Éreztem, hogy ujjai szorosan a kezemre fonódnak. Ez elég egyértelmű utalás volt. Ismerte a fölénk tornyosuló fickókat. Az egyiket biztosan, habár nem voltak túl közlékenyek, egyik sem szándékozta megosztani velünk, hogy vajon mégis kik ők, vagy éppen mit akarnak. Mert hogy nem limonádét szürcsölgetni, hát az az egy biztos volt. Szerettem volna beleringatni magam abba az álomba, hogy ma este nem kell majd elővennem a mágiámat, csak hogy ezek a kis majmok móresre legyenek tanítva, de minden ilyesfajta képzelgés feleslegesnek bizonyult. Sosem úgy alakult az életem, ahogyan én azt akartam. Mindig jött valami. Vagy valaki. Először Leena, aki előcsalta belőlem a sötét oldalt... aztán megöltem valakit. Csak azért, mert tudtam, milyen édes is a sötét oldal. Sokkal édesebb, mint az unalmas, egysíkú jóság, a közönséges varázslatok, az önvédelem kicsinyes formája, ami nagyjából arra korlátozódik, hogy próbáltam szépen mosolyogni, és bízni abban, hogy nem esznek meg egészben. Ez nem én voltam. Nem akartam ez lenni. A saját biztonságom pedig most... háttérbe is szorult. Nem én voltam itt az elsőszámú célpont, csak egy kishal, aki a lány mellett ült, és komoly problémát okozott abban, hogy ez a marha nagy állat rátegye a kezét. Már ha ezt akarta. Nem mesélt egyikük se arról, mégis mi a történetük. - Ez egy újfajta flörtölési taktika? Mert azt hiszem, kimaradtam pár évet - jegyeztem meg, megköszörülve a torkomat. Az, hogy csak állt, és nézett... na igen, ez tényleg a benga állatok felszedési stratégiája lehet. Addig jó, míg nem nyitják ki a szájukat. De ennél éreztem, hogy többről van szó. A levegőben keringett a feszültség, a régi, baljós emlékek keserű esszenciája. Mágusként mindent... mindent éreztem. Aztán Carly fogta magát, és felállt. Elköszönt. Úgy néztem utána, mintha valaki tűvel szúrkálta volna a hátsómat, az pedig végképp nem tetszett, hogy a benga állat rögtön elfelejtett engem, és Carly nyomába indult. A másik két delikvensnek előtte még intett, hogy naradjanak, ez az ő ügye. Rám pedig lesajnálóan pillantott, amolyan maradj a seggeden-nézéssel. Azt aztán lesheted. Nagy levegőt vettem. Csak ültem ott. Pár másodperc már eltelt, mikor úgy döntöttem, hogy márpedig itt nem lesz vérfolydogálás, sem egyéb szórakozás. Amikor kiléptem, csak annyit láttam, hogy a fickó készül rámarkolni Carly karjára. Nagyot nyelve éreztem a löketet, minek köszönhetően a fickó fuldokolni kezdett. A torkához kapott. Magamban tombolt az indulat. A fájdalom. A gyűlölet. Minden, amit az ilyen fickók váltottak ki belőlem. - Jól vagy? - kérdeztem Carly-tól, aki végül feladta a rohanást.
Azt hiszem, tökéletesen körülírta Mystic Fallst. Őszintén mondtam, hogy élvezem a csendet, de az is biztos, hogy nem tudnék ideköltözni. Hülyén hangzik még a fejemben is, de nem ehhez van hozzászokva a szervezetem. Egyébként szeretem a nyüzsgést, szeretem New Yorkot, és már a szakmámból kifolyólag is az a nekem való város. De azért kicsit kiszabadulni onnan életem legjobb döntése volt. Már csak azt is figyelembe véve, hogy így sikerült összefutnom Neallel, akivel remek kis nosztalgia felé vezető úton haladunk. Ha az egyetemen nem szúrom el, még mindig barátok lennénk. És most bizony elkelne az életemben néhány jó barát. Valójában egy is elég lenne, ha igazi barátról van szó. Kár a múlton rágódni, változtatni már úgysem lehet semmin. Ezt a találkozást viszont így az isten háta mögött egy jelnek veszem. Ideje felépíteni valamit, amit régen nem tudtunk. Már ha persze ő nyitott a barátkozásra. Eddig úgy tűnik, nincs ellenére a dolog, legalábbis még nem küldött el melegebb éghajlatra. És tessék, hasonló cipőben jár ő is. Mikor azt mondja, híján van barátoknak, küldök felé egy együtt érző, biztató mosolyt, amivel szerintem tökéletesen kifejezem, hogy velem is ez a helyzet. Most nem tudom eldönteni, hogy rákérdezzek-e vagy hagyjam a fenébe, de alaposabban végiggondolva jobb, ha nem. Egyrészt nem az én dolgom, másrészt pedig látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát, eszemben sincs tetézni a dolgot. A gond viszont az, hogy mintha kiürült volna a fejem, nem tudok semmilyen témát felhozni. Amikor pedig ráadásul a három - bár számomra sajnos igazság szerint "csak" két - idegen férfi megindulnak felénk, másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy nyíljon meg alattam a talaj mielőbb. Amikor a lidérces álmaimban újra meg újra visszaköszönő férfi az asztalunkra tenyerel, reflexszerűen fogom meg Neal kezét és kétségbeesett pillantást vetek rá. Öt éve nem volt már ilyen rettenetesen közel hozzám ez a vámpír. A szalagavatóm éjszakáján szedtem fel, hogy végre valahára lefeküdjek valakivel, erre sikerült egy vérszívót kiszúrnom. A radarom mindig "csodásan" működött. Azt hiszem, mindenesetre letehetek arról a reményről, hogy már nem emlékszik rám. Itt szipog mellettem, és le merem fogadni, hogy nem nátháról van szó, hanem épp most hozza elő az illat alapján az emlékeket. Remek. Remélem, ez a mocsok arra is tökéletesen emlékszik, amikor megölte a testvéremet, Antwont. Most szívesen az orra alá dörgölném, de rohadtul nem vagyok hozzá elég bátor. Még mindig erősen szorítom Neal kezét, és azon igyekszem, hogy ne remegjen észrevehetően az egész testem a félelemtől és a dühtől. Csak most esik le...mi van, ha Nealt is veszélybe sodrom már csak azzal, hogy velem mutatkozik? Ráadásul nemigen próbálkozik azzal, hogy meghúzza magát. Oké, az tuti, hogy képes megvédeni magát, de akkor sem akarom, hogy esetleg miattam balhéba keveredjen. - Hogy elrepült az idő...még be kell fejeznem néhány ruhatervet, szóval...azt hiszem, jobb, ha visszamegyek a szállásra. Annyira örülök, hogy találkoztunk, és majd...majd felhívlak.- Biztos jó ötlet volt ignorálni a mellettem ácsorgó és megállás nélkül engem pásztázó gyilkos vámpírt? Legalább egy szót szólhattam volna neki. Megjátszani az amnéziásat, aki kedvesen odaköszön egy fölötte tornyosuló benga állatnak. Igen, ez lett volna a bölcs döntés, ráadásul sokkal kevésbé lett volna feltűnő. Nem tudom, Neal megsejtett-e valamit, bár nem véletlenül nem orientálódtam a színjátszás felé, pocsékul megy. Csak abban bízom, hogy ha most kiteszem a lábam majd a bárból, akkor Nealt békén hagyják, és engem kezdenek el követni. Vagy...amint kilépek, szépen el is leszek felejtve. Aha, szép álom. Mondjuk első lépésként megmozdulhatnék, de úgy érzem, mintha idefagytam volna a székhez.
