Fogalmam sincs, miért mentett meg. Érezhette rajtam, hogy nem vagyok átlagos, hogy nem fogom úgy felfogni a dolgokat, ahogy ő szeretné. Minek adott emberi vért a kezembe, ha most épp az a vita tárgya, hogy mit és mikor eszek. Nem is igen volt vita. Ültünk egymással szemben, mint két szobor, rezzenéstelen arccal, várva, hogy a másikon majd megcsillan némi érzés, amiből ki tudjuk deríteni, mit gondol. Helyette furcsán hűvös és közönyös szavakkal soroztuk meg a másikat, mintha jégpáncélt akarnánk törni, de nem találjuk meg a fogáspontokat a másikon. Nem akartam, hogy haragudjon rám, hisz sok dolgot köszönhetek neki, s bár esélyesem volt ellene, azért tudomására akartam hozni, hogy tökéletesen megvagyok, a magam uraként teszem, amit helyesnek gondolok. És nem esik nehezemre, ha hajtóvadászatra indulok egyszer, célom elérése előtt nem toppanok meg, sem az ő, sem más akaratáért.
Tudtam, hogy rám állított pár embert, hisz hallottam lépteiket, szívverésük, és mindig ugyan az a mérhetetlen higgadtság követett az árnyékba húzódva. Mintha az életüket kevesebbre tartanák, mint enyém, s mégis bármire képesek a saját túlélésükért. Furcsa, mire nem képes az ember, egy vastag csekk miatt, amin a fizetése van. Hacsak nem igézte meg őket, és akkor előbbi probléma mellékes, a robotizmus pedig érthető. Hallom, amit mond, s még mielőtt szavába vághatnék, folytatja a próbálkozást, hogy anyáskodik felettem. Kezelhetetlenségemre így is volt okom, hogy kibúvót keressek szavai közül.
-Jól mondod. Követhetnek ide. De mire való egy hotel vagy egy panzió?-hangom laza, könnyed, érthetetlenül makacskodom, hisz valamiért sejtem, hogy a módját így is megtalálná, hogy röghöz kössön. És végül is jogában állna. De nem értem, akkor eddig miért nem tette meg. Ha eddig sem sikerült értelmet vernie belém, legalábbis látszatra ezt lehet észrevenni, akkor miért nem folyamodik olyan módszerekhez, amik drasztikusabbak, de talán hatásosak lehetnek?!
Talán nem a megfelelő hangnemet használom vele szemben, de meg kell értenie, vannak érzések bennem, amin nem tud elfeledtetni velem csak úgy. Sérelmek, amik nem feledhetők el egy csettintéssel. Olyan dolgok, miket vagy megért és elfogad, vagy nem, de akkor itt nincs többé maradásom. Közel áll hozzám, nagyon közel, mert sokat köszönhetek neki, de nem, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ez gyengévé tegyen.
Érzem, ahogy mellkasom szinte feszíteni kezd, s tüdőmben benn akad a levegő. Hallom minden szavát és tennék érte, hogy ne lásson így, a súly, egyszerűen elkezd összenyomni, ahogy felszínre tör a várfallal védett, összetört és szerencsétlen énem, akit még senki sem látott, nem érthetett meg. De ez most megváltozik. Mellé lépek és valami érthetetlen indíttatásból szorosan magamhoz ölelem, hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Érzéseim súlyának köszönhetően megtettem azt, amit rég óta szomjazom. Egy ölelést tőle, hogy érezzem, biztonságban vagyok, a múltam és a jelenem, de talán még a jövőm elől is.
-Éjszakánként van, hogy arra ébredek, valaki a nyakam szorongatja. Hogy van, akinek a keze testemen siklik és engem akar. Van, hogy azt álmodom, hogy egy kéz kitépi a szívem. Nem tudok megszabadulni a múltamtól. Nem megy...-hangom elcsuklik és testem megrázkódik, ahogy a könnyeimnek köszönhetően kapkodni kezdem a levegőt. Érzem, amit kimondok, ismét rám tör az érzés, ami éjszakánként, és szorításom megenyhül ugyan, s elhúzódok tőle, de arcom könnyáztatta, kétségbeesett és rémült, mint amilyen akkor voltam, mikor rám talált.
-Néha attól félek, ha nem érzem a vér ízét, hogy nem érzem, ahogy az erő, amit vele nyerek, nem pezseg a véremben, összetörök. Attól félek, hogy hátat fordítok mindennek. Hogy kikapcsolok...-mondom végül, szinte suttogva a lényeget, és tekintetem képtelen vagyok tovább rajta tartani, a padlóra meredek, és letörlöm arcomról könnyeim. Megkönnyebbülésnek jele sincs, és igazából fogalmam sincs, hogy mit érzek, vagy mit kellene éreznem. Hogy mi lenne a helyes most...

Rachel & Cel

Nem volt másom, csak ő, aki magához vett és nem éreztem kötelességemnek itt lenni, ahogy bevallani sem, hogy igenis szeretek a közelében lenni. Megeshet, hogy a kapcsolatunk egyenesen bonyolult vagy jobban mondva érdekes úton haladt, tele hegyekkel és völgyekkel, de hálás voltam neki azért, amivé tett, akivé lehettem miatta. A szobám nemes egyszerűségét a kupi jelentette, így mikor megjelent az ajtómban, a kanapéra néztem, ami az egyetlen fellelhető üres hely volt a szobában. Nem voltam vásárlás mániás, de mielőtt elindultam, szerettem órákig csak próbálgatni, miből választhatok. Az életem nagy része nem abból állt, hogy megvan, amire szükségem van, sőt még több is, de ehhez könnyen hozzászoktam, még ha a megbecslése a dolgoknak, amik szó szerint az ölembe hullottak, nem volt olyan jól látható.
Tudtam, hogy neki sem egyszerű ez, és nem is nyaggatott egyfolytában, vagy volt a sarkamban. Bár utóbbiban kételkedtem, mert ugyan azok a pofák szokatlanul sokszor voltak a sarkamban, vagy ott, ahol épp voltam. Igyekeztem nem figyelni erre az apró tényre és meglógni, de a próbálkozási kényszerem hamar alább hagyott.
-Köszönöm.-húzódik széles mosoly arcomra, ahogy a hajam kerül a téma középpontjába. Szerettem a vad dolgokat, és amióta lehetőségem van rá, ott és azt teszek szó szerint magammal, amit még előtte soha. Volt piercingem az orromban, amit kiszedettem, aztán a köldökömben, ami azóta is ott díszeleg. Egy rakás tetoválás lett testemen, és mindet imádtam, mind jelentett valamit, és mind arra emlékeztetett, hogy honnan indultam és most hol vagyok. De elsősorban ez Rachel-nek volt köszönhető, nem pedig magamnak, és ezzel tisztában is voltam.
Beszámolok neki a kis incidensemről, bár sejtem, hogy a emberei tegnap este is a nyomomban voltak.
-Tisztán nincs vele bajom. Egyikkel sem.-jegyzem meg szemrebbenés nélkül, de arcvonásaimon kívül egyik porcikám sem mozdul meg.-De az embereidnek megmondhatod, hogy vámpír vagyok, hallom, és érzem, ha a sarkamban vannak. Legalább igyekeznének háttérbe húzódni amennyire lehet. Mellesleg pedig tudok magamra vigyázni.-húzódik ravasz és kissé gonosz mosoly arcomra, miközben hagyom, hogy szememen meglátszódjék a vámpír énem, hogy az erek körülöleljék íriszem.
Felszisszenek azon, amit mond és előbbi mosolyom helyére undor jele szökik, ami sokkal inkább nemtetszésem fejezi ki a véleményével kapcsolatban, mintsem megbánásom jeleit akarná megmutatni.
-A bosszúm nem fog változni, míg be nem teljesedik. Nem hiszem, hogy neked kell ezt az érzés bemutatnom.-engedek meg magamnak kissé felelőtlen és hirtelen jövő gondolatot úgy kimondani, hogy az már-már szemrehányó rá nézve, és bár még soha nem láttam dühösnek, érzem, hogy a levegő megfagyni készül.-Nincsenek szabályok az alvilágban. Nem te mondtad ezt nekem? Az életem tönkretették és az emlékét örökké viselni fogom.-mondom szinte sziszegve, körmöm, ahogy a komódba kapaszkodom, megcsikordul a fát karcolva, és belevájva, mintha csak egy ember bőrébe mártanám bele dühtől és éhségtől előugró éles fogaim. Tisztelem őt, és tudom, hogy hol a határ, de mindig is tudta, hogy engem nem állíthat meg, nem zabolázhat meg és nem törhet be, azzal pedig, hogy vámpírrá lettem, olyan ajtókat nyitott meg előttem, amikre ennek előtte még gondolni sem mertem.

to Celaena

A legjobban talán azt szerettem ebben a házban, hogy minden szabály ellenére, nem kötöttek röghöz. Nem ítéltek el, vagy ha így is volt, nem vontak érte felelősségre. Míg a nevelőanyámként szeretett nő, Rachel úgy látta, hogy a sötétség még nem emésztett fel, én ilyesmikre nem is gondoltam. Nem érdekelt, hogy mit nevezünk rossznak vagy jónak ezen a világon, nem akartam elvárások és skatulyák között élni. Csak élvezni akartam azt, ami megadatott, hallgatni az eszemre és a szívemre, nem pedig mások nézeteit figyelembe venni, alkalmazkodni. Igazi kis kaméleon lettem, bárhová be tudtam illeszkedni, így lesből támadni, hazudni, ha kellett, de akkor, ha ilyesmire nem volt szükség. Két dologra nem vártam, hogy megkapjam Rachel-től, csalódott bennem és arra, hogy kidobjