencse műve az is, hogy más nem hallotta meg, és nem jött ki, hogy utána nézzen, mi is történik. - Ez ritka tulajdonság - bukott ki belőlem, majd ellépve az ajtótól közelebb sétáltam hozzá. - Úgy értme, bárki képes lehet rá, de csak hosszas tanulás után - tettem aztán hozzá. Bár ez attól függött, hogy ki mennyire vágyott hasonló képességre, elvégre... én magam nem leltem volna örömömet abban, hogy mások elméjét boncolgatom a sajátos elképzeléseimmel. Eléggé elkorcsosítanám az emberi társadalmat, még akkor is, ha mindössze három percig gyakorolnék nyomást rájuk. Felsóhajtottam, majd újabb adag itallal kínáltam meg. bár erre inkább nekem volt szükségem, hiszen tényleg nem erre számítottam. Nem volt kezdő. - Szóval szeretsz másokat összeugrasztani - szűrtem le a tapasztalatot, majd megvontam a vállam. - Végül is... a világbéke annyira elcsépelt álom már - mosolyodtam el, közben tovább gondolkodva a mágikus képességén. - És csak emberek agyát tudod szuggerálni vagy más hozzád hasonlókét is? - Személy szeirnt nem örülnék neki, ha belepiszkálna az agyamba.
Mikor arra kér, tartsak valamiféle demonstrációt a varázserőmből, nem gondolkozom sokat, mit csináljak. A lépcsőházban éppen elhaladó nő pont kapóra jön nekem. Sokszor csináltam már ilyet, egy egyszerű halandóval könnyű a dolgom, pláne, hogy csak néhány percig tartom uralmam alatt a tudatát, mielőtt újra szabadjára engedném. Potenciális mesterem faarccal áll és várja, hogy előrukkoljak valamivel, bár a figyelmemet most elsősorban nem rá, hanem a nő tudatára fordítom, hogy teljesen el tudjam őt nyomni. Nem túlzottan nehéz ugyan, de még a legátlagosabb halandó éber tudata is tiltakozik az idegen behatás ellen. Ájult vagy részeg emberek sokkal könnyebben irányíthatóak. Tulajdonképpen olyanok csak, mint a kézre húzható bábok. Az iskolás korú gyerekek és az idősebb, tompább elméjű halandók is könnyebb célpontok. De azért ennyi ideig ezzel a nővel is könnyedén elboldogulok.
Mikor felhangzik az ajtódörömbölés és a kiabálás, a boszorkánymester az ajtóhoz megy, én pedig ha akarom, a nő szemével pontosan végig tudom követni az eseményeket az előtérben, legalábbis addig, míg a nő erőszakosan az ajkaihoz hajolna és elengedem az elméjét, hogy kábán tántorodjon hátra. -Kamaszkoromban jöttem rá, hogy képes vagyok ilyesmire. Előszeretettel használtam ezt a képességemet arra, hogy bajba keverjem, egymásnak ugrassam a társaimat az intézetben, ahol felnőttem-válaszolom az elhangzó kérdésre, miközben a férfi becsukja az ajtót, miután kipenderítette a nőt és visszatér hozzám a szobába. Ez teljes mértékben meg is felel az igazságnak. Talán az első olyan képességem volt ez, amit tudatosan is könnyűszerrel tudtam irányítani. Valószínűleg azért, mert gyakran használtam. Nagyon hasznosnak és roppant szórakoztatónak tartottam a dolgot, hogy rávehetek másokat vele gond nélkül, hogy azt tegyék, amit én akarok, legyen az bármi. A mai napig szeretem, de ma már tudom, vannak korlátaim és jócskán kell még rajta fejlesztenem. Ki tudja, egy nap talán még természetfeletti lények tudatát is képes leszek valamelyest manipulálni. Talán éppen neki, mint mesteremnek a segítségével.
Nem is sejtettem előre, hogy mire számíthatok. Milyen új dologgal fog előrukkolni, csak hogy bemutassa, milyen képességekkel rendelkezik. A kíváncsiságommal éppen nem volt probléma, hiszen... bárhonnan is néztem, mindig is meg tudtak lepni azok, akik kis zöldfülűnek számítottak, közben pedig olyan dolgokra voltak képesek, amelyektől néha leesett az állam. Persze csak szolídan, hiszen még egy kínzás kíséretében sem vallottam volna be, hogy tetszik, amit látok. Én ilyen voltam, az én elismerésemért meg kellett küzdeni, és aki nem volt hajlandó elmenni a végsőkig a kitütentésért, hát már távozhatott is. Nem mintha annyian álltak volna sorba az ajtóm előtt... megvolt a furcsa szokásom, hogy kegyetlen tanár voltam. Már ha valaki hagyta egyáltalán, hogy tanítsam, mert voltak önfejű boszorkányjelöltek is. Én a legjobbat kívántam nyújtani, ám néha akaratlanul is sikerült belemászni mások fejébe... eltorzítva ezzel az elméjük egy bizonyos részét. Nem voltam rájuk jó hatással, csak egy boszorkánynak hittek, azt nem is sejthették, hogy a kegyelem az életemben egy olyan dolog, amit... még küzdelem árán sem lehet elérni. Megtanultam a leckét. Egy életre. Ordibálásra lettem figyelmes. Azok után történt, hogy koncentrálni kezdett, és rögtön fel is pattantam, hogy az ajtó felé lépve kinyissam az ajtót. A lány képes volt ilyesfajta távolságból is belemászni egy nő fejébe, aki kis híján a számra tapadt. Még időben állt le, habár meglettek volna az eszközeim arra, hogy megállítsam én magam is, de... kíváncsi voltam, mi sülhet ki ebből. - Mióta vagy képes belemászni mások fejébe? - fordultam vissza a lány felé, miután a nő feje kitisztult, és mit sem értve tovább vándorolt a folyosón. Annyi baj legyen. Becsuktam az ajtót, a lány válaszára pedig kíváncsian vártam.
