Úgy érzem, hogy a férfiak számára szinte tök felesleges lenne szótárat gyártani. Körülbelül öt szó az, amit állandóan használnak, és az "Aha" az egyik. De ez csak mellékes észrevétel. Úgy tűnik, ilyen helyzetekben rámtör a kukacoskodhatnék, és minden apró hibát kiszúrok. Kivéve a sajátjaimat. Azokat már olyan jól ismerem, hogy felesleges róluk beszélnem. Vagy firtatnom őket. Ha pedig erre adnám a fejem, nos... nem egy vadidegen társaságában tenném meg. Márpedig ő az. Nem ismerem. És momentán nem is passzol bele az életembe egy újabb rosszfiú. Vagy bárki, akiben megvan a hajlam arra, hogy az legyen... túl sok sebet tépne fel. Még így sem gyógyultak be teljesen. Pár másodperc erejéig visszafogtam a nyelvem, és nem szólaltam meg, mikor mindennemű tekintet nélkül helyeselt a szavaimra. Esetlen és béna. Mondjuk semmi probléma azzal, hogy valaki végre beismeri saját gyengeségét és el is mondja. Mondjuk nemcsak magára célzott. Jogos. Nem kell a pátyolgatás, az embernek néha szüksége van az élet pofonjaira ahhoz, hogy megtanuljon boldogulni... hogy megtanuljon helyesen élni. És ettől ugyan még távol állok, de egy-egy pofon még néha így is a legjobbkor tud becsúszni. Néha csak képteletesen, néha szó szerint. - Még szerencse, hogy vannak realista emberek is ebben a városban - bukott ki aztán belőlem. Én nem vallom magam sem optimistának, sem realistának, de még pesszimistának sem... mindezek zavarodott keveréke vagyok, nagyjából a kedélyemtől függ, hogy éppen hová tartozom, és persze attól, hogy kiről van szó. Felállt, és miközben pénzt dobott a pultra, beszélt. Úgy tűnik, azzal nincs probléma, hogy fogja az adást, és némileg belemenjen a néha gyerekes játékaimba, főleg ha van bennem ööö... két kis pohárkával. Ez még gyerekmennyiség. De ahhoz pont elég, hogy túl őszinte legyek, emellett viszont kacér, néha játékos. - Majd becsukom a szemem, meglepődöm, és úgy teszek, mintha nem tudnám - vontam meg a vállam. Aligha nézném ki belőle, hogy molesztálásra lenne szüksége bárkinél. Ha nem talál mind a tíz ujjára nőt, akkor egyre sem. Persze megint más kérdés, hogy ki mit tekint életcélnak: minél több nőt felmutatni vagy... hm, nem tudom, mi hasonló járhat egy férfi agyában, szóval csak ez az egy lehetőség jut eszembe. Elindultam, bár eszem ágában sincs sietni. Maximum itt hagy, elhúz mellettem, megelőz és viszlát. Ebbe még nem halnék bele, nagy eséllyel nevetnék a szituáción. Az emlékek egy idő után amúgy is megszépülnek mindenről és mindenkiről. Na ja! - Hát persze, hogy te is olyan motoros fickó vagy - forgattam meg a szemem. - Már meg sem lepődöm. Ez a rosszfiúk védjegye, vagy mi a szösz - vontam meg a vállam. Egyetlen szerencséje, hogy már megedződtem motoros téren, és Gabrielnél életveszélyesebb nagyjából lehetetlenség lenni, szóval nem okoz problémát odacsusszanni mögé. Mindennemű félelem nélkül ültem, és habár tény, hogy van már tapasztalatom, még mindig itt van a fejemben az a tiltakozás, amit először lerendeztem, mikor fel kellett ülnöm egy ilyen szörnyetegre. - Te meg leszel szíves nem az életemért aggódni. Valószínűleg jobb dolgod is akad az ilyesminél - feleltem kissé gyerekesen, de annál szemtelenebbül, miközben ujjaim szétterültek a derekán. Le se tudnám tagadni, hogy egy szemtelen nőszemély vagyok.
Erőteljes állkapcsaim alatt csak úgy omlik a rágó, egészeges fogammal mintha holmi vadhúst marcangolnék, közben lecsúszik még egy-egy pohárkával. Különös az a mód, ahogyan egymás mellé sodródtunk, két elveszett lélek a sötétben, mégis, nem sok kedvem van ahhoz, hogy siratófal legyek, netán őt használjam annak. Megszoktam már a magányt, nem tárulkozom ki. A lány igen fiatalnak tűnik, ez mégsem zárja ki lehetőségét annak, hogy valaki már megforgatta benne a tüzes vasat, s nem épült fel a lelki sebekből. Nem mintha komoly lélekbúvár lennék, pusztán felismerem a hozzám hasonló nyomorultakat. - Aha. – Köpöm ki kedvenc szavam, és egy fokkal nagyobb érdeklődéssel mérem végig. A külső nem minden. Nem érzem belőle azt, hogy vérszívó lenne, érzékeny szaglásom még azt is kizárja, hogy a saját vérem. Ettől még lehet ember, aki pusztán kislányosnak tűnik a maga nemében, ám amennyi természetfelettit idevonz ez a terves város... Nem lennék meglepődve ha a csinos barna is egy lenne közülük. Mint ahogyan a barlangban elrejtett erőforrás mindenkit megváltoztat, aki ide érkezik, lehet, hogy nem is az igazi arcát látom most. Na nem mintha érdekelne. Tépje csak ki a szívemet, úgysem dobog már senkiért. Miután rajta felejtettem a tekintetemet, most ismét magam elé meredek sötéten, igencsak érik a bagó, még ha az előbbiekben is lemondtam róla a hercegnő kedvéért. Mintha olyan marha önzetlen lennék. Érzékelem a vívódást, amely ő is eltaszítaná a közösségből. Úgy tűnik most egy a célunk. Első körben magam sem tudom, hova vonz majd az ismeretlen, csak innen el. Elvágyódom, hogy mindent átgondoljak. - Esetlennek, és bénának. Pontosan. Akárcsak én. – Nyers vagyok, durva, ezzel együtt őszinte. Nem a külső az, amely meghatároz minket, hanem az a diszharmónia, amely kiül az arcunkra. A lány tökéletes, mégis oly módon gyenge, mintha szó szerint halálvágya lenne. Nem tükrözi az a külső-belső elégedettséget, amely a boldog emberek sajátja. Eltolom magam a pulttól, indulni készülök. Talán éppen vele. - Éppen ez volt a tervem. Csak a franc se tudja, hogyan viszem véghez, ha ilyen gyorsan rájöttél. Mindegy, megoldom. - Intek a fejemmel, és a pultra dobok egy papírpénzt, amely mindkettőnk italát fedezi. A kezemet logikusan nem nyújtom, kajálni megyünk, nem szobára. Már így is van bennem némi kényszer, hogy meg sem kellett volna szólalnom, most meg a nyakamba kaptam a koloncot. Ha feltápászkodott, elindulok a nyomában kifelé. Amennyiben úgy alakult, hogy nem mondott nemet, és elkönyvelte, hogy megerőszakolom, majd kibelezem valahol, akkor az utcán odalépek a mocihoz, és átvetem rajta a lábamat. - Bukósisak nincs, így leszel szíves életben maradni. – Várom, hogy felcsusszanjon mögém, addig nem rúgom ki a támasztékot, csupán beindítom a járgányt.
