Nem kezdhettem el győzködni arról, hogy mást akarjon. Én egykoron kínáltam neki valamit... egy élet reményét. Egy olyanét, amiről csak kevesen mernek álmodni, mert előbb-utóbb mindannyiunk találkozik a kegyetlen valósággal. A mi ilyen valóságunk az volt, hogy az anyja kettőnk közé állt. Nem tagadhattam, hogy... tényleg, nagyon mély indulatokat szított bennem ezzel a döntésével. Engem meg sem kérdezett, soha egyetlen szóval sem méltatott, ennek ellenére önbíráskodásba kezdett, és elvette tőlem a legfontosabbat. A lányát. Emery ennél többet érdemelt volna. De ehelyett kapott egy életet, amit csak úgy belebeszéltek a fejébe. Nem kereshettem viszont választ arra, hogy tényleg érzett-e valamit a vőlegénye iránt. Elég nagy pofátlanság lett volna, ha ezt kezdem el boncolgatni. Jobbnak is tűnt mélyen elfojtani az esetleges kérdéseket... nem mintha bármi ki akart volna bukni. Nem akartam beszélni. Nem volt mit mondanom, mert félő volt, bármit is reagáljak, ismét elölről kezdődik az előbbi kis előadás. Nem akartam többé fájdalmat okozni neki. Nem volt bennem bosszúvágy azt illetően, hogy ha már én szenvedtem, szenvedjen ő is, hisz ő nem tehetett erről a szenvedésről. Egy bólintással vettem tudomásul a szavakat. - Rendben, én... alkalmazkodom a döntésedhez. Habár nem tudom, mit vártam. Csak... látni akartalak. Ennyi az egész - vallottam meg, némi torokköszörülést követően, majd nagy levegőt véve az ajtó felé indultam. - Ha mégis eszedbe jutna valami, öhm... - nyúltam a farzsebembe, és egy kis kártyát tettem a pultra. Kételkedtem abban, hogy önmagától bármi is eszébe jutna. Igaz, így itt kell hagynom minden reményeket. A hitemet, amelyet kettőnk kapcsolatába öltem. Nem emlékezett rám. Ez ellen pedig aligha tehettem bármit is. Időt kellett hagynom neki. Talán van még valami... remény. - Azon a számon elérsz. Ha pedig nem fogsz keresni, hát... - mosolyodtam el halványan. -, tudomásul veszem, hogy tényleg vége - tettem még hozzá, majd pár másodperc után ténylegesen hátat fordítottam neki. Ki kellett sétálnom. Már nekem kellett a friss levegő. A tér.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire értetlenül fogok állni valami előtt, de ez a helyzet pontosan ezt váltotta ki belőlem. Egyszerűen semmit nem értettem. Mármint szó szerint fogalmam nem volt arról, hogy az anyám mégis miért tette volna ezt velem. Az pedig végképp nem opció, hogy felhívom telefonon, hogy amúgy ezt mégis miért kellett, mert akkor valószínűleg csak mindkettőnket nagyobb bajba sodornám. Ha képes volt átlépni azt a határt, hogy inkább árt a lányának, mintsem megértesse vele ez a házasság fontos lett volna a családnak az egyszerűen beteges. Legfőképpen azért, hogy még Bernardo halála után sem az volt az első a számára, hogy felhív és elmondja az igazat, vagy megtisztítja az elmémet legalább ettől a kegyetlen fájdalommal járó átoktól, de az, hogy várjak mert találni fog valakit. Csodálom, hogy azt engedte nekem, hogy itt maradjak. Mert bevallom igazán a szívemhez nőtt ez a hely. Annyira, hogyha akartam volna se tudtam volna igazán elengedni. Ezért harcoltam volna. De talán még arra is képes lett volna, hogy mindent, ami itt történt megfosszon tőlem csak azért, hogy tovább űzzem a családi hagyományt? Ez beteges. Pontosan ezért nem tudom róla elképzelni. Ő pedig nem más, mint egy idegen, aki azt akarja, hogy el is higgyem mindezt. De abban van igazság, hogy valami ok kell, hogy legyen a fájdalomra. Erre magyarázatot kell találnom és, ami a legfőbb meg kell értenem. Mert, ha nem értem meg, akkor nem is tudok uralkodni felette. Meg, akkor azt sem fogom igazán tudni, hogy milyen időközönként váltódik ki ez az egész. De attól félek ezekre csak az átok megalkotójától kaphatok választ. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan tegyem fel a kérdéseket anélkül, hogy túlságosan gyanakodna. Bár ilyen kérdéseket nem igazán lehet leplezni. - Nem akarom, hogy most úgy érezd mindenre emlékszem.. Vagy túlságosan reménykedni kezdj, mert ez az egyetlen dolog, amit láttam.. Az arcodat nem láttam, mert homályos volt, de.. Az érzésre emlékszem. Olyan volt, mintha soha nem felejtettem volna el.. Mégis.. Olyan idegen az egész. Én nem szeretném, ha álomvilágba ringatnád magad. Mert nem vagyok benne biztos, hogy garantálni tudom neked azt, amire vágysz. - Nem ígérhetem, hogy újra emlékezni fogok, de igazából azt sem, hogy akarok. Mert, ha minden emlék ilyen fájdalommal bukkan elő, akkor inkább lemondok az összesről.
Senkinek nem kívántam halált, csak azért, mert az utamban állt. Ennél jóval többre neveltek, a bosszúvágy ezen fajtája kimaradt belőlem, és nem is éreztem hiányát. Az, hogy a vetélytársam - még ha találkozni soha nem találkoztam vele - meghalt, nem öntött el boldogsággal, vagy elégtétellel. Túl gyakran találkoztam a halállal, már nem rendültem meg tőle. Előbb-utóbb minden orvos megtanulja kezelni ezt. Fagyos tárgyilagossággal, amely nem helyénvaló. Éppen ezért szokták inkább a nők közölni a rosszhírt. Tőlük más hallani, más az érzelmi szintjük, mint nekem, nekünk. Még ha nekik ezerszer is rosszabb, mint nekünk. Mi csak életet próbálunk menteni, ők pedig közlik, ha a küldetés kudarcot vallott. Ami... előfordult. Még a legjobbakkal is. Sosem akartam a legjobb lenni, nem akartam felkerülni a kórház azon orvosai közé, akik kezei alatt nem haltak meg. Ez nem verseny volt. Eleve ostobaság volt magunk között ezzel párbalyozni, hisz mindannyian máshoz értettünk, másra specializálódtunk. Amikor pedig nekem kellett közölnöm egy beteg hozzátartozójával hogy nem élte túl a műtétet... először nagyon nehéz volt. Csak a tartásomnak köszönhettem, hogy nem ejtettem könnyeket, miközben részvétemet fejeztem ki. Azután már előfordult pár eset, és... ehhez mérten lassan hozzászoktam, felkészültem minden lehetőségre. Mintha erre fel lehetne készülni. - Részvétem - mondtam ki aztán, hogy ne nézzen érzéketlen patkánynak. Amúgy is távol állt tőlem a tapintatlanság, legalábbis nem űztem olyan nagy mennyiségben ezt az ipart. Voltak arcátlan megjegyzéseim, gunyorosnak ható mondataim, de mindig tudtam, hol a határ. Ha nem, hát később beláttam. Nem mondott semmit először. Ezt úgy vettem, hogy menjek el, hiszen hallgatás beleegyezés. Aztán... mikor megtettem az első pár lépést kifelé, ismét meghallottam a hangját. Vagyis, a kérdését. Rögtön felé fordítottam a fejem, és értetlenül húztam fel a szemöldököm. Először nem értettem. - Hogy mi? - kérdeztem aztán, nem mintha az arcomról nem sütött volna le. Váratlanul ért a kérdőre vonás, nem is volt időm gondolkodni. - Virágok... - ismételtem el a szavait, majd teljes testemmel felé fordultam. - Emlékszel - jegyeztem meg teljesen spontán, észre sem véve, hogy elfelejtettem válaszolni. Gyorsan kaptam észbe, és tettem hozzá. - Rózsaszín virágok voltak. Mi pedig a fa alatt... találkozgattunk - jelent meg egy mosoly az arcomon. Bár egyelőre nem akartam elbízni magam.
Nem értettem ezt az egész fájdalomáradatot és, hogy mivel érdemeltem ki, vagy egyáltalán mi előnye származott az anyámnak ebből az egészből. Hát tényleg ennyire betegesen akarta ezt az elrendezett házasságot? Furcsa módon azóta nem zaklatott engem kérőkkel, hogy az első számú jelölt meghalt. Talán ez azt jelentené, hogy ezúttal végre én dönthetem el, hogy mit akarok? Mert bármennyire is ki akartam húzni magam ez a kötelességem alól azért jöttem, hogy a húgomat védjem meg, hogy ne rá kerüljön ez az egész sors. Hogy ő szerelemből házasodhasson. De úgy tűnik most nálunk megtört ez a folyamat, akkor lehet, hogy egyáltalán nem is lesz? Mármint szerintem már régen találkozgatnom kellene a másikkal.. Vagy ennyire nehéz találni olyat, aki megfelel az ízlésének? Mert, ha tényleg képes volt elvenni valakit az életemből, akkor el tudom róla képzelni. Fura módon nem akarom, hogy elmenjen. Azok a képek, amik beugrottak a fejemben.. Tudnom kell, hogy igazak voltak. Ott volt egy fa, ami alatt találkoztunk.. Rózsaszín virágok voltak rajta és valakivel csókolóztam. Szinte annyira valódi volt, hogy még éreztem a boldogságot is, amit abban a pillanatban. - Igen.. Még azelőtt, hogy megtudhatta volna egyáltalán, hogy elrendezték az egészet.. Nem volt nagy rajongója. Lassan kellett volna beadagolnom neki. Aztán ez lett belőle. - Neki már ennyivel jobb az egész. Hogy nem kell belemennie valamibe, amit nem is akár. Bár nem mondhatnám, hogy egy fiatalon véget érő élet olyan jó dolog lett volna. Nem akarom magamat álomvilágba ringatni, hogy ezzel szabadok lettünk, mert elég kevés esélyt látok rá. Pár hónap múlva talán már oltár elé kell állnom, mert az anyám úgy határoz. Annak pedig azért nem örülnék annyira. - Találkoztunk valaha egy fa alatt? Ha igen... Milyen színűek voltak a virágok? - Tudnom kell, hogy ő-e az. Bár már azon sem lepődnék meg igazán, ha több szerelemtől is megfosztott volna engem. Azért csak nem.. Szerelembe esni nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolják az emberek. Vagy éppenséggel, amilyen egyszerűnek szeretnék.
