- Még szerencse, hogy ezt mondtad, mert a végén olyat kellett volna csinálnom, amit nagyon nem akartam volna. – próbáltam totálisan komolyan előadni, de a végére azért csak elnevetettem magam. Ahhoz valami extra nagy dolgot kellett volna csinálnia Lucynak, hogy ártani akarjak neki. Megteszem, nem vagyok annyira szent, mint amilyennek tűnök első pillanatban, de ő a legjobb barátnőm, így őt inkább védeném, mintsem ártani akarnék neki. Ez pedig így van jól.
Az emberek vagy utálnak vagy szeretnek, de a kettő közötti útra még lehetőséget se adok. Lucy pontosan tudja, hogy néha eléggé sötét teremtés tudok lenni, de ő legalább helyettem is jó, ahogyan én se eszem meg mindenki fejét elsőre. Adok esélyt, mármint olykor-olykor, nem mindig.
Hamarosan pedig az egyik asztalnál foglaltunk helyet. A hulla már úgyse fog elszaladni a boncteremből, így igazán ráérünk, meg legalább a nyomozók is dolgoznak egy kicsit, mielőtt esetleg megint én oldanám meg az ügyüket. Néha kell egy kis előnyt is adni nekik. Szeretem a munkámat, ahogyan sok esetben még egy randiról is elszambázom, ha hívnak, de most nem így volt. Lucy fontos számomra, így őt csak úgy nem hagytam volna magára, így túlzottan nem is érdekelt az, hogy mennyit fogok késni. Megvárnak, nélkülem nem kezdenék el a boncolást, így akkor megyek, amikor akarok.
- Jól vagy? Meg ne fulladj nekem. Lehet, hogy orvos vagyok, de én halottakkal foglalkozom, nem pedig élőkkel, így légy óvatos. – szólaltam meg játékosan, hiszen azt még se lehetett hangosan tárgyalni, hogy mennyire is jó vámpírnak lenni, hiszen azt eszek, amit akarok, de a testem még se sokat változik. Mondhatni zérót, de ezt ő is tudja.
Amikor viszont azt mondta, hogy lett egy fia, akkor a szemem elkerekedett és a poharamat is majdnem elejtettem. – Mi van?! – csak ennyit bírtam elsőre kinyögni, hogy ez most valami tréfa, vagy mi a manó? Mikor lett neki fia? Meg miért nem szólt róla?
- Öhmm, állj! – szólaltam meg, majd elgondolkoztam egy kicsit. – Ne terelj, a sorozatgyilkos és a múlt megvár, de mi van?! – tettem fel újra a kérdést, mint aki nem értette meg a korábban kimondott szavakat. – Mikor is lett neked fiad? Meg miért nem szóltál? Meg merre van? Helyes? – tettem hozzá még az utolsó kérdést is a poén kedvéért, hogy kicsit oldjam a feszültséget, meg a sokkot. De ezt még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy van egy fia és ezt csak úgy most közli. Mégis miért titkolta ennyi ideig? Meg mikor is lett ő terhes?

- Hát… - kezdtem bele, még ha nem is illik így kezdeni a mondandót, majd dús tincseim közé túrtam. – Ha rajtad múlott volna, akkor talán tényleg nem is láttuk volna egymást többé, vagy lehet baromi hosszú ideig… - vallottam be, mert most se rajta múlott. Meg nem kizárt, hogy én idővel amúgy is megpróbáltam volna megtalálni őt, így tényleg nagyobb esély volt arra, hogy most a sorsnak igazán hálásak lehetünk. – De ez mindegy is, hiszen most csak az számít, hogy a két ördögfióka ismét találkozott egymással. – villantottam egy totálisan ártatlan mosolyt, szinte már csak a glória hiányzott a fejem felől. Egyszerűen túlzottan is örültem annak, hogy végre itt van és egy kis időt eltölthetünk együtt. Szerintem ő volt az egyetlen barátom, de még ő se ismerte minden titkát az életemnek, viszont ez most mindegy is, így inkább lapozzunk.
Amikor meghallom azt, amit mond, akkor csak elnevetem magam és kortyolok egyet sietve az italomból, hiszen jobban szeretem melegen, mint hidegen. Bár az is tény, hogy friss és meleg vérnek jobban örülnék. Az olyan tud lenni számomra, számunkra, mint az egyszerű halandók számára a kávé. Életmentő. – Hmm, valóban így van, de ezzel csak nem arra szeretnél utalni, hogy szeretnéd, ha rajtad is fejleszteném a remek orvosi tudományomat. – pillantottam rá egy kisebb kacsintás keretében, de én pontosan csak annyira hangosan mondtam, hogy csak ő hallja meg. Másra ez nem tartozott, a mosoly, ami ott bujkált az ajkaim szélén könnyedén elárulta azt, hogy csöppet se gondolom komolyan ezt az egészet. Sok mindenre képes vagyok, de őt sose lennék képes szerintem felboncolni, se fájdalmat okozni. Ahhoz túlzottan is fontos számomra.
Könnyedén taglóz le azzal, amit mond. Sok mindenre számítottam, de valahogy erre nem. Bár az tény és eléggé nyilvánvaló, hogy ő sokkal inkább anyának való, mint én valaha lehetnénk, de nem is lehetek, így mindegy is. Régóta már vámpírként tengettem a napjaimat, vagyis azóta, hogy magamhoz tértem. Pedig baromira hiányzik az erőm, de egyetlen egy boszorkány se képes visszaadni, így azt is tudom, hogy a bátyám keze lehet a dologban, de ezt a gondot majd másik nap megoldom, most inkább élvezni szeretném a barátnőm társaságában eltöltött perceket, mert ki tudja, hogy megint mikor fogom látni őt.
- Végül is, csak úgy lett, kipottyant, majd már 19 éves. Eléggé éretten születhetett. – persze az irónia könnyedén kihallatszott a hangomból, de mindenki másképpen dolgozza fel az információt, meg kicsit rosszul is esett, hogy eddig nem szólt róla… - Egyébként gratulálok hozzá. – pillantottam rá egy barátságos mosoly kíséretében, hiszen tényleg örültem annak, hogy ő neki lett családja, vagyis fia.
- Hmm, akkor lehet jobban jársz, ha távol tartod tőlem. – kacsintottam rá játékosan, amikor pedig ismét megszólalt, akkor a dallamos nevetésem könnyedén töltötte be a köztünk lévő teret és még picit a fejemet is megráztam. – Miért én rontanám meg őt? Lehet, hogy ő fog engem.  – nyújtottam ki a nyelvemet kissé gyerekesen, de mellette könnyen ment mindig a bohóckodás, így túlzottan nem zavart ez a dolog se, mármint a reakcióm. Legtöbb esetben sose szoktam így viselkedni. – Ohh, az sose volt gond. Legalább több az izgalom, mindig is szerettem a nem egyszerű dolgokat, vagy netán már el is felejtetted? – persze nem támadnám le a fiát se, azért jó volt kicsit ugratni vele őt. Ennyi járt nekem, ha már majdnem 2 évtizedig nem is szólt róla, vagy már lehet több is, ha számoljuk azt, amíg a pocakjában növekedett.