Figyeltem, ahogy elküldi az sms-t és rendre eszembe jutott, hogy nem jelentkeztünk. Elena és Damon a barátaink, mi pedig csak úgy eltűntünk... de nem is akartam erre gondolni, inkább elmosolyodva bólintottam.
- Igen, terhes volt. - mondtam. - Azóta már biztosan megszületett a baba, mert Elena pocakja eléggé nagy volt már, úgyhogy már csak ezért is meg kellene látogatnunk őket. - sétáltam vissza Nate-hez és adtam neki egy apró csókot. - Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdeztem nagyobb mosollyal.

- Nem vagyok teljesen biztos abban hogy akaratlanul csinálod ezt. - vigyorogtam szüntelenül, Elena számát keresve a mobilban, majd egy sóhaj kíséretében találtam meg azt, és végiggondolva hogy tényleg jó ötlet e, megnyitottam az üzenetrészt, hogy pár sorban elnézést kérjek, amiért nem jelentkeztünk hosszú ideje, de már nagyon hiányoznak nekünk és Delena is, mint a keresztlányunk.

- Én.. szerintem eléggé le vagyunk maradva az életükben. Mintha múltkor a bálon.. - gondoltam vissza, hisz ha csak futólag is, de beugrottunk. - Elena várandós volt. Nem? - néztem Rose szemeit. Ő nő.. jobban érti ezeket a nyavalyákat.

- Tudom, hogy viccelsz. Te mindig azt csinálod. - forgattam meg a szemeimet vigyorogva. Ez van, így szerettem Nate-et. Mindenből képes volt viccet csinálni és mindig képes volt nevetni. - Értem, hová akarsz kilyukadni. De látod? Én még akaratomon kívül is mindig jót csinálok. - vontam meg a vállamat viccelődve, aztán bólintottam egyet, ahogy elővette a telefont a zsebéből.
- Oké, írj nekik. - Mondtam, miközben elsétáltam, hogy engedjek egy nagy pohár vizet és megigya azt.

- Édesem.. - fogtam meg a kezét nevetve. - Csak viccelek veled, hé! - simogattam meg az arcát. - Harmony volt, ha jól rémlik. És igen, Damon-nek nem kellett sok könyörgés. De ha nincs a kis afférotok akkor soha nem talál el ismét Elenához. Még mindig azt a kis tündérlánykát.. - köszörültem meg a torkomat vigyorogva, félreértést se hagyva hogy milyen befejezést szánok a mondatnak.

- Ez nekem is eszembe jutott miközben jöttem hazafelé. - sóhajtottam és zsebembe csúsztattam ujjaimat. - Írjunk nekik, mit szólsz? - vettem elő a mobilomat.

Elengedtem őt, majd figyeltem, hogyan pakolja ki a vért az asztalra. Ez elég lesz egy darabig, idejét sem tudom már annak, hogy mikor vadásztam utoljára emberre. Az az élet nem nekem való volt, ártatlanokat nem bántunk, ez a jó vámpírok fő szabálya és ezt nem készültem megszegni. Volt egy idő, amikor nem nagyon érdekelt, de most már nem látom értelmét annak, hogy emberi életeket oltsak ki, amikor a tasakok is megfelelő táplálékot nyújtanak.
- Tündér? Csak egyet ismerek közülük. - de mire ezt kimondtam, addigra már sóhajtanom is kellett. - Annak a tündérnek nem hiszem, hogy szép emlékei vannak rólam, de kikérem magamnak, hogy elszerettem tőle Damont. Nem nagyon kellett noszogatni és egyébként is, mi nem szerettük egymást. De ezt te is nagyon jól tudod. - mosolyodtam el és egy futó csókot adtam a szájára. - Erről jut eszembe, igazán meg kellene már látogatnunk Elenáékat, mert rosszul érzem magam amiatt, hogy nem jelentkezünk. Hiányoznak ők is és a kicsik is. Olyan régen láttuk már őket. - keseredtem el a végére egy kicsit.

Éreztem ölelő karjait és ez vigyorgásra késztetett. ismert már engem mint a kisujját, tudta hogy a lehetetlen dolgokon is tudok vigyorogni, még ha semmi vicces nincs is benne. Most csupán az volt szórakoztató hogy hosszú évek után engem is szeret valaki, és törődik velem.
- Voltam a kórházban. Hoztam pár tasak vért. - pakoltam ki az asztalra. - Utána benéztem a központba. Találkoztam ott egy lánnyal elbeszélgettünk. A csaj tündér.. - forgattam a szemeimet. - Ha jól rémlik, anno Damonnek volt egy tündér barátnője. Akitől te szeretted el. - kacsintottam rá. Semmi rosszallás nem volt bennem.