Szerencsére úgy tűnik, a legkevésbé sem ütközik meg a tudatlanságomon. Legalábbis abszolút színtelen hangon, változatlan arckifejezéssel ad választ a kérdésemre, méghozzá kellően kimerítő módon. Úgy érzem, jó mesterem lehet. Biztosan nem az a pátyolgatós fajta, de erős és nagy tudású, nekem pedig ez a fontos. Tényleg figyelmesen hallgatom, amit mond. Újdonság számomra, hogy boszorkányok hozták létre a vámpírokat. Ebből is látszik, mennyi mindent nem tudok. És ki lehet az a néhány ősi boszorkány? Bár azt mondta, erről ad majd listát, ezért nem kérdezem. Meg még ezernyi más kérdés cikázik bennem. Hogyan és miért teremtették a vámpírokat? Mit tud egy ősi boszorkány, amit egy másik nem? De úgy érzem, nincs még itt az ideje, hogy rázúdítsam a kérdéseimet. Mindent a maga idejében. Követem a mozdulatait, ahogy újabb italt tölt magának. Feszült lenne? Miért? Közelebb jön és hangja már-már bizalmassá válik. De csak egy rövid időre, aztán ismét szinte érzem, ahogy érzelmi falat emel maga köré. Igazából még mindig nem egészen értem, miért is vállalná tulajdonképpen a tanításom, de bízom benne, idővel ez is kiderül. Most arra a feladatra kell koncentrálnom, amit ad nekem, néhány másodpercnyi hatásszünet után. Bólintok és körbehordozom a tekintetem a szobán. Vajon mi az, ami megfelelő lenne és biztosan nem is hibázom el? Nem akarom túl nagy fába vágni a fejszémet, hiszen annyira még nem uralom azért az erőmet, hogy ne legyen meg az a kockázata, hogy felsülök, az pedig roppant kínos lenne. Viszont ha valami túl egyszerűt választok, gyengének is tarthat, hogy nem vagyok képes többre. Vagy gyávának, amiért nem vagyok elég bevállalós. Szóval valami kellően meggyőző kellene, ami azért nem túlzás és biztonsággal végre tudom hajtani. Lehunyom a szemem és kiterjesztem a tudatomat. Hamar eszembe is jut, mivel rukkoljak elő, mikor megérzem, hogy épp a lépcsőházban a lakás ajtajától néhány méterre halad el egy fiatal nő. Egyszerű halandó, az én szerencsémre. Rákoncentrálok és az elméjébe férkőzöm, ezzel megállásra késztetve, mielőtt lemehetne a lépcsőn. Az ajtó felé irányítom és valóságos dörömbölésre késztetem. Bízom benne, hogy a potenciális mesterem kimegy ajtót nyitni neki, akár tudja, hogy az én művem a dolog, akár nem. Ha odamegy és ajtót nyit, a nő rögtön a nyakába veti magát "kívánlak, te férfiállat, tegyél a magadévá most rögtön felkiáltással" és megpróbálja megcsókolni, mielőtt még elengedném az elméjét, hogy kábultan tántorodjon hátra, majd értetlenül pillantson körbe. Ha nem menne ki a boszorkánymester az ajtóhoz, kénytelen leszek a folyosón hasonló hangos kiáltásokat hallatni a nővel arról, mennyire is kívánja ezt a férfit, némileg vulgáris stílusban kifejezve magát, hogy bezengje vele az egész lépcsőházat, mielőtt még újra szabaddá tenném az elméjét. Nem valami nagy dolog, nem is uralom őt sokáig, csak amíg biztonságosnak érzem, de úgy találom, ez mégiscsak értelmesebb és talán meggyőzőbb bemutató az erőmből, mintha mondjuk összetörnék egy vázát vagy valami hasonló.
- Ősi boszorkánynak az számít, aki már nagyjából ezer éves... minimum - vontam a vállamon. Azért voltam itt, hogy tanítsam, nem azért, hogy kinevessem azért, amit még nem vett át tőlem. Mindenről szót fogok ejteni. - Belőlük maximum egy vagy kettő van. Köztük az, aki létrehozta a vámpírokat. Már ebből is sejtheted, hogy az ilyen boszorkányok nem kispályások - biccentettem, és úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy újabb kör italra, habár nem miatta, inkább mertt... a lányom kapcsán úgy éreztem, igazi kudarcot vallottam. Tudta, amit kellett, de mindig is az volt a benyomásom, hogy valójában nem akar annyira tanulni, mint ahogy az szükségszerű lenne. Márpedig az ő erejével akár az egész főteret képes lenne felégetni. Ashley remélhetőleg nem ennyire heves természetű. - A varázserő szelidíthető. Talán nevetséges megszemélyesíteni ezt a tulajdonságot, de hidd el... ez olyan benned, mint egy külön lény... nem akarsz... vagy nem tudsz róla nem tudomást venni... és most azt kell elérnünk, hogy együtt tudj működni vele - suttogtam, és eleinte végig akartam simítani az arcán, de végül meggondoltam magam. Valószínűleg azért, mert... túl bizalmas lett volna. Ez pedig nem vallott rám. Távolságtartó vagyok. Mindig is az voltam. Amellett pedig meglehetősen meredek volt a gondolkodásmódom. - Tudod... muszáj utána járnom, milyen erők lakoznak még benned... - köszörültem meg a torkomat. - Mit tudsz mutatni? - kérdeztem aztán. Az erejére gondoltam, nem másra. Talán felgyújtja a kedvenc függönyömet. Jó, nincs is olyanom. Ezek csak tárgyak. Pótolhatóak. Az, ami fájna, nem tüntethető el egy varázslattal. Ez a lakás csak egy kis... zug volt, ahová aludni jártam. És olybá tűnt, hogy innentől kezdve állandó társam akadt ide.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy nagyon kezdő és nagyon fiatal boszorkánynak számítok. Emberi léptékkel sem vagyok még valami idős a magam húsz évével. Nem éltem meg túl sok mindent és tény, hogy mesterem sem volt eddig. Csak autodidakta módon fejlesztgettem az erőmet, ez viszont egy bizonyos szint után már nem fog menni, ezzel tisztában vagyok. Viszont bízok abban, hogy egy jó mesterrel sokra vihetem. Végtére is az apám igencsak erős boszorkánymester volt és a nővérem, Lillian is az. Bármilyen undorító és megvetendő teremtés is, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy erős. Hogy rossz célokra használja az erejét, az már más kérdés. Mondjuk ironikus valahol, hogy éppen a legnagyobb ellenségem tehetsége tölt el bizakodással. Bár az anyánk nem azonos, tudtommal őt is halandó nő szülte. Az esélyek tehát azonosak. Miért ne válhatnék ugyanolyan erőssé én is, mint ő? És ha azt nézzük, alig három évvel idősebb nálam, mégis már mennyi mindenre képes... Reménybeli mesterem rezzenéstelen arccal hallgatja a mondandómat, semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla, ami ritka. Általában jól átlátok az embereken. De rajta nem. Talán ez is a profizmusát bizonyítja. Figyelem, ahogy, miután elhallgatok feláll és italt tölt magának. Minden mozdulatát követem, de jelenleg nem gyanakvásból, inkább érdeklődésből. Szeretnék megfelelni neki. Nem hagyhatom, hogy elküldjön. A szavaira is igencsak hegyezem a fülem. Kicsit úgy hat, mintha már bele is készülne fogni a tanításba, mintha már el is fogadott volna tanítványának és ezt jó jelnek értékelem. Ahogy elkezd beszélni, rájövök, az elméleti tudásom ilyen téren is igencsak hiányos. Nem igazán ismertem eddig egy boszorkányt sem, akivel elmélyültebben beszélgethettem volna ezekről a témákról, az Internet és a könyvtárak pedig nem sok használható információt rejtenek, hiszen azok a források javarészt halandóktól származnak, akik ugye humbugnak tekintik ezt az egész boszorkányosdit. Pedig ha tudnák, mekkorát tévednek! Tényleg figyelmesen hallgatom, de közben azt latolgatom magamban, felfedjem-e előtte tudatlanságomat. Végül, mikor mondandója végére ér, gondolok egy merészek, veszek egy mély levegőt és felteszek egy kérdést. - Ki számít ősi boszorkánynak, illetve mitől lesz valaki az?-Talán nagy kockázatot vállalok ezzel, lehet, túlságosan zöldfülűnek fog tartani és elküld, mégis úgy érzem, jobb, ha nem tettem magam többnek, mint ami vagyok. Idővel úgyis rájönne a foghíjas tudásomra és ha már az alapoknál elvesztem a fonalat, később úgysem tudnám még annyira sem követni. Lesz, ami lesz, nem látok hát más választást. Itt most (majdnem) nyílt lapokkal kell játszanom.
Soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben. Igazából tudtam, hogy mivel fog járni az, hogy én megpróbálom tanítani ezt a lányt. Olyan fiatal még, és eszembe jutott az, hogy akkoriban mikor ennyi idős voltam, milyen tisztának kellett volna lennem. De nem akadt olyan az életemben, akki hozzájárult volna ahhoz, hogy segítsen ebben. Az ő életében pedig... hát... nem ismertem. Nem tudtam, hogy volt-e valaki előtte, aki taníthatja... ott volt-e az anyja, aki csak egy kicsit is törődött volna vele... pedig ezek meghatározó dolgok ilyen szempontból. Nem is tudom, szívem szerint mit cselekedtem volna először. Én már évszázadok óta gyakoroltam a rezzenéstelen arcot, a kitartást, a megtartóztatást, és mindent, mely kontrolállni tudta a varázserőmet. Eddig mindig sikert arattam a krízishelyzetekben, mert tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet már. Majdnem négyszáz évem volt megtanulni, és most olyasmire készülök, mely még nagyobb lépcsőfokra emel. Da neki ezt nem mondhatom el. Nem... bíznia kell bennem. És ahhoz szükséges az, hogy ne tudjon a legmélyebb titkaimról. - Értem - biccentettem, majd ismét felálltam, hogy magamnak töltsek valami italfélét. Bár inkább a víznél kellene megmaradnom. - Mostantól a jelen van, és a jövő. Az a jövő, amiben teljes életet fogsz tudni élni, akár egyedül, akár mással. Nem lesz veszéllyel a varázserőd senkire - suttogtam, és elmosolyodtam. - Halhatatlan vagyok, szóval egy egész életem van arra, hogy megtanítsalak az apróbb dolgokra. És végül meglátod majd, olyan erős lehetsz, hogy azt az ősi boszorkány családok is megirigyelhetik - simítottam végig a saját csuklómon reflexszerűen. - Talán jobb is, ha tisztában vagy egy-két dologgal... Bennett boszorkánnyal sose kezdj. Velük szemben majdnem semmi esélyed, hacsak nem valami kezdő boszorkány a családjukban az, akivel ujjat akarsz húzni. Illetve kerüld el az ősi boszorkányt is. Van egy feketelista itt is... és jobb betartani a boszorkányság alapszabályait. Igaz, azok még olyan varázslatokból állnak, melyekhez neked sokat kell fejlődnöd.
Látom reménybeli tanáromon, hogy érzékeli a felé küldött jeleimet, azonban szántszándékkal nem reagál rá. Nem igazán tudok kiigazodni ezen, ami pedig ritka. Általában könnyűszerrel átlátok az embereken és sikerül kitalálnom, hogyan a legcélszerűbb viszonyulnom hozzájuk, ha akarok valamit. Bár nyíltan korábban sem flörtölgetett velem, viszont meg voltam róla győződve, hogy a női bájam volt az, amivel sikerült meggyőznöm arról, hogy egyáltalán fogadjon a lakásán és tárgyaljunk egy esetleges tanár-diák viszony kialakításáról. Most azonban kissé elbizonytalanodtam a motivációit illetően. Persze könnyen lehet, hogy ez is a játék része, egyfajta felvételi vizsga. Ám legyen. Bár vannak kétségeim, de semmiképp sem hagyom magam elbizonytalanítani, hiszen nekem mester kell. Olyan, mint ő. Bármi áron. Komoly tekintettel figyelem, ahogy leül, majd a tőle eddig is megszokott, kimért, már-már parancsoló hangnemben kezd beszélni. Szerencsére alkalmazkodó képes vagyok, az árvaházban töltött évek megtanítottak legalább látszatra alázatosnak lenni. De végső soron én is valaki akarok lenni, a céljaink tehát közösek. Nem is akárki. Az egyik legerősebb. Különben esélyem sincs legyőzni Liliant, aki viszont már most egy elég hatalmas boszorkány, ezt a róla szerzett információim és az egyetlen személyes találkozásunk tapasztalatai alapján is egyértelműen állíthatom. Nem látom azonban okosnak fecsegéssel húzni az idegeit. Csak mikor közelebb hajol és nekem szegezi a kérdéseit, érzem elérkezettnek az időt, hogy megszólaljak.
- Olyan kilencéves korom körül jelentek meg először a képességeim. Alapvetően elég jól tudtam kontrollálni már az elejétől kezdve. Bár nyilván ezek csak amolyan egyszerűbb kis dolgok voltak. Tárgyakat mozgattam, felgyújtottam valamit, kicsivel később befolyásoltam az embereket. Ilyesmik. Komolyabban igézéssel és az erőm fejlesztésével csak olyan két éve kezdtem el foglalkozni, mikor tudatosult is bennem, hogy mi vagyok valójában – őszinte választ adok, de igyekszem nem túl dagályosan előadni magam, miközben végig állom a tekintetét és a távolságot sem csökkentem kettőnk között. Érezze csak az elszántságot bennem és azt, hogy komolyan gondolom a dolgot és nem ébreszt félelmet bennem. Ha gyávának gondolna, aligha fogadna tanítványává. Nem látom viszont értelmét hazudni. De többet sem akarok mondani, mint amire kíváncsi. Úgy gondolom, ha érdekli valami részletesebben is, úgyis kérdezni fog. Egyébként meg nem olyan embernek tűnik számomra, aki túlzottan tolerálná a mellébeszélést, akkor pedig minek is traktáljam?
A pohár átvételekor érzékeltem, ahogyan szánt szándékkal érintette a kezemet, de volt egy olyan rossz tulajdonságom, hogy nem könnyen engedtem elcsavarni a fejemet. Felmértem, ha egy csinos nővel vagyok szemben, de gyakorta nem sikerült rájuk úgy néznem, ahogyan megérdemelnék, tekinrtve, hogy nálam ők csak az evolúció egy szükséges részét jelentik... és inkább érdekel az anatómiájuk, mintsem az, hogy minél többük nevét írjam fel egy bizonyos listára, ahogyan azzal rengeteg férfi kacérkodik. Számomra ez nem megoldás, nem alternatíva, és semmiképpen sem követendő példa. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek testi szükségleteim, ám volt bennem annyi kontroll, hogy előbb mindig a munkámmal foglalkozzam, és csak utána kerítsek sort bárminemű testi kontaktusra. Ahogy így végignéztem rajta, eszembe jutott, hogy talán ezt a mentorkodást már jóval előbb el kellett volna kezdenem. Nem tudom, hogy miért, talán mert addig sem megvalósíthatatlan ötleteket gyárottam volna fejemben... bár nekem nincs olyan, hogy lehetetlen és megvalósíthatatlan. Nyilván okkal tartok ott, ahol, és nincs szükségem senki basáskodására az életemben, hiszen nagyjából ott tartok, ahol tartani akartam. - Remek - dőltem hátra, miután én magam is helyet foglaltam. Valószínűleg most minden követ meg kellett volna mozgatnom azt illetően, hogy ne is akarjak Tatiára gondolni, de ez nem volt olyan egyszerű feladat, mint az egyszer egy. - Csak hogy tudd, nekem a tanulás az első, és az, hogy belőled legyen valami. Remélhetőleg egy sima szélhámoson kívül több is akár - forgattam meg a szemem, majd közelebb hajoltam hozzá. - És most mesélj el mindent, amit tudnom kell rólad. Mióta vagy boszorkány, mikor jelentek meg az első képességeid?
Az emberekre mindig is úgy tekintettem, mint félreállítandó akadályokra, vagy a boldogulásom eszközeire. Ok nélkül senki sem tesz semmit, ez a helyzet. Érdek, ez az, ami összeköti az embereket. Hogy milyen ez az érdek, csak az változhat. Az sem baj, ha az illető mást akar, a lényeg, hogy a célunk közös legyen. Ha pedig mégsem így volna, akkor pedig meg kell győzni arról, hogy közös a célunk. Jelen esetben is ez a helyzet. Curtis egyáltalán nem akart tanítványt. Először elküldött a fenébe, mikor megkerestem. Minden bájam bevetésére szükség volt, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. És itt nem bűbájra, csak egyszerű női bájra gondolok. Mágiahasználattal egy ilyen erős warlock-kal szemben aligha lett volna esélyem. De ha nem így volna, nem is akarnám, hogy tanítson. Így azt vetettem be, amiben jelenleg a legjobb vagyok. Az első pillanattól kezdve érzem, ez a fickó kellően gátlástalan, kellően kegyetlen ahhoz, hogy mindent megtanulhassak tőle, amit szeretnék. És ez így is lesz, kerül, amibe kerül. Bár ő most is elég mogorva és távolságtartó, amilyen előző találkozásunkkor is volt, ez nem zavar meg abban, hogy a lehető legcsábosabb mosolyomat rávillantva, csípőmet finoman ringatva sétáljak az általa felkínált kanapéhoz és lábamat keresztbe téve foglaljak helyet rajta, hagyva, hogy rövid szoknyám kissé feljebb csússzon a combomon, tekintetemet pedig az övébe fúrom.
