Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Holly Dewdney

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 14, 2015 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
holly dewdney


személyes információk

• becenév:  Ly, Ely
• születési idő: 1989. Sep. 21.
• születési hely: Los Angeles
• kor: XXV.
• play by: Katie Cassidy
• foglalkozás: Keresem a testvéremet, illetve próbálok túljutni a múltamon.

• faj: Vérfarkasboszorkány
• család: Család eléggé bonyolult számomra, hiszen apa nélkül nőttem fel, vagyis egy darabig.  Gyerekkoromból emlékszem egy mosolyra, egy hangra és egy elmosódott arcra, de minden annyira homályos, mintha soha nem is létezett volna. Egyszerűen mintha csak a képzeleten szüleménye lenne, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Édesanyám hangja, meséi és mosolya örökké velem van. Ő nevelt fel engem, de máig nem tudom azt, hogy csak egyéjszakás kalandból fogantam vagy egyszerűen csak egy tiltott románcból, de ezt már soha se fogom megtudni, hiszen édesanyám meghalt. Eme titkot magával vitte a sírba is. Körülbelül 18 éves korom óta tudom azt, hogy van egy testvérem, de soha se láttam még őt. Egyedül a nevét tudom, de néha úgy érzem, hogy minden csak egy ábránd és soha nem zárhatom a karjaim közé a féltestvéremet – hiszen édesapánkon osztozkodtunk-, mert nem fogom őt megtalálni. Lehet, hogy ő több időt tölthetett el ezzel a férfival, de ez se zavar. Egyszerűen csak látni szeretném és úgy érezni újra, hogy valahova tartozom, mert először édesanyámat, majd a falkámat veszítettem el. Vagyis mindent, ami a családot jelenti számomra… Szükségem van egy otthonra, egy ölelésre, ami a megtépázott lelkemet újra helyre teheti, s újra segíthet visszatérni az árnyékból… Családra van szükségem, a testvéremre.

a felszín alatt
 Milyen is vagyok? Milyen voltam? Azt hiszem ez egy jó kérdés, de egy biztos, hogy teljesen megváltoztam. Fiatalként szőke hajam volt és általában barátságos, s kedves mosoly ült az arcomon. Mindig szerettem másokon segíteni és annak ellenére is, hogy milyen fura életem volt egy pillanatra se cseréltem volna senkivel se. A szemem mindig zöld színben pompázott, mint a fű vagy a tavasz színe. Nem nőttem túl magasra, de ez szerintem nem is olyan baj. Mindössze 169 cm magas vagyok, illetve nem vagyok túl vékony se. Mondjuk úgy, hogy egy átlagos női méreteim vannak. A ruházatomat pedig egy szóval ki tudom fejezni: hétköznapi. Nem szoktam semmi extra ruhát viselni, de miért is tenném? Nincs semmi okom a kiöltözésre, mert jelenleg az életem romokban hever.
De lássuk csak a fő kérdést, hogy milyen vagyok jelenleg....
Kissé talán magamnak való, de nem rossz értelemben. Egyszerűen csak néha már félek az utcán végig menni a sötétben, mert képes vagyok a saját árnyékomtól is megijedni. Egy pillanatra még saját magamba vetett hitem is megrendült, de ha pontos akarok lenni, akkor talán még a mai napig meginog ez a fajta bizalom. Egyszerre szeretném azt, ha valaki mellettem lenne, de ugyanakkor mindent elkövetek annak érdekében, hogy távol tartsak mindenkit magamtól. Tudom, hogy eléggé ellentmondásos a dolog, de ez van. Megkínoztak és majdnem meghaltam, így eléggé megváltoztam. Lássuk csak mi van még a tarsolyomban. Hmmm, keresem újra a fényt. Illetve itt van még az is, hogy mániákus vagyok. Talán kicsit megszállottan keresek két embert. A húgomat és a megmentőmet, s ennek köszönhetően még kevesebb időt fordítok arra, hogy a romokba heverő karrieremre, életemre és idegeimre koncentráljak. Azt hiszem ez lennék én, de ha kifelejtettem volna valamit, akkor nyugodtan szólj.