Hangokat hallottam a konyha felől. Biztosan Nate ért haza, mert mégis ki más lépne be csak úgy köszönés vagy éppen csengetés, esetleg kopogtatás nélkül a házba? Aztán mikor meg is hallottam Nate hangját elmosolyodtam. Tényleg ő az. Már ideje volt, hogy hazajöjjön, igazából nem is emlékszem rá, hogy mit csináltam abban a pár órában, míg nem volt itthon. Elvoltam magamnak.
- Szia! - léptem be a konyhába egy hatalmas mosollyal az arcomon. Abban a pillanatban, ahogy Nate elé léptem rögtön megöleltem. - Merre jártál? - kérdeztem kíváncsian.

/Központ/

Fél nap telt el, mégis legalább hónapoknak tűnt a távollétem. Lehet hogy tényleg így működik ez a szerelem dolog az életben? Nem tudom de mindenesetre most itt az ideje, hogy lássam Rose-t ismét és magamhoz ölelhessem, rögvest mikor meglátom.
- Rose, édesem..! Itthon vagy? - néztem az ajtó felé, de hallottam valami szöszmötölést. Biztos hogy itt van.

Egy hónap telt el. Elena és Damon nem keresett minket de Rose-zal fel tudtuk minket találni, ezzel soha nem volt nekünk problémánk.
- Drágám! Elmegyek a kórházba... vérért! - kiabáltam az emelet felé. - Hamarosan jövök. Szeretlek!!! - mondtam vigyorogva.

/ Kórház /

Egy sóhajtással feleltem eleinte. - Volt társaságom. Csak beszélgettünk - hangsúlyoztam ki mert biztos ami biztos. Még ha Rose nem is az a gyanakvó típus volt, jobb volt ezt leszögezni.

- Mit főztél a férjed-uradnak? - vigyorogtam ezer faktorosan és átöleltem a derekát, a vállának döntve államat. Nem voltam a férje de szóviccnek megfelelt. - Nagyon jók az illatok. A te illatod is - szaglásztam a bőrét.

Meghúztam a vállamat, mert igazából nem is volt fontos az a sütemény. Ám egy kicsit kíváncsi lettem, de ez az állapot egyszerűen orvosolható volt.
- Egyedül kávéztál vagy volt társaságod is? Nem úgy ismerlek, mint aki csak úgy magában üldögél egy kávézóban - rákacsintottam és adtam az arcára egy puszit. - Egyébként tökéletesen időzítettél, készen van a vacsora. Éhes vagy?

Megsimogattam az arcát és némileg elgondolkodtam olyan pofával mint akinek most esik le, hogy életben van. - Óh a sütemény.. ne haragudj, elbambultam. Beültem egy kávéra, és akkor minden kiment a fejemből - motyogtam halkan. Nem akartam beszélni arról hogy mit is tettem ténylegesen. Hogy reagálna már arra, hogy majdnem megöltem egy embert?

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó és nem sokkal később Nate meg is jelent a konyhában. A vacsorával pont készen voltam, meg is terítettem, már csak ő hiányzott.
- Szia - köszöntem neki én is, valamint átöleltem, majd elmosolyodtam - Elfelejtetted a sütit? Mert úgy rémlik, hogy azért indultál - néztem végig rajta, de nem kérdőn, hanem kedvesen.

/ Kávézó /

Nem is gondolkodtam azon hogy hogyan mondjam el Rose-nak, mi történt. Jobbnak láttam tagadni. Igen semmi kétség, hogy az lesz a legjobb. Merthogy azt nem bocsájtaná meg nekem..

- Szia, szerelmem! - mosolyogtam rá amikor beléptem a konyhába és odalépve hozzá átöleltem. - Micsoda illatok! - szippantottam a levegőből.

(Háló)

Még hozzá kellesz szoknom az új házhoz, az elmúlt másfél évet elvégre csak egy hotelszobában töltöttem és az egész eddigi életemre sem volt jellemző, hogy ilyen nyugodt körülmények között éljek egy hatalmas házban. Úgy véltem, ez a változás és a hozzászokás az újhoz nekem is jót fog tenni. Vagyis reméltem.
Először is megittam egy tasak vért, aztán kezdtem neki a vacsorakészítésnek. Nem akartam semmi komolyat főzni, ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan összeütök egy spagettit, hogy ne kelljen sokáig vesződni vele. Nate úgyis hamarosan hazaér, addigra pedig készen is lesz.

(Konyha)