- Köszönöm – kedvesen megköszönöm és elveszem a felém nyújtott italt, szándékosan úgy, hogy ujjai egy kicsit az enyémekhez érjenek közben. Egyelőre nem kortyolok bele, nem is szólok semmit, csak figyelem és hallgatom, mikor beszélni kezd. Nem tűnik annak a fajtának, aki díjazná az üres locsogást, ezért nem is kezdek felszínes társalgásba, várom, hogy mint tanár, ő vezesse fel a dolgokat. Végtére is fontos, hogy a lehető legjobb benyomást tegyem rá, ha valóban azt szeretném, hogy tanítványává fogadjon. Márpedig azt szeretném, kerül, amibe kerül. Mikor mondandója végére ér, először csak bólintok, jelezvén, hogy megértettem a szavait. Úgy teszek, mintha elgondolkoznék kicsit. - Nos, nekem nincs az ilyesmiben nagy tapasztalatom, de úgy hiszem, a szabályokat a tanító fekteti le. Mint ahogyan az árat is ő szabja meg. Én biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni. Igazán alkalmazkodó képes vagyok – tekintetemmel szinte igézem, ahogy beszélek hozzá, mélyen a szemébe nézve. Na nem, mint boszorkány, csak mint nő. Abban a köznapi értelemben, ahogyan azt egy halandó is tenné. Bízom benne, hogy képes vagyok elég erőteljes benyomást tenni rá ahhoz, hogy ne küldjön el csak úgy. Azt semmiképp sem engedném. Én tanulni akarok és fogok is. Méghozzá tőle. Ezt már eltökéltem.
Lehetséges, hogy kíváncsi voltam. Ez már elég gyakorta megesett velem, tekintve, hogy bármennyire is szeretném ezt elhitetni magamról, nem vagyok olyan, aki mindent tud. Valószínűleg azért, mert például az érzelmek világa számomra teljesen semleges, közömbös. Nem is tudnék vele mit kezdeni. És jelenleg sem tudok... most, hogy itt van ez az egész helyzet Tatiával... szóval igen, mindig van mit tanulni. Hol égünk a tudásvágytól, hol ostorozzuk magunkat, bár ne tudnánk mindazt, amire közben már szert tettünk... én ilyen voltam. Sosem akartam szeretni senkit. Legutóbb, mikor így történt, Rosette meghalt. Nem véletlenül kerültek tőlem távol az érzések. Mindig ész alapján cselekedtem, azzal jobban jártam. Kivéve mikor apa lettem. De ez teljesen lényegtelen. - Gyere - intettem a lakás beljesébe. Nem kerülte el a figyelmemet az, ahogyan rám nézett, de volt tapasztalatom abban - milyen furcsa, senki nem nézne ki ilyesmit egy ilyen nyápicnak tűnő férfiból -, hogyan kell kezelnünk. Elsősorban számomra ő mentorált, talán a többi később változhat, mindez attól függ, hogy mennyire hajlandó velem együtt működni. - Ugyan már találkoztunk, de öhm... pár szabályt nyilván nem ártana megtárgyalnunk. Valószínűleg elsősorban azt, hogy mit várhatok azért cserébe, hogy... hogy is mondják ezt? Tanítsalak? -kérdeztem. Azt sem tudom, mi a jó neki abban, hogy "tanulhat". Miért csak most akar ilyesmit csinálni? Nem ültem le, helyette a kezébe adtam egy pohár italt, nem érdekelve, hogy ténylegesen mit kér. Megpróbáltam úrrá lenni azon, aki ténylegesen vagyok. Egyelőre.
Teljesen nyugodt léptekkel haladok úti célom, a megadott lakcím felé. Bőven időben vagyok, késni sem fogok, ez megállapítom, ahogy egy futó pillantást vetek a karórámra. Nincs bennem félelem, egy pici sem, de még csak különösebb izgalom sem az iránt, ami rám vár. Pedig nem volt egyszerű felkutatnom és rávennem ezt a warlockot, hogy tanítson engem a mágia tudományára. Több bűvölésen és mágiahasználón keresztül értem el hozzá, viszont elég volt csak egy pillantást vetnem és néhány szót váltanom vele ahhoz, hogy tudjam, rá van szükségem. Kellően erős és kellően gátlástalan ahhoz, hogy képes legyen megtanítani mindarra, amire nekem szükségem van a féltestvérem kiiktatásához, amit a lehető legfájdalmasabb és legkegyetlenebb módon akarok véghezvinni és át is adja nekem ezt a tudást. Mindent, tényleg mindent be kellet vetnem ahhoz, hogy rávegyem arra, fogadjon el a tanítványának és biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban ezen a téren is csak még többet fog elvárni tőlem, de nem bánom. Nekem ez simán megér ennyit. Különben sem néz ki olyan rosszul, sőt. Bár jóval idősebb, talán még az ükszüleimnél is, ez egyáltalán nem látszik rajta. Biztató, hogy én is sokáig megőrizhetem majd a mágiának köszönhetően a szépségemet, ami lássuk be, mivel a varázserőmet még nem tudom olyan jól használni, az egyik legfőbb fegyverem jelenleg. Na de éppen ezért vagyok itt, hogy ezen változtassak!
Csöngetésemre szinte azonnal ajtót nyit. Eddigi beszélgetéseinkhez képest már-már szívélyesen fogad, bár a köszönés most is elmarad. Nem mintha ezen különösebben fennakadnék, nem olyan nagy tragédia az, ha nem adunk különösebben a formalitásokra. Rámosolyogok és belépek a lakásba mellette. - Köszönöm. Az jó lesz, mert már szinte égek a tudásvágytól – rávillantok egy kacér mosolyt, a szememben megvillanó csábítás nem hagy kétséget afelől, hogy szándékosan fogalmazok kissé kétértelműen, miközben megindulok előtte az általa mutatott kanapé irányába. Bár nem elsősorban, mint férfi érdekel, de fontos fenntartanom az érdeklődését, ha azt akarom, hogy tanítson. És ha varázsláshoz most még annyira nem is, de a női praktikákhoz annál jobban értek, legyek bármilyen fiatal.