user információk
Oszd meg velünk, ki vagy!
életem lapjai
Leperegnek az utolsó könnyek
Elfelejtjük, hogy van egy álmunk
A vonatok indulnak és jönnek
De mi nem tudjuk, hogy kire várunk
Az első és az utolsó lépés
Téged bánt és ez nekem is fáj
A szívünkben ott lapul az érzés
Soha semmi nem lesz ugyanúgy már


1. nap: Gyönyörű éjszaka volt és úgy vártam az estét, mintha most először változnék át. Szerettem a családomat, de szinte senkim se maradt. Családot számomra akkoriban a falka, s az ő egyik vezetőjük, az édesanyám jelentette. - Tudom, hogy mire gondolsz, de valóban egy boszorkány volt az egyik vezetője a falkának. Mindig is úgy gondolták, hogy az egyensúly és a védelem miatt szükség van egy boszorkányra is.-  Napközben se voltam ártatlan tündér, hiszen melyik ügyvédtanonc az? Melyik ügyvéd szent? Egyik se, de én mégis ezt a pályát választottam. Nem a pénz miatt, ahogyan nem is a hírnév miatt, hanem az egyik tinédzserkorban tapasztalt dolog miatt. A legjobb barátnőmet megerőszakolták, de mivel pénzes gyerekről volt szó, így természetesen megúszta a dolgot, míg a lány megtört és végül megölte magát… Ekkor jöttem igazán rá arra, hogy mennyire borzalmas a világ, de akkoriban még hittem abban, hogy én tehetek ellene. Én jobbá és szebbé tehetem a világot, az ilyen gazembereket rács mögé zárhatom. Avery emléke örökké velem van és miatta tartottam ki a nehézségek ellenére is, de aztán egy napon minden elromlott.
Ez is ugyanolyan napnak indult, mint a legtöbb napom, de a ma estét még inkább vártam, mert végre a bennem lakozó nőstényt teljesen szabadjára engedhetem újra Los Angeles mellett. Imádtam futni, a szellő simogatását érezni, amint a bundámba kap, illetve azt, ahogyan ilyenkor férfi és nő még inkább egyenrangú társ lesz. Mondhatni olyanok voltunk sokszor, mint valami komolytalan és csintalan tinédzser csoport, így édesanyámnak és a másik vezetőnek soha nem volt könnyű dolga. Az éj leszállt, a hold ezüstös színben pompázott az égen. Egy darabig csak azt figyeltem, illetve a csillagokat, de aztán Tate nekem jött játékosan és hamarosan az arcát az arcomhoz fúrta, mire én is közelebb léptem hozzá és neki dörgölőztem. Szerettem vele lenni, mert mindig képes volt feldobni a napomat, de fura módon farkas alakban sokkal inkább kimutattuk az érzéseinket, mint emberi alakban. Mintha féltünk volna attól, hogy mi lenne a következménye annak, ha őszintén bevallanánk azt, ami a legtöbb falkatagnak már így is egyértelmű volt, de nem csak nekik, hanem nekünk is. Hamarosan pedig már a többieket követtük, futottunk, ahogyan az erőnkből telt, de ez az idill pillanatok alatt elillant. Talán pontosan úgy, ahogyan egy szilárd talajon álló ügy képes kicsúszni az ember ujjai közül….
Az erdőt nyüszítések és jó kedv helyett, hamarosan sikolyok és vad morgások töltötték be. Emberek üvöltöztek,s hiába minden, mert hamarosan vér borította az erdőt. Láttam a társaimat, ahogyan próbálnak menekülni vagy szembe szállni. Végül falaki elkapta a fülemet és elkezdett ráncigálni a másik irányba, mint amerre vitt a lábam. Tate volt az, meg akart menteni, de én nem engedtem neki. Egyszerűen csak felé kaptam a fogaimmal, majd amikor szabadultam a fogságából egyenesen édesanyám felé rohantam. De pár pillanattal később már csak holttestek borították a mezőt, ami az erdő mélyén húzódott meg. Nyüszítettem édesanyám teteme mellett, arcomat arcához fúrtam és nem mozdultam meg. Elkéstem, de nem csak az ő megmentésében, hanem a sajátoméban is, mert hamarosan már a földön feküdtem leterítve. Próbáltam kiszabadulni, de ekkor valamit belém szúrtak.  Egyre homályosabb lett a kép, de még az ismerős szempárt láttam az erdőben, kicsit távolabb tőlünk. „ Fuss, Tate fuss….” – zakatolta a fejem, de hang már nem jött ki a számon, mert pár pillanattal később nem maradt más, mint a feneketlen feketeség.