Valamiben meg kell halni... hát, mondhatjuk így is. Bár tényleg nem terveztem alkoholtól elhalálozni, de nézőpont kérdése, és nem kívánságműsor. Nem most jöttem le a falvédőről, tanultam a saját hibámból, hiszen először a halálomat egy szekta okozta... és persze az igaz szerelem. Mára ezen már mindenki nevetne, de annak idején, a tizenkilencedik században még szorult némi romantika az emberekbe, köztük belém is. Teljesen más az, hogy ezt sikeresen kinőttem azóta. Legalábbis a legnagyobb részét. - De kértek - vontam meg a vállam. Egyébként sem okozott volna gondot, hogy kiszolgáljanak, megvannak a magam kis trükkjei, leginkább annak köszönhetően, hogy boszorkány vagyok. Talán jobb lenne visszaszoknom a hotelszobám kanapéjára, oda még köt is valami, nemcsak egy koszos és teli helyiség, ahová az jön be, aki csak szeretne. Nem vagyok egy nagy emberbarát, és ezt nem szoktam véka alá rejteni, ha úgy adódik. Nem vagyok képes olyan üresfejű lenni, mint a mai lányok. Igaz, ezt már ott elhibáztam, hogy zsebkendők hadát bőgtem tele az elmúlt hetekben... vagy hónapokban. Az idő múlása egyáltalán nem tűnt fel, nem is figyeltem rá úgy igazán. A székről hátradőlva figyeltem, vajon mond-e valami használhatót, bár van egy olyan érzésem, hogy momentán egyikünk sem szorul olyan iszonytatosan nagy társaságra. Nem is olyan rossz ötlet az a hotelszoba... magány. Jobb kezem ujjaival a tequilás pohár peremén köröztem, majd megköszörültem a torkomat. - Hát persze. A lehető legjobb megoldás - bukott ki belőlem hirtelen, majd megfogtam a saját nyelvem, és nem engedtem, hogy a düh paprikavörössé varázsolja az arcom. Leginkább azért sem, mert nem rá voltam dühös, hanem Gabe-re. Na igen, hosszú az út a düh és a szomorúság, becsapottság között. De úgy tűnik, eljött ez a fázis is. Dühös voltam rá. Megfutamodni, elmenekülni, egyszerűen mert elég... utálom. - Ennyire esetlennek és bénának látszom? Hidd el, nem kell ahhoz fekete öv meg baseball ütő meg... izé... hogy megvédjük magunkat mi, esetlen nők - csúsztattam el magam elől az üres poharakat. Még teljes mértékben magamnál voltam, csak jobb érzés volt élni, mint eddig, ennyi az egész. De nem akarok többet inni. A kaja hallatán azonban érdeklődve fordítottam felé a fejem. - Kettőnk viszonya igencsak baráti, azt kell hogy mondjam - bólintottam egyet, majd halványan elmosolyodtam. - De... hm, jelenleg itt... - néztem magunk elé. - nem látok hot-dogot, szóval... remélem, nem kicsábítani próbálsz a sikátorba és molesztálni - grimaszoltam felé, de amolyan ugratós hangnemben. Eszem ágában sincs ellenségeket összeszedni. A rosszfiúkkal pedig eleve jobb vigyázni. Nekem pedig senki ne mondja, hogy ő a megtestesült jóság.
Nem ezen az egy cigin fog múlni, amit kihagyok, a lebuj előtt így is szívtam, s ha a kislány távozott, úgyis füstölök szép nagy láncokban. A rágó ellenben most szünetre késztet, viszont ajkaim mozgáskényszerét levezeti. Érdekes lesz majd, ahogyan a méregerős mentol íz keveredik a tequila keserűjével. Ennyi erővel lángoló piszkavasat is lenyomhatnék a torkomon. De minek? Pusztán a fájdalmas kéjért? A seb úgyis beforr, pár órán át olyan hangom lenne, mint egy kamionsofőrnek. A lány ellenben igen morózus, szinte magamat látom benne, amihez őszintén szólva nincs kedvem. Azért jöttem, hogy átgondoljam, hogy talán még a városból is elhúzok, nem sok értelme van maradnom. Szélmalomharcot vívok, nincsen, aki segítsen, Nedevia biztos vagyok benne, hogy a szövetségesült nyújtott keze mellett ördögi tervet forral, az a farkaslány pedig még túl fiatal, s előbb az ő bosszúja van soron, nem az enyém. Minden két évszázados tervem lassan kifulladni látszódna. Lassan harmadik hónapja tértem vissza, nem ártana némi magány, visszaszellemülés. A hercegnő ellenben nem kezdi el rajtam köszörölni a nyelvét, felfogja, hogy a komor pislogás nem neki szól, őszintén szólva jelenleg bútordarabnak tekintem. Csinos bútordarabnak, ám semmi több. - Valamiben meg kell halni. – Vonom meg a vállamat, nem viszonozva a gesztust, ám szintén iszom. Hiába nyírtam meg a szakállamat két napja, már megint olyan erős, mint a dögesdrót. Amikor végigsimítok rajta, fájdalmasan csinos arcomon megcsillan a világításért felelős lámpák egyike, ahogyan elmerülök egy pillanatra a sötét szemekben. A lány mintha búfelejtésként koptatná itt a bérszéket. Rokonlélek? Aligha. Nem mintha lenézném, ám aligha van úgy az arcára írva a pokoli kín mint nekem. Az este már leszállt, s rajtam erőt vett szokásos hangulatom. A búskorom önutálat. - Nem is feltételezném, csoda, hogy nem kértek személyit a kisasszonytól. – Csóválom a fejemet hamiskás mosollyal. Nem tudhatom, hogy a lány, amikor betért, hányadik kocsmát járja már végig. Lehet, hogy már máshol előmelegítette a máját. Oldalt pillantok, ahogyan hátradől. Mintha arra játszana rá, hogy formás kebleire nyálcsorgassak. Azt lesheti. - A sok éves rutin. De ne aggódj, elhúzok hamarosan, ebből elég egy időre... elegem lett. – Ekkor hatol el a tudatomig, hogy sóhajt, és hárít. Megtörlöm az ajkamat, hogy ne legyen oly nedves a piától, majd érdeklődve vetem rá ismét az íriszemet. – Nem ártana felszívódnia a tequilának, különben a hátsó sikátorban fog molesztálni valami rosszarcú baromállat. Hogy állsz a hot-doggal? – Na nem itt, hiszen itt még egy rohadt melegszendvicset se kapni. De ha úgyis fosni akarja a szót, nekem aztán oly mindegy, voltam már siratófal nem egyszer
Igaz hogy fajtám között nem számítok túl öregnek, de azért én is megéltem egy jó pár évet, s őszintén szólva hiába próbálok olyan erősen ellenkezni a változásnak.. nem megy. Bár az érzéseim kimutatásában most sem vagyok az igazi, amivel semmi bajom nincs, hisz' azt vallom olyan erősen hogy csak gyengítenek.. Az életem során mindig mindenkit ellöktem magamtól. És ez nem akarat kérdése volt, csak jobbnak láttam egyedül élni ebben a romlott világban.. mondhatjuk, hogy így néztem szembe a tetteim következményével, vagy épp az ellenségeimmel. És az, hogy egy emberrel mutatkozok egy eléggé felkapott helyen csak ront a magamról kialakított képen, de egyszerűen képtelen vagyok megválni tőle. Már először is mikor leállított.. olyan hatást keltett bennem, hogy engedelmeskednem kell neki. Nevetségesen érzem magam, komolyan, egy gazda - kutya kapcsolatra emlékeztet a helyzet. És kettőt találhatsz melyik szerepet töltöm be én.. - Rendben.. - Biccentek fejemmel, felhúzom szemöldökömet hitetlenkedve szavai miatt, s az asztalra csapok gyengédebben, majd közelebb hajolok hozzá. - Akkor olvass még a tekintetemből. Mit látsz bennem még? Mire van szükségem most? - Vagy épp kire... Ahogy közelebb hajolok hozzá kezeink néhol érintik egymást, ami szintúgy szokatlanul jó érzéssel tölt el, bár kicsit nyomasztó is. Végig a szemébe bámulok, tekintetét keresem. Külső szemlélőként azt hihetik az emberek, hogy gyerekes módra farkasszemet nézünk, de ezt ők nem érthetik, és amúgy is.. kit érdekel más véleménye? Csak addig bámuljanak, míg ki nem nyomom a szemüket, vagy kitépem, hogy aztán jól megetessem velük.. aztán azon nyugodt szívvel csámcsoghatnak.. nem állok messze tőle. Attól függetlenül hogy Őt nem bántom, az nem jelenti azt hogy mást sem.. - Ha úgy akartam volna, már nem élne.. tudod, kevés vagy te ahhoz hogy megállíts. - HAHA jó vicc, nagyon nem így van. Így visszagondolva, tényleg olyan voltam mint egy rossz kiskutya, aki a gazdája egy szavára ugrik. Szimplán azért mondom ezt, mert nem szeretném hogy elbízza magát, bár, nagy eséllyel már késő. Ha nem velem történne el sem hinném hogy létezik ilyen. - Szóval, csak utánad. - Felállok az asztaltól, és mutatok magam elé, egy úriemberhez méltón magam elé engedem, hogy aztán suhanc módra megnézhessem alaposabban hátulról is magamnak a nőt.
Felsóhajtottam, ahogy láttam, hogy a cigi helyett inkább rágózni kezdett. Ugyan volt bennem némi elégedettség, amiért nem kezdett el itt füstölögni, habár megtehette volna... de közben mégsem adtam tudtára, hogy mennyire lekötelezett ezzel a lépéssel. Egyáltalán nem vagyok olyan kedvemben, hogy imába foglaljam a nevét. Talán ha egy kedvesebb pillanatban kap el... áh, nem. Nekem nincs olyanom, szóval igazán nincs is miről beszélnünk. Már készültem másra terelni a figyelmem, mikor ismét felém fordult, és megszólalt. Elégg kedves modorban. Ki sem néztem volna belőle. Nyilván arra céloz, hogy iszom. Ami elismerem, cseppet sem jobb, mint a dohányzás, de engem nem nagyon készíthet ki, miután nem tudok öregedni és meghalni sem fogok az alkoholtól a közeljövőben. Ostoba bűbájok és varázslatok, hogy vinné el őket a rosszseb! - Igen, határozottan azt teszem - fogtam a soron következő poharat, majd mielőtt kiittam volna, felé emeltem, mintha rá innék. Igazából csak egy gunyoros gesztus volt. A következő pillanatban az üres pohár csattant a bárpulton, és a tequila minden apró kortya végigszáguldott a testemen. Teljesen felvillanyozódtam tőle, habár távol álltam a jókedvtől. - Hát... - néztem körül. - Szemmel láthatóan nem is más alatt, szóval - vontam meg a vállam, majd halkan felkuncogtam. Jellemző, aki nem iszik sokat, rohadt gyorsan becsiccsent. - De ez egy régi lemez, isten óvjon attól, hogy belekezdjek a részletezésébe - sóhajtottam fel, és hátradőltem. Vihogóssá válok, amikor iszom, de most próbáltam visszafogni magam. Igaz, az alsó ajkamba kellett harapnom, hogy ne kezdjek el vihogni, ahogy láttam, hogy ő is lehúzza a tequilát. - Hm, te már egész jól bírod - jegyeztem meg.
Tagadhatatlanul egy barom vagyok. Bőven megtehetném, hogy a grillben elragadok egy üveget, és elvonulok egy csendes zugba merengeni, tűnődni a múlton. Erre mit csinálok? Átjövök a konkurenciához, és még fizetek is érte. A vérszívók ilyenkor már prédára éhesen járják a várost. A halál az örökéletűeket megváltoztatja, földöntúli szépséget kölcsönöz nekik, amivel egy magamfajta földhözragadt múltszázadi aligha versenyezhet. Nos igen, a időnkben még nem ez a borotváltképű virágosfiú kinézet volt a férfias, hanem a mélyen barázdált arc, és a szinte állatias csontozat. Akár a westernhősök. Azok voltunk lényegében, a többesszám már csak múltidő. Egyedül maradtam, s azok csontjaiból, akik kihullottak mellőlem, már akkora labirintust épithetnék, amelyben kétszáz évig bolyongva sem lelném a kiutat. Remélem elkapok itt egy olyan hullámot, hogy nem lesz tömeg, nincsen hozzá ingerem, hogy a tinibandák vihogását hallgassam, vagy éppen a vámpírok cserkészésein forgassam a szememet. Ez a város sosem lesz az otthonom, mindig emlékeztetni fog azokra, akiknek a sírjára ráhúzták. A motort magam mögött hagytam, nem lehet senki oly botor, hogy a magáévá teszi, hiszen a szagát akár a szomszéd városba is üldözném. Na nem mintha rá lenne írva, hogy ki a tulaj. Vagyis mi. Az időjárás azonban kedvemre való, hiszen egyátalán nem zavar a meleg, megszoktam már, hogy azonos ruhadarabokat viseljek, az ujjatlan sötét kesztyű is közéjük tartozik. Ügyességem páratlan, mert cigivel az ujjaim között is képes vagyok megdörzsölni a homlokomat anélkül, hogy megégetném magam. Rutinos mozdulat, olyan valakié, akinek lételeme kell hogy mindig kész legyen a váratlanra. Oly sokfelé éltem már, megszoktam a kényelmetlen priccseket, a vattaszerű dunnákkal sosem tudtam mit kezdeni. Olyan is előfordult, hogy maradt a föld, és sosem telt el éjszaka, hogy mindig az éjszakai neszekre figyeljek fel. Egyszer el fog jönni talán az az idő, hogy nem fogok arra gondolni, hogy ki akar meglepni. A közelben helyet foglaló lánytól kérdezek, pusztán megszokásból, nem mindenki bírja a dohányt, ez igaz. Feljebb emelem a tekintetemet, valami diáklány lehet, hát persze. - Majd máskor etetem, köszi. – Ha így fintorog, akkor vélhetően nem csak a szagát nem bírja, hanem azt sem, ha hamutartóra megfelelő illat nyomakodik ki a számból beszéd közben, ezért a dzseki zsebéből bekapok egy méregerős rágót. Nem fogja elnyomni a ruhámból, hajamból kitüremkedő füstöt, de egy fokkal enyhítheti azt. - Te is azt teszed hercegnőm. – Felelem bársonyos selymességgel a hangomban. A külsőm ellenére tudok én kedves lenni, csak ritkán vélem úgy, hogy megéri. - Magunk alatt vagyunk? - Nem mosolygok, láthatóan nagyon is komolyan gondolom, ezzel azonban nem csupán rá értem a dolgot, magamra is. Azzal a különbséggel, hogy számára még van remény, fiatal, élettel teli, míg az én időm lassan lejáróban van. Ha távozom, úgyis folytatom az önpusztítást. Lassan megérkezik az én tequilám is, tisztán iszom, mellőzve a citromot, sót, de még a fahéjat is. A magamfajtának csak így üt.