.Az asztalra vágtam a kulcsot, mikor beléptem ide, és nagy sóhajjal néztem az órára. Az a bizonyos boszorkány mostanra ígérkezett. Ashley, a neve még tökéletesen rémlett. Sajnos azt kellett volna mondanom, hogy nem vállalok semmi olyat, ami plusz időmbe telik, de az igazság az, hogy tetszett a helyzet. Boszorkány mentor is lehetnék, ha akarnék... és most az leszek. Nem érdekel, hogy egyesek szerint nekem máshol lenne a helyem... mondjuk egy gödör mélyén, vagy esetlegesen egy cellában, amely mögött egykoron én tartottam fogva azokat a bizonyos vámpírokat. Ez a lány nem tud rólam semmit, de nem kell tartania attól, hogy sokáig ártatlan marad. Már megtörtént az első pár találkozás, tökéletesen felmértem, hogy mit tud, és most telefonhívás útján egyeztettem vele, hogy jöjjön a lakásomba. Nem érdekelt lényegében az, hogy itt minden ismerősöm meg tud találni, esetleg rájönnek, hogy egy fiatal lányt rejtegetek. Gondolom nem mondta el senkinek, hogy ki fogja vendégül látni, vagy mi több, mit fog itt csinálni. Legalábbis bízom benne, hogy így lesz. Mikor megszólalt a csengő, rögtön felpattantam, és letettem azt a kikészített poharat, amelyet én már igénybe is vettem. Nem vagyok az a kis nyápic, amit a küllemem enged mutatni. És ráadásul már találkozott velem. Tudja, mire számíthat. És ugyan Tatia itt van az életemben, de hiába az a furcsa, szinte természetfeletti szerelem, ami kettőnk között van, fogalmam sincs, hogy meddig bírnánk ki azt az egész hűséges dolgot. Főleg úgy, hogy nem ígértünk egymásnak semmi ilyet. Nem akarunk megváltozni. Csak amennyire feltétlenül szükséges, én legalábbis... de nem tudom, ebből mki sülhet ki. Egyáltalán lesz-e belőle valami, vagy egyáltalán mi történhet még. - Végre itt vagy! - jegyeztem meg, mikor kinyitottam az ajtót, és feltűnt a szőke szépség a küszöbön. - Nos, Ashley... fáradj be. Ideje lesz az első komolyabb lecként megtanulnod - billentettem oldalra a fejemet, és befelé intettem, hogy foglaljon ott helyet a kanapén.
Bíztam apában... azt hiszem reméltem is, hogy abbahagyja, hogy észhez tér, ahogyan bíztam a bátyámban is, hogy segít és ő vet véget neki. Nem tette időben, csak amikor már lélekben nem voltam az, aki lehettem volna, ha az életem egészen máshogy alakult. Remények... nem érdemes reménykedni, én már jó ideje nem teszem és amikor véletlenül felbukkan bennem ilyesmi, akkor rá kell jönnöm, hogy újra csak butaság volt és nem teszem meg többé... egyszerűen nem szabad. - Ezt a magad módján bocsánatkérésnek szánod? - szökik fel egy pillanatra a szemöldököm. Talán vehetem annak igen, bocsánatkérésnek, bár nála a jó ég tudja, talán csak tényt közölt, de nem tenné máshogy, ha visszamenne az időben. Igazából egyáltalán nem biztos, hogy ez egyáltalán olyan sokat számít. Igaz, hogy nem kellett volna ezt tennie, de mégis megtette... azok után, amik történtek velem még a nyakamba is zúdította a perverz kis kísérleteit és csoda, hogy végképp kifacsarodott a lelkem, hogy a boldogságot egy olyan valaki mellett próbáltam megtalálni, mint Darius, aki újra csak szenvedéssel sújtott? A világ nem egy kellemes hely és talán azt is mondhatom, hogy a világ nem nekem való hely, de nem lehet ezzel mit tenni, nem lesz semmi hirtelen jobb, vagy másabb... és ezért nem hiszek abban, hogy újra édes testvérek lehetünk, akik kiállnak egymásért és olyan nagy szeretet fűzi össze őket, mint még akkor, amikor a sok rossz nem történt meg velük. - És mire jó ez? Mire jó örökké élni? - én már nem tudom. Persze volt időszak, amikor élveztem, amikor egyszerűen kizártam mindent és nem foglalkoztam senkivel és semmivel, de már ez sem megy. Egyre nehezebb és az örök élet... így ebben a formában nem nevezhető jónak, vagy kellemesnek. Én inkább csak... őszintén szólva nem tudom mit akarok, nem nézek előre, csak máról holnapra, úgy egyszerűbb. Őszintén szólva nem tudom, hogy pontosan mit csinál. Van még néhány régi varázskönyvem, de miután nem tudom őket használni nem lapozgattam őket. Régen is mindig ő volt az, aki ehhez jobban értett, a mágiához, a varázsláshoz és valahogy azt hiszem anya is benne látott több potenciált. Nekem pedig elég korán véget ért a boszorkány pályafutásom és igazából nem volt meg az indíttatásom sem rá, hogy megpróbáljam visszaszerezni a varázserőmet. Nem volt miért, élveztem azt, hogy mindenféle koncentrálás nélkül sok mindenre képes vagyok és ennyi. Most pedig... talán nem bízom maradéktalanul Curtisben, de mégis szükségem van az erőmre. Még én sem tudom, hogy pontosa miért, Darius ellen, vagy mellett... de úgy érzem, hogy kelleni fog majd. - A kotroll mindig is tökéletes volt bennem. - mosolyodom el, de persze mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Sosem volt jó az önkontrollom, sosem volt nagy az akaraterőm, mostanra pedig ez még inkább nincs meg bennem. - Szóval csak kapjak elő a talonból egy boszorkány ismerőst, nem nagy ügy. - rántom meg a vállamat. Azt hiszem annyira már ismer, hogy nem fogom megtenni. Nem akarok leckéket venni senkitől sem. Vagyok annyira felelőtlen, hogy nem érdekel, hogy ennek esetleg mi lehet majd a következménye.