Nem is tudom, mit kellett volna mondanom. Már az egy elsietett gondolat volt, hogy csak úgy megjelentem itt, de nem álltam készen még egy olyan esetre, amely a műtőben történt velem pár napja. Az nem ismétlődhetett meg. Nem okozhattam kárt másban, csak azért, mert a magánéletem hirtelen ismét a felszínre akart tolakodni. Tisztáznom kellett ezt az egészet Emeryvel, bármi is legyen a vége. Habár minden apró szikrával abban reménykedtem, hogy lesz esélyem. Visszakaphatom őt. Csak egy szomorú tényező volt a sok közül az, hogy nem rajtam múlott. Elmondhattam volna mindent, másodpercről másodpercre, de nem lett volna értelme. Bármi, amit érte tettem, vagy amit ő tett volna meg értem, ott volt mélyen... eltemetve az elméje egy azon zugában, amelyet nem fehdettem fel, mert nem volt a kezemben lehetőség. Én nem voltam boszorkány, ellenben vele és az anyjával. Tönkretett mindent az a nő. És még így is én lennék a szörnyeteg, ha megpróbálnám visszaszerezni... mi lenne a helyes út? Talán ez az, ahol van egy rossz út, és van egy annál rosszabb is. De jó választás nem létezett. - Meghalt? - kérdeztem vissza meglepetten. Ez az információ kimaradt, nem hallottam róla és nem is voltak naprakészek az értesüléseim, legalábbis az információt hallva. Azt hittem, hogy Emery mondta ki, nem akar hozzámenni... talán szerette is? A gondolatra mintha valami hegyes tőr szúródott volna keresztül a mellkasomon. Egyre inkább hittem abban,m hogy ő kellett nekem. Nem adhattam másnak jogot arra, hogy elvegye tőlem. Egyszer már az enyém volt, és talán még... még nem annyira késő. - Megértem, amit érzel. Én is... azt hiszem, így reagálnék rá. Nem ismersz, nem emlékszem rám, de... - Lehajtottam a fejemet. Mit kellett volna mondanom? Szívem szerint a saját hajamat téptem volna, hátha azzal lecsillapodnak a gondolatok, amelyek marták az egész bensőmet. A vérfarkas énem is ott szunnyadt, érezte a feszültségemet, azt, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel... hogy... vesztésre állok. - El... öhm... elmenjek? - kérdeztem aztán rekedten, tekintetemmel inkább a cipőjét fixírozva. Nem így akartam. De még egyszer nem élném túl az elutasítást. Tőle nem.
A fájdalom úgy emésztette fel minden egyes porcikámat, hogy ténylegesen kezdtem azt érezni, hogy elporladok ebben a pillanatban, hogy szétszakítja a testem és a lelkemet is. Még soha nem történt ilyesmi velem, legalábbis nem emlékszem arra, hogy elszenvedtem volna bármi ilyesmit. De még szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy lehet Ő maga volt a kiváltó ok, amiért fájni kezdett mindenem, de legalább itt volt és hajlandó volt megosztozni velem ezen, ha már miatta történt. Bár még mindig nem köthetem hozzá biztosan, de valahogy mégis érzem azt, hogy köze van hozzá. Nem tudom, hogy meddig fog tartani ez a békésebb állapot, de az egyszer biztos, hogy nem szeretném megtudni azt, hogy másodszorra milyen érzés lesz. Vajon kevésbé fog fájni, mivel egyszer már átestem rajta? Az igazság az, hogy nem akarom megtudni. Ha pedig azzal elkerülhetem, hogy távol maradok tőle, akkor nem kell kétszer mondani, mert biztos vagyok benne, hogy nem leszek hajlandó ezek után egy légtérben lenni vele túlságosan sokáig. Fellélegeztem abban a pillanatban, amikor egy kis térhez volt szerencsém. Olyan volt, mintha szabadságomat nyertem volna vissza ezzel. Egy teherrel kevesebb pihent a vállamon, mindössze már csak válaszokat akartam. De abban biztos voltam, hogy abban a pillanatban, mikor újra elkezd lüktetni a fejem én akár ajtóstul távolítom el a közelemből. Nekem erre nincs szükségem. Nincs rá szükségem. Ha ismertem is.. Már nem ismerem. Nem emlékszem rá. Nem jelent számomra semmit sem. – Ha azért jöttél vissza, hogy ugyanabba a csónakba visszaüljünk mi ketten, hogy azt az álmot kergessük együtt, amire én nem emlékszem, akkor sajnálom.. De nem adhatom meg neked azt, amit akarsz. Nem ismerlek. Nem emlékszem rád. Egyáltalán. Lehet, hogy volt valami közöttünk, de.. A saját akaratom szerint élek. A férfi, akihez hozzámentem volna halott. – Egy kis szünetet tartok, amint elveszek a szemeiben és egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy hol vagyok. – Most már nem kötnek engem semmihez.. Én pedig nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan férfi mellett akarok lenni, aki jelen pillanatban csak egy hatalmas migréncsomagot tud kínálni. – Nem akarok kegyetlen lenni, de nem ígérhetek neki valamit, amit nem adhatok meg. Főleg, hogy az sem biztos, hogy valaha is emlékeznék arra, hogy mi volt közöttünk. Miről álmodoztunk. A fejfájás közben pár kép bevillant, de olyan elérhetetlen volt. De, ha jobban koncentrálhatnék talán össze tudnám rakni a képet. A baj ezzel csak az, hogy nem tudom, miért szenvednék. Hogy egyáltalán érdemes lenne-e a számomra. Hogy tényleg szerettem-e ezt a férfit, vagy egyszerűen csak elhitettem vele és játszadoztam. Bár ilyet nem tudok elképzelni magamról, de ezek után már bármi lehetséges.
Egészen addig nem engedtem el, amíg szüksége volt arra, hogy kitartsak mellette... sosem kötöttük össze az életünket, nem volt a kötelékünk egy papíron szentesítve, de tudtam, hogy ha szeretem, nemcsak a boldogságban és jóban kell vele osztozkodnom. Ahogyan az a bizonyos eskü mondja... jóban és rosszban. És ez most rossz. De sokat kibírtam már, tudtam, hogy így lesz most is... így kellett lennie. Nem hagyhattam cserben. Egyszer már megtettem, mikor nem is érdeklődtem utána, csak hagytam, hogy az anyja befolyásolásának hatására azt gondoljam róla, hogy sosem szeretett igazán. Én pedig nem féltem új életet kezdeni, mert... makacs voltam. Sértett. Összetört bennem mindent. A tudat, hogy mást választott, és azt az életet, amelyet neki szántak... ott sebzett meg, ahol a legjobban fájt. Megkönnyebbülve bólintottam. A szavai megerősítettek abban, hogy már nem volt baja, habár a fájdalom még néha visszaköszönt a halántékom lüktetésében. - Egy bajjal kevesebb - mondtam némileg halkabban, miután elszakította a kezeit az enyémtől, és az ajtóhoz sétálva kitette a zárva-táblát. Ez más helyzetben semmi jóval nem kecsegtetett volna, de már nem volt visszaút. Elkezdtem ezt az utat, végig kellett járnom. Ő volt a lelkiismererem, és azután, hogy megtudtam, hogy nem önakaratából nem jött el a találkozónkra, amikor megszöktünk volna, folyamatosan éreztem a feszítést a gyomromban... ennek köszönhettem azt is, hogy majdnem elveszítettem egy betegemet a műtőben, csak mert azt hittem, hogy ő az. Micsoda furcsa képzelgés. Pontot kellett tennem a végére... valahogyan. - Ez egy hosszú és... zavaros történet - masszíroztam meg a nyakamat, majd lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. - És hiába is vagyok rá dühös, nem akarom rossz színben feltüntetni az anyádat a szemedben... pedig megérdemelné azt, hogy megvesd és gyűlöld - kezdtem bele némileg akadozva. Véges volt az időm, valójában nem tudtam, mennyi lehetőségem van előtte feltárni a múltjának részleteit. - Együtt nőttünk fel. Neked elrendezett házasságot szántak a szüleid, de mellettem... önmagad lehettél - léptem hozzá közelebb, habár féltem, hogy elölről kezdődik az előbbi műsor. - Együtt képzeltük el a jövőnket, el akartunk bújni a világ elől... de legfőbképpen az anyád elől, aki nem nézte jó szemmel, hogy kikacsintgatsz a kötelességeid alól. És csak hogy véghez vihesse a beteges ötletét, miszerint ahhoz ad hozzá, akit ők akartak... valami mágiát használva elfeledtettek veled mindent, ami velem volt kapcsolatos. - Ismét nagy levegőt vettem. Hülyének éreztem magam. De egy idegen csak nem tudhat róla ennyi mindent... vagy tévedek? Ha mániákus lennék, talán kis nyomozásba kerülne, de nem hiszem, hogy az lenne a homlokomra írva.
Egész életemben nem éreztem akkora fájdalmat, mint jelen pillanatban A legrosszabb az egészben, hogy nem is értem, miért pont ő volt a kiváltó ok. Mármint akkor kezdődött az egész, mikor belépett az ajtón, úgyhogy muszáj, hogy legyen valami köze hozzá, mert csak úgy nem lehet ez az egész véletlen. De, ahogy beszélni kezdett, hogy az anyám keze is benne van az egészben még inkább csak furának tartottam a helyzetet. Egyáltalán, miért akarja az anyám azt, hogy egy hatalmas migrén közepette leljem halálomat? Mert jelen pillanatban úgy éreztem, hogy a halálnak az ajtajában álltam és kellemesen táncoltam annak reményében, hogy végre eldőlök az egyik irányba. Vagy vissza az élők mezejére, vagy pedig átdőlök az ajtóval együtt a túlvilágra. Mert nem akartam ezt a fájdalmat érezni. Pár emlékkép volt, ami felvillant a szemem előtt, de az igazság az, hogy a fájdalom miatt nem tudtam rá igazán koncentrálni. Így mire kitisztult volna a kép addigra már elillant úgy, mintha soha nem is létezett volna. Én pedig értetlenül álltam a helyzet előtt, mert tényleg nem értettem, hogy mi is történik. Ő ismer engem, de én nem őt. A vonásai mégis valahogy ismerősek, mintha nem először látnám, de semmi komolyabb kapaszkodót nem tudok felhozni vele szemben. De most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy megpróbáljak rájönni, miért ismerős nekem egy idegen. Talán ismertem egy hozzátartozóját, rokonát? Azért lennének ismerősek a vonásai? Vagy futólag találkoztunk? Annyi lehetőség volt, de erőm nem volt ahhoz, hogy kiaknázzam. Megkönnyebbülés járta át minden egyes porcikámat, ahogyan végre a fájdalom egy kicsit tompulni kezdett, ahogyan végre megoszthattam vele is. Elszakadhatott volna, nem volt kötelessége mellettem maradni és hagyhatott volna a fájdalom közepette meghalni, mert amit ráruháztam fájdalom az sem volt éppen a kellemes határán belül. De itt maradt velem. Talán fontos lennék a számára? Jelentenék neki valamit? Fogalmam nincs, de ha minden egyes találkozásunk így zajlana, hogy engem elöntene a fájdalom hullám, akkor soha többé nem akarom látni. Én ezt nem akarom még egyszer megismételni. – Igen, jól vagyok. – Mondom kicsit erőtlenül és végül, nehézkesen de talpra küzdöm magam és elfordítom a nyitva táblámat, hogy a zárva legyen a külvilág felé fordítva. – Akkor kérek egy gyorstalpalót, hogy mégis mi a fene volt ez az egész, mielőtt újra kezdődik. – Nem tudom, hogy időzítő van ezen az egészen, vagy miképpen működik, de ha újra belekezd a fejem a fájdalomba, akkor biztosan elküldöm őt innen. Mert egy percig sem akarom érezni azt az égető, kaparó érzést a fejemben, amit a
Ha nem ebben a szituációban lettünk volna, valószínűleg megforgattam volna a szemem a szavai hallatán. Tudni akarja... naná, hogy tudni akarja. Nem ő lenne Emery Moriarty, ha nem akarná tudni. Bár ez igaz volt minden nőre. Ebben a helyzetben viszont egyáltalán nem volt időm azon törni a fejem, hogy miért ilyen nehéz eset mindegyikük. Miért kell mindent tudniuk, és miért akadnak ki lényegtelen dolgokon. Nem mintha ez lényegtelen lenne... itt már csak az én értékrendemtől függött, hogy bemocskolom-e az anyját a szemében vagy sem. Annak idején nem szorult volna mocskolódásra, hiszen ő maga is ennek az árnyékában élt. Egy kényszerházasságra készült, pedig csak tizennyolc éves volt... én ki akartam ebből rántani. De ott, akkor véget is ért. Csak évek múlva jöttem rá arra, hogy mi történt valójában. Hogy... igazából nem elhagyott és nem jött el, hanem egyszerűen csak... megakadályozták. És elfeledtettek vele mindent. Még jó, hogy nem emlékezett semmire. Erős család. Én pedig nem voltam más, mint akkor még egy halandó férfi. Nem tehettem semmit. Lehoztam volna érte a csillagokat, de nem tudtam többet ígérni. Én sosem lettem volna elég jó a családja szemében, tekintve hogy... még azt sem tudtam, az a másik mivel tudna többet. Gazdagabb volt? Befolyásosabb? Vagy csak volt ott egy elképzelt alak, és még azt se tudták, ki lesz a lányuk férje? Bármit kinéztem belőlük. - Nem engedlek - bukott ki belőlem, mikor rászorított ujjaimra. Őszinte volt a hangom, bár ezt már mondtam egyszer előtte. Évekkel ezelőtt. Mégis elengedtem. Forrófejű voltam, csalódtam. Tovább álltam. Azt hittem, hogy meghozta a döntését azzal, hogy nem jött el a megbeszélt időben. Akkor elengedtem. De ki tudja, ha előbb jövök, talán előbb öltem volna meg, mert nem úgy néz ki a helyzet, hogy ebből könnyű lesz kimászni. Belőlem is hangok buktak ki, mikor a fájdalma az én fejemben is megjelent. Még ha csak a fele is volt annak, amit ő érzett, bele se akartam gondolni, mi lehetett a fejében, mikor egyszerre érezte ezt az egészet. De nem engedtem. Most nem hagyhattam, hogy kifogjon rajtam valami... fognom kellett. Segíteni neki... majd szép lassan kitisztult megint minden. Én pedig csak nagy levegőt vettem megkönnyebbülve. - Most már jól vagy? - kérdeztem szinte rögtön. Verejtékes lett a homloka, ezért nyúltam oda, hogy egy apró cseppet eltávolsítsak a halántékáról. Reflex volt. Nem tehettem ellene. Ráadásul aggódtam is érte. Szörnyű lenne ha miattam esne baja... azt már nem mosnám le magamról.