2. nap: Bőröm szinte jéggé dermedt, a fogaim egymásnak koccantak, miközben vacogva ébredtem. Nincs már a bundám, ami takarni tudna, egyszerűen csak a fedetlen testem simul a hideg földhöz. Lassan megmozdulok, de hamarosan újra a földön kötök ki, hiszen egy "gyönyörű" vágás tarkítja a csípőm vonalát. Lassan a kezem lesiklik a sebemre és próbálom kitapogatni, majd pedig fejben összerakni a képet, de hiába minden, hiszen nem vagyok orvos. De ennek ellenére is egy dolgot pontosan tudok, hogy biztosan szebben nézhet ki, mint pár órája. Farkas vagyok, így hamarosan el fog múlni és minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de amikor meghallom az ajtó nyikorgását, akkor pillanatok alatt a vérem szinte megfagy az ereimben. Nem mozdulok, egyszerűen csak lehunyom a szemeimet és próbálok a lehető legjobb színész lenni. Hamarosan a közeledő léptek távolodni kezdenek, s az ajtó újra bezárul. Fogaim ajkamba vájódnak, a vérem kiserken, miközben a könnyeim az orcámon leperegnek. Tudom, hogy mi történt és azt is tudom, hogy édesanyám többé már nincs. Nem menekülhetek a védelmező karjai közé. Mindent elveszítettem. Kezem lassan a medálomra siklik, miközben apróra összehúzom magamat, majd ahogyan egyre nagyobb lesz a fény szép lassan felülök, a térdeimet felhúzom magam elé és szorosan átölelem, így takarva el fedetlen testemet. Próbálok rájönni, hogy hol is lehetek, de túl sok időt most se kapok, mert hamarosan újra társaságom lesz. Egy férfi lép be, majd amikor nem nézek rá, akkor leguggol elém, majd az államnál fogva felemeli a fejemet. - Hmmm, igazán szép teremtés vagy.. - mondja egy olyan mosoly keretében, amitől az embernek még a nem létező szőrszálai is felállnak a testén, majd hamarosan egy ing landol előttem. - Vedd fel, ha csak nem szeretnéd megmutatni a bájaidat egy egész vadász csoport előtt. - teszi hozzá egy ördögi mosoly keretében, majd egy kisebb habozás után feláll és megfordul. Lassan belebújok az ingbe és sietve gombolom össze, de alig, hogy végig érek rajta, a kezemet elkapja és felránt a földről. - Csak tudnám, hogy téged miért hagytunk életben. Bár, ha a farkas énedtől eltekintünk egészen bájos és szemrevaló vagy. - s közben a másik keze egyre lejjebb siklik, egészen addig, amíg el nem rántom magam tőle, vagy legalábbis megkísérlem. - Duke fejezd be! - hirtelen egy parancsoló női hang állítja meg a férfit, aki szerintem képes lett volna még itt a bokrok tövében is leteperni. Láttam, hogy miként néz. Ismerem az ilyen pillantásokat, hiszen találkoztam már hasonlóakkal a tárgyalóteremben. Sietve kapom el a fejemet Duke-ról és az ismeretlen nőre pillantok. Ősz haja van, de amennyire kedvesnek tűnik, annyira is taszít valami benne. Mintha a védelmező szellem csak egy álca lenne, ahogyan a báj és a nagymama kinézet is. - Gyere gyermekem. - közelebb lép hozzám, majd egy apró mosoly kíséretében gyengéden megfogja a kezemet, s elvezet a "tanács" elé. Sok kérdést kapok, de én nem válaszolok. A kezem többször ökölbe szorul, de a kérdések hallatán szép lassan elkezdek rájönni, hogy mire is megy ki a játék. Ismerem a kérdések mögött meglappangó valódi gondolatot, hiszen ügyvédnek készültem és közben még a húgom után is nyomoztam. Próbálok érthetetlen fejet vágni, de ajkaim soha nem nyílnak válaszra. Mintha csak attól félnék, hogy az ajkam képes lenne elárulni engem. Meg fogom az ingem ujját, majd oldalra pillantok. Nem tudom, hogy mennyi ideje állhatok itt, de érzem, ahogyan az erő elkezd elpárologni a testemből és egy pillanatra még meg is szédülök. Mellettem álló hölgybe kapaszkodom, de ő gyorsabb. Elkap, majd két férfi kezére bízz és int, hogy vigyenek el. Hamarosan újra a cellámban vagyok, de már nem egyedül, mert mire lement a nap addigra már étel és ital is várt engem. Nem mondom, hogy a legjobb, de éhes voltam, illetve gyógyulnom kellett. Csendesen összehúzom magam, miközben az egyik falat, a másik után csúszik le, de közben hallom őket. - Nem fog beszélni! Ostobaság volt idehozni egy farkast! - mondja ingerülten egy személy, mire a lehető legnyugodtabb hangon szólal meg a korábbról ismert hölgy.- Hidd el, hogy nem tévedtem. Ő másabb, mint a többiek. Szükségünk van rá, ha hatékonyak akarunk lenni vagy esetleg kételkedsz bennem? - válasz már nem érkezik, csak egy apró morgás, majd pedig a léptek egyre távolabb kerülnek tőlem....
Végül a hold feljön, de már nem telihold, nincs erőm vagyis csak az egyik fele van meg az erőmnek, de azt nem használhatom. Nem adhatok nekik igazat. Összegömbölyödöm a földön, majd az égen a csillagokat és a holdat figyelem. Reménykedek abban, hogy Tate jól van. Szeretném, hogy eljöjjön értem, de azt is pontosan tudom, hogy őrültség lenne tőle és tőlem is ez a dolog. Ha meg is tenné, akkor saját kezűleg ölném meg őt, amiért kockáztatni merte az életét miattam.