Talán igaz. A család akkor is annyit jelentett, mint ma. Tulajdonképpen ma az emberek kétszáz dollárért eladnák az anyjukat, apjukat, testvérüket, hogy ne haljanak éhen. Akkoriban az ilyesmit nem dollárban mértük, hiszen hol volt az még?! A bizalom nem létezett nálunk, még ha szerinte ő bízott is apában... hogy bízott volna? Azok után, amit apa vele tett? Melyik kislány bízna ilyesmi után az apjában? Ráadásul még ha azt is remélte, hogy egyszer apa abbahagyja, és nem megy többé... nem tudom, ennek fényében miért is bizalom lenne ez... inkább remény. A remény pedig általában utoljára hal meg. De sajnos már tényleg csak általában. - Nyilván nem kellett volna elvárnom tőled a sok szenvedés után, hogy aztán az én szeszélyeimet hallgasd és nézd végig - nyeltem egyet. De ez is olyan, hogy mindenki a hibájából tanul. Én megtanultam valamit... vagy mégsem? Jobban meg kellett volna becsülnöm a saját testvéremet, az érzelmeit... a nagy tragédia után miért lett volna még arra is szüksége, hogy azt hallgassa, én mit teszek szegény ördögökkel? Azokkal, akik mára már fajtabélieknek számítanak... hibáztam. De inkább vágom ki a nyelvem, mintsem hogy ezt még egyszer kimondjam hangosan. Már így is több érzelmet látott belőlem, mint bárki más az utóbbi pár száz évben. NEm akarok senki előtt gyenge lenni... a gyenge embernek sok a gyengepontja. Nekem ilyenem... nem lehet. Még ő sem! Nem is lehet... és nem is találhatja meg. - Ha minden normálisan ment volna tovább, már egyikünk sem lenne itt, Rosette. Talán te sosem akartál örökké élni... de én igen - ejtettem ki a szavakat lassan. Egy újabb tényező. Nem tudtam soha, ő milyen szándékkal él, akkor sem, mikor egyszerűen csak boszorkányok voltunk. A varázslat minden rezgése egyenesen a szívemig hatolt el. Mintha én lennék az, akit elvarázsolnak, és nem ő. Egyelőre azt hiszem, elég ha annyit tud, hogy visszakapta minden képességét. Nem hiszem, hogy annyira értene a boszorkányok nyelvén... még azelőtt vámpírrá vált, hogy igazán kiismerhette volna a képességeit. Valószínűleg nem értette, hogy mit beszéltem, mit kántáltam most... de biztosítottam, hogy ne tudjon túl messzire menni tőlem. A család talán nem bizalomjáték. Talán kegyetlen, és fáj. De egy vérből származunk. És a vér sosem fog vízzé változni. - Az első időszakban valószínűleg kezelhetetlen lesz a mágiád... talán nem. Attól függ, mennyire nagy benned a kontrol. Egyébként ha minden jól megy, nem fogsz megölni senkit. De lehetőleg vegyél pár órát egy normálisabb boszorkánytól, aki megtaníthat kezelni a képességeidet - nyeltem egyet. Elég nekem a saját lányomról gondoskodni, aki nem tudja kezelni a képességeit... Rosette nemcsak kezelhetetlen lesz, ráadásul még dacol is velem... Abigail legalább úgy néz rám, mint egy hősre. Rosette sosem fog.
Sok minden változott, jól érzi a régi Curtis és a régi Rosette már régen nincs többé. Elmúltunk, eltűntünk erről a világról, és mások vették át a helyünket. Engem kifacsart az élet, ahogyan őt is, csak épp talán mindkettőnket kicsit más irányban. Én azért próbáltam... nagyon is akartam megfelelni lenni, vele lenni, de neki nem tűntek fel a jelek, hogy az apánk mennyire összeroppantott és ő is azt folytatta tovább a helyett, hogy megpróbált volna segíteni nekem, vagy letenni az őrült tervekről és megpróbálni normális életet élni. Nem is akart soha és mégis azt várta volna tőlem, hogy bízzam benne? Azt várná most, hogy higgyem el régen nem dugott volna csak azért engem is rácsok közé, mert a testvére vagyok? Sok mindent láttam már az apánktól és tőle is hogyan bízhattam volna benne? - Családi kötelék? Én az apánkban is bíztam, mit számított a családi kötelék? - ő miért lett volna más? Hiszen az ő tetteit vitte tovább, csak vámpírokon kísérletezve, miért kellett volna azt hinnem, hogy majd engem megkímél és nekem nem lesz végül bajom belőle, ha a közelébe megyek? Ennyire nem voltam naiv, akkor amikor Darius végzett velem rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek naiv. Nem bízhatok csak úgy meg másokban, nem számít az, hogy szeretem őket, nem számít az, hogy a vér köt össze minket. Mindez... lényegtelen akkor, ha elárulhatnak és végül mindenki elárul. Az élet így működik, az élet kegyetlen. - Megtetted, amikor volt erőd, de addig... addig tette, amit tett és te azt hitted én újra arra vágyom, hogy vámpírok szenvedését nézzem, azt hallgassam éjjelente, hogy sikítanak? Én... én csak normális életet akartam, azt hittem, hogy ha ő meghal... azt hittem miután végeztél vele minden megváltozik, de nem változott Curtis... semmi sem változott! - addigra a lelkem már eltorzult, addigra már talán én is menthetetlen voltam. Talán nem is lettem volna képes normális életet élni, de attól még igenis vágytam rá, attól még akartam, hogy változzon valami, valahol mélyen. De nem változott és mi más