Életemben nem tapasztaltam még ehhez hasonló fájdalmát. Azt pedig végig nem értem, hogy mégis miért ő a kiváltó ok. Mert nem emlékszem rá. Ha emlékeznék, akkor legalább tudnám, hogy tartsam magam távol tőle, de ezek után nem lesz olyan nehéz ezt megtennem. Mert eszem ágában sem lesz ennek a férfinak a közelébe lenni, ha ezt az egészet túlélem. A lehető legtávolabb akarom magamtól tudni. Nem szeretnék magamnak egy újabb ilyen kellemes migrénhullámot, mert eddig is tökéletesen megvoltam nélküle és most sem érzem különösebben a szükségét, hogy ennek az előnyeit élvezhessem. Hah! Még, ha lenne bármilyen előnye is ennek az őrültségnek, mert jelen pillanatban én nem látok semmi előnyt felsorakozni. Az egész porcikámat felemészti a fájdalom és úgy érzem, hogy nem fogok előrébb jutni. Hogy nincs megoldás. De, ha elmegy sem garancia, hogy elmúlik. Az is lehet, hogy akkor egyedül kell végigszenvednem ezt az egészet addig, amíg meg nem halok. – Ha ezen túl leszünk… Én.. tudni.. akarom. – Lehet, hogy az elrendezett házasságom meghiúsult, hiszen a férfi, akihez hozzá akartak adni az sajnálatos módon elhalálozott. Nem szerettem az elrendezett házasság ötletét, de követtem a családom hagyományait, mert tudtam, hogy ez a sorsom. Nem kerülhetem el. De nem öltem meg a férfit, akihez hozzámentem volna. Ő még nem is tudta, hogy el volt ez rendezve. Meg kellett volna nyernem magamnak, hogy magától akarjon elvenni. Utána pedig már mindegy lett volna az ellenkezése, mert megtörtént volna, minek meg kellett történnie. Bár azzal csak a saját életemet átkoztam volna el, de úgy tűnik, hogy a sors megóvott engem ettől a kegyetlen fordulattól. Nem vagyok képes arra, hogy ezt az egészet magam elviseljem ezért szükségem van rá. Nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne rájönni neki, hogy mire fogom megkérni. Vérfarkas. Ezért a tűrőképessége sem olyan alacsony, mintha egy apró emberke sétált volna be a boltomba. – Bármi történik.. Ne engedjen el. – Erősen megszorítom a kezét és remélem, hogy tartani fogja egészen a végéig, mert ha nem, akkor abba talán még bele is halhatok. Lehunyom a szememet, majd elmondom a varázsigét és érzem, ahogyan a fájdalom egy része eltűnik a testemből és, mintha szabadabb lennék. Kicsit könnyebben lélegzem, de még mindig ott van az a nyamvadt égető érzés, ami nem akar elmúlni, de valahogy mintha folyamatosan csökkenne a fájdalmam egészen addig míg köddé nem válik és már ő rajta sem látszódik a fájdalom egyetlen apró jele sem. – Hát.. Ha lehet, akkor ezt ne ismételjük meg mégy egyszer..
- Nem volt nehéz rájönnöm. - Nem lepődtem meg azon, hogy nem emlékszik rám. A gyakorlatban még nem próbáltam közelebb kerülni hozzá, így nem tudhattam, hogy mit váltok ki belőle, de tökéletes leckét kaptam az anyjától azt illetően, hogy ne is próbálkozzam. Most már tudtam, hogy miért is akarta ennyire hátráltatni a keresésemet Emery-re vonatkozóan. A tulajdon gyerekével képes így elbánni, és még én vagyok a kegyetlen... csak mert a telihold fénye alatt farkassá változom. Nem. Ebben a történetben nem az enyém volt a fő szörnyeteg szerepe. Magamra vállaltam a kettes számú közellenség szerepét, de a fő szarkavaróét eszem ágában sem volt. Bár sosem voltam apa... nem tudtam, milyen szülőként meghozni egy efféle döntést, tulajdonképpen mintha azt sugallná ezzel az egésszel, hogy... ha megpróbálom visszalopni magam a szívébe, megölöm. Sőt, nem is kellett ehhez olyan hosszú idő, mert csak rövid ideje tartózkodtam az üzletben, mégis ilyen reakciót váltottam ki. Minden utat és lehetőséget elzárt előlem. Nem volt járható módja ennek az egésznek... nem volt semmim. Amim volt, az ott volt benne, legbelül. Eltemetve. Halálra ítélve. Minden egyes érzésem, amely hozzáláncolt, valahol egy varázslat segítségével dobozba lett kényszerítve, és nem törhetett ki. Nem, én nem tudtam érte mit tenni, én csak egy farkas voltam, ennél nem több... de nem is kevesebb. - Tudom... tudom, csak... - Nem is tudtam mit mondani, elvégre mit kellett volna? Az ő gondjára nem tudtam orvosságot, és úgy tűnt, itt nem működik a csodálatos mesebéli megoldás, mely szerint a közelségem vagy az, hogy a szemébe nézek, majd megold mindent. Azzal pedig nem kísérleteztem volna jelenleg, hogy megcsókolom... elvégre lehet, hogy iszonyatos fájdalom gyötri, de annyi erő lenne benne, hogy simán megharapjon. Sőt, bármennyi. - Ez egy hosszú és... bonyolult történet. Nem hiszem, hogy kibírnád addig, míg elmesélem, hogy milyen nagyszerű anyád van - jegyeztem meg, bár volt egy olyan érzésem, hogy kezeltem már ennél jobban stresszes helyzetet. Ebben éltem... orvos voltam. Egy pillanat alatt változhatott meg minden, és most ez kezd ki rajtam? Leblokkoltam, csak a hajamat markolam egy ideig, mintha én is éreznék valamit abból, amit ő érez... valójában talán így is volt. Láttam szenvedni... ez nekem is fájt. Tépkedve a szívemről azokat a kibaszott sebtapaszokat, amelyeket az elmúlt hónapok alatt ragasztottam oda, csak hogy ne záporozzon a sebekből annyi vér a hiánya miatt... Kicsit kitisztult a kép, mikor azt mondta, hogy menjek oda. Rossz sejtés volt a gyomromban, de ezúttal nem is akartam ellent mondani. Segíteni akartam... neki bármivel megtenném. Az életemet is adtam volna érte. Hát odasétáltam, némileg vehemensebb lépésekkel, ujjaimmal körbefontam az övéit, majd nagy levegőt vettem. Valahogy sejtettem, mi jön most. De semmi jóra nem készültem. NEm is volt semmi jó az elképzelésben sem.
Volt már részem fejfájásban. Kegyetlen migrénekben is, amelyek már egészen odáig vezettek, hogy nem láttam rendesen és egy kicsit szédültem is. Ez is most ahhoz volt hasonlítható, csak sokkal rosszabb volt, mintha szét akarná valami kaparni a fejem belülről. A koponyám, mintha inkább úgy döntött volna, hogy jobb lesz, ha itt és most két darabra húzódik. A legrosszabb, hogy nem értettem igazán a kiváltó okot. Talán ő maga lenne ennek az egésznek a kiváltója? De mégis miért? Hogyan? Nem is ismerem. Csak egy idegen, aki zavarodottan mászkálódik a sorok között, ahogyan minden más férfi is. Mondjuk néhányan egy meleg férfival együtt jönnek be. Nagy segítséget tud nekik nyújtani, bár olyankor nem tudok nem elkalandozni, hogy igazából mindketten melegek. Csak az egyikük jól leplezi, avagy titkolja. - Én.. Én nem emlékszem rád. - Ha valakivel együtt nőttem fel, akkor mégis, hogyan nem emlékezhetek rá? Ez az egész értelmetlen, de azt hiszem csak a számomra teljesen megfejthetetlen. Bármit megtennék azért, hogy ez a fejfájás abba maradjon, mert úgy érzem jelen pillanatban, hogy a halál közelebb van, mint én azt gondolnám. Mintha csak játszadozna velem, mielőtt egészben lenyel. Talán ez egyfajta büntetés, amiért hagytam valakit meghalni a szemeim előtt. Mintha nem számított volna. De, hiszen már így is halott volt. A méreg ott volt a szervezetében. Lehet, hogy kegyetlen módon hagytam, hogy a szemem láttára meghaljon, de ez csak azt jelenti, hogy most már szembesülök azzal, hogy miben is segédkezem. Ha ezért érdemeltem volna büntetést annak már korábban kellett volna érkeznie. - Könnyebb azt mondani, mint megtenni. - Erre nem gondolni kell. Ezt érzem. Szüntelenül és megállíthatatlanul. A kezeim pedig teljes mértékben megvannak kötve. Nem tudom, hogy mit tehetnék.. Aztán bevillan egy ötlet. De nem tudom, hogy mennyire lesz vevő rá. Azonban most nem vagyok olyan hangulatban, hogy megkérdezzem beleegyezik-e. - Az anyámnak mi köze van mindehhez? - Nem értem, hogy mégis mi köze van hozzá. Mármint miatta vagyok itt. Vagy mégsem ezt akarta? Aztán beugrik egy emlékkép arról, hogy megcsókolom.. Szinte olyan valóságos, hogy érzem ajkait, ajkaimon. Akkor most mégis mi a fene történik? Egyáltalán a valóságban vagyok, vagy egy kegyetlen álom szélén táncolok? Mindenesetre a fájdalom túlságosan is valós ezért szükségem van rá. - Gyere ide és add a kezed. - Nem bírom ezt az egészet. Nem kérem a beleegyezését abba, hogy megosszam vele a fájdalmam. De ezt fogom tenni, amint odaadja a kezét. Átadom neki egy töredékét annak, amit érzek. Mert csak így van esélyem arra, hogy túléljem. Legalábbis azt hiszem.