Azzal soha nem volt problémám, hogy kitűnjek a tömegből. Sokan mondták, hogy feltűnő jelenség vagyok, még akkor is, ha én inkább neveztem volna magam stréber jegyzetkukacnak. Az egyetem évei alatt nem szerettem arra koncentrálni, hogy hány lyukat lehetne betömni körülöttem, pedig lett volna rá lehetőségem. Talán a szülői szigor tette, hogy inkább a céljaim elérését részesítettem előnyben, nem pedig azt, hogy a sorban álló nők igényeit elégítsem ki. De így volt ez jól. Aztán jött Leena... és Adélaide. És mindent összekavartak az amúgy brilliánsnak is nevezhető - egoizmus nélkül - elmémben. - Tényleg szokatlan - helyeseltem, majd elmosolyodtam. Valamiért sejtettem, hogy azért eresztette ennyire bőlére a mondanivalóját, mert már ő sem volt híján az italnak. Az első pár pohár viszont csak a közlékenységben segít, még nem leszünk tőle részegek. - De mint másik őshonos New York-i, néha kínzásnak érzem ezt a várost. Itt minden annyira csendes, kicsi... zavartalan. Szóval, igen. Nagyjából az, amit te mondtál - kortyoltam bele a poharamba. Értelemszerű volt, hogy én akarom fizetni az italát, hiszen megtehettem. Annak idején abból futotta, hogy kiemelkedő diákként szép kis ösztöndíjat kaptam havonta. Most pedig a szülői támogatás mellett is jól eléldegéltem a saját fizetésemből. És legalább ennyivel pótolni akartam az egyetem évei alatt elúszott lehetőségeket. Aligha hívtam meg nőket italra. Rákacsintottam. - Remek ötlet! Amúgy is híján vagyok barátoknak - sóhajtottam fel, habár először nem akarttam kimondani ezt a mondatot. Csak úgy kijött, mint valami váratlan cselekvés, reflexszerűen történt. És nem akartam, hogy rákérdezzen... nagyon nem. Előadni életem történetét, hogy csajok háborújába kerültem, és a harc tárgya én vagyok, cseppet rombolná az imázsomat... sosem tűntem olyannak, akiért verekednének a nők, még ha tényleg megérdemlem a figyelmet sem. Láttam, hogy a mosolya kínlódóvá vált, tekiintetemmel pedig ismét a bejárat felé néztem. Egyértelmű volt, hogy ismerte őket, vagy legalábbis valamelyiket. - Régi barátok? - kérdeztem aztán, de nem úgy tűnt, hogy ez a kapcsolat esetleg jelenleg felhős lenne. Az pedig főleg nem tetszett, hogy a fickók felénk vették az irányt. Nem is fogtam fel addig, míg oda nem értek az asztalhoz, és az egyik oda nem tenyerelt az asztal lapjára. - Esetleg problémád van, haver? - kérdeztem, majd Carly-ra néztem. Bíztam benne, hogy nem keveredett bele semmibe, de a férfi úgy méregette, mint valami kirakati babát, ami éppen most vált valóra. - Ez egy zártkörű buli. Két fővel - fűztem még hozzá, szúrós szemekkel. Egyáltalán nem hiányzott, hogy felbosszantsanak. Gyújtottam már fel egy egész szobát a haragomból táplálkozva.
Szinte már nem is kínos, ahogy itt mosolygunk egymásra, sőt már-már aranyos a helyzet. Vagy csak az alkohol elérte, hogy feloldódjak és mindent jobbnak lássak, mint amilyen egyébként? Nem tudom, de annyira nem is érdekel. Ahogy kicsit össze-vissza hadovál, nem tudom visszafogni a nevetést. Főleg amiatt, mert kb. egy perce én is ugyanígy makogtam. Azt hiszem, most egálban vagyunk, ami jót tesz a relaxációra törekedő énem kiteljesedésének. - Ugyan már, nem kell magyarázkodnod, jól látod a dolgot. Miért is tagadnám, vérbeli New York-i vagyok, tudod. Azonban bevallom, néha jó, ha nem tapadnak rám a tekintetek. Olykor élvezem, ha csend van körülöttem, és nem kell törődnöm a környezetemmel, vagy azzal, hogyan kéne viselkednem, mit kéne csinálnom.- Alaposan megered az ember nyelve, ha legurít pár pohárkával. Nem vagyok részeg, attól távol állok, de mint már említettem, pont remekül vagyok ahhoz, hogy csevegjek lényegében bármiről Neallel. Bár most, hogy rákérdezett, megtaláltam-e, akit felkutatott nekem, egy pillanatra ledermedek. Igyekszem a mosolyt az arcomon tartani, de mivel ezerrel próbál halványodni, nincs egyszerű dolgom. - Igen, de...nem volt eredményes a dolog. - Most mondjam el neki, hogy túl gyáva voltam ahhoz, hogy idejöjjek és felkeressem az illetőt? Minek, mégis mit érnék el vele? Főleg, hogy akkor abba is be kéne avatnom, mi történt a bátyámmal. Nem mintha Neal nem lenne annyira "bizalomgerjesztő", hogy beszámoljak neki a szomorú történésekről, sokkal inkább én vagyok a ludas. Még 5 év elteltével sem tudok a bátyám haláláról beszélni senkivel. Jobb is, hogy másra terelődik a szó. Ismét elejtek felé egy halvány mosolyt. - A múlton nincs értelme rágódni, igaz? És igen, azt hiszem, most ki kell használnunk a lehetőséget, hogy pótoljuk az éveket, amik a kibontakozó barátságunkat hátráltatták. - Rákacsintok Nealre, aztán az itallapra pillantok. Mivel több alkoholt már nem bírna feldolgozni a szervezetem, a barack- és narancslé között vacillálok. Neal szavai zökkentenek ki a "nagy kérdés" eldöntésében, az ajtó felé fordulva egy másodperc alatt az ájulás közeli állapotba kerülök. Gyorsan visszafordulok a régi ismerősöm felé és idegességemet leplezve próbálok vigyorogni, de le merem fogadni, hogy pocsékul megy a dolog. Most mit csináljak? A három férfi közül kettőt nem ismerek, azok amúgy is csak a nyálukat csorgatják, de a harmadik...úristen, hova bújhatnék? Csak remélni tudom, hogy nem emlékszik rám az a mocsok. Bár hova reménykedek, hiszen ha már a túl sok áldozata miatt el is felejtett, de az már biztos, hogy kiszagolta a tündéri mivoltomat. Bárcsak elbújhatnék, mert fogalmam sincs, mihez kezdjek, ha a bátyám gyilkosa idetéved az asztalunkhoz.
A fickó nem ostoba, ez látszik rajta és ez tetszik. Ostoba szövetségesekre nincs szükségem. A gyanakvása is természetes és tisztában vagyok vele, hogy jól meg kell válogatnom a szavaimat. A vadászok igen fifikásak. Félni nem félek ugyan tőle, de okozhatna nem kevés kellemetlenséget, ha úgy hiszi, át akarom verni. Talán még Lillian pártjára is keveredhetnwóe, ami nem lenne éppen szerencsés fordulat. Pláne, ha tényleg olyan jó a szakmájában, mint hírlik és egyelőre ebben nincs okom kételkedni. - Természetesen nem a kisujjamból szoptam ki-válaszolom kimérten. Ügyelek rá, hogy tárgyilagos maradjon a hangom és ne tűnjek gúnyosnak. Fel vagyok persze rá készülve, hogy ennél azért több konkrétumot vár, de míg a tárgyalások kezdetén vagyunk, elkendőzhetem ezt. Teljesen egyértelmű bizonyítékom ugyan nincs, de könnyűszerrel tudok kreálni néhányat. Meg persze az is lehet, hogy tényleg Lillian áll a dolog mögött. Majd utánanézek, ha szükséges. De a kételyeket semmiképp sem fogom megosztani vele. - Igen, teljesen jól érti, Mr. Roux -állom a tekintetét és nem is hajolok hátrébb, mikor közelít. Nem fogok kertelni. Tényleg ezt akarom. Persze, hogy valóban el tudja-e intézni Lilliant, az kérdéses. De nagy segítségem lehet ebben, efelől nincs kétségem.- Megértem a kétségeit, Mr. Roux, de higgye el, jó okom van feltételezni, hogy ez a bizonyos illető áll a dolog mögött - a hangom egy pillanatra sem inog meg. A férfi okos és elővigyázatos. Ha nem akarom magamra haragítani, eljött az ideje, hogy konkrét tényeket is eláruljak neki. Méghozzá úgy, ahogy azok a maguk valójában vannak. Ködösítés, ferdítés nélkül. - A nő, akit véleményen szerint keres egy boszorkány, bizonyos Lillian Fray. Viszonylag fiatal, de rendkívül tehetséges, erős és kegyetlen boszorkány. A fekete mágiában járatos különösen. Higgye el nekem, nem szent neki semmi és senki. Amit akar, azért bármire képes. És élvezetből is öl. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő van emögött az ügy mögött is. Kellően romlott hozzá -szavaimban ezúttal nincs megjátszás, a színtiszta igazat mondom. A mondandómat átható megvetés és harag is valós. - Hogy miért akarom, hogy eltegye őt láb alól? Bosszúból. Az a nő megölte az apámat -Ennél többet nem látom szükségesnek közölni vele. Hogy Lillian a féltestvérem, elhanyagolható tényező az egyenletben. Úgy hiszem, eleget mondtam ahhoz, hogy dönthessen arról, hajlandó-e a segítségemre lenni, avagy sem és ne is raboljuk tovább egymás idejét. Szemeimet várakozón függesztem hát rá, miután mindezt elmondtam, figyelve az ezt követő reakcióit, minden kis rezdülését, a válaszként adott szavait.