3-8. nap: A következő napokon ugyanaz volt a napirend. Reggel felkeltettek, ételt adtak, majd megpróbálták kihúzni belőlem a válaszokat, de nem sok sikerrel. Nem válaszoltam nekik, ha kellett akkor újra és újra a fogaim véresre sebesítették az ajkaimat. Nem akartam örömet okozni nekik mert inkább a halál, mint hogy eláruljam a társaimat. Láttam rajtuk, hogy egyre feszültebbek lettek, de nem adták fel. Az hiszem ez még a kedvesebb időszakuk volt, amikor csak szavakkal próbáltak megalázni és olyan dolgokra kényszeríteni, amiket nem akartam megtenni. Na, meg azzal, hogy a koszban és a piszokban hagytak minden fürdés és hasonló dolog nélkül....

9. nap: Ez a nap egy picit másabb volt, hiszen végre megtisztálkodhattam és kaptam végre tiszta ruhát is, de a pontosabb kifejezés az lenne, hogy egy újabb inget, de végre volt fehérneműm is. Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy miért ennyire "kegyesek" velem, mert akár napokig nem ettem volna, ha cserébe ezt kérik, de ők mást akartak. Azt akarták, hogy valljam be azt, amit ők gyanítanak. De az mivel lett volna jobb? Semmivel, mert talán engem használtak volna kísérleti alanynak, így meg legalább csak a következő teliholdig kell életben maradnom, viszont arra nagyon is picike volt az esély. Továbbra se beszéltem, szinte meg se szólaltam. Az egész olyan volt, mintha hirtelen elfelejtettem volna beszélni és minél tovább győzködtem magamat erről, annál inkább el is hittem a dolgot. Estére ugyanúgy bezártak, de legalább nappal egy-két dolgot már nekem is megmutattak. Mintha ezzel is csak azt szerették volna kifejezni, hogy menyire barátságosak velem és nem akarnak nekem ártani.  - De tudtam jól, hogy milyen taktika ez, mert sokszor láttam. Sőt, egyszer már alkalmaztam is ezt, amikor egy próba tárgyalást játszottunk el. Kedves és barátságos voltam, de hogy miért? Azért, hogy a másik félbe kétszer akkora tőrt tudjak döfni. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez volt az igazság. -  Végül a hold újra feljött és megvilágította a kuckómat. Figyeltem a résen keresztül az égi fények játékát és már majdnem el is aludtam, amikor hirtelen az ajtó kinyírt, de még mielőtt bármit is tehettem volna valaki elkapott és befogta a számat. Duke volt az, de nem érdekelt. A körmeim a kezébe vájódtak, de meg se kottyant neki, csak nevetett. - Tudod, ha már semmi hasznodat nem vettük, most végre bizonyíthatod, hogy valamiben jó vagy galambocskám. - mondta nevetve, miközben a másik kezével elkezdte kigombolni a nadrágját, majd hamarosan le is tolta. Küzdöttem, de mind hiába. Mintha ezzel