Már engem is kezdett kiverni a víz. Elég volt ránéznem, hogy lássam, mérhetetlen fájdalom gyötri. Először megpróbálta leplezni, hiszen mindannyain ezt tesszük, ha munkában vagyunk... engem sem dönthetett le a lábamról egy sima migrén, amikor még ember voltam, pedig mások már ennyitől kipurcannak. Nem tehettem meg. De az ő fájdalmát látva mintha én magam is azt a fájdalmat kaptam volna. A tekintete szinte sugárzott, láz kezdett emészteni belülről. Dühös lettem, egyszerre magamra és az anyjára, az egész átkozott családjára, amiért ezt tették velünk. Miért nem adatott meg nekünk csak egyszerűen annyi, hogy boldogok legyünk? Megérdemeltük volna, egyszerűen csak... ennyit kellett volna kapnunk, boldogságot, örök életen át tartó szerelmet, családot, mindent, ami a miénk lehetett volna. Nála volt a kulcs... a fejében, elrejtve. De egy varázslat mindenről gondoskodott, elfelejtett mindent, és csak egy árnyékként éltem a tudata legmélyén... nem akartam így élni. Szükségem volt arra, hogy lássam. Főleg a múltkori után, hogy magam előtt láttam a műtőben... sosem volt még ilyesmire példa, nem tudtam, mi ütött belém. Éheztem. Rá éheztem, arra, hogy ismét vele legyek. Még ha csak pár percre is, de láthassam. Tudjam, hogy minden rendben van vele. - Egymás mellett nőttünk fel - jött ki belőlem az első, ami eszembe jutott. Általában remek volt a reflexem, ki tudtam találni egy pillanat alatt bármilyen szót, magyarázatot, mondanivalót... most mégis cserbenhagyott ez a készségem. Rögtön bevallottam, hogy honnan is jöttem, ki is vagyok... hiába tudtam, hogy reménytelen. - Ne gondolj a fájdalomra, csak... mit kellene tennem? - kérdeztem nagyot nyelve. A szenvedése szinte engem borzolt végig, az én agyamat is falni kezdte valami rút szörnyeteg. Segíteni akartam, de mit tehettem volna? Elmondani neki az egészet... annyira nevetséges lett volna. Az lett volna az első, amint elmúlik a fájdalma, hogy kidob innen. Vagy kidobat. Felpattantam mellőle, és legalább három méterrel odébb sétálva markoltam bele a hajamba, mintha ez segítene bármint. - Az anyád miatt van az egész, az az átkozott boszorkány! - dühödtem be. Talán köze volt ennek ahhoz, hogy közeledett a telihold, és ilyenkor nem a finomkodásról vagyok híres. Nem tudtam segíteni. Életemben először kerültem olyan helyzetbe, amire nem ismertem megoldást.
Megszoktam már az ügyetlen férfiakat, akik nem is tudják igazán, hogy mit akarnak. De a legtöbbjüket sikerül annyira megnyernem magamnak, hogy visszatérő vendégekké válnak. Azonban itt valahogy éreztem, hogy nem ez lesz a helyzet. Ugyanis életemben nem éreztem még ilyen rosszul magam. Mintha összeesküdtek volna ellenem az égiek. Olyan hatalmas fejfájás kapott el és szinte ezzel együtt egy megmagyarázhatatlan hányinger és szédülés. Mintha nem is itt lettem volna. Aztán idegen emlékképek villantak be a fejembe, amelyeknek nem láttam egyelőre értelmét. Egy arctalan férfi és én. Boldog voltam. Annyira, hogy majd kiugrott a szívem. De most is pontosan ezt érzem. Csak jelen esetben nem a boldogságtól tombol a szívem, hanem a fizikai fájdalomtól. Mintha ténylegesen ki akarna szakadni a mellkasomból a szívem. De próbáltam tartani magam. Én tényleg igyekeztem elrejteni előle a fájdalmamat, mintha nem is létezne. – Akkor valami fekete.. Rendben.. – A szám teljesen kiszáradt és a hangom is rekedtessé vált. Én fordulni akartam. Mozdulni, hogy keressek egy fekete mini ruhácskát, de a lábaim nem engedelmeskedtek egyszerűen csak térdre rogytam a fájdalomtól, mert nem bírtam elviselni ezt a lüktető fájdalmat. Már a látásom is bele homályosult és úgy éreztem, hogy hiába csinálok bármit egyszerűen nem tudom leküzdeni ezt a fájdalmat. Nincs hatalmam felette. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de igyekeztem visszafogni, hiszen mégis egy vásárló mellett vagyok. Talán tényleg nem kellett volna hagynom, hogy meghalljon az a férfi. Ez az egész valószínűleg most az utófizetségem érte. Aztán, ahogy felemeli a fejemet a fájdalom még erősebb lesz az érintése olyan, mintha valami perzselő ráng cirógatná az arcomat, de a tekintetében valami ismerőset vélek felfedezni. Úgy tekint rám, mintha ismerném. Valahonnan pedig ismerősek is azok a szemek melyek ezt sugallják, de nem tudnám megmondani, hogy honnan. – Találkoztunk… már? – Nehézkesen de ki sikerül mondanom ezt a két aprócska szót. Még akkor is, ha közben teljes mértékben felemészti minden porcikám a fájdalom és egy apró hajszál választ el attól, hogy elájuljak, vagy pedig, ha tévedek, akkor a fejem fog egyszerűen szétrobbanni.
Lehet, hogy oltári nagy barom kinézetét keltettem azzal, ahogyan itt álltam, láthatóan minimális ötlettel. De csak látni akartam őt, nem pedig ténylegesen vásárolni. Bele sem gondoltam, hogy itt ilyen holmik vannak, miért nem tud valami más boltban dolgozni, mondjuk... élelmiszerüzletben? Nem mintha a helyzet szempontjából ez nem lenne mindegy. Még mindig olyan volt, ahogyan az emlékeimben élt, és igazából... az ő kezén sem láttam gyűrűt. Ezek szerint talán mégsem jött össze az, amit az anyja betervezett vele. Ha rajtam múlott volna, már régen az ujjára húztam volna valamit, és örök életemre elköteleződtem volna, csak hogy... mellette ébredjek fel minden reggel, majd őt lássam utoljára, mielőtt éjszaka álomra hajtom a fejem. Eléggé rendszertelen lett volna... mert orvosként ki tudja, mikor esz haza a fene. Igazából ezért is döntöttem eme hivatás mellett. A sok ügyelet és túlóra mellett egyszerűen nem volt időm azon gondolkodni, mit tennék, ha újra látnám, vagy ha tényleg vele kellene élnem. Jobb esetben annyira tellett, hogy hazaértem, ledobáltam magamról mindent, majd mire ágyba feküdtem, már aludtam is. Ez volt az életem... nélküle. - Talán valami csipkés... feketés... mini holmi jó lenne - vontam a vállamon, de még mindig nem láttam, hogy jobban lenne. Annyira elszántan próbált kiszolgálni, de... az ég szerelmére, kicsit sem volt jól. Ez pedig egyre inkább megmutatkozott, elsápadt, a fájdalom kiült az arcára, majd térdre esett. Ott termettem mellette, aggodalom ült ki az arcomra. Egyes egyedül magamat okoltam. Megmondta, hogy nem kerülhetek a közelébe... Emery issza meg a levét... hát erre értette? Képes lenne bántani a saját lányát, csak hogy én ne legyek a közelében? Milyen szívtelen egy asszony! - Hé, orvos vagyok, nézz rám! - emeltem fel a fejét, de szinte a tenyeremen éreztem, hogy lüktet a halántéka. Még sosem láttam hasonlót, kétlem, hogy... erre használna bármilyen orvosság. Tudtam, hogy ez nem olyan eredetű... de mit tehetnék azon kívül, hogy a szívem megszakad miatta, amiért így látom?
Nem az én dolgom, hogy beleszóljak mások életébe, ha ő hazudni akar, akkor felőlem nyugodtan megteheti. Amúgy sem olyan komoly ügylet ez az egész, hogy vérre menjen. Az is lehet, hogy saját magának veszi. A mai világban már semmin sem kellene meglepődni. Főleg, hogy igazából az emberek többsége már vállalja a másságát ezért sem értem, hogy ő mégis miért ellenkezik ilyen hevesen. De nem vállalhatja fel mindenki egyik pillanatról a másikra, hogy a másik nemhez vonzódik. Bármennyire is szeretnénk ez nem működik ilyen könnyedén. Ahogyan azt sem könnyű elfogadni és feldolgozni, hogy néha egy női lélek szorul bele a férfi testbe, de valahogy a tehetetlenségét elnézve azaz érzésem, hogy egyik sem igaz. Viszont nem tudom, hogy akkor mégis miért jött ide be, bár nem is akarom megérteni. Mert még mindig lehet azért zavarban, mert beindul a női fehérneműre. Viszont jobb is, ha nem kattog ezen az agyam. Van, azaz érzésem, ha megpróbálnám sem lennék képes felállítani a fejemben a valóságot. Igyekszem segítőkész maradni és a felesleges teóriáimat a háttérbe szorítani. De van valami, amit egyszerűen nem tudok háttérbe szorítani. Olyan kellemetlen érzés kerít a hatalmába, amit egyszerűen nem tudok megmagyarázni. Mintha nem is itt lennék, hanem lebegnék a semmiben. Egyszer otthon vagyok, egyszer pedig itt. Mintha ugrálnék kit idősík helyett és egyre inkább kezdem elveszíteni a fonalat, hogy mi a valóság és mi, ami nem. – Nem, köszönöm.. Én jól vagyok. Csak egy pillanatra megszédültem. Szóval, van valami ötlete, hogy mit szeretne, vagy rám bízza a döntést? – Minél rosszabbul érzem magam annál ismerősebbé válik az arca, mintha már láttam volna őt valahol. Összefuthattam vele az utcán? Arra nem emlékeznék.. Mert hát ilyen mindenkivel megtörténhet, meg nem jegyezzük meg azokat az embereket, akikkel csak egy apró bocsánatkérésig vagyunk együtt. Főleg, hogy a legtöbb esetben ilyenkor rájuk sem nézünk igazán. Mégis valami azt súgja, hogy sokkal mélyebb ez az egész és, mikor megpróbálok kutakodni válaszok után a fejemben akkora fájdalom hasít a fejembe, hogy a térdemre kényszerít. – Mi a fene történik?! – Motyogom leginkább magamnak miközben a kezeimet a fejemre helyezzem, mert úgy érzem, ha nem szorítom össze, akkor bármelyik pillanatban felrobbanhat és a maradványaim az egész butikot beterítik majd.