Éreztem rajta, hogy szégyelli magát, de nem éreztem okát. Vagy azt, hogy indokoltan érezné ezt. Én tudtam, milyen láthatatlannak lenni, és eléggé szánalmas volt az is, mikor úgy gondotlam, egy tanár eléggé kedvel ahhoz, hogy megjegyezze a nevem, aztán mint kiderült, tévedtem, és még ennyit sem érdemeltem meg. Ezek után már ez a kis közjáték nem jelentett semmit, meg sem kottyant, és továbbra is úgy tudtam mosolyogni, ahogyan addig tettem. Örültem, hogy ez a legnagyobb gondom. Vagyis... volt nagyobb, de azokra gondolni sem akartam egy ideig. El akartam inkább felejteni az egész Adél-Leena mizériát. Túl nagy fejfájást okozott ez a két nő. És féltem, egy valódi háborút fognak felrobbantani bennem, ha összefeszülnek. Bár nem tudtam, mennyire süllyednek le arra a szintre... egyikükből kinéztem, hogy képes a józan ész keretein belül megmaradni. - A világ elől? Elbújni? - kérdeztem kíváncsian. - Azt hittem, élvezed, vagyis ha rád nézek, az jön le, hogy imádod, ha a világ közepe vagy - köszörültem meg a torkomat, majd bocsánatkérősen mosolyodtam el. Azt hiszem, általánosítottam. Emiatt pedig nem is volt baj, hogy ez a mosoly felbukkant az ajkaim szélében. Azt akartam, hogy végre valaki szimplán beszélgessen velem, nem pedig azt, hjogy csak itt hagyjon, mert túl nagy a pofám. - Izé... nem úgy gondoltam - tettem aztán hozzá, hogy szavakkal is nyomatékosítsam a gondolataimat. A szavak dőlni kezdtek belőle, én pedig hol mosolyogtam, hol nem, mert próbáltam felfogni, mik is a szavak jelentése. - Szóval... megtaláltad, akit kerestél? - kérdeztem, majd megráztam a fejem. - Miért... vagyis... mit sajnálsz, Carly? - kérdeztem elnevetve magam. Tényleg nem értettem. Remélem, nem halt meg senkim. Vagy... tényleg nem értettem. Sejtettem persze, de inkább legyintettem. Ha az, amire gondolok, nincs értelme sajnálnia, túltettem magam rajta. - A sors adott nekünk egy második esélyt, miért ne használnánk ki? - kacsintottam rá, de tekintetem ekkor a bejárat felé tévedt. Három férfit pillantottam meg, ők pedig Carly hátát vették éppen szemügyre. - Ismered őket?
Mivel leplezetlen pofátlansággal mustrálom végig tekintetemmel, azt a pillanatot is elkapom ami tudatja velem, hogy elértem a célomat. Jó. Nagyon jó. Szeretem mikor a dolgok úgy történnek, ahogy én eltervezem azokat. Csinos pofi, a magához való esze is megvan, különben nem keresett volna fel engem. Az már más kérdés, hogy valami azt súgja egy szavát sem szabad elhinnem. Van valami a nőben amitől feláll a hátamon a szőr. Nem undor vagy ilyesmi. Valami megmagyarázhatatlan ösztönös megérzés ami azt súgja, most jobb lesz vigyáznom, hogy ez a csinos kobak valami olyat rejteget amire mielőbb rá kellene jönnöm. - Feltételezem, bizonyítéka is van arra, hogy ez a bizonyos illető követte el a tetteket. - vonom fel a szemöldökömet és újra poharam aljára pillantok mikor újabb kortyot gurítok le torkomon. - Szóval ha jól értem – hajolok bizalmasan előre – el kell tennem valakit láb alól. - nem szeretem ha átvernek. Jó, kimondom; kurva nehezen viselem el ha valaki hülyének néz és azt meg pláne ha valaki gyermekek életével látszik. Mocskos egy rémálom tudok lenne ha úgy akarom. Az a pokolfajzat akit a leggyűlöltebb ellenségednek sem kívánnál mert tudod, hogy tönkretesz minden pillanatot amit élvezel az életben. Nem jó a rossz oldalamra kerülni, annyi kurva biztos. Most még nem tudom pontosan, hogy a találkozó után a nő hol fog állni. - És ha kiderül, hogy nem volt jó a tipp? Gondolom megérti a bizalmatlanságomat és kérem azt is fontolja meg, hogy százszor jobb vagyok szövetségesnek, mint ellenségnek. Szóval akit épp el kellene tennem láb alól. Mondjon el róla mindent. Azt is, hogy miért akkora szálka a szemében, hogy ellene küld. Aztán beszélhetünk arról, hogy mivel fizet a szolgáltatásomért. - Az embernek mindig jól jön egy boszorkány az oldalán, arról nem is beszélve, ha az a bizonyos boszorkány elég erős. Persze, van egyik-másik zsebemben néhány boszorka de minél több, annál jobb. Plusz minél kevesebb vámpír, annál jobb. Azok alapján azonban amit Mark mondott, nem tartom kizártnak, hogy épp egy vámpírt manipulálva próbálja elterelni magáról valami szörnyeteg a figyelmemet.
Még mindig a "mindjárt elsüllyedek szégyenemben" mosollyal és tekintettel pásztázom az előttem ülő régi ismerőst, ráadásul hirtelen kettőt látok belőle, de egy gyors és apró fejrázás után konstatálom, hogy nem zakkantam meg, csupán a hirtelen ledöntött whisky megtámadta a látóidegemet. Szívem szerint a martinit is lehúznám, de lehet, nem az lenne a legmegfelelőbb megoldás a helyzetre. Szégyellem magam, amiért anno kvázi lekoptattam, miután segített. Én nem ilyen vagyok, és rohadtul nem azt érdemelte, hogy kb. ignoráljam. Csupán csak olyannyira gyáva voltam, és tartottam attól, hogy mondjuk faggatni kezd, miért kellett keresőbűbájt alkalmaznia. Nem hiszem, hogy elég erős lettem volna kikerülni a kérdést, így jobbnak láttam mosolygással lerendezni a találkozásainkat. Persze, ha a segítségemet kérte volna valamiben, biztos számíthatott volna rám azok után, amit tett...nem mentegetni akarom magam...vagy igen? Szavain csak mosolygok. - Szeretem az ilyen kis zugokat. Itt úgy érzem, elbújhatok kicsit a világ elől...- Fogalmam sincs, miért bukott ez ki belőlem hangosan, pedig úgy terveztem, csak a fejemben mondom végig. Úgy tűnik, a hangszálaim máshogy vélekedtek a dologról, és szerettek volna mocorogni egy keveset. Pedig az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy Nealre zúdítsam a problémáimat. Pláne azok után, hogy miattam mostanáig nem is beszéltünk a segítsége óta. Nem szoktam utálni magam a tetteimért, de ez azért rosszul érint. Kevés embert kedveltem az egyetemen, ő viszont egy volt közülük...erre tessék. - Voltam már jobban is...mondjuk pár perccel ezelőttig. - Ezt poénkodásnak szántam, de így jobban belegondolva félreérthető. - Mármint nem miattad. Inkább magam miatt. Az emlékek, illetve ez a kisváros...tudod, itt élt, akit megkerestél nekem. Az okát nem mondtam el, de ez is most rosszul érint, ahogy beugrott minden. És...sajnálom Neal. Őszintén. - Tudom, össze-vissza beszélek, de azt hiszem, érti, miért kérek bocsánatot. Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy megkóstoljam azt a martinit.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a férfi tekintete lopva végigsiklik rajtam az üdvözlés után, miközben helyet foglalok vele szemben az asztalnál. Szemem elégedetten villan meg egy pillanatra, mivel biztosra veszem, hogy tetszik neki, amit lát, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítok neki, vagy játszom rá az átlagosnál nagyobb mértékben. Hozzá vagyok szokva, hogy hatást gyakorolok a férfiakra és nem mondom, hogy nem is használom ezt fel a javamra soha, ha a helyzet úgy kívánja, de épp ezért tudom kezelni és zavarba sem hoz. Persze ettől még, mint minden nőnek, az én egómnak is jól esnek az elismerő pillantások, főleg, ha jóképű, vonzó férfiaktól származnak, mint amilyennek ő is tűnik jelenleg. Az is szimpatikus, hogy nem húzza az időt semmilyen bájolgással, szinte egyből a tárgyra tér, így én sem teszek másként. Persze kell némi felvezető, mielőtt valóban lényeges információkat mondanék, de arra sem kell sokat várnia. Az ezt megelőző kérdése azonban mondhatni logikus és számítottam is rá. Hiszen nem véletlen, hogy kevés boszorkány mer bármit is szólni Lillianról egy vadásznak. Bár fiatalnak számít, de módfelett erős. Talán egy ősi boszorkánynak nem lenne ellenfél, de a legtöbbnek igencsak meggyűlne vele a baja, ha összeakaszkodna vele. Engem azonban mélyebbről jövő motiváció mozgat, minthogy ez elrettentsen. De fejjel a falnak én sem akarok menni természetesen, legyenek bármilyen hevesek az ellenérzéseim a féltestvérem irányába. Viszont tétlenül sem nézhetem, ahogy most a másik féltestvérem, Bailey ellen készül és behálózza Kierent. Nem, azt nem lehet! Ezért is vagyok most itt ezzel a férfival. - Intézze el azt, aki emögött áll. Intézze el mindörökre. Mindössze ennyit akarok. De gondolom alapvetően ez az Ön célja is, Mr. Roux, nem igaz? Szóval mondhatni ingyen és bérmentve ajánlom föl Önnek a segítségemet-komolyan, végig a szemébe nézek, hogy érezze, nem viccelek. Mert én valóban komolyan gondolom. Nyilván lesznek fenntartásai az "önzetlenségemmel" kapcsolatban és ez érthető. De ha kell szíves örömest oszlatom el a kétségeit. Így vagy úgy. Ha kell, a bájaimat sem fogom átallni bevetni, amikkel úgy látom, lenne esélyem sikert elérni nála. Mert ha tényleg olyan jó a szakmájában, mint mondják, nem szalaszthatom el a lehetőséget, hogy a szövetségesemmé tegyem, kerül, amibe kerül.
Elégedett vigyorra húzom pofámat. Persze, mindig tudom milyen nőnek milyen ital való és most sem tévedtem ami csak meglegyezgeti azért hiúságomat. Basszus, azok a combok... sóhajtok és visszaterelem tekintetemet a nő szemeihez... micsoda kár, mert azért még elnéztem volna a... szóval szemek. Meg mondanivaló. Fontosnak tűnő információk de igazából nem sokkal több, mint amit már eddig is tudtam. Nem vagyok hülye. Biztos vagyok benne, hogy a kis csinibaba sem az velem szemben és ő is azért van itt, mert kell neki valami. Ideje hát akkor kideríteni, hogy mi is az. - Gondolom, nem egy újabb italért fogja megosztani velem a gyanúsítottját. - húzom vigyorra képemet majd megköszörülve torkomat vágok valamivel komolyabb fejet. - Nevezze meg az árat kisasszony és meglátjuk, mit tehetek az ügye érdekében. - kacsintok cinkosan mint aki jól szórakozik de mindez csak a látszat és van egy olyan érzésem, hogy a velem szemben ülő nő jóval ravaszabb, mint amilyennek mutatja magát. Az eszéről már nem is beszélve. Pedig rühellem a szőkéket alapjáraton és kevesen tudják bizonyítani az eszüket ha arról van szó. Ms. Hatfield viszont nagyon is okos nőnek tűnik. Kezdjük a ruháival. Nem mind tervezői darab de mind elegáns. Színben tökéletesen harmonizálnak, nem túl kihívóak ugyanakkor kiválóan elterelik az ember figyelmét ha arra van szükség. Aztán ott van az óra, rajta három időzóna is beállítva vagyis a nő utazik és pontosan tisztában van a zónákkal. Fontos, hogy pontosan érkezzen. Ajkai picit cserepesek; rossz szokás de tudja, hogyan takarja el idegességének jeleit a megfelelő ajakápolókkal. Tekintete tiszta és tudja milyen szavakat kell használni. Jól nevelt. Jó modorú. Jól forgatja a nyelvét. A tartása szép, a háta egyenes. Körmei ápoltak. Bőre tiszta vagyis igyekszik egészségesen enni. Nem iszik sűrűn de ha igen akkor az erősebb és édesebb italokat részesíti előnyben. Belekortyolok sörömbe miközben végigpillantok a zsúfolt báron. Az emberek szinte egymásnak préselődve lötyögnek, egymást túlkiabálva próbálnak társalogni, miközben a pult felett megy a meccs és egy rakás tini próbál piát venni a hamis személyikkel. Ezen jól elvigyorodok majd éhes és vizslató tekintetemet a nőre vetem. Tekintetét figyelem és az arcán a vonásokat. Vajon beszéd közben megrándul majd az ajka úgy, mint aki hazudik? Vajon elmondja, hogy miért ment bele egy olyan ajánlatba amit előtte ki tudja hány boszorkány és vámpír visszautasított, nyilván azért mert félnek? Ha a nő őszinte lesz és elmondja mit kér cserébe azért, hogy ezekkel a fél hasznos információkkal lát el, örömmel leszek a jobb keze... az már más kérdés, hogy a jobb kezem merre indul majd el... a testén.
Semmit nem veszített a stílusából és modorából. Bár meglehetősen utáltam egyesek fejét, és ha utáltam is volna pont őt, de akkor is elismertem volna, hogy sosem tudtam csalódni abban, ahogyan egy-két helyen megjelent, és ahogyan hangsúlyt tett arra, hogy igen, ő itt van. A beszédével még inkább felkeltette mások figyelmét, az enyémet legalábbis biztosan, és félrebillentett fejjel lestem rá. - Igen. A világ mindig is kicsi volt, főleg ha nem hétköznapiak vagyunk - vontam egyet a vállamon. Én ezt így gondoltam. Sokszor sodort össze az élet olyanokkal, akiket előtte régen láttam. De tényleg előfordulhat, hogy csak véletlen. - Bár neked azt hiszem, nem egy ilyen kis zug való - nyöszörögtem már inkább csak az orrom alatt. Ő egy nagyvilági nőnek tűnt, dekoratív volt, csinos és... áw, lehet, nem ártana nekem is inkább alkoholt rendelnem, mert ez őrületes. Szívem szerint rá sem néznék, mert egy vonzó nő társaságában röhejesen tudok viselkedni. Még véletlenül kiszalad valami a számon... vagy ráborítom az italomat. Amiben most sincs alkohol. - Hogy vagy, Carly? - kérdeztem aztán, inkább nem is figyelve arra, hogy majdnem eltévesztette a nevemet. Végül eszébe jutott, nem? Én emlékeztem rá, de az nem volt annyira nehéz. Megint más kérdés, hogy amint meglett, amit szeretett volna, rögtön nem volt olyan fontos neki a társaságom, de én ezt soha nem róttam fel senkinek, yilván más dolga is akadt az egyetemen azon kívül, hogy velem töltse el az idejét. Ráadásul utána meg is ismertem Adélt, úgyhogy... időm sem volt azon, hogy azon gondolkozzam, vajon hová veszett el úgy, mint egy kis tű a szénakazalban. Nyilván azt hittük mindketten, hogy soha többé nem találkozunk.
Még életemben nem voltam Mystic Fallsban. Nem is csodálom. Kicsit sem az én világom. Nem azt mondom, hogy nem szép, vagy nincs meg a saját kis hangulata, de én jobban szeretem a nagyvárosi nyüzsgést. Ez van. Mondjuk a hely neve ismerős. Tuti hallottam már valahol, csak nem igazán tudom hova...te jó isten! A vámpír, aki megölte a bátyámat, idevalósi. Vagyis pár éve ide vezettek a nyomai. Pontosítok, egy az egyetemen megismert srác a boszorkányképességeit használva kutatta fel nekem annak a mocsoknak a tartózkodási helyét. Mystic Falls. Hát, persze. Utána napokig ültem az információn, de végül túl gyáva voltam idejönni. Erre bumm, pár évvel később a munka idetessékelt. Elképesztő. Még mindig a gondolataimban merengve lépek be az egyik helyi bárba, ahol egyenesen a pulthoz sétálok. - Egy Rosé Martinit kérek...meg egy whiskyt.- Utóbbit akkor teszem hozzá, mikor az egyik asztalnál megpillantom éppen azt a személyt, akin az elmúlt pár percben filóztam. A warlockot, aki segített. Basszus, azóta is tartozom neki. Az egészet szívességből tette, de miután megmutatta, hol keressem a vámpírt, többet nemigen beszéltünk. Párszor rámosolyogtam, köszöntem neki, de ennyi. Most mit csináljak? Menjek oda vagy tegyek úgy, mint aki vak? Ugyan már, kit akarok átverni. Abban a pillanatban falfehér lettem, hogy megláttam. Ezután már én sem hinném el, hogy nem vettem észre. Megkaptam az italokat, és olyan lassan indultam el az asztalához, hogy még a csigafutamban is az utolsó helyet pályázhatnám meg. Jaj, hogy is hívják? Muszáj eszembe jutnia, még mielőtt odaérek. Késő. - Szia...nahát, kicsi a világ. - Egy rohadtul bizonytalan mosolyt sikerült kierőszakolnom magamból. Ez is ritkán fordul elő. Mármint a külvilág számára maga vagyok a megtestesült magabiztosság. Azonban valamiért, ha előkerül a múltam, folyton a felszínre tör a határozatlan énem. - Hogy vagy Na...Neal? - Nyilván akkor ugrott be, hogy hívák, mikor már elkezdtem kimondani egy teljesen más nevet. Bravó. Remélem, nem tart bunkónak. Bírtam őt az egyetemen, pláne mivel segített. Meg eleve jófej volt. Velem biztosan, a többiek nevében nem tudok nyilatkozni. Állatira kapar a torkom, és nem tudok rájönni, hogy az imént ledöntött whisky-e az oka, vagy inkább a feszélyezettség van rám ilyen hatással.