még inkább csak neki okoztam volna örömet, s hamarosan már a fehérneműm darabokra hullott a keze alatt. Éreztem, amint a keze egyre feljebb siklik, a combom megremegett, egy könnycsepp végig siklott az arcomon, de ekkor hirtelen valami elpattant bennem. - Elég!! - mondtam szinte üvöltve és a férfi a szemközti falnak csapódott. Remegve kúsztam hátrébb, majd sietve gomboltam vissza az ingemet is, amit másodpercek alatt nyitott ki nem sokkal korábban, hogy a kebleimben is kiélhesse a perverzióját. Nem érdekelt semmi se. Mint valami őrült pattantam ki végül az ajtón, nem érdekelt, hogy életben van-e még vagy nincs, de ezek után a lábam már nem remegett. Rohantam, miközben a faágak a talpamat sértették fel. Nem számított, hogy mennyire fáj, mert a cél ott lebegett a szemem előtt, de ostoba voltam, hogy azt hittem könnyű lesz. Hamarosan az idős nő állt előttem és mosolyogva kényszerített a földre. Minden porcikám fájt és ekkor már tudtam, hogy ő is boszorkány.. Hamarosan megjelent Duke is mögöttem, amint még az utolsó simításokat végezte a nadrágján. - Rohadt szuka, majdnem megöltél. - s azzal a lendülettel belém rúgott, majd lekevert egyet, de amikor a nő ránézett egyből abbahagyta és inkább eltűnt a sötétségben.
Tudtam, hogy te másabb vagy. Azt hiszem ideje, hogy mi ketten kicsit elbeszélgessünk. - mondta egy ördögi mosoly keretében, majd úgy irányította a testemet, mintha csak valami bábu lenne... Hamarosan egy szobában találtam magamat, ahol végre én uraltam a testemet. Óvatosan néztem rá, majd a lehető legkisebbre húztam össze magamat a kanapén, amikor intett, hogy üljek le. Egy darabig csak figyelt, de nem tett semmit se. Végül helyett foglalt velem szemben, s egy tincset eltűrt az arcomból, mire ijedten ugrottan hátrébb, hiszen nem régen majdnem megerőszakoltak, illetve benne se bíztam....
Hogy hívnak gyermekem? Mi vagy te valójában? - kérdezte tőlem kíváncsian, de én csak még szorosabban fontam a karjaimat a lábam köré és nem beszéltem. Nem mondtam semmit se. Nem akartam beszélni. El akartam innét menni vagy végre a halál ölelésében megnyugodni, de egyik se jött össze. Itt ragadtam és kezdtem úgy érezni, hogy nem kilenc napja, hanem 9 hónapja vagyok itt. - Szóval nem fogsz beszélni? Rendben van, akkor idd meg ezt és nyugodj meg. Senki se fog bántani. - volt valami a pillantásában, amitől egyszerre rettegtem, de nem mertem  neki ellent mondani, így elvettem tőle a poharat és lehúztam a tartalmát, de bár ne tettem volna, mert egyik pillanatról a másikra képszakadás lett. Sötét lett újra mindent, mint azon az estén, amikor elkaptak.