A szavak alig hagyták el a számat, mikor valaki becsapódott, és helyet foglalt nem messze tőlem. Egy ülőhelyet hagyott kettőnk között, amiért most hálás voltam. Bár eleinte nem is voltam hajlandó ránézni, mert most... nem vagyok olyan hangulatban, hogy elviseljem az ilyesmit. Végül megtettem, mikor felém szegezett egy kérdést. Egy cigarettás dobozt pillantottam meg a kezében, mire nagyot nyeltem. Ahogy végigmértem egy hirtelen másodperc alatt, a gyomrom összerándult. Remek! A pokolba is, egy rosszfiú távozott az életemből, és rögtön egy újabb rosszfiú kerül a látókörömbe? Ez a sors, semmi kétség. Mindig kell valami ilyesmi az életembe... az öltözéke, az arcszőrzete... nagyot nyeltem Ismét. Gabrielre emlékeztetett. Hát igen, ha egy anya valamit elmagyaráz és elsőkézből megtanít a lányának, az vitathatatlanul az, hogy ne szeressünk bele bankrablókba, illetve olyanokba, akik szeretnek pisztollyal szaladgálni az utcán. Gabriel ilyen volt... a fenébe is, nem akarok rá gondolni. Felsóhajtottam, ahogy magamhoz tértem a gondolatok kellős közepén, és felvontam mindkét szemöldökömet, arcomra pedig némi rosszallás ült ki, de engem ismerve, jobban hasonlított valami vicces grimaszra, mintsem elítélő fintorra. - Etesd csak meg a rákokat - válaszoltam, szintúgy letegezve őt. Ha ő veszi ehhez a bátorságot, én miért ne tehetném? Alig fogtam vissza magam, hogy ne vágjak oda neki valamit. A nyelvem túl éles, főleg ha még inni is készülök. Veszélyes párosítás. Utálom a dohányzást. Ami vicc, mert Gabriel... oké, itt fejezzük be. - Köszönöm - biccentettem a pultos srác irányába, aki odatette elém a poharat, és elégedetten felsóhajtva húztam le a pohár tartalmát. Pár pillanat erejéig erőteljes fintor ült ki az arcomra. Nem szoktam alkoholt inni, legalábbis előtte sosem tettem. Az utóbbi időben ez egyre gyakrabban fordul elő. Szégyen vagy nem szégyen. Engem ez már nem érdekel. Közben fél szemmel azért figyeltem, hogy a pasas mit lép. Bár nem hiszem, hogy a gunyoros megjegyzésem megakadályozza a cigizésben. Az egyenlő lenne valami csodával.
A Bmw Adventure csikorogva fékez Diamond előtt. Körülnézek, hol is támaszthatnám ki a mocit, hogy ne kelljen tovább tolnom az utcában. Lassan negyedik hónapja vagyok Mystic Fallsban, és ha úgy igazán inni akarok, nem a Grillbe megyek, amelyet még mindig munkának, semmint az otthonomnak tekintek. Az nem szórakozás, hogy bármikor zaklathatnak minden szarsággal a pincérek, mint hogy késik a sör utánpótlás, vagy hogy mikor akar kivenni egy szabadnapot. Most kell a magány, az elszakadás, hogy a saját gondolataimban legyek. Különös érzés volt visszatérni. Város épült az egykori birtokok romjaira. Az alapítók nem tétlenkedtek, mindent elvettek az itteniektől, hogy mellüket döngetve lemásolják az államok alapító okirátat, közösségteremtőnek beállítva magukat. Nekünk elég lett volna a béke, mészárlást kaptunk helyette, holott a magunkfajták csak a telihold átkától szenvedtek, és a farkas támadások igen ritkák voltak. Rajtunk verték le a vérszívók létét is, amikor úgy vélték, hogy mindent kiűznek Mystic Fallsból, holott neves családnak számítottunk még a földművesként is, támogathattuk volna a felvirágzó gazdaságot. Neirának meg kellett halnia, mert engem védett. Azóta pedig senki, pusztán a magány sötét madara ölel át sötét szárnyaival. Nem volt senki, aki átvette volna a helyét a szívemben, nekem adta az erejét, hogy amíg a világ világ élhessek, és visszaszerezzem elorzott becsületünket. Van vajon értelme? A saját leszármazottaim nem követtek Európából, mondván régi ügy ez már, lépjünk át a huszonegyedik századba. Csak én vagyok rá képtelen, hiszen a boszorkány a karjaim között lehelte ki a lelkét, s még ő bíztatott, hogy tegyem meg. És most... van vajon értelme? Maradjak, vessem meg a lábamat, vagy álljak mégis tovább, feladva azt, amiért idejöttem? Kitámasztom a motort, még nincsen kedvem elbúcsúzni tőle. Külsőre barna pilótadzsekit viselek, ezüstös gombokkal, szegecselt bakancsot, és egy fekete farmert. Lassan már egészen komoly szakállam van, így a füstfelhőn át enyhén züllött alaknak nézek ki, mintha minumum egy hajléktalant engedtek volna beköltözni a városba. Mielőtt belépnék, elszívom a cigit, bent nem biztos, hogy mindenki tolerálja. Bezzeg az én báromban ez alap. Elpöckölöm a csikket, és átlépem a küszöböt. Érzékeim kifinomultak, nem kell, hogy szokja a szemem a félhomályt. Egyenesen a pulthoz lépek, éppen elcsípve az előbbi kérést. - Extrém sokat. – Foglalok helyet egy ülésnyit kihagyva kettőnk között. Mégiscsak előkotrom a cigisdobozt, és a közeli fiatal nőre sandítok. - Zavarna? – Tegezem le pofátlanul. Mi történhet? Legfeljebb elküld miatt az anyámba. Nem vagyok egy lélekdoki, nem úgy tűnik, mintha marhára fel lenne dobva, magaslabdát adok, ma még úgysem rúgtak eleget belém.
Verejtékben fürödve ébredtem. Ismét. Újra és újra ugyanaz a lidérces álom gyötör. Azt gondoltam, hogy amint több idő telik el, talán képes leszek elnyomni a fájdalmat, amelyet kivált belőlem Gabriel emléke. Valamiért egyáltalán nem tudtam megemészteni. Sosem viseltem jól az ilyesmit. Milyen meglepő! Életem első szerelméért az életemet áldoztam, s meghaltam miatta egy évszázaddal ezelőtt. Tiszta, őszinte érzelem volt, nem mocskolta be vér, fájdalom és bűn. Ha szerettem valakit, akkor azt igazán... őszintén tettem. De ez az egész helyzet... jó ég, milyen ostobaság volt két vasat a tűzbe tartani, miközben pontosan tudtam, hogy nekem Gabriel kell, nem pedig a testvére! Ahogy mondani szokás, késő bánat. Ezt már elrontottam. Ugyanakkor kétlem, hogy ez okozta a távozásuk okát... mikor legutóbb találkoztam Nevillel, ő maga is Gabrielt kereste. Ezzel igencsak nagy feszültséget ültetett belém. Gabriel nincs Nevillel. A fene tudja, hogy hol van, mit csinál.. talán bajban van. Felöltöztem, miután megmosdottam, és letöröltem magamról álmom nyomait. Nem először fordult elő, hogy könnyes arccal ébredek, és azt hiszem, hogy nem is az utolsó eset volt. Nincs megváltás... egy magamfajtának főleg nincs. Az első útba eső szórakozóhelyet választottam ki. Inni vagy nem inni... mostanság ez a leggyakoribb kérdés, amit felteszek magamnak. Akár egy ilyen helyen, akár otthon... akár egy könyvtárban. Keresem azt a varázslatot, mely végre sikeresen támaszt adhat, hogy megtaláljam Gabrielt. Nevil... ő egyszerűen csak nem érdekel. De mintha elnyelte volna valami Őt. Egy sötét árny, egy varázslat, mely nem engedi, hogy lássam. Vagy csak én lettem túl gyenge ahhoz, hogy varázsolni tudjak. Néha azon kaptam magam, hogy besétálok a hotelszobájukba, és Gabe ingét szaglászom, amely még most is őrzi az illatát. A sírás szorítja a torkom újra és újra. - Tequilát. Jó sokat - suttogtam rekedten. Egyáltalán nem voltam bátor, hát még mikor a pultos elkérte a személyimet... talán máskor jólesett volna, hogy fiatalnak néznek, melyik nő nem hallja szívesen ezt a kérdést? De most... nem vagyok olyan formában. Most csak kérem azt az átkozott italt!
Megszoktam, hogy átlátok az embereken, hiszen többnyire tudok olvasni a testbeszédükből, de most valahogy sokkal intenzívebb volt az egész, mintha megértettem volna mindent, ami a lelkében zajlódik, mintha kirepültem volna a testemből és megérezhettem volna a fájdalmát, amit oly erővel próbál szétszórni a világban, hogy az már túlságosan erőltetett és nem segít senkit sem előrébb leginkább ő magát sem. Nem akarja beismerni magának, de nem erre van szüksége. Nem arra, hogy másokat kihasználjon vagy éppenséggel megalázzon. Mindig van másik mód, amivel túl lehet lépni a fájdalmon. Nem feltétlenül kell megmutatni a világnak, hogy mennyire is fájnak a múlt sérelmei vagy mennyire meggyötört a lelkünk, de néha a viselkedésünk, amivel leplezni próbáljuk ezt sokkal inkább lelepleznek minket, mint azt gondolnánk. – Ugyan könyörgöm. Az álcád nevetséges. Átlátok rajtad. Akár tetszik, akár nem. – Hatással van rám valamiért, de én is hatással vagyok rá. Nem mondom, hogy megváltást hozok el a számára, bár szeretném, ha tudnék rajta segíteni. Vonzz magához. Pedig még csak nem is ismerem. A külsőségek pedig számomra csak arra kellenek, hogy megakadjon a pillantásom valakin és elgondolkozzak, hogy érdemes lenne-e.. Vele viszont más. Abban a pillanatban, hogy a tekintetünk először találkozott éreztem valamit, amit nem tudok megmagyarázni. A szívem a torkomban dobogott és az sem segített a helyzeten, hogy közelebb hajolt hozzám és megérezhettem a tusfürdőjének az illatát, ami még jobban megbódította az elmémet. – Ne legyél ennyire magabiztos. – Suttogom egyszerűen és a kezem ökölbe szorul, hogy megakadályozzam önmagam. Át akarom hidalni a kettőnk közötti távolságot. Érezni akarom a leheletét.. Mindent. De nem engedhetem, hogy ez a megmagyarázhatatlan varázs magával ragadjon. – Nem hiszem, hogy jó társaság lennél. A leányzóból kiindulva. De te és én lelépünk innen. Csak, hogy biztosan tudjam békén hagyod ezt a lányt. Aztán pedig útjaink szerteágaznak. – Kicsit félreérthetően hangzott ez az egész, de nem szeretném, ha a mai kiállásom egy élet mellett felesleges lenne, mert távozásom után bármikor visszatérhet hozzá.
Oké. Kezd egyre jobban rémiszteni a helyzet. Vagyis a lány. Ami ritka, mert emberek nem igazán hoznak ki belőlem ilyen érzéseket, szimplán csak az éhségem csillapítására használom őket.. csak egy eldobható tárgyak számomra, semmi több. Viszont ez a lány más. Nem tudok kiigazodni rajta, nem tudok rá úgy tekinteni mint társaira, mert felkeltette az érdeklődésemet, és meg sem fordul a fejemben az hogy bántsam, hogy igyak belőle, hogy megöljem. És nem mondanám hogy Bry keze van a dologban, mert épp az imént fejeztem be -igaz kényszerrel- a vacsorámat. - Tényleg így gondolod? - Erőteljesen visszaakarom tartani a kitörni vágyó nevetést, ami persze győzedelmeskedik felettem, és jóízűen nevetni kezdek kijelentése után. Nyilván teljesen igaza van csak hogy ezt még magamnak sem akarom bevallani, szóval neki sem fogom és ezzel leplezem. - Nem csak te szeretnéd hogy ilyen hatást gyakorolj rám? - Hirtelen elkomolyodva kérdezek vissza mélyen a szemébe nézve a lánynak. Nem éppen a legkönnyebb kiigazodni rajtam, sokszor még magam sem tudok, de neki valahogy egy pillanat alatt sikerült és ez zavaró. De annyira, hogy viszonozva ezt próbálom összezavarni kérdésemmel, tetteimmel. Csak egy pillanatig pihentetem kezemet mellkasán, önelégülten. Majd áthelyezem vállára, és megragadva a füléhez hajolok. - Engem. - Szépen lassan artikulálva suttogom fülébe szavaimat, majd elhajolok tőle egészséges távot tartva. Nyilván viccnek szántam, de mint minden viccnek, ennek is van igazság alapja. - Vagyis ezt mondanám, ha ellenék telve magammal. - Kezem a tarkómra csusszan, és zavart mosollyal vakarni kezdem azt. Teszem itt az ártatlant, mikor igazából minden lépésem, tettem teljesen tudatos volt és marad is, már csak azért, mert kíváncsi vagyok a reakciójára. - Igazán? Tudom hogy jó társaság vagyok, na de hogy ennyire.. - Elégedett mosollyal mutatok a már - már lassan teljesen kihűlt kávéra, amihez épphogy csak hozzányúlt. Igazából várható volt ez a lerázás tőle, a helyében én még csak le se álltam volna magammal.
Többnyire csak kiharcolom az igazamat és aztán sarkon fordulva távozok, de benne volt valami, ami nem engedte, hogy úgy egyszerűen távozzak. A lelke sötétsége felemésztett engem is. Nekem is sötét a lelkem, hiszen a múltam keserűsége megfertőzte és elsötétítette megfosztva a reménytől. Új élet reményében vándorolok erre vagy arra. Ahogy éppen a kedvem hozza. Ha kereszteződéshez érek lehunyom a szemem és amerre éppen akarok arra kanyarodok. Ha megérkeztem, ahova kell, akkor azt tudni fogom és jelenleg átutazóban vagyok és nem éreztem úgy, hogy megérkeztem volna oda, ahova kell egészen addig, míg bele nem botlottam ebbe a nyamvadt vámpírba. Ki után a lelkem megmagyarázhatatlan okokból sóvárog. Csak egy egoista vámpír. Olyan, mint a többi. Mégis valamivel másabb, több. – Mert a lelked mélyén rám akarsz hallgatni. A sötét, meggyötört lelked mélyén ezt akarod. – A szívem olyan hevesen ver, hogy könnyedén elárulhatja a számára a sóvárgásom. Nem félek. Egyáltalán nem a félelem generálja. Nem vagyok olyan, mint a többiek. Azt sem mondom, hogy széttárom a lábamat csak azért, mert a szívem megőrül a közelségétől. Én nem ilyen vagyok. De rettegni sem fogok valakitől, aki igazából csak azért, akar elijeszteni, hogy ne legyen betekintésünk abba mennyi fájdalom is lakozik a lelkében, amitől ilyen kegyetlenné változott. Olyan könnyedén fejti le rólam a külső védelmi burkomat, mintha erre teremtették volna, hogy közelebb férkőzzön hozzám. Nem értem az irányába érzett vonzalmat. Nem találom a forrását. Mert több szívdöglesztő férfival találkoztam már, de egyik sem volt ilyen megmagyarázhatatlan hatással rám. Ez az egész annyira zavaros. – Mondd meg te, hogy mégis mit akarok. – Suttogom halovány mosollyal az arcomon és próbálom összeszedni a gondolataimat és minden lehetőséget megakadályozni valami őrültségre. Keze a mellkasomra simul, amitől csak még hevesebben kalimpál a szívem. Ennek nagyon nem lesz jó vége. – Beültem ide egy kávéra. Ennyi. De nem hiszem, hogy rád tartozna. – Nem fogom neki elregélni az életem történetét. Az, hogy ilyen erős vonzalmat érzek iránta az nem tesz mást csak óva int tőle. Ez egy határozott jel a számomra, hogy távol kell tartanom tőle magamat. Pedig a lelke sötétsége olyan erővel szippant be és olyan nagyon szeretnék fényt csempészni bele, hogy már-már az akaraterőm megdőlni látszik.
Felettébb kényelmetlen, de ugyanennyire kellemes is a társasága. Egyenlőre nem tudom hova rakni magát a lányt, de egy dologban biztos vagyok.. hogy nem helyi, vagy csak szimplán nem sokat mozdul ki a megszokott kis otthonából. Most találkoztunk először ebben biztos vagyok, ugyanis ellenkező esetben nincs az az isten, hogy elfelejtettem volna. Ahogy ezután sem fogom. - És nekem miért is kellene hallgatnom rád, főnökasszony? - Félmosollyal adom elő magam, és erőteljesen megnyomom a ráakasztott kis jelzőmet. Olyan szigorral kijelentette az imént hogy magamat kell megfékeznem, hogy majdnem el is hittem, vagy legalábbis megrezzentem. Valamiért hallgatni akarok rá, de a büszkeségem mégsem engedi hogy más parancsoljon nekem. Mindig annyira azt vallottam hogy a magam ura vagyok, erre itt van ez a lány, akinek igazából majdnem hogy csak egy szavába kerülne az egész. Annyira próbál mindenki javítani rajtam.. de annyira. Mikor a lelkem már úgy is rohad.. de még én is látok némi csekély esélyt hogy jobb legyek. Viszont ezzel csak az ellenségeimnek kedveznék. Ellenkező esetben pedig elveszteném a szeretteimet, akik számomra már mindennél fontosabbak. Úgy jöttem ebbe a városba hogy nem érdekelt semmi, most pedig Bry jelenti a világot is számomra. Még ha a tetteim nem is ezt mutatják. - Akkor mire vágysz? Mert ezt..- Még jobban közeledek hozzá hallva eszeveszett szívverését, ami engem valamiért jó érzéssel tölt el hogy pusztán a közeledésemmel ilyen reakciót váltok ki belőle.. persze nem ez az első ilyen, de a legtöbb mögött mindig félelem áll. De itt most más a kiváltó ok. - nem a félelem okozza.- Figyelem a lány rezdüléseit, és lassan a szíve felé nyúlok kezemmel, ha engedi rá is helyezem testére, ha nem, hát nem gondolván viselkedjünk úriember módjára. Nem fogom rá erőltetni magamat, ellentétben az előző lánnyal. Hogy mi a különbség köztük? Csak az van. - Mit keresel itt? A magadfajta lányok nem járnak erre fele. - Tartom a távolságot, s oldalra fordítom fejemet. Egy gyors témaváltás tőlem.. hogy miért? Mert érdekel.. mármint a lány is, és az is hogy mi dolga van itt. Bár megérzéseim alapján le fog rázni.
Soha nem szerettem, ha a nyamvadt vérszívók kihasználják az embereket. Mintha valami felsőbbrendű lények lennének. Az pedig csak fokozza a dolgokat, ha éppenséggel egy férfiról van szó, aki egy agymosott leányzóval tesz, amit csak akar. Soha nem értettem, hogy miért csinálják tulajdonképpen ezt. Most is végignézek a velem szemben elhelyezkedő férfin és nem értem, hogy minek neki az igézés. Ha annyira akarná letudná venni a lányt a lábáról ahhoz, hogy belevigye egy igen csak őrült ötletbe méghozzá abból, hogy játsszanak egy kicsit és tegyenek úgy, mintha vámpír lenne. Becsaphatná, hogy nagyon valósághű érzés lesz meg minden. De az ilyen kis szórakozás helyett szórakoznak az elméjükkel és megvonják tőlük a saját akaratukat. Ettől pedig kavarog a gyomrom legyen szó bárkiről. Lehet, hogy szívdöglesztően néz ki, de ezzel még semmit nem tett le az asztalra. Az én szívem még mindig a számítógépeké és a technológiáé. Ez az egyetlen dolog, ami menedéket nyújt nekem és stabilitást az elcseszett életemben. – Te magad fogod megfékezni a szomjadat, nagyfiú. – Rendezem le ennyiben, hiszen eszem ágában sincs a véremből adni neki. Na még az kellene. Leszállítom egy lányról, hogy aztán önként jelentkezhessek. Az önként jelentkezésért kaphatna tőlem plusz pontot, de nem én leszek az, aki majd kiugrik a bőréből, hogy egy kis vért adhasson neki. Ha ilyen vágyaim lennének elmennék véradásra, de mivel félek a tűktől ezért kerülöm az egész helyet. A szemfogak pedig nem sokban különböznek tőlük úgyhogy távol tartom magam az egész helyzettől. Bár most túlságosan is közel állok ahhoz, hogy a nyakamban érezhessem a szemfogait. De nincsenek ilyen beteg vágyaim, hogy erre izguljak vagy valami ilyesmi. – Persze, minden vágyam ez.. Nem is értem, hogyan jöttél rá erre. – Mondom szarkasztikusan, de a közelségétől megszédülök. Nem dönt le a lábamról egyszerűen csak úgy érzem nem tudok tisztán gondolkozni, ha közel van hozzám. Azonban nem sokáig tart a távolság, amit felveszek. Sőt mi több az előbbi távolságot is leszűkíti én pedig úgy érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Próbálok ráparancsolni, hogy lassuljon le, mert ő ezt pontosan jól hallja, de irányíthatatlanná vált. Csak akkor nyugszik meg kicsit, mikor hátrál egy kicsit. – Tudod nem vagyok nagy rajongója a falaknak. – Megrántom a vállamat és olyan egyszerűen mondom ki, mintha nem lenne semmilyen hatással rám. Mintha egyáltalán nem vonzódnék hozzá. Ami nem tudom, hogy a külsejének köszönhető vagy a szemeiben rejlő sötétségnek.
Én nem akartam ezt újra átélni. Tudtam, hogy nem tart semmi sem örökké mégis úsztam az árral, és nem tettem ellenne semmit. Most pedig itt vagyok újra, összezavarodva, de inkább teljesen összetörve amit igyekszek nem kimutatni.. de ez a lány. Egy pillantásával keresztbe tesz nekem. Érzem ahogy teljesen belém lát. Nem kellenek ide szavak, megért az nélkül is. Ez pedig megijeszt, és ezért is igyekszem kerülni tekintetét, igyekszem rövidre zárni a kis találkozásunkat, ugyanis nem szeretnék több hibát vétni. Lehet, hogy félek, de lehet hogy menekülök, vagy valami egészen másról van szó. Talán még magam sem tudom. De egy biztos, hogy a régi énem nem foglalkozna ezzel, sőt, olyan annyira hidegen hagyna ez az egész, hogy már rég megöltem volna ezt a lányt, mégsem teszem. Csak ezt a látszatot keltem, közben teljesen máshogy érzem. Próbálom kizárni, elzárni magamtól több - kevesebb sikerrel. Mert ugyanakkor a kíváncsiság is vezérel. Merész. Felhúzom szemöldököm kérdésén, és csak jóízűen mosolygok rajta. Hihetetlen mennyire nem érzi magát veszélyeztetve közelségemben, mert egy normális ember ha egy vámpírt lát táplálkozni egy másik emberből nem így reagálja le. - Akkor ki fékezi meg szomjamat? Talán te? - Egyáltalán nem zavartatva magamat, alaposan végig mérem a nőt kérdésem következtében. Hmm. Nem is lenne rossz ötlet belekóstolni ebbe a szőkeségbe. Már most, pár szó váltás után feldobta az estémet, annak ellenére is hogy megzavarta a vacsorámat. Nem neheztelek rá, sőt, szimpatikus számomra merészsége, még ha lehet későbbiekben ez is lesz a veszte. Érzem szíve minden egyes és gyorsuló lüktetését amit érintésemmel váltok ki belőle. Zavarba hozom közelségemmel, ami felettébb módon jól esik, és egyértelműen a büszkeségemet, az egómat táplálja és teljes mértékben eltereli gondolataimat, ami jó. Játsszunk. - Ezt most teljesen úgy adtad elő, mintha titkon erre vágynál. - Minden erre utal. A lélegzetvétele, a testtartása, minden. Én pedig örömmel teljesítem kívánságát, egy kicsit..felturbózva. Távolodik tőlem, hat rám. Illetve próbál hatni, csak hogy én az iménti befejezetlen kis játékkal próbálok terelni, és közelítek felé. - Hogy csak rád figyeljek, hogy a falhoz szorítva szenvedélyesen bánjak veled, hogy.. - Nem fejezem be a mondandóm, ugyanis utolérem a nőt. Olyan szorosan állunk egymás előtt hogy saját bőrömön érzem lélegzetét, majd végül ebből a túlfűtött komoly helyzetből kihozva magam elmosolyodom. - Vagy tévednék? - Hátrébb lépek tőle, nyilván nem akarok ráerőszakolni semmit. Egyelőre én sem vagyok magamban biztos, és igazából a tetteimet csupán csak egy szóval tudom magyarázni, vonzalom.
A lélektükreink keresztezésekor olyan dolgok zajlottak le bennem, aminek nem kellett volna. Láttam benne a sötétséget, a fájdalmát. Tényleg igaza volt annak a személynek, aki azt mondta, hogy a szem a lélek tükre. A lelkében rejlő sötétséget a fájdalom táplálja. De még mennyire intenzíven. Nem volt ez az egész több egy pillanat töredékénél mégis, mintha éveket láttam volna lepörögni az érzéseiből a szemeim előtt. Mintha olvastam volna benne és ebben a pillanatban már tökéletesen ismertem volna és nem csak egyszerűen most találkoztunk volna. Rendkívül furcsa érzés ez az egész és még nem tudom hova tenni. Ez az egész helyzet csak fokozta az összezavarodottságomat. Mintha eddig annyira tisztában lettem volna mindennel. Szükségem lenne egy kis energiával, de még ilyenkor is másokkal foglalkozom. Eddig képen akartam törölni, amiért kihasználja a lányt, de most már sokkal inkább azaz érzés kerített hatalmába, hogy meg kell őt menetem. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy jobb lehessen az élete. Újabb küldetés az eddigiek mellé. Kideríteni a múltamat és megtalálni a nővéremet majd pedig megmenteni egy férfit, akinek még a nevét sem tudom. Amennyire én a lelkébe látok olyannyira lát ő az enyémbe és a pajzsaimat próbálom felhúzni, hiszen olyan sebezhetővé tett. Egyetlen apró pillanat és máris mennyivel többet tudunk a másikról. – Mi lenne, ha nem mélyesztenéd a szemfogaid mások nyakába? – Teszek fel egy röpke kérdést, amire egyszerű válasz van. Meghalna, kiszáradna stb. Szóval értelmetlen kérdés volt, de ha már ezt a játékot játsszuk, akkor nem fogok meghátrálni az első kis bökkenő után. Bár furcsa módon hallgatott rám és nem kellett lerángatnom róla és semmi ilyesmi. Szóval ez már egyfajta elismerésre méltó. Bár lehet azt hiszi, hogy vadász vagyok. Mondjuk egy vadász nem szórakozna vele ennyit. A gerincemen végigfut egy lángoló érzés, ahogy a bőrünk találkozik a másikéval. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez az egész, de határozottan ott van közöttünk a levegőben. Először a szemkontaktus és a megmentésével kapcsolatos vágyaim most pedig az érintés.. Mintha ezer éve ismertem volna vagy, mintha erre lettünk volna szánva, hogy egymás mellett kössön ki ez a két összezavarodott lelket. – Ha tényleg így gondolod akkor már rég a nyakamba mélyesztetted volna a szemfogaidat, miközben befogod a szám. De itt vagy és nem teszel semmit. – A szívem sokkal hevesebben ver a közelségétől, de nem azért, mert félek. Egyszerűen csak zavarba ejt a közelsége. – Mondd mi az okod arra, hogy ennyire el kívánsz lökni magadtól, ahelyett, hogy egyszerűen csak megölnél, mielőtt bárki észrevenné? – Kérdezem tőle felvont szemöldökkel eltávolodva tőle annyira, hogy ismét a lélektükreibe tudjak nézni.
Lassan nem is értem mit keresek még mindig itt. Csak és kizárólag Kendra miatt maradtam. Eszem ágában sem volt itt letelepedni, még ha ennyire mozgalmas is az élet erre felé. Bár az enyémen ez semmit nem változtat, mert így is - úgyis az. Még ha rólam is van szó, nagy eséllyel nem tudok tovább lépni a múlton.. nem tudok felejteni, nem tudom semmissé tenni a tényt miszerint miattam halt meg, s ha nem lenne Bry aki oly erősen próbálkozik visszahozni az életbe.. a normális életbe, valószínűleg még mindig Laurel-el szórakoznék, vagy megöltem volna vagy tudom is én. Csak miatta próbálkozom ennyire erősen visszafogni beteges vágyaimat, próbálok normális lenni.. már amennyire ez tőlem lehetséges. Most is.. az életem másból nem áll csak látszólag meg nem álló öldöklésből, amit félre ne értsen senki, mert élvezem.. csak tisztában vagyok vele hogy ezzel nem jutok előrébb semmiben, csak jól esik. Itt vagyok egy helyi bárban ahol mostanában sokat fordulok meg. Itt találkoztam Laurel-el is, tulajdonképpen szinte minden estémet itt töltök, és iszom le magam a sárga földig. Mindenki máshogy próbál felejteni, én így vezetek le mindent. Pia, nő, vér, szex és öldöklés. Ennyiből állnak a napjaim. Nézzük csak.. pia megvan, nő..pipa. Szokás szerint nem kell erőltetnem magam, jönnek maguktól is, amit a jelenlegi énem nem is bán. Igaz hogy szeretem a kihívásokat, még ilyen téren is, de jelen pillanatban megelégszem ezzel is. A következő a sorban a vér.. hm. Nem igazán bonyolítom túl a helyzetet. Mindenki elvan foglalva a saját kis dolgával, ráadásul az itteni emberek ahogy látom nem igazán vannak képbe, nem igazán józanok. Kicsit htárébb viszem a nőt, mégsem kéne a bár közepén neki esni, nem szeretném felhívni magamra a vadászok figyelmét is. Egyelőre elég egy is. A nő combjához nyúlok, kicsivel a nem túl sokat takaró szoknya alá helyezem kezemet. Egy jóleső sóhaj hagyja el a száját. Szabad kezemmel állánál fogva magam felé fordítom fejét, s felé hajolva mielőtt elérném száját térek rá a nyakára. Ezzel a vér is pipa. Kielégítő szórakozásomat egy női hang zavarja meg. Elengedem a nőt, félre lököm.. arcomat vére színesíti. Majd az újonnan jött hölgyemény felé fordulva egy pillanat erejéig lefagy a mosoly az arcomról, amint találkozik tekintetünk.. olyan.. olyan érzés mintha a sötét lelkembe látna, s én az övébe. Teljesen új és furcsa érzés, de ennek nem is szentelek több figyelmet. - Mi lenne ha nem ütnéd bele mások dolgába az orrocskádat? - Játékosan adom elő magamat, vérben ázott ujjammal az asztal felett közelebb hajolok hozzá, és megbököm az orrát. Amint bőre az enyémmel érintkezik beleborsózik a hátam is. Fogalmam sincs mi ez a furcsa és kellemetlen reakció amit kiváltott belőlem, de nem tudom mennyire merjek ezzel foglalkozni. Felállok az asztaltól s mellé sétálva a vállához nyúlva hajolok a füléhez. - Már csak a saját érdekedben is jobb lesz ha távol tartod magad tőlem, a hozzám hasonlóktól.. ha csak nem megakarsz halni. Örömmel teljesítem a kívánságod. - A nyakával szemezek szavaim után, s mutató ujjamat végig húzom rajta fenyegetően, mintha felmérném a terepet. Megijeszt.. nem tudom miért hallgattam rá egyszerre, s engedtem el a lányt, hogy mi ez az érzés ha a szemébe nézek, hogy mi ez az érzés ha hozzáérek. De a velem történtek után nem biztos hogy tudni akarom, és inkább a menekülést választanám.
Mystic Falls. Az utazásom következő állomása. Nem azért álltam meg itt, mert olyan jól éreztem magam, hanem egyszerűen szükségem volt egy kávéra, mert úgy éreztem, hogy a fejem pillanatokon belül leszakad a helyéről. Amúgy sem szeretnék egy olyan városban sokáig tartózkodni, ahol hemzsegnek a természetfelettiek. Tulajdonképpen én is az vagyok, de ez egy kicsit más. Én még emberként élem a mindennapjaimat, habár nem kell több csak egy apró baleset és könnyedén minden a feje tetejére változhat. Az első bárba térek be, amint kiszemelek magamnak aztán leülök az egyik asztalhoz és megrendelem magamnak a jó erős kávémat, amire szükségem van ahhoz, hogy egy kicsit felderüljek. Pödörgetem a hajamat, miközben várom, hogy a kávém megérkezzen. Most valószínűleg jobban ki sem tűnhetnék a tömegből. Kávét rendelek, amikor körülöttem mindenki szórakozik. De most muszáj eljutnom Whitmore-ra. Az utolsó nyomra ott bukkantam a nővéremmel kapcsolatban. – Köszönöm. – Halovány mosollyal az arcomon nyilvánítok hálát azért, hogy megkaptam a jó erős fekete kávémat. Ajkaimhoz emelem és nagyokat kortyolok belőle. Szinte rögtön érzem, hogy a testemet átjárja az energia és feltöltődöm. Talán ennek köszönhető az is, hogy meghallom, amit a szomszéd asztalnál az egyik alak elég csúnya módot választott a szórakozásra. Hallom minden egyes szavát, mintha hozzám szólna. Nyamvadt vámpírok. Valahogyan ki kellene tiltani őket az ilyen helyekről. Lehet, hogy másoknak itt lehetőség adott arra, hogy szórakozzanak és táplálkozzanak, de nekik nem. Legalábbis a második nagyon nem. Undorító, ahogy kihasználják az embereket. Mondjuk próbálom meglátni így is a jót bennük, mert nem is én lennék, ha nem próbálkoznék ezzel, de nem mindig sikerül. A hátam borsódzik attól, hogy még a hangos zene sem képes elnyomni a kortyolását. A kezemben a bögrével felpattanok és átsétálok a másik asztalhoz. – Mi lenne, ha békén hagynád végre szerencsétlen lányt és keresnél magadnak valakit, aki önként és dalolva adja neked a vérét nem kell ilyen pitiáner eszközökhöz folyamodnod, mint az igézés. – Ehhez, hogy valaki önként a vérét adja valami jót kell tennie. Ezzel is arra ösztönzöm, hogy próbáljon „jó fiú” lenni. Amikor találkozik a tekintetünk egy pillanatra, mintha azt a fájdalmam és összezavarodottságomat megpillantanám a szemeiben, amit minden áldott reggel a sajátomban is könnyedén felfedezek.
Kezdőlap