Miután Leena némileg lerázhatóvá vált, rögtön célba vettem egy általam még nem ismert bárt. Nem tudom, hogy mi a bajom a hagyományossal, miért nem a Grillt választottam... talán mert az életem minden területén szükségem van az újra. Egyelőre nagyon úgy fest, hogy sikertelenül indulok neki az új életnek, hiszen Adélaide még mindig itt él a fejemben... annyira sokat jelent nekem. Amit kiváltott belőlem, az valami hihetetlen volt. S azt sem tudom, hogy megérdemelte-e egyáltalán azt az időt, amelyet rá áldoztam. - Csak egy narancslevet kérek! - szólaltam meg, mikor leültem, és intettem a pincérnek. Hát igen, nem vagyok egy nagy alkoholista, és ami azt illeti, el is kerülöm azokat, akik ilyesmit csinálnak. Megvetem őket, na. Körülnéztem, és örömmel töltött el, hogy egyetlen ismerőst sem fújt ide a szél. Most nincs szükségem arra, hogy valaki egyfolytában azt mondogassa, mennyire régen látott, és mennyire más volt az élete nélkülem. Ez eleve hazugság lenne, vagy sem? Az emberek túlzásba viszik az efféle szöveget, és azt mondják, amit szerintük a másik fél hallani akar. De nagy tévedés azt gondolni, hogy én bármit is akarok hallani. Tekintetemet az ajtó felé fordítottam, és már majdnem el is fordítottam, mikor pár perc bambaság után leesett, hogy ki is lépett be rajta. Jaj, na ez valami új szokásnak tűnik. Felsóhajtottam, és el is fordítottam a fejemet, miközben kissé elmosolyodtam. A nyakam szinte roppant a hirtelen jövő gondolatktól, és belekortyoltam az időközben megkapott italomba. Carly. A vezetéknevében már nem voltam biztos. De azt nem felejtem el, hogy mit tettem meg csupán azért, mert szívességet kért... mikor megtudta, hogy mágiával rendelkezem. Ez még az egyetem évei alatt volt, mielőtt idesodolrt az élet. Ismét felé fordítottam a fejem, mior már biztos voltam abban, hogy észrevett, és intettem neki, hogy ha gondolja, jöjjön ide. NEm éreztem ellenszenvet, sőt. Az egyetem évei alatt sok ellenségre szert tettem, de ő nem tartozott közéjük.
Hogy miért egyeztem bele, hogy beszéljek egy vadásszal és feltárjak neki mindent, amit tudok? A válasz egyszerű. Kellenek a szövetségesek. Ez a férfi pedig még a hasznomra lehet. Amennyit sikerült kiderítenem róla, a fickó nem kezdő, kellően kegyetlen és eddig sikeresnek mondható. Tudom, hogy Lillian számos vadásszal végzett már könnyűszerrel, így ha ráküldöm, az sem garantált, hogy ő túléli, legyen bármilyen jó. Persze nem célom őt halálba küldeni, de betudnám járulékos veszteségnek, ha úgy alakul. Hogy ez a gondolatmenet túlságosan is Lillianra vall, akit éppen ezért gyűlölök? Nem hinném. Nem öncélú és lelketlen ez a döntés. Szórakozásból én, a féltestvéremmel ellentétben sosem ölnék. Egyszerűen csak arról van, hogy egy háborút sem lehet megnyerni veszteségek nélkül. Ez pedig háború a javából, még akkor is, ha Lillian ezzel nincs tisztában egyelőre. És a saját érdekemben ennek egyelőre így is kell maradnia. Tapasztaltabb és erősebb boszorkány, mint én. Egyelőre nem tudnék magamban győzni vele szemben. Egyelőre. De addig is rendelkezésemre állhatnak egyéb eszközök. Talán ez a vadász is ezek közé tartozhat, ha ügyesen keverem a kártyákat. Egy zsúfolt bár eldugottabb asztalánál vár rám. Okos. Nincs is jobb taktika, mint a fontos megbeszéléseket felkapott helyeken bonyolítani. Nem ébreszt gyanút, ugyanakkor kellően figyelmen kívül hagynak mégis. Egyből felismerem a rám várakozó férfit. Határozott léptekkel, arcomon mosollyal indulok meg felé. Ahogy fölkel és kezet csókol üdvözlésül, majd az indító mondataiból egyből lejön nekem, hogy egy igazi nőcsábásszal van dolgom, aki nagyon is tudatában van annak, hogyan tegyen jó benyomást egy nőre. Nem mondom, tényleg nem néz ki rosszul, talán egy körre még én is bevállalnám. De most nem ezért vagyok ott. Csinosan öltöztem fel, de ez most nem feltétlenül a csábítást szolgálja. Csak akkor, ha feltétlenül szükség van erre a célom elérése érdekében. Mosollyal nyugtázom szavait, majd az általa nekem rendelt ital után nyúlok és belekortyolok. - Elismerésem, Mr. Roux. Nem tudom, hogy tájékozódott-e rólam korábban vagy a megérzései ilyen jók, de elégedett vagyok a választásával.- Az áfonyás vodka az egyik kedvencem. Szeretem az édes italokat, de ha pezsgőt vagy martinit rendelt volna, biztosan hozzá sem nyúlok. Két olyan ital, amivel majdhogynem vallatni lehetne, annyira gyűlölöm őket és még illemből is csak nehezen kortyolgatom el. Bókjait megint csak egy mosollyal és egy biccentéssel honorálom. Tisztában vagyok az adottságaimmal és hozzá vagyok szokva a bókokhoz is. Persze legyezgeti a hiúságom, de ennél azért több kellene ahhoz, hogy hanyatt essek. Már ha ez volna a célja. Amit kétlek. Valószínűleg csak udvariasság és megszokás, ami mondatja ezeket vele. Nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanom neki, úgy vélem. Abból, hogy egyből a tárgyra tér is erre következtetek. Egyébként ez határozottan szimpatikus. Ha nem muszáj, nem szeretem a mellébeszélést. Kortyolok még egyet az italomból, mielőtt visszatenném az asztalra és belekezdenék a mondandómba. - Őszinte leszek magához, Mr. Roux. Hogy pontosan mi is lehet ez a varázslat, azt nem tudom. Ennyire mélyen nincs rálátásom, de biztosíthatom róla, hogy amihez emberéletek, pláne gyerekek szükségesek, az nem épp a közjót szolgálja. Egyértelmű egy öncélú és sötét varázslat indokol ilyesmit. A másik kérdésére már egyszerűbb a válasz. A gyermeki lélek tiszta és ártatlan. Nagyobb erő van benne éppen ezért, amit áttranszformálva a varázslat is erősebb és pusztítóbb lesz. Gyermekeket ölni csak a legnagyobb pusztító erővel bíró varázslatokhoz, bájitalokhoz lehet szükség. Olyanokhoz, amire csak a legtapasztaltabb és legelvetemültebb boszorkányok képesek - végig tartom vele a szemkontaktust, amíg beszélek, majd mikor idáig elérek, a könyökömet az asztalra támasztom az alkarjaimmal együtt és kissé előredőlök felé.- És én azt is pontosan tudom, ki ez a boszorkány, aki efféle kegyetlenségre vetemedne.- Itt értem el ahhoz a ponthoz, amiért valóban itt vagyok. Hogy biztos vagyok-e benne tényleg, hogy ő az? Valójában nem száz százalékban, de nagyon valószínűsítem. És ez épp elég, ha jól tálalom a dolgot.