Nem kerülte el a figyelmem, ahogyan a kezemre nézett. Valószínűleg rögtön leszűrte, hogy nincs is feleségem, mert viselnem kellene jegygyűrűt. Azt tudom, hogy a nők erre érzékenyek... mármint, ha nem látják a férjükön a gyűrűt. Ezt sem saját példából tudom, inkább a kollégáim sorstalanságából, de megannyi érdekesebbnél érdekesebb történet fültanúja voltam már. Ezen történetek nagyrésze volt mindannak az oka, hogy még sosem gondolkodtam el a nősülés lehetőségén. Nem voltam az a fajta. És akinek a szívét el akartam rabolni, már régen nem is emlékezett rám. Még mindig ugyanolyan volt, mint akkor... az utolsó találkozáskor, mikor azt hittem, hogy a következő nap amit együtt töltünk, már a saját életünk első napja lesz. Egy életé, amely csak kettőnkké, nincs benne az anyja és az apja, az előre elrendezett élete. De ezt kudarcra ítélték. Átverve éreztem magam, mikor nem jött el. Tomboltam, majdnem megöltem egy férfit, aki rám dudált a dugóban... képes lettem volna rá, hogy egyetlen rossz nap után felnégyeljem az autópálya kellős közepén, a szívét pedig a szélvédőjén zúzzam össze. De ez a düh sem volt fogható ahhoz a mértékhez, amennyire az én szívem sajgott. Nem tudtam mire vélni azt, amit akkor Jasmin tett. Legalábbis még akkor... pár napot kihagytam. Már azt sem tudtam, hol jártam és mennyit költöttem el alkoholra. Ez a mámor dolgozott bennem, mikor megkerestem a drágalátos édesanyját, aki annyit mondott, hagyjam békén a lányát, mert nincs többé olyan, hogy mi. Jasmin és én két külön világgá váltunk. Csak mert... nem én voltam a jelölt? Felvontam a szemöldökömet, majd elhúztam a szám, mint egy földönkívüli, aki most veszítette el teljesen a józan eszét. Tónus meg bőrszín... ehhez én nem értek! - Öhm... szóval ő olyan... - Megköszörültem a torkomat. Behazudtam egy házasságot, az még könnyebbnek tűnt. De eddig még nem volt előttem elképzelés. A gondolataimból az zökkentett ki, hogy arckifejezésén megpillantottam valamit. Nem tetszett, és tudtam, hogy ez... nem éppen jó jele annak, ami éppen történik. Nem gondoltam volna, hogy az anyja szó szerint értette azt, hogy ha megpróbálom megtalálni, baja eshet... megölöm azt a nőt. - Jól vagy? - kérdeztem tőle, csak akkor kapcsolva, hogy letegeztem őt, de ez momentán kicsit sem érdekelt. Nem akartam magázni, évek óta ismerem, és azért lettem orvos, mert pocsék voltam a színjátszókörben. - Talán... jobb lenne leülnöd. - Nekem pedig elmennem, akkor fogadni mertem volna, hogy egyből jöbban lenne.
Amit igazán szerettem az életemben az volt, hogy mindkét oldalában megtaláltam a jót. Szerettem a kis butikot vezetni, de ugyanakkor talán egy picit jobban imádtam azt, ami a háttérben zajlott. Lehet pont azért, mert az veszélyesebb volt, magam sem tudom. De jobb érzés töltött el amiatt, hogy tudtam valakinek az életét mentem meg ezzel. Lehet, hogy közben természetfeletti áldozatokat is követel, de nem vagyok oda a vak vadászokért, akik minden fajt kiirtanak, mert el kell pusztulniuk. Az olyanok még engem is el akarnak tenni láb alól ezért sem szívesen foglalkozom velük. De az, hogy ártatlan életeket mentehetek meg azzal, hogy másoknak segítek a szörnyetegek elpusztításában akaratlanul is boldogsággal tölt meg. De nő létemre nem vonzódhatok csak a fegyverekhez. Lehet, hogy apám ebbe az irányba húzott el engem, de ettől függetlenül tökéletesen beilleszkedtem a társadalom női részében is. Imádom a ruhaboltomat. Szeretek itt dolgozni, ha nem így lenne már régen bezárhattam volna, mert koránt sem hoz akkora profitot, mint a hátul történő dolgok. Igazából csak elütöm az időt, hátha valaki inkább hátra kíván betekintést nyerni. Mikor belém egy vásárló az ajtón egy kisebb fejfájást kezdek érezni, de úgy vélem eddig is jelen volt csak nem foglalkoztam vele. Kedves mosollyal sietek oda hozzá, hogy segíteni tudjak. Előfordulnak férfi vásárlók, de ez nem azt jelenti, hogy olyan magabiztosan mozognak. Többnyire, ha maguknak vásárolnak egyenesen a cél felé haladnak megveszik és már el is tűnnek a helyszínről. Itt viszont nem róluk van szó. – A nejének.. értem.. – Habár azt már most kiszúrtam, hogy nincs rajta jegygyűrű nem igazán foglalkozom vele különösebben. Én aztán senki felett nem ítélkezem. – Esetleg el tudná mondani, hogy mire gondolt pontosan? Egy szexi ruha, esetleg valami fehérnemű? A nejének a bőrtónusa, hajszíne? Hogy könnyebb legyen kiválasztani a színt. – Darálom el talán egy picit túl gyorsan, mert kezdem azt érezni, hogy valami nem stimmel és egy pillanatra meg is szédülök, de szerencsére képes vagyok talpon maradni. Nem tudom, hogy mi történt velem, de remélem amilyen hirtelen jött ez az egész olyan hamar fog elmúlni. Mert semmi kedvem beteget jelenteni. Főleg, hogy már nem is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor beteg voltam. Talán valami baja volt a kávémnak. Igazából bármi lehetséges. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kicsit kitisztuljon előttem a kép és visszatérhessek a valóságba. – Szóval, akkor mit szeretne pontosan? – Igyekszem továbbra is segítőkész lenni, habár bevallom rettenetesen rosszul vagyok. Lehunyom egy pillanatra a szemem és, mintha otthon lennék a hátsó kertben valakivel, akinek nem látom tisztán az arcát, majd hirtelen újra a butikban. Mi a franc történik velem?
Mindig ott lappangott bennem a kalandvágy. Olyan volt, mint egy aprócska kisfiú a felnőtt testben. Egy aprónyi darabja a léleknek, amely arra vár, hogy újabb kaland kerüljön terítékre, én pedig önként vetettem alá magam eme vágynak, mindahányszor ez az aprócska kis Pán Péter megkívánta. Emiatt éreztem úgy, hogy sosem leszek képes teljes egészében felnőni, de az élet tanulságai miatt végül komolyságot erőszakoltam magamba, és úgy döntöttem, hogy megpróbálok józan lépésekkel elérni valamit... hol sikerrel, hol sikertelenül. A karrierem szempontjából vitathatatlanul megvolt a tekintélyem, megannyi rezidens akart az én kezeim alatt dolgozni... habár abban közrejátszott az is, hogy itt vagyok ennyi idősen, de még nem volt se feleségem, se gyerekem. Ez pedig jó pár rezidens kisasszonynak tetszetős tulajdonság. Átsiklottak azon a tényezőn, hogy ha valamit kifejezettenm utálok, akkor az a munkahelyi kapcsolat. Ahogy a mondás tartja, házi nyúlra nem lövünk. Megvolt az esze annak, aki ezt kitalálta, nyilván nem véletlenül volt ez az alapszabály. Egy ideje egy butik előtt ácsíngóztam. Szabadságot vettem ki a kórházból, miután néhány napja nem tudtam befejezni a műtétet. A lány azóta már jobban van, a nyaki sérülése szépen gyógyulgatott, és azt hittem, hogy én mentettem meg az életét. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy életem első kudarcát éltem át a műtét alatt, és csak annak köszönheti az életét, hogy van egy higgadt és felelősségteljes kollégám. Irántam ne érezzen hálát... én majdnem kiástam a sírját. Ezt persze nem mondtam neki, nem célom a rossz hírem keltése. Szóval... butik. Nem véletlenül álltam meg itt. Pont ebben a városban. És pont most. Féltem átlépni azt a bizonyos küszöböt, pedig itt lett volna az ideje, semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy a körülöttem sétálók veszett terroristának nézzenek, aki éppen a legújabb célpontján tűnődik. Nem ez volt a helyzet. Végül erőt vettem magamon, beléptem, és a kis csengő rögtön jelezte az érkezésemet. A szívem vadul zakatolt, tudtam, hogy a sorsommal játszom... de leginkább Jasminéval. Nem szabadna itt lennem. Az anyja világosan elmondta, hogy többet ártok neki, mint használok, ha felbukkanok az életében. De nem... nem bírom tovább. Ez kínzás. Börtön. A nélküle való világ... csak egy kelepce. - Üdv - biccentettem felé, majd beletúrtam a hajamba, mintha csak meg akarnám igazítani, de valójában a feszültségem jele volt. - Öhm... talán. Évfordulóra keresnék valamit a... nejemnek - válaszoltam aztán neki egy féloldalas mosoly kíséretében, majd a közvetlen közelébe sétáltam. - Ugye nem túl ritkák itt a férfi vásárlók? - kérdeztem teljesen függetlenül a tárgytól. Nem tudom, minek néz engem, ha itt kezdek el vásárolni... valójában nem akartam. De ha már itt dolgozik, mégis milyen indokkal jöjjek be? Villanykörtét keresek?