13.-14. nap: Egy darabig nem igazán jöttem rá arra, hogy mi történt velem. Minden homályos volt, mondhatni csak foszlányokat láttam. Mintha drogoztam volna, esetleg szívtam volna. Semminek nem volt meg a kontúrja, mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna. Meg akartam dörzsölni a szemeimet, hogy hátha akkor jobb lesz, de nem ment. A kezemet valami visszarántotta, miközben valami fémes csilingelés csapta meg a fülemet. Mi a franc? Hol vagyok? Mi történt velem? De alig, hogy ezek a kérdések végig futottak rajtam újra emlékek rohamoztak meg és az újabb fémes hang egy pillanatra visszaröpített a tárgyaló terembe is. Jól ismertem, hogy mi ez a hang. - Édesanyám mindig is támogatott abban, hogy ügyvéd akarok lenni. Egyszer el is jött velem egy tárgyalásra, ahol egy láncra vert férfit hoztak. Anyuci elborzadt, de én szinte életre keltem és pontosan tudtam, hogy mire mit kellene mondani, hogy a férfi örökre rács mögött maradjon a tetteiért, de szerencsére az ügyvéd is tudta. Boldog voltam, s be se állt a szám utána. Az "egyetlen" rokonom pedig csendesen hallgatott engem egészen hazáig, ami elég hosszú volt, de ekkor már ő is tudta, hogy nincs visszaút, mert a lánya eldöntötte, hogy mi szeretne lenni. - A szemeim szép lassan kinyíltak és végre már kicsivel élesebb lett a kép. Újra körbepillantottam, de hirtelen úgy éreztem, hogy egy korabeli kínzó kamrába csöppentem. Újra megmozdítottam a kezemet, de továbbra se tudtam szabadulni, próbáltam az erőmet is bevetni, de mind hiába. Újra megpillantottam az ősz hajú nőt, aki kedvesen és barátságosan lépett közelebb hozzám. - Csakhogy végre felébredtél. Azt hiszem picit erős lett a főzet, de sebaj. A lényeg az, hogy itt vagy és ébren vagy. Így sokkal jobb lesz minden. - mondta mit sem törődve a rémült arcommal, majd elsétált az egyik asztalhoz és egy kést vett fel. - Nos, gyermekem. Én Lisa vagyok és roppant kíváncsi vagyok arra, hogy mi vagy. Elmondhatsz mindent, de ha szeretnéd, akkor az emberi eszközök segítségével meg is fogom tudni. - Még mindig higgadtan beszélt és a szeme se rebbent miközben a kést vizsgálta. Hamarosan megértette, hogy nem fogok beszélni, így közelebb lépett és lassan megrázta a fejét, de már vesztettem, mert  pár pillanattal később a kés a bőrömet szántotta, de nem ordítottam, legalábbis nem egyből. De amint egyre tovább haladt a kés, illetve ahogyan egyre mélyebb lett a seb az ajkaim elváltak egymástól és az ordításom töltötte be a szobát, de még mindig nem mondtam neki semmit se. Ezek után pedig hamarosan egy fura dobozt vett a kezébe, illetve egy eszközt. A sebet széthúzza, majd pedig sóval hintette be, mire a könnyem is kicsordul, ajkamat vér borítja a fogaimnak köszönhetően és ez a helység egy új dallamot ismer meg... az ordításomat... Zihálva veszem a levegőt és ahogy egyre inkább eljátszadozik azzal a sebbel végül egy darab szó elhagyja az ajkamat. - Holly.... - nyögöm ki végül,de ez még nem minden amit tudni akart. Ne beszélj!! Zakatolta az elmém, de már mind hiába, hiszen a nevemet tudja. - Nos, drága Holly akkor elárulod nekem, hogy mi vagy? - kérdezi mosolyogva, de a szemeim válaszolnak neki. Tudja, hogy nem, így egy újabb fura eszközt szerez meg, amivel most a hasam felé indul el és hamarosan ott döf belém valamit, aminek köszönhetően az egész testem összerándul, de nem beszélek. A könnyeim egyre inkább folyni kezdenek. Ezek után egyszerűen csak az asztalt felállítja, a lábaimat eloldozza és úgy függeszt fel, mintha csak bokszzsák lennék. Hamarosan egy ismeretlen férfi jelenik meg, aki pedig az öklét veti be, hogy beszédre bírjon, de a számom más nem jön ki, mint vér. Végül abba marad minden, én pedig a földre rotyog, mint valami bábu, akinek a zsinórját elengedték. De másnap, vagyis azt hiszem másnap újra visszatérnek... Sokkal több sebet ejtenek rajtam, egyre több vágás és mindenféle fura seb, nyom tarkítja a testemet, de végül egy ütések köszönhetően szinte majdnem elájulok. Egy pillanatra úgy érzem, hogy Frankestein laborjába kerültem, de ez még annál is rosszabb. Végül pedig az ajkaim megremegnek és egy-két szó újra elhagyja az ajkaimat.  - Farkasboszorkány vagyok.... - suttogom, majd hirtelen újra sötét lett minden....