választásom volt, mint hogy megpróbáljak máshol megváltást keresni? A magam kifacsart és beteg módján a zárkáiban... és persze végül az is ugyanúgy rosszul sült el, mint minden addig. Remény... bizalom... ezeket a szavakat már rég nem ismerem, évszázadok óta elveszítették igazi jelentésüket. - Ne aggódj majd nagyon óvatos és körültekintő leszek. - rántom meg a vállamat. Na igen ez az, ami rám nem jellemző régen sem volt az és most sem. Ha az lett volna, akkor nem futok bele abba a hibába, amibe sikerült, akkor most nem lennék vámpír, de az is benne lenne a pakliban, hogy már nem is élnék. Igazából... annak nem vagyok ellenére, hogy élek még most is. Egyáltalán nem biztos, hogy én varázserőből fenn tudtam volna tartani a fiatalságomat, sosem voltam annyira erős, mint a bátyám. Most viszont teszem, amit kell, fogom a kezét és engedem, hogy tegye azt, amit kell. Szükségem van rá, az erőmre, mert kellhet még nekem, hogy erősebb legyek, hogy több legyek, mint most. Ha már eddig éltem, nem akarok meghalni, ez biztos. - Na és... mire számítsak? - csúszik ki halkan a számon, de az eddigihez képest tényleg csak halkan és csendesen, szinte suttogok, miközben figyelem őt. Így most más, hogy a kezemet fogja. Gyűlölnöm kéne... de még sem megy. Dariust sem tudom és utálom magam e miatt. Csalódtam, fáj... fájt... most is, de mégis könnyebb elhitetni magammal azt, hogy utálok valakit, mint újra engedni az érzésnek, hogy megpróbáljak bízni és újra... fájjon.
Kezdtem rájönni, hogy tényleg mindegy, mit mondok neki, mert semmi olyat nem tudok mondani, amit valójában hallani akar. Vagy ha igen, hát tök feleslegesen tépném a számat, hiszen nem hinné el. Akkor meg komolyan... mit erőlködjek? Sok ember elé szeretném letenni a mennyország kapuját, de ő egyáltalán nem mutat hajlandóságot affelé, hogy ismét valamilyen testvéri kapcsolatot kezdjünk ápolni. Hát akkor legyen! Éljen boldogan a kis vámpír életében, engem pedig hagyjon békén. Ez lesz a legjobb. Nem akarok egy olyan testvért, aki nem képes bízni bennem... pedig azt hiszem, sosem sziolgáltam rá arra, hogy azt higgye, képes lennék őt bántnai. Soha, de soha. - Talán ideje lesz kitisztítanom azt a ketrecet - vontam végül a vállamon. Minek védeném magam? Van értelme? Nincs értelme. Akkor meg? Hallhatta a hangomon a szarkazmust, tudja, hogy nem tenném meg, csak azért mondom, mert már nem maradt más, amibe kapaszkodjak, nincs remény, nincs semmi. És a legszomorúbb, hogy a régi Curtis és régi Rosette sincs életben többé. Mindketten halottak. - Azt hiszel el, amit szeretnél, drága húgom. Én a szavamat adtam, tőled függ, hogy te ezt el is hiszed-e nekem, és nem fogok órákat tölteni azzal, hogy téged győzködlek. Rengeteget hibáztam, de téged sosem bántottalak. Talán itt a válasz arra, hogy a családi kötelék volt-e fontosabb vagy valami egészen más - köszörültem meg aztán a torkomat, majd végül lehunytam a szemeimet, de csak egy nagyon rövid időre. Sokat kellene gondolkodnom ezen az egészen, de nem megy. Most nem. Talán majd ha elmegy... vajon látom még őt ezek után? Talán... tennem kellene valamit, talán lépnem kellene, megakadályozni, hogy eltűnjön végleg... igen, ezt fogom tenni. Anélkül, hogy észrevenné. Nagyot nyeltem. Na igen. Az én ügyeim. Azok a bizonyos ügyek. Talán ott tényleg nagy hibát köbvettem el, nem kellett volna bevonnom őt is azokba a kegyetlenkedésekbe. De azt hiszem, ezek csak neki voltak kegyetlenek. Nekem ezek ma már hétköznapi dolgok. Igencsak egyszerű a képlet. - Elvártam... nagy hiba volt. Nem elvárnom kellett volna, az elvárásból soha semmi jó nem származik... talán apánk ellen is segítenem kellett volna, de végül megtettem... lehet, hogy túl későn, de végül megtettem. És ezt te is tudod... ezt nem felejtheted el... csak úgy. - A hangom olyan reszelős volt, mintha ezer éve nem ittam volna vizet, vagy ugyanennyi ideje nem nyeltem volna, hogy benedvesítsem a torkomat. Amint átvette a tőrt, majd megvágta magát, és a vért odacseppentette, ahová kértem, elégedetten felsóhajtottam. - Mivel a varázserőd még mindmig ott van benned, csak nem tudod használni... ezzel a varázslattal felszabadítom a képességeidet, hogy ismét szabadon használhasd őket. De figyelmeztetlek, hogy nagy eséllyel nem fogod tudni irányítani még az elején. Újra meg kell majd tanulnod, hogyan bánj vele. Hosszú idő telt el, hogy utoljára varázsoltál, ha jól sejtem - billent oldalra a fejem, eléggé rosszallóvá vált a tekintetem, de nem mondtam semmi mást. Helyette lehunytam a szemem, felemeltem a kezeimet, és megfogtam a véres tenyerét, amelyen ugyan már majdnem beforrt a seb, de a varázslathoz szükséges volt, hogy megfogjam a kezét, és érintsem. Lassan, halkan mormolni kezdtem az ősi varázslatot. Akartam-e ezt? Hát nem nagyon. De ha ő a varázserejét akarja... meg fogja kapni. Talán fél percen belül...
Kezdőlap