Ashley Hatfield. A boszorkány aki belegyezett, hogy beszél. Elmondja miért rettegnek a boszorkányok, miért nem szól senki semmit, miközben már a nyolcadik gyermek vesztette életét. Az egyetlen amelyikben van elég gerinc kiállni egy olyan ügyben, amivel ártatlan gyermekeket menekülnek meg valami undorító, mocskos féregtől. Ezt pedig becsülöm. Épp ezért ajánlottam fel ezt a helyet a nőnek. Éppen ezért mondtam neki, hogy itt találkozzunk. A legtöbb ember valami kihalt helyet választ, ha titkos megbeszélést tart. Az egyik legnagyobb baromság. Nem. Keress egy cseszett tömeget. Hangos zenét. Vonagló testeket, drogtól elszállt agyakat. Olyan helyet ahol ha még valaki meg is hallana, másnapra biztosan elfelejti még a saját nevét is. Itt aztán lehet a falnak is füle, senkit nem érdekel egy újabb párocska akik idejönnek mert képtelenek elviselni egymást józanul egy péntek este a kanapén szeretkezve vagy a tv előtt ülve. Kit érdekel. Nem képesek megállni egymást anélkül, hogy ne vesztenék el józanságuk. Kell az a plusz, az a rohadt kis tabletta, a fű vagy a pia, hogy képesek legyenek undor nélkül megélni együtt magányukat. Én meg itt figyelem őket még nem nem látom végre a szőke tincseket. Gyorsan emelkedem és csókolok kezet a nőnek. Mit mondjak, úriember vagyok. Kihúzom a nőnek a széket. - Bátorkodtam rendelni Ms. Hatfield. - egy távolabbi asztalnál foglaltam helyet. Itt már nem kell ordibálni, hogy halljuk egymás hangját de a körülöttünk levő asztaloknál titkosan egymás száját megbaszó párok épp elég elfoglaltak ahhoz, hogy tegyenek rá mi megy körülöttük. Tekintetem a nőébe vésem miközben átnyújtom neki az áfonyás italt. Általában eltalálom ki mit iszik. Szerintem a legtöbben martinint rendeltek volna. Én vodkát. Neki. Magamnak sört. - Értékelem a bátorságát Ms. Hatfield. - mondom ki nyíltan. - A ruháját is. - teszem hozzá pofátlanul miközben sörömbe kortyolok. A nő lábai igen csak csodálatosak és nem vagyok rest megbámulni a hosszú combokat. Attól mert zsaru vagyok és attól mert épp nyomozást folytatok, még nem fogok úgy tenni, mintha nem érdekelne egy jó női segg vagy azok a pokoli hosszú combok. Újra a nő lábaira pillantok majd vissza a bájos arcra amiről azt gondolom egy tökéletes álca egy tökéletes póker játékosnak. S amennyire tudom, a nő remekül tudja forgatni a lapjait. - Térjünk rögtön a tárgyra. Arra már rájöttem, hogy varázslathoz kellenek áldozatok. Mi ez a varázslat s miért épp ezek a gyerekek?
Mit keresek én itt egyáltalán? Valószínűleg nem néz másnak, csak egy fiatalnak tűnő suhancnak, aki úgy néz ki, mint aki éppen cukrot árul egy kislánynak. Vagyis próbál árulni. De eleve az, hogy az arca... a neve... simán gondolhat mellesleg hallgatózó szemétnek is. De ha tényleg ő az... akkor vajon... mit fogok csinálni? Felsóhajtottam. Túl sok gondolat van a fejemben cukrosbácsikról és naív kislányokról. Habár ő egyáltalán nem tűnik naív kislánynak. Mégis, jobb nem kihúzni a gyufát.. azt hiszem, hogy ismerem, de mégsem láttam már jó pár éve. Ergo húzzam be fülem és farkam inkább, meg ne próbáljak olyan gesztust mutatni felé, amelyet félreértene. Jobban járok, ha visszafogom magam, és nem kezdek el rögtön áradozni, hogy amúgy én találtam meg őt csecsemőkorában, és egy ideig én neveltem. Minek? Úgysem emlékszik rám. Ez csak az én szívem számára óriási teher. Főleg ha nem is ő az... de egyáltalán miért lovagoltam én bele magamat ennyire ebbe a témába? Meglepődtem. Igen, ez a legjobb kifejeztés arra, amit éreztem. Megismert? De hogyan? Emlékezne rám? Már majdnem leültem mellé, mikor felpattant, és úgy ugrott a nyakamba, mintha az élete is múlhatna ezen. Pár másodpercig leblokkoltam, de karjaim lassan a dereka köré fonódtak, s lehunyt szemmel öleltem őt magamhoz. Nem hiuszem el, hogy itt van. Emlékszik rám. Erre álmomban sem számítottam volna. Ez mindennél többet jelent. Főleg most. Mit várok el tőle? Utoljára akkor látott, mikor betöltötte a... mennyit is? Négyet... talán. Igen. De nem emlékezhet rám. Vagy mégis? Jó ég, olyan vagyok mint egy... ki sem mondom inkább. - Én csak... csak szép lassan. - köszörültem meg a torkomat, és leültem, miután elengedett. - Erre nem készültem fel. Azt hittem, nem fogsz emlékezni rám. - vallottam be keserű mosollyal. - Amikor megláttalak... megörültem. Csak beszélgetni akarok veled. És feltenni egy kérdést. Mi történt a családoddal? - kérdeztem, és felvontam a szemöldökömet. Tudni akartam. Megigéztem őket. Nem adhatták örökbe utána.. nem. Lehetetlen kicselezni azt az igézést. Főképp nem lehet ennyire kicseszni velem. Nem-nem.
A nyomok eddig a városig vezettek és nem tovább. Nem tudom, hogy merre kéne indulnom, talán minden egyes házba be kéne kopogni, hogy elnézést, de nem látta ezt a férfit? Akiről még egy képem sincs, csak egy nevem, de azzal nem sokra megyek. Próbáltam kideríteni, hogy pontosan hol lakik, de a google most kivételesen nem a barátom, mert semmit sem segített. Grace két hét utazgatás után ment haza, most teljesen egyedül vagyok a városban, az ismerősök mindig ígérgetik, hogy utánam jönnek és velem töltenek egy-két napot, de sajnos ebből sohasem lesz semmi sem. Kellenek új ismerősök, új barátok, mert ha ez így megy tovább akkor be fogok golyózni, épp ezért döntöttem úgy, hogy a mai este folyamán kimozdulok és meglátogatok egy bárt. Egyszerű pántos fehér felsőt vettem fel fekete farmernadrággal és hasonló színű tornacipővel, a hajam pedig csak kiengedve hagytam, nem volt kedvem vele hosszasan szórakozni. A motelhoz legközelebbi bárba vettem az irányt, ha valaki elkezdene zaklatni akkor hamar le tudok lépni és nem kell kilométereket gyalogolnom, hogy lerázhassam a zaklatókat. A pultnál kértem magamnak egy üveg sört, majd az asztaloknál le is teszem magam és egy darabig csak nézegetem az embereket, vannak érdekes alakok és vannak még érdekesebbek. Nem feltétlenül a rossz értelemben. Az idő csak telik, az italom pedig fogy, mikor a második üveget kezdem meg, akkor felhívom Grace-t. Megfogadtam, hogy nem fogom, de nem tudom megállni, valaki ismerőssel muszáj beszélnem, különben hamarosan becsavarodok. A beszélgetés rövid és megígéri, hogy majd meglátogat. Aha persze… Kissé mérgesen csúsztatom vissza a telefont a zsebembe, mikor valaki odajön az asztalomhoz és megszólít. Nem néznék fel hanem kapásból elküldeném, de a nevemen szólít és a hangja is ismerős tehát felnézek és nem mozdulok egy kis ideig, csak bámulom őt, mintha valami látomás lenne. Nem lehet itt, mégis hogy…? Próbálok megszólalni, de nem jön ki hang a számon, ezért úgy nézhetek ki, mint egy némán tátogó hal, de végül sikerül észhez térnem. - Te… te jó ég, végre megtaláltalak! - Pattanok fel a székemből és vetem a nyakába magam, karjaimmal szorosan magamhoz ölelem és egy ideig nem is eresztem. Ugyan úgy néz ki, mint az emlékeimben, ugyan olyan érzés ölelni, annyira jó és megnyugtató… biztonságos érzés, igazán kellemes. Végül elengedem és hagyom lélegzethez jutni. - Hogy kerülsz ide? Pont ide? És honnan ismertél fel? Miért hagytál el? - jönnek a kérdések és még mindig alig hiszem el, hogy tényleg itt van. - Üljünk le. - mondom és vissza ülök a helyemre és várom a magyarázatokat.
Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. Az idő mindenre gyógyír. Hah, ezt mondja mindenki, aki kicsit is próbál együttérezni egy másik idiótával. Az már nem kérdés, hogy nem hiszek ebben. Ostobaság. Az idő nem old meg semmit. Eltelik húsz év, száz év, ötszáz év... kevésbé fog fájni? Talán igen... mert nem érezted valójában azt, amit fájdalomnak, boldogságnak, örömnek hittél. Csupán mindezek illúzióját. Elveszítettem a lányomat... miután Erin átváltozott, kétség sem fért ahhoz, hogy Gretel nem maradhat majd velünk... hiszen életem szerelmének első áldozata én magam voltam... nem tudtam kiheverni soha, hogy nem láthattam felnőni azt a gyönyörű kislányt. Mintha megöltek volna odabenn... és mikor már teljesen meghaltam, jött az a csecsemő... istenem, olyan szép volt legalább, mint az én újszülött gyermekem... nem tudtam vele betelni... ott kellett volna hagynom, de nem tettem... magamhoz vettem, s elneveztem. Majd felismertem a valóságot. Nem maradhat velem. Át kellett őt adnom valakinek, aki szereti majd őt. És itt van Connie is... ezt az ügyet ugyan hogyan oldhatnám meg? Ha öt év múlva visszatérek az életébe, talán kevésbé fog utálni engem vagy mi? Tehát mondja bárki... nem igaz. Az idő nem old meg minden szívügyet. Beléptem a helyiségbe, de nem sétáltam rögtön a pulthoz, helyette leültem az egyik asztalnál, és türelmesen vártam, hogy észrevegyenek. Megvoltak a magam indítékai, miért is jöttem ide... már egy ideje folyamatosan kutattam valaki után. Valaki után, akit egykoron lányom helyett lányomként szerethettem. És tudtam, hogy jelenleg ebben a helyiségben tartózkodik. Emlékszem még a szemére, a szépségére... azt hiszem, hogy fel fogom ismerni, ha meglátom. Éppen egyidőben ezzel, - hála a hallásomnak - egy fiatal lány készült letenni a telefont, a vonal túloldalán pedig úgy búcsúztak tőle, hogy majd látjuk egymást... majd odatett a végére egy nevet... Amelia-nak hívta a lányt, akin hirtelen megakadt a pillantásom. A szívem valamiért a torkomban kezdett dobogni. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet, és nagyot kellett nyelnem. Magam sem vettem észre, mikor álltam fel, és sétáltam át ahhoz az asztalhoz. - Te vagy... Amelia? - kérdeztem halvány mosollyal, de gyomromig remegtem valami furcsa érzéstől. Ezt tényleg megkérdeztem? Tényleg idejöttem? Nem emlékszem arra, mikor álltam fel..
Semmit nem veszített a stílusából és modorából. Bár meglehetősen utáltam a fejét, de meg kell mondjam őszintén, sosem tudtam csalódni abban, ahogyan egy-két helyen megjelent, és ahogyan hangsúlyt tett arra, hogy igen, ő itt van. A beszédével még inkább felkeltette mások figyelmét, az enyémet legalábbis biztosan, és félrebillentett fejjel lestem rá. - Akkor igyál... ha már annyira szabad vagy. De egy izgalmasabb várost is találhattál volna eme célra - vetettem oda foghegyről. - Bár nem tudom, miért vagy még szabad. Azok után, ami történt, nem itt lenne a helyed... - nyöszörögtem már inkább csak az orrom alatt. Lehet, nem ártana nekem is inkább alkoholt rendelnem, mert ez őrületes. Szívem szerint itthagynám, de csak azután, hogy ráborítom az asztalt. Vagy az italomat. Amiben most sincs alkohol. De mire ismét szóra nyílt volna a szám, elindult a billiárd asztal felé, én pedig egyelőre csak a tekintetemmel követtem. Az, hogy nem akarok vitát, egy sima hazugság. Nagyon is akarok. Be tudnám verni a képét. Leena célt ért azzal, amit akart. A mágiámat olyasmire használtam, amire nem akartam. Fekete mágia volt. És én... nyitott voltam rá. Azért öltem meg azt a bizonyos illetőt. - Kösz - motyogtam, mikor odajött, és a kezembe nyomta az egyik dákót. Ezt még józanul sem akarom elhinni. Mit akar ezzel elérni? Adjuk meg a módját, mi? Minek? Fel tudnám húzni erre a hülye rúdra egy mozdulattal, ha akarnám, mégpedig azzal az erővel, amivel öltem. De inkább... más taktikát választok. - Két sört - szóltam oda a csaposnak, majd egy sóhaj kíséretében megálltam az asztal mellett, tekintetemmel végigfuttatva az egyelőre szanaszét szóródott golyókat. De aztán rendezgetni kezdett. A fejemmel intettem, hogy az övé a kezdő lökés. - Még mindig nem akarsz itt, ha nem az én becses társaságomat élvezni? Nem hiszem, hogy rám számítottál itt. Ezúttal milyen ostobaságot forgatsz a fejedben? - kérdeztem egyszerűen, megtámaszkodva a dákó hegyén, miközben a rendelt söröket letették mellénk.
Az a feltételezés, miszerint én rosszban sántikálok, ha egy kicsit is jobb „ember ” lennék, aljas rágalomnak számítana. Ám, mivel bizonyos értelemben még csak ember sem vagyok, így a jóság feltételezése részemről, egyenlővé tehető a nulla értékével amennyiben kellőképpen sportszerűek akarunk lenni. Tekintetem a mellém telepedett varlockra szegeztem, s szemöldököm felszaladt néhány pillanatra. Tehettem volna megjegyzéseket, miszerint nem én voltam az, aki megölte azt a figurát, s nem én voltam az, ki a varázslatot kimondta. Kértem egy aprónak aligha nevezhető szívességet, s részemről itt már le is záródott az adott téma. Mivel természetesen a jó modor úgy kívánja, hogy valami választ is adjak neki pillantásomon kívül, így ismételten felé szegeztem tekintetem. -Szabad ember lévén, bárhol jogomban áll meginni egy sört…- vetettem oda mintegy válaszképpen, majd belekortyoltam sörömbe, felkeltem helyemről, s elindultam az egyik biliárdasztal felé. Hogy illetlenség volt e, avagy sem, akkor és ott, abban a pillanatban nem érdekelt, s persze nem a jó modoromról voltam híres. Igaz, mikor utoljára találkoztam ezzel a fickóval, azóta sok minden megváltozott. Ide érthető az is, hogy akkor még csak farkas voltam… most pedig… most valami sokkal jobb vagyok. Valami, ami erősebb, hatalmasabb, s veszélyesebb… s mindezt persze a kicsit „kattant” húgomnak köszönhettem. Sörömet letettem egy szabad asztalhoz, majd felkaptam két dákót, s odasétáltam a „barátomhoz”, s kezébe nyomtam a botot. -Ha már ilyen szépen összejöttünk, legalább adjuk meg a módját. Tisztában voltam vele, hogy ki nem állhat, s hogyha én nem vagyok, talán az az ember még mindig élne, de most miért én érezzem sz@rul magam, mikor nem én hajtottam végre… de mentegetőzésnek nincs itt a helye, meg aztán nem is az én szokásom. Ha csak nem vágta hozzám a dákót, akkor társaságában indultam vissza az asztalhoz, ám ha kicsit kérette magát, hát otthagytam, s elhelyeztem a golyókat az asztalon, s nekiveselkedtem a kezdő lökésnek. Egyszer gondolok arra, hogy kell egy kis „nyugalom” távol a hugitól, míg ő is a saját ügyei után libben, s akkor is valaki olyanba botlok bele, kivel nem éppen a legjobb viszonyt ápolom.
Nem sokáig kerültem el a figyelmét, de ettől tartottam is. Ne feledjük, hogy ha két ember között ellenséges kapcsolat alakul ki, akkor... nagy eséllyel már öt mérföldes körzetben olyan szinten érezni fogják egymást, hogy szétrobbannak a felgyülemlett feszültségtől. Nem iszom alkoholt, szerencsére. MOst minden bizonnyal az ment volna félre a torkomon, nem pedig egy kis narancslé. Talán jobb lett volna, ha nem ezt kérem. Még a végén egyszerűen azt hiszi, hogy szégyene vagyok a férfiaknak, amiért nem sőrrel melegítek, csak hogy aztán leöblítsem egy kis töménnyel. Ostobaság keverni ezeket egyébként. De időm sincsen ilyesmire, úgyhogy lapozzunk. Felsóhajtottam, ismét belekortyoltam az italomba, ezúttal már némileg reszelős torokkal, hiszen az előbbi félrenyelés miatt még némileg érzékenyebb volt a torkom. De próbáltam összeszedni minden gondolatot, amely a fejemben megindult... a számat vette célba minden gondolat, s azt kívánták, szinte ordították, hogy mondjam ki őket. - Mi a fészkes francot csinálsz te Mystic Fallsban? - bukott ki végül belőlem eléggé hangosan, és tekintetem megtelt izzó dühvel. Megöltem miatta valakit! Még jó, hogy pikkelek rá. Szívem szerint átszúrnám egy vasvillával, de mint tudjuk, semmire sem mennék efféle trükkel vele szemben. Azon kívül, hogy kicsit levezetném nyugtalan idegeimet. Kezdtem megérteni azokat, akik isznak. Hát feszültséget mindenképpen old. Felegyenesedtem, megfogtam a poharamat, és átültem a mellette lévő szabad helyre. Amennyi adrenalin momentán van bennem, még simán le is löktem volna azt, aki esetlegesen itt is ülhetett volna. - Ismét a mocskos ügyek... Lou? - ejtettem ki gúnyosan a nevét.