18-21. nap: Őszintén szólva fogalmam nincs, hogy mennyi ideje lehetek itt. Szeretném újra látni a napot, vagy legalább a holdat és a csillagokat, de egyiket se láttam már jó ideje. Néha csak a pislákoló fényeket láttam, de legfőképpen a sötétséget. Mintha ezzel is kételyek között szeretnének tartani. A kezeim állandóan ki van valahova bilincselve, mintha attól tartanának, hogy elszöknék, de mégis hova mehetnék, ha félig az egyik fajtársam árult el? Minden egyes alkalommal látom a szemében azt, hogy mennyire hidegen hagyja az a sok kár amit a testemnek okoz, de legfőképpen a lelkemnek. Az erőmet esélyem nincs használni, hiszen blokkolja. Egyszerű teszt alany vagyok, s ő nem kímél meg. Hol az erejével próbálja tesztelgetni azt, hogy mire is lehetek képes vagy miként jöhetett létre egy ilyen faj. Az ő szavával élve a boszorkányok szégyene vagyok, pedig ez nem igaz... Lehet nem vagyok fajtiszta, de ezt soha se tekintettem átoknak. Szerettem azt, hogy két faj tombol bennem, mert mind a kettőnek nagy hasznát vettem az életben, de most egyszerűen csak legszívesebben meghalnék.... Ha éppen nincs ötlete egy újabb szadizmusra az igéi által, akkor jönnek az emberi ketyerék, amivel szinte élve és a tudatomnál boncol fel, egészen addig, amíg újra el nem nyel a fájdalom és a sötétségbe nem taszít. Nem tudom, hogy mennyi idő esek ki ilyenkor a valóságból. Lehet, hogy csak pár órára, de az is lehet, hogy napok, de egy dolog állandó, hogy azt kívánom bárcsak soha nem ébrednék fel, mert lassan a vérem íze olyan a számban, mintha az lenne a víz, ami hol lecsusszan a torkomon, hol pedig öklendezve, mint valami vulkán tör fel a felszínre. Nem értem, hogy képes életben tartani, mert olyan mintha mindig pontosan tudná, hogy hol kell abbahagyni, ha esetleg nem ájulnék el... Viszont én is egyre erősebb lettem. Egyre ritkábban hagyta el az ajkaimat sikoly, vagy a szemeimet könnyek, mert ha már úgy éreztem, hogy hangot akarok adni a fájdalmamnak, akkor emlékeimbe menekültem. Édesanyámat láttam magam előtt, vagy Tate érintését és pillantását éreztem, vagy azt ahogyan farkasként mindig hülyültünk, vagy azt amikor váratlanul emberi alakban néha megjelent egy-egy nehezebb napomon az irodába, hogy erőt adjon. Mindig ott volt nekem, én meg egyszerűen csak ellöktem magamtól azon az estén, de nem tehettem mást... Ha pedig ezek az emlékek nem lennének képesek életben tartani, akkor ott volt még mindig a testvérem. Róla ábrándoztam, hogy vajon ő milyen lehet. Milyen lehet az élete és reménykedtem abban, hogy ha nem is ebben az életben, de egy másikban végre megismerem őt.