Szükségem volt egyfajta változásra. Nem tudtam kiverni a fejemből a férfit, akit egyszerűen hagytam meghalni, mert nem akartam elárulni az egyik hűséges vevőmet. Persze azért ezen hűséges vevőmnek a szolgáltatásaira szükségem volt ahhoz, hogy eltakarítsa a hullát, mert én aztán nem fogom más mocskát feltakarítani. Lehet, hogy közreműködtem a férfi halálában, de ezért még nem nekem végrehajtani a munka kemény részét. A hajamat szőkéről vörösre festettem, hogy egy kicsit merészebb külsővel jelenhessek meg mások előtt. Nem akarom, hogy azt a törékeny, buta nőt lássák bennem, ahogyan az a férfi is tette. Alábecsült engem és ez lett a veszte. Fenyegetett, hogy valaki majd eljön értem, ha őt veszni hagyom. Hát még mindig békesség lakolt körülöttem és nem voltam ostoba, felkészültem az esetleges komplikációkra, de ez nem azt jelenti, hogy minden egyes percben ezen görcsölök. A telefonomat böngészve iszogatom a reggeli kávémat. Elég nyugisnak tűnik ez a nap, habár az elmúlt egy hétben a vadászok száma, akiket ellátok igen csak megcsappant. Na, nem azért, mert elfordultak volna tőlem, hanem meghaltak. Lehet, hogy erre gondolt az a férfi? Hogy sokkal nagyobbat veszítek a halálával? Nem kell feltétlenül összekötnöm a két esetet. Lehet pusztán csak véletlen műve az egész. Egy haldokló ember bármit képes mondani annak érdekében, hogy megmentse az életét. Lehetett az egész kitaláció, egy üres fenyegetés az életének védelmében. Az ajtó feletti csengő megszólal én pedig szinte rögtön a bejárati ajtóhoz kapom a fejemet és valószínűleg a hirtelen beáradó erőteljes napfény, valahogy egyfajta fejfájást okoz a számomra. - Jó napot! - Üdvözlöm kedves mosollyal az arcomon, majd pedig mikor meglátom, hogy egy férfi lépett be az ajtón rögtön felajánlom a segítségemet. - Segíthetek? - Nem hiszem, hogy önmagának jött volna ide vásárolni. Biztos a szerelmének igyekszik kedveskedni. Elég kevés férfi bukkan fel az ajtómban. Aki pedig felbukkan az előbb vagy utóbb úgy is rátér a lényegre. De nem kell mindenkinek egyből tudnia, hogy mi zajlik a háttérben.
Hogy az idegeire mentem? Nem volt kérdéses, de nem értettem,hogy az egyszerű vagy esetleg kétértelmű bókoktól, hogy mehetek valaki idegeire? Meg aztán nem is akartam belopni magamat a szívébe, jó volt nekem így ahogy volt az egész. - Nekem jó így, ha nincs olyan nő a hátam mögött aki haza vár, nincs mit hátra hagynom, esetleg egy gyerekkel a szíve alatt. - ráztam meg a fejemet a szavai után, ezt már csak akkor közöltem vele, miután visszajöttem a szobából. - Egyébként igen, de a különlegesebbeket csak akkor fogom tudni, ha élesben is ki fogom tudni próbálni, így csak foltokat hagyott a papíron mindkettő, de legalább átszakította. - ha átszakította az azt jelentette, hogy jól működött a fegyver, hiszen ha lepattanna a papírról is, akkor valami nem stimmel. Szétszedtem a fegyvert, bebiztosítottam, és vissza raktam a táskámba, majd a töltényeket kezdtem el pakolgatni a táskámba. Újabb rezgés, újabb sms, az öcsém. Sietnem kell, mert nem bírja már apám filmválasztási szokásait, szuper, még kell majd vennem, akkor egy új filmet is mindenképp, nem bírnám ki, hogy ha a fegyverek eredetét kéne megnéznünk, míg beszélt én azon lamentáltam, hogy lehet, hogy meg kellene néznem a kereskedés fölötti lakásomban, hogy van-e olyan film amit csak megvettem és rá raktam a DVD állványra, hogy majd később megnézem, akkor… lehet, hogy előbb haza ugrok. - Szóval, családi hagyomány, értem. - biccentettem egyetértőn, én ne tudnám mi az a családi hagyomány? Évszázadok óta családi hagyományok szerint házasodunk, azokat a doktrínákat már elvetettük, hogy az elsőszülöttnek fiúnak kell lennie, de a férfiakból általában vadász vált, míg a nőket, vagy a házasságra készítették fel, ezért sem akartam gyerekeket, nem akartam hogy bárkinek hiányozzak. Talán önző dolog volt, de a testvérem és az apám más, ők… Majd az öcsém tovább viszi a vérvonalat, nem kívántam meghalni. - Nálunk is van néhány, talán egyszer ha nem akarsz leszedni a tíz körmömről mesélek, bár… minek is. - horkantottam. Elment a kedvem az egész szélcsapkodástól, bár a fegyverek még mindig érdekeltek, nem akartam tovább feszíteni a húrt, annyi eszem van, hogy észrevegyem, hogy a csaj a tűrőképességeit feszegeti, ilyen szinten még sosem idegesítettem fel senkit, soha nem is akartam, egy- két apró bók sosem szokott megártani senkinek sem, sőt, csak jól esik. Még a piacon a bio tejárus nénivel is szoktam flörtölni, komolyan, a seggemre csapott miután az egyik viccem jól sült el, meghívtam a sztriptíz bárba ahol dolgozom, de szerintem az unokája nem engedte meg neki, hogy eljöjjön. Komolyan nem értettem ezt a lányt, a vállamra kaptam a táskámat, biccentettem. - Arrivederci! - köszöntem viszláttal a boszitól. - Majd hívlak, vagy az apám. - ha túlélem, és lesz kedvem felhívom, de ha nem akkor nem, akkor apám fogja felhívni, hiszen a jelentésem ami mindig elég részletes, köszönhető a maximalizmus mániájának, majd a fegyverekről is be fogok számolni apámnak. De, lesheti, hogy egy ilyen karót nyelt nőszemélyt felhívjak, nem is értem,hogy miért engem küldözget mostanában a töltény beszerző útra. Nem értem rá, ilyenkor még egyébként is edzeni szoktam, javában, emiatt a kitérő miatt kellett abbahagynom az edzést, időpocsékolás, és felesleges szájtépés. Nem kellett külön noszogatni, éreztem én hogy jobb volna nekem már kint az ajtón túl, hátra se pillantottam, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, a butikba visszalépve egy pillanatra megálltam az eladó tér mögött és kihúztam magamat, egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem, áttúrtam a hajamat, megráztam a fejemet és egyre csak azon járt a fejem, hogy a szőkékkel csak a problémám van, ott volt az a vámpír, aki egyik pillanatról a másikra szőrén szálán eltűnt, amit nem bántam, csak… az öcsémet hagyja életben. Nem voltam nyugodt, míg nem kaptam egy levelet, hogy békén hagy, engem és a jelenlegi családom. Az apám és az öcsém, az utánam következők? Nem voltak, még. De nem az én dolgom lesz, hiszen én nem tervezek örökösöket potyogtatni sehova sem. Itt van ez a fura lány, folyton csak lepattanok róla, pedig csak a bugyijába akartam bejutni egyszer, aztán jó napot. Azon kívül, hogy boszorkány, és jó fegyvereket készít, semmi különleges nincs benne, illetve, de van. A kardok a falon… Benyúltam a zsebembe a telefonomért. - Babbo*! Ne szívasd már Carlot annyit, viszek filmet, és popcornt is meg azt a cukrozott kólátokat is, hamarosan otthon leszek. - kérdezett volna még mást is az öreg, de gyorsan lenyomtam a telefont, biztos sejtette, hogy nem sikerült valami jól, de nem bántam, hazafelé menet majd lenyugszom, miközben megveszek mindent ami kell. Meglepem magamat, aszalt áfonyával, és alma szirmokkal, ez lesz a mai bűnözésem, és végre egy olyan estét tölthetek el a családommal amikor nem kell vadásznom, csak velük lehetek, pihenek, nem gondolok semmire. Csak nevetni fogunk és a képernyőt dobáljuk szét kukoricával.
Lehet, hogy utálatos voltam vele, de ez így egyszerűbb volt. Felhúzni a határt a részemről és az ő részéről is, hogy ne eshessünk bele egy olyan gödörbe, ahol végül ha felkúszik a nap az égre, amely az igazságot tükrözi egymás torkának essünk és darabokra tépjük egymást, míg végül már semmi nem marad belőlünk és nyakig ücsörgünk akkor már a vérben és soha nem leszünk képesek ugyanúgy nézni egymásra. Talán nem érti miért viselkedem vele úgy, ahogyan, de nem is kell, hogy megértse. Senkinek nem kell értenie igazából semmit sem. Pont ez a lényege talán. Végzem a feladatomat, de hibásan. Hiszen be kellene lopnom magamat a szívébe. Mindezt hogyan? Hazugságokkal. Építsek a jövőmet hazugságokra? Nem akarok megkeseredett életét élni. Ha már elrendezett nem lehet leányálom, hiszen nem én választom, hogy kivel legyek, mikor és hogyan. Elrendelték. Olyan ez, mint a nevem. Semmi beleszólásom nem volt, hogy mi is legyen, de ezzel kell együtt élnem egész életemben. Ez is egy hatalmas bélyeg az életemre, de az, hogy kivel kell megosztanom a hátralévő napjaimat még inkább. Gyűlölni fog, ha kiderül mit csinálok itt. Méghozzá rettenetesen. De ha már eleve nem bírja a burámat, akkor nem lehet olyan rossz egy kis apró változás. Plusz nem vághatja a fejemhez, hogy magamba bolondítottam, miközben végig csak hazudtam neki. Mondjuk kérdéses, hogy hosszútávon meg tudnám-e bolondítani. Nem tűnik olyan típusnak.
- Szóval most igazából azt gondolod, hogy örülnék neki, ha meghalnál? Lehet, hogy nem vagy a szívem csücske, de már ne haragudj meg, ha azt mondom, de nem éppen abba az irányba igyekszel, hogy belopd magad valahova is. Inkább csak az idegeimen szeretsz táncolni és sajnálom, hogy én nem vagyok az a típus, aki ezt élvezi. De nem azt jelenti ez az egész, hogy nem aggódom érted is, mint másokért. Az én fegyvereimmel vagytok odakinn és, ha csődöt mondanak valami miatt mégis kit hibáztassak? Titeket, mert ostobák voltatok rám hagyatkozni, vagy magamat, aki elbukott? Szóval.. Ebbe inkább ne menjünk bele. - Tudom, hogy mindenkinek a saját döntése az, hogy kockáztatja az életet, de én vagyok az, aki egy kisebb biztonságérzetet ébreszt bennük a fegyvereimmel, a különleges lövedékeimmel. Nem tudom, hogy meddig tudom még csinálni ezt az egészet. Ahogy belép a lőttére én úgy kuporodom le a földre és ölelem át a lábaimat. Ha szerencsém van még egy darabig nem jön ki onnan, ha meg kijön akkor vegyük úgy, hogy bújócskát játszom és itt sem vagyok. Hogyan képes ezt valaki végigcsinálni? Még az is egyszerűbb lenne, ha tisztában lenne azzal, hogy mégis miért jöttem ide, hogy milyen szándékaim vannak. Mert így jelen pillanatban úgy érzem, hogy megfulladok a saját hazugságaim, mint valami nyakörv úgy szorítják körbe a nyakamat és legszívesebben sírni tudnék ettől az egésztől. Abbahagynám már. Megmondanám az igazat, hogy miért vagyok itt, hogy én pusztán egy csomag voltam a számára, miről ő még mindig nem sejt semmit és ennek pontosan így kell lennie. De ebből az egészből nem is tudom, hogyan alakíthatnám át az egészet valamivé, amit Ők akarnak.. Én nem így akarom. Pontosan azért állítok fel magamnak olyan akadályokat, aminek az átlépéséhez már nem csak én kellek majd, hanem ő is. Bár amúgy sem az a típus, aki elkötelezi magát egy nő mellett, de az lenne a legjobb, ha hozzám sem akarna érni, ha nem képzelne el engem semmilyen kis ruhában, vagy éppenséggel ruha nélkül. Ha megszűnnék számára létezni, mint nő. Nem lennék több, mint egyszerű fegyverkereskedő. Végül pedig nagy nehezen összeszedem magam, mély levegőt veszek és felpattanok a földről, majd egy helyre teszem mindazt, amire szüksége van, hogy még véletlenül se maradhasson ki semmi sem. Miközben pakolászom őket addigra ő is kiér a lőtérről. - Rendben. - Robotszerűen nyúlok a másik dobozért, majd a többinek a tetejére rakom. - Akkor minden jól működött odabenn? - Ezekből a visszajelzésekből élek, ha szabad ezt mondanom, hiszen ha senki nem mondaná meg, hogy mi a jó, vagy éppenséggel mi a rossz benne, akkor soha nem tudnék előrébb jutni. Mert pontos információk nélkül, hogyan javíthatnék valamin, vagy hasznosíthatnám újra máshol is? - Beleszülettem. Mindent, amit tudok az apámtól sajátítottam el. Nagyon értett ahhoz, amit csinált. - Már szinte feleslegesen piszkálgatom a dobozokat, amelyek egymás tetején sorakoznak, de késztetést érzek arra, hogy valamit csináljak, mert ha nem, akkor én magam robbanok fel, vagy valami a közelemben. Egyik sem vezetne semmi jóra.
Mégis mi másra? Hihetetlen, komolyan, ilyen testet kár volna nem elképzelni különböző pózokban, magamon, alattam, bárhol a közelemben, különböző ruhákban, vagy anélkül, se gond, viszont a következő monológján meglepődtem, hihetetlen volt ahogy előadta magát, komolyan, egy idegesítő szálkának éreztem magamat, az ujjbegyében, pedig csak annyit tettem ,hogy bejöttem ide és a butik levegőjét szívtam. Azután pedig csak a fegyveremmel való babrálás kötött le, még véletlenül sem szerettem volna ha elsül, hiszen az egyrészt amatőr dolog lenne, másrészt… rohadtul amatőr dolog volna. A szavait meghallva felhorkantottam, és a pultra tenyereltem, két kézzel, miután félre raktam a fegyveremet, így Jasmin fölé magasodtam, vettem egy nagy levegőt. - Akkor áruld már el dolce cuore*, mit szeretnél, az imént a szaktudásomat kritizálod, a hozzá nem értésemet, megkérdőjelezed a szabad akaratomat, majd közlöd, hogy szívesen csúsznál a sárban, végül, ne próbáld meg beadni nekem, hogy sajnálnád ha nem jönnék többet! - szűkűlt össze a bogárfekete szemem, haragosan? Tanácstalanul, kicsit az olaszom is kijött rajtam, hadartam, és ahogy az olaszokhoz illik nagy vehemenciával adtam elő a mondandómat, sütöttek az érzelmek a szavaimból, majd vettem egy nagy levegőt és felkaptam egy tárat, meg egy fa töltényes dobozt, sikerült felidegesítenem magamat, nagyszerű, már csak néhány a bolt előtt elhaladó vámpír hiányozna, de tényleg, nem lehetne megállítani, semmilyen módon sem, még a két szép szeme, de a csípős szája sem lenne hozzá elég, szerintem még bűbája se lenne erre. Megráztam a fejemet és elindultam a mutatott ajtó felé, hirtelen én is elszégyelltem magamat, mert lánnyal sosem beszéltem még ilyen vehemenciával, szintén kerültem a tekintetét, bár láttam, hogy futólag, letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Újabb horkantást hallattam, s csak úgy olaszosan távoztam abba a helyiségbe, feloltottam a lámpát, egy lőtér volt felállítva ide, hangszigetelt, felvettem a fülhallgatót, csak remélni tudtam, hogy nem valami zsíros fejű disznó használta előttem. - Sarei il più felice, se non addirittura il tentativo di disegnare.**- affektáltam magányomban, a szobában,komolyan piszkálta a csőrömet ez a lány rendesen. Amit pedig sosem szerettem, az, az volt, hogy ismeretlenül is elítélnek, megkaptam ezt mát a testépítős vonal miatt, persze, mert magas vagyok, és izmos, és arányos a testem, akkor már agyatlan barom is vagyok, holott, ők voltak a hülyék, mert nem megfelelően táplálkoztak, nem ismerték a saját testüket, vettem egy nagy levegőt, majd felemeltem a fegyvert, miután kibiztosítottam, és kis terpeszben álltam még egy darabig, és figyeltem a papír ember forma céltáblát, megráztam a fejemet, hiányzott anyám, ő jutott az eszembe, aki elment egy vadászatra és soha többet nem jött vissza. Letettem a pisztolyt az asztalra és tenyérrel támaszkodtam a pultra, megdörgöltem a szemeimet, anyám vadász volt, vadász családból származott, hiányzott, ő megértett, meg tudott nyugtatni,ha elkapott a vadász ösztön. El fogom kapni azt a vámpírt, aki megölte az anyámat, ha bele rokkanok is. Vettem egy újabb nagy levegőt, és felemeltem a pisztolyt, céloztam és lőttem. Sosem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az érzelmeim ellenére ne tudjak lőni, célozni, és találni… be találni a célba. Az első lövés közben mordultam fel, afféle feszültség levezetésként. -Non invano, come quelli neri capelli, non sono così complicato come bionde. Egli, indispettire***- hogy miért? Mert már sokadszorra pattantam vissza róla, és nem értettem, más lányok már rég hanyatt dobták magukat, erre itt szenvedek egy boszival, ráadásul, angol! Az ég szerelmére, angol! Legalábbis a nevéből ezt következtettem. Meg vagyok áldva a szőkékkel is komolyan, csak egy lenne már aki normális lenne, de ácsi, nem is akarok én normálisat, állandót pedig egyáltalán nem, kész zűrzavar lenne az életem, biztos azt akarná, hogy mondjak le a sztriptíz táncolásról, vagy… az egészséges táplálkozásról, vagy a shakemről! Nekem aztán senki se parancsolgasson! De miből állt az életem? Katona voltam mindig is, egy titkos háborúban, amelyről a hétköznapi emberek nem tudnak, nem tudhatnak, s ez így van rendjén, így volna. A fogamat csikorgattam, nem tudom, hogy mennyi ideig voltam bent, de monoton töltöttem a tárat, és használtam a golyókat, szinte megállás nélkül. Mit akartam bizonyítani? Semmit, hiszen semmi közöm ehhez a lányhoz, semmi az égvilágon! Éreztem, hogy a farzsebemben rezeg a mobilom, rövid volt, így egy sms- volt, félre raktam, majd elolvastam az üzenetet. Elfogyott a popcorn, ma este popcornos este lesz, meg valami filmet nézünk, jobb lesz ha sietsz, mert a végén még megint megnézeti velünk az így készültek a fegyverek, történelmi bemutatót. Carlo Elmosolyodtam, levettem a fejemről a fülvédőt és félre raktam, talán ,eléggé megnyugodtam, hogy kimenjek, és kifizessem az egész doboz lőszert, amit elhasználtam, aztán haza induljak. De ha kimegyek kezdődik előröl az egész hadjárata ellenem, holott csak vásárlója volnék, akinek fáj a foga a kardokra, és… egy kicsit rá is, de talán egyre kevésbé, mégis szeretném kipróbálni azt, hogy milyen feldobni a pultra, és rá mászni. Figyelmeztetőn morogtam fel, itt kellett, ezen a ponton kellett megálljt parancsolni a gondolataimnak, különben gondok lesznek. Tekintet nélkül a következményekre megteszem. Fő a spontaneitás. De ennek a csajnak még a lába köze is harap nem csak ő! Szükségem van még a haverra, így nem kockáztatok, ez a gondolatom vissza rángat a felhőkről a földre és igyekszem nyugodtan kifújni a levegőt. Megállok, és felhajtom az pultot a gyakorló szobában, és a lapért megyek, fej, szív , torok és has. Attól függ, hogy mennyire akarok súlyos sérüléseket okozni, mind szinte egy körben lyukasztották át a papírt, a teszt darabokkal sem volt problémám, amelyeket a dobozokból külön vettem ki, mindegyik rendesen viselkedett, nem ütött hátra a pisztoly sem, a kelleténél nagyobbat, nem is volt kiegyensúlyozatlan a golyó sem. Amikor kiléptem, leszámoltam az egy doboz árát. - A fából még egy dobozzal kérnék. - a napfényes kis pacát hagyott, a farkasokra hatóval együtt, ezek hasznosak, hiszen a vér áramba jutva bénítják meg az ellenfeleimet. - Egyébként, különös szakma ez egy lánynak, fegyver készítés… fegyverek erővel felruházása, régóta foglalkozol ezzel? - bukott ki a kérdés belőlem, mert bizony érdekelt már egy ideje, csak most jutottam el arra a pontra, hogy talán, megpróbálkozom, normális társalgásra is, nem csak bókolgatásra, mert attól úgy tűnik mindig csak a negatív energiákat kapom vissza. Belegondoltam a korábbi könnyezésébe, nem, határozottan nem miattam volt kibukva, hanem valami más miatt, de mégis bűntudatot éreztem, mert megríkattam egy lányt, talán ezzel a kérdésemmel is oldani akartam a feszültséget kettőnk közt, és enyhíteni a bűntudatomon.
*édes szívem ** Akkor lennék a legboldogabb, ha meg sem próbálnál felhívni. *** Nem hiába a fekete hajúakat szeretem,ők nem olyan komplikáltak mint a szőkék.Ő pedig, idegesít!
Valahogy úgy érzem, ha minél nagyobb köztünk a távolság lelkiekben, amit a piszkálódásommal próbálok elérni, akkor talán nem érzi majd később olyan nagy árulásnak, amit tettem. Mert bármennyire is szeretném a végsőkig titokban tartani ezt az egészet tisztában vagyok vele, hogy ez egyenlő a lehetetlennel. - Örülök, hogy ilyen jó a képzelőerőd, de azért ne haragudj már, ha azt mondom, hogy inkább használd másra. - Nem mondhatnám, hogy kényelmetlenül érzem magam attól, hogy ilyen gondolatok töltik meg a fejét, mert azt hiszem éppen elég férfinak jut eszébe valami ehhez hasonló gondolat, amikor elsétálok mellettük, úgyhogy nem igazán kell kiakadnom azon, hogy az ő fejében éppenséggel milyen gondolatok kavarognak. Mert nem újdonság. Férfiból van. Akkor lennék meglepődve, ha nem rajtam próbálná meg elképzelni, hanem saját magán. Na, akkor még duplán olyan nehéz lenne ez az elrendezett házasságos ügy. - Ajánlom is. - Muszáj, hogy ellenséges legyek vele szemben, mert így talán még benne is pontosan kiépíthetem ezt a hozzáállási módot. Nőből vagyok az istenit. Könnyedén le lehet venni a lábamról a kedves szavakkal és az állandó bókolásával, amit egyáltalán nem tart magában az egyszer biztos. Ráadásként pedig csak rá kell nézni és mondhatjuk azt, hogy nagyon sok nőnek az álmát testesíti meg, ami miatt még inkább megnehezíti a dolgomat. Tudom jól, hogy ő neki addig vagyok én érdekes, amíg egy éjszakára meg nem kaphat, vagy esetlegesen ki nem sétál a karddal a kezében. Onnantól kezdve talán már nem is tenné be ide a lábát, vagy a fene se tudja, de nem is akarom megtudni. Ki tudja.. Lehet én lennék a megváltó angyala és több is lenne ebből nem valami alkalmi maszlag. De már az alapja sem jó, mert ha kiderül miért jöttem ide eleve.. Nem számít, hogy hova jutunk. Az egészet egy életre tönkreteszem. Ezért ez a kis távolság pontosan jó helyen van ott, ahol van. Közöttünk. - Most azt várod, hogy megsajnáljalak? Kétlem, hogy ezt csinálnád, ha nem akarnád ezt csinálni. Mert amilyen önfejű vagy szerintem pontosan azt csinálnád, amit te akarsz és senki nem mondhatná meg, hogy mikor és miért. Ha pedig már itt tartunk még adok kettőt pluszba ingyen, hogy a lehető legtovább elkerülhessük egymást. - Komolyan mondtam. Nem tudom meddig bírok a képébe hazudni.. Egyszerűen nem tudom lenyelni ezt az egészet olyan egyszerűen, mint kellene. Mikor idejöttem tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de arra nem számítottam, hogy ilyen nehéz lesz. Hát, ha meg kell utáltatnom magam vele, hogy esetlegesen ezzel jöhessek, mint kifogás, hogy nem bírjuk egymást elviselni és jobb lenne, ha mást keresnének erre az egészre, bár azzal tudom, hogy talán anyuéknak rontanám a helyzetét, hiszen lehet pont a húgomat kényszerítenék bele ebbe az egészbe és akkor már egyiküket sem kérdeznék meg, hogy akarják-e avagy sem. Nekem kell végigcsinálnom, akár tetszik, akár nem. Nehéz, de menni fog.
- Mert ez annyira könnyű. Itt ücsörögni és várni, hogy aki már mondhatni törzsvásárlóvá vált.. Hogy még be fog-e jönni ma is, vagy az volt az utolsó alkalom, hogy láttam? Tényleg nagyon kellemes azzal a tudattal élni, hogy akinek eladtam valamit, ami meg kellett volna könnyítenie a munkáját kudarcot vallott és ez az életébe került. Inkább lennék ott derékig a sárban és a vérben, mint itt ücsörgök és mosolygok az emberekre és segítek nekik kiválasztani, hogy mi is menne a bőrük színéhez, amíg mások meghalnak azért, amiben hisznek. Mert ott mi a legrosszabb, ami történik veled? Összekoszolod magad, megsérülsz, vagy esetlegesen meghalsz. De utána neked együtt kell élned a következményekkel? Nem! Annak kell, aki itt marad és továbbra is igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legkisebb esély legyen arra, hogy bárki is meghalhasson. - A töltényekkel kezdek el babrálni és még véletlenül sem akarok ránézni, mert túlságosan sok mindent hozott ez az egész most a felszínre. Apát.. Megtudni, hogy nincs már többé. Azt hiszem az volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nincsenek igazán saját döntések a világban. Mindenkinek megvan írva előre, hogy mi történik vele és bármennyire is igyekszik, hogy elrohanjon a sorsa elől, meneküljön és megakadályozza, aminek meg kell történnie előbb vagy utóbb, de sajnálatos módon úgyis megbukik teljesen mindegy, hogy mégis mit csinál. Egy apró könnycsepp bukik ki a szemem sarkából, de szinte rögtön letörlöm, mielőtt bármilyen nyomott hagyhatna magáról, hogy valaha is létezett. - Nyugodtan próbáld ki. Én aztán elzavarni nem foglak, de láncokkal sem tartalak itt, ha arra vársz. Nézd meg, hogy jó-e, ha pedig valami nem stimmel szólj és igyekszem javítani rajta. Ott van jobbra. - Mutatok az ajtó felé, már megszokásból, de még mindig nem fordulok felé, vagy nézek rá. Jobb lesz, ha most már a tekintetünk sem találkozik, mert jelen pillanatban úgy érzem, hogy azzal szakadna el bennem a cérna. Nekem pedig ki kell tartanom, akár tetszik, akár nem. - Akkor lennék a legboldogabb, ha meg sem próbálnál felhívni. - Száraz és rideg. Pontosan így hangzottak a szavaim és pontosan így is kellett.. Azt hiszem képes leszek folytatni ezt az egészet. Muszáj lesz. Nem igazán van más választásom.
Kisasszonyok, ne sírjatok! A férfi mind kalandor, Fél lába itt, fél lába ott,csak gondtalan csatangol. .....................................................................................................
Az ajkam lebiggyedt a dorgálását hallva, komolyan nem értem ezt az egészet, szerintem nem is járnék ide, ha nem vadász bolt rejlene a butik mögött. Mert olyan besavanyodott ez a nőszemély, hogy menten leőszülök tőle tökig. - Ha te mondod, de legalább készíts magadról egy selfie-t, hogy ha a kezem közé akadna a telefonod, láthassam, hogy mégis hogy festettél benne. Bár kép sem kell. - dünnyögtem az orrom alatt, láttam, ehhez nagyon jó szemem volt, hisz mi másért nyúltam éppen a királykék cuccokért? Arra lettem volna kíváncsi, hogy ő hogy nézne ki benne. -Egyébként makk egészséges vagyok, és nemrég fürödtem, szóval ne aggódj, nem potyogtatok semmit sem, sehova.- Aztán pedig követtem a sokkal szimpatikusabb hely felé, számomra legalábbis az volt, Hűvösebb is volt itt, talán a hely jellege tette barátságosabbá az egészet, a fegyverek és az, hogy ezek között éreztem igazából otthon magamat. Tudtam házilag bombát bütykölni, ami egy egész fészket felröpíthetett volna a magasba, már csak a verbéna gőzfelhővel is amit magából árasztott a robbanás után, a menekülők életét is megkeseríthettem, pislogtam a gúnyolódása hallatán. Tényleg nem értettem ezt az egészet, mit tettem amivel ezt a rossz indulatot kiérdemeltem? Próbáltam megfejteni, hogy miért is kapom az áldást, a bókjaimat visszapasszolja, sőt leépíti… Ám legyen. A kard előtt álltam és néztem. - Egyedül dolgozom, többnyire - bár mostanában nem , mert Sammy időnként besegít, bár legtöbbször a takarításba. Szerintem csak hátráltatna, apám szerint pedig jó hatással lehetne rám. Szerintem pedig majd eldöntöm, előtte csak azért hadakoztam a társ dolog ellen, mert csak azért is alapon, hogy ne neki legyen igaza, egyébként jól kijöttem a sráccal azt hiszem. Megdörgöltem az orrnyergemet és megráztam a fejemet. - A töltények csak le lassítják őket, nem megölik, a piszkos munka további része így is rám marad. - megrándult egy izom a szemem alatt és megráztam a fejemet, miközben a kard előtt álltam továbbra is, félrebillentettem a fejemet és meg vakartam a tarkómat. - Nemhogy örülnél, hogy rád költöm a pénzem, még szekálsz is. Fejeld meg a mennyiséget inkább mindenből még két dobozzal, hogy minél később jöhessek ide, hogy minél kevesebbet láthasd ezt a kutyust. - hogy nem tetszett ,hogy leszólja a melómat? Nem kérdéses. Azt, hogy hogyan dogozom? - Egyébként… - léptem el a kardoktól és a pultra könyököltem ahova pakolászott. - Nem is láttad, hogy hogyan dolgozom, nem tudsz rólam semmit, de könnyen magyarázol egy kényelmes butikból, ahová az engedélyed nélkül nem jöhet senki be, és ha vámpírt vagy bárki mást érzel, egy csettintéssel fejfájást tudsz okozni neki, aztán vagy elszaladsz, vagy karót döfsz belé… - biccentettem elismerőn. - és a csinos cipőd tiszta marad, alig leszel véres… mocskos, saras, és a csinos manikűröd sem sínyli meg a dolgot nem igaz? - egyenesedtem fel és megeresztettem egy kedves, bágyadt mosolyt. - Irigyellek ezért a kényelemért mia belle. - aztán hátat fordítottam neki és elmentem a táskámért, amelyet otthagytam a ruha bolt pultján belül. Egyébként , kellett a kontroll, ezzel, a fegyverekkel legalább tudtam magam kontrollálni, nem estem át a ló túlsó oldalára, és nem kattogtam azon egyfolytában, hogy ölni-ölni, minél több vámpírt eltenni a láb alá, vesztettem el a kontrollt, és akkor még apámnak is bemostam majdnem. Csak mia mamma volt képes megnyugtatni, mert… akkor még élt. A sértésére pedig nem válaszoltam, figyelmen kívül hagytam,nem tudtam, hogy miért viselkedek így, így volt könnyebb. Irigyeltem azért az életért, ami neki juthatott, biztos minden iskolát kijárhatott úgy ahogy szeretett volna, de egyszer vagy többször biztos azt tehette amit szeretett volna. A táskát óvatosan a pultra helyeztem, majd elkezdtem pakolászni a töltényes dobozokat, a vállaim feszesebbek lettek és inkább nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy mi a dolgom, vámpírokat, vérfarkasokat, váltókat, hibrideket ölni, ez nem séta galopp, a vámpírok ritkán lógtak egy helyütt, de… a farkasok és a hibridek annál inkább. Ráadásul a hibridek szíve inkább a farkasokhoz húzott, szar volt ha egy hibrid is került a falkába. Kivettem az egyik Willsont, és kiürítettem a tárat még a maradék egy golyót is kiszedtem belőle, ami automatikusan beugrik a következő helyére. Kivettem mind a négy különböző lőszerből egy-egy darabot. - Apám szerint van itt olyan hely is, ahol helyben ki tudom próbálni néhány fegyvereteket, de ha nem látsz szívesen, szólj. Úgy viszont, reklamálni sem fogok tudni, hogy mire kell esetleg oda figyelned az elkészítésekor… - mormogtam, s bogár fekete szemeimet végig futtattam Jasminon, kíváncsian. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kéne ennek a mio bella bionda*-nak, elmondani neki, hogy miért vagyok ilyen, de rá jöttem, hogy felesleges. Miért is érdekelné? Ugyan már! Feleslegesen pedig nem töröm magam, a végén még olyan választ kapnék, hogy kérsz zsebit? Vagy, oda kínálnám a vállam, hogy kisírd magad, de túl bolhás vagy. Egyébként sem voltak az esetem a szőkék, szép olasz fekete hajú gattinokat szerettem, persze a bajusz menteseket, az volt a halálom, ha láttam az orra alatt a bajuszt, az már nem nő hanem valami fura szerzet. Nincs kiábrándítóbb egy csóknál amikor érzem,hogy súrolja az orrom, a szám az a kis bajusz vonal, elég ha nekem van, és azt tartom karban, most egyébként le volt nyírva, sima voltam mint a baba popsija. -Persze, valld be, hogy azt szeretnéd ,hogy felhívjalak az éjszaka közepén, hogy félre hordott a golyó, és az én hangomra akarsz ébredni. - úgy bizony a vadászat után azonnal felhívtam volna, feltéve ha túlélem, mert ha nem jók a fegyverek, ott maradhatok én is. Most, hogy a fegyverekkel babráltam, visszatértem magamhoz.
Kezdőlap
| 