Néha annyi minden kavarog az emberek fejében, hogy talán egy pillanatra is, de érdemes messzebb kerülni mindentől, és mindenkitől, aki talán egy egészen kicsit is fontos az ember életében. Elgondolkodtam, vajon miért is jöttem ide, és hagytam magára a húgom. Vajon miért nem maradtam ott vele, és vártam, mint valami házi öleb… meg a francokat!! A jó bulikban első szóra benne voltam/vagyok, de azt nem kérheti/ parancsolhatja senki sem, hogy mint egy frissen megszelídített kiskutya, várjam parancsát. Leparkoltam motorom a bár előtt, kicsit elidőztem még ott üldögélve rajta, miközben sisakom a kormányra helyeztem. Körbehordoztam tekintetem, egy olyan városban, hol talán eddigi életem során még nem is jártam… vagy ha mégis, akkor annyira zajos sikert nem aratott bennem, hogy maradásra, és emlékek ébresztésére képes legyen. Miután leszálltam, az ajtóhoz lépkedtem, s mivel hatásosabb belépővel az élet nem kecsegtetett, így egyszerűen csak besétáltam. Az élet nem merevedett meg odabent, mint ahogy azt az ember a filmvásznon látja, mikor egy ismeretlen tévelyedik be az utcákról. Nem. Ugyan olyan nyüzsgés fogadott, mint ami talán akkor is zajlott odabent, mielőtt megérkeztem volna. Nem hordoztam körbe tekintetem, pusztán laza egyszerűséggel a pult felé vettem az irányt. Sosem voltam az a kimondottan jófiú fajta, így meg sem fordult a fejemben, hogy sör helyett bármi mást is ihattam volna, még akkor sem, hogyha még vár rám egy Kristahoz vezető viszonylag hosszabb út „hazafelé”. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Egy újabb testvér… ráadásképpen pont ugyan olyan, mint a húgocskám… nos, így legalább mondható az is, hogy a családban marad. Magamban elmosolyodtam, majd mikor odaértem a pulthoz, már épp letettem volna magam egy megüresedett helyre, mikor tekintetem megakadt egy ismerősnek tűnő arcon. Arcvonásaim megmerevedtek arra a röpke időre. A pillanat szinte beleégett az elmémbe. Ha akartam volna, sem felejthettem volna el… pedig mennyire kellemesebb lenne úgy ébredni, hogy az az arc, nem izzik előttem éjszakánként… Elhatárolódott gondolataimból, a pultos hangja térített vissza. -Adj egy sört!- vetettem oda szinte félvállról, hiszen most, pár formás keblen kívül akad fontosabb dolog is, mi elterelheti a figyelmem… Davis…
Miután Leena némileg lerázhatóvá vált, rögtön célba vettem egy általam még nem ismert bárt. Nem tudom, hogy mi a bajom a hagyományossal, miért nem a Grillt választottam... talán mert az életem minden területén szükségem van az újra. Egyelőre nagyon úgy fest, hogy sikertelenül indulok neki az új életnek, hiszen Adélaide még mindig itt él a fejemben... annyira sokat jelentett nekem. Amit kiváltott belőlem, az valami hihetetlen volt. S azt sem tudom, hogy megérdemelte-e egyáltalán azt az időt, amelyet rá áldoztam. - Csak egy narancslevet kérek! - szólaltam meg, mikor leültem, és intettem a pincérnek. Hát igen, nem vagyok egy nagy alkoholista, és ami azt illeti, el is kerülöm azokat, akik ilyesmit csinálnak. Megvetem őket, na. Körülnéztem, és örömmel töltött el, hogy egyetlen ismerőst sem fújt ide a szél. Most nincs szükségem arra, hogy valaki egyfolytában azt mondogassa, mennyire régen látott, és mennyire más volt az élete nélkülem. Ez eleve hazugság lenne, vagy sem? Az emberek túlzásba viszik az efféle szöveget, és azt mondják, amit szerintük a másik fél hallani akar. De nagy tévedés azt gondolni, hogy én bármit is akarok hallani. Tekintetemet az ajtó felé fordítottam, és már majdnem el is fordítottam, mikor pár perc bambaság után leesett, hogy ki is lépett be rajta. Jaj, ne már! Felsóhajtottam, és el is fordítottam a fejemet, miközben megforgattam a szemem. A nyakam szinte roppant a hirtelen jövő idegtől, és belekortyoltam az időközben megkapott italomba. Lou. A vezetéknevét már nem tudom, nem emlékszem. A keresztnevére is alig. De azt nem felejtem el, hogy mit tettem meg csupán azért, mert szívességet kért... egy élet? Örökké a lelkemen fog száradni. Azóta nem láttam. Gyűlölöm őt érte, s gyűlölöm saját magamat, amiért belementem. Már csak azért kell imádkoznom, hogy ne vegyen észre. Az a közös ügylet csúnyán záródott le, férfiakhoz nem illő módon buktam ki rá, és adtam tudtára, mennyire gyűlölöm, persze sok más apró részlet között. Már nem tudnám felidézni, hiszen minden szót a harag és düh szülte bennem.
A fiatal barna kislány mintha nem is nagyon tudná eldönteni, hogy maga alatt van, ezért búskomorságba süllyed, vagy féktelen tombolással szórakozza ki magát. Talán mindkettő, váltakozva. Megteheti. Ha van hozzá pénze, a lehetőségek közel korlátlanok, ráadásul neki áll a zászló, az ilyen kishercegnők előtt minden kapu nyitva, kérnie sem kell. Ennek ellenére mégis oly bánatot látok a tekintetében, amelyhez emberismerősnek sem kell lennem, csak a kétszáz év, amely mögöttem áll. Lehet, hogy csak belelátom, amiért beismerte, igaz, rám is átragaszkotta a cimkét. Nyers szavaimra különös módon nem ül további sértődöttség a csinos pofira, az őszinteség számára is megváltás lehet. Nem vár hamis bókokat, tőlem nem is kapna, ez így szép. Csakis valami érzelmi ügy lehet, inni akkor megy az ember, ha felejtene. Nekem ez logikusan nem lehetésges, olyan jól bírom az italt, hogy a fél raktárt be kéne nyomnom, hogy kicsit üssön. Így pusztán az íz kedvéért, a lány ellenben a harmadik tequilánál tarthat, nem akarom hányás közben fogni a fejét, nem vagyok bébiszitter. A külsőm alapján olyan korai harmincasnak tűnök, ő a huszas évei közepén talán, de egy rosszindulatú biztonságig valóban elkérhette az igozolványát, mert a nők annyira kortalanok, hogy egy sminkbaleset után akár tíz évet is letagadhatna. A nevét még nem sikerült kinyögnie, igaz, senki sem kérdezte. - Álszentekkel vagy körülvéve? Ne aggódj, szidlak tovább, ha csak erre vágysz. – Az istenit, nagyon kéne már az a cigi, mert hűvös nyugodtságom kezd a semmivé oszlani. Cinikus mosolyom zárásaként felhajtom az utolsó pohárka tartalmát, hogy megkapva a zöld utat elindulhassunk kifelé. Ahogy csak ökör iszik magában, még kajálni is jobban esik, ha nem csak nézek ki a fejemből, hanem ott ücsörög mellettem egy másik hozzám hasonlóan szánnivaló balek. - Tökéletes, akkor már hozom is a belezőkést, a másik szerszám meg mindig kéznél van... – Nevetek fel cinkosan, és megvonom a vállamat. Túl direkt ez így, logikus, hogy élve ússza meg ezt a mai kalandot, nem létezik annyira őrült egyén, aki ezt így komolyan belemondaná a másik képébe. Leszámítva azt a néhány vámpírt, akik a következő pillanatban már igézik is. A csajszi meglehetősen áldozat típus, ám ezúttal nem az enyém. Kiérünk, felhúzom a dzseki zippzárját, mintha félnivalóm lenne a hidegtől. Pedig aztán éltem már Szibériában is, hosszú évekig. Csak adok a látszatra. – Rosszfiúk? Most kéjgyilkos legyek, vagy szadista sármőr? Eldönthetnéd. – Mögém ül, kicsit bőgetem a járgányt, hogy ne hideg motorral induljunk el, kell ide a belső hőfok. Azon tűnődöm, hogy a kifőzdéhez melyik úton vághatok át gyorsabban. Ilyekor már alig van forgalom, megkerülöm a parkot, és már ott is vagyunk, tízig bőven nyitva van, most hét körül lehet. Hátrapillantok a replikánál. – Oké. De még egy ilyen, és leharapom a nyelvedet. – Lépek rá a gázra, és kilövünk. A lány láthatja, hogy alapos rutinnal rendelkezem, úgy cikázunk a mellékutcákon, hogy a fékhez sem ér az ujjam, mégis bizonságban érezheti magát a komoly sebesség ellenére is. Utunk talán három perc lehet, ott neonreklám jelzi, hogy még van kiszolgálás. Húsillat lengi be szinte az egész utcát. Kedvemre való. Ha leszállt, ismét kitámasztom a gépet, majd pár pillatnyi késlekedést követően utolérem. Olyannyira sikerült elgondolkoznom, hogy egy pillanatásra sem méltatom a hátsóját, holott lenne alkalmam a mustrára.
Kezdőlap
|| 
redit