25.nap: Egy csepp, két csepp, három csepp.... Hallottam, amint a vérem a földre hullt. A kezem a testem mellett lógott, de nem volt erőm megmozdítani, ahogyan a testemet se. Egyszerűen csak feküdtem ott és hallgattam, amit a kézfejemen végig folyva a földre hull a vöröslő vérem. Nem érdekelt, hogy már mennyire fáj, hiszen ennyi idő alatt szinte megszoktam a fájdalmat, de ennek ellenére a testem mindig képes volt újra és újra meglepni egy-egy fájdalomhullám kíséretében. A szemeim szép lassan lecsukódtak és az utolsó boldogsághoz kapcsolódó emlékeimbe próbáltam kapaszkodni, miközben a szobának új dallamot kellett elviselni. Ami nem más volt, mint a vérem ritmusa...
Újra hallottam közeledő lépteket, de már alig volt erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemet, de résnyire sikerült. Szőke haj, de a lány arcát már nem láttam. Nem tudom, hogy mi történt vagy mikét lehetséges, de amikor magamhoz tértem, akkor gépek csipogása ütötte meg a fülemet. Nem voltam már kiláncolva, nem voltam sötétségben.Szép lassan a szemeim megszokták a fényt és hamarosan rájöttem, hogy egy kórházban vagyok, de újra "álomba szenderültem"...

*****

Nem tudom, hogy menyi ideig lehettem kiütve újra, illetve arra se emlékszem, hogy menyi időt tölthettem pontosan a kórházban, de amikor kikerültem innét, akkor már semmi se volt olyan, mint régen. Egyedül voltam, nem tűrtem meg senkit se magam körül, de ugyanakkor arra vágytam, hogy valaki mellettem legyen és megvédhessen a démonaimtól. Az ügyvédi pályámban a saját hitem inogott meg, majd pedig egy pillanatra még a testvérem kutatását is fel akartam adni, de rájöttem, hogy szükségem van rá. Meg kell találnom őt, ahogyan azt a szőke hajú lányt is meg akarom találni, aki megmentett. Valakinek valamit látnia kellett, mert csak úgy nem teremhettem a kórházban....


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 16, 2015 4:32 pm
Ugrás egy másik oldalra



elfogadva, gratulálunk!

 • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
üdv a diaries frpg oldalán!

Drága Holly! 40
Egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy wow! A történeted rendkívül terjedelmes lett, amiért külön gratulálok neked, mert ebben aztán tényleg minden benne volt. 40 Jó ideig lekötött, de még így sem tudtam beérni ezzel, mert a végére érve úgy éreztem, hogy ennél muszáj többnek lennie, de hiába frissítettem, vagy próbáltam lejjebb húzni a görgőt nem tudtam. Tökéletesen alakítottad ki a karaktert, amit elképzeltem és hittem abban, hogy sok lehetőség rejlik benne, de te valahogy még újakat mutattál nekem. 40 Bár az ilyesmi tőled megszokott már, mert mindig tudod, hogyan ragadj meg egy-egy karaktert.. Igazán tehetséges vagy!  :cukorborso:
A karakterednek elég sok mindent kellett túlélnie és igazán díjat érdemelne a kitartása miatt, mert sokan egy ilyen helyzetben összeroppantak volna, de te még mindig itt vagy és nem keresed a halál öleli karjait, hanem inkább engem akarsz megtalálni, édes vagy sister. 31
Rám számíthatsz majd, mert lehet, hogy a húgod vagyok, de mindent megteszek annak érdekében majd, hogy ez ne történhessen meg veled még egyszer! 40 Persze a másik megmentődről sem szabad megfeledkezni. Razz
Viszont már nem húznám tovább az időt egy ilyen jó karakternek a játéktéren van a helye, szóval egyetlen dolgod az, hogy foglalózz utána pedig már játszhatsz is, love :hug:

Jó szórakozást kívánok!  :033:





Vissza az elejére Go down
 

Holly Dewdney

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Holly Dewdney
» Holly Barnes
» Sebastian Dewdney
» Brynn Dewdney
» Malcolm Dewdney

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: WereWitch-ek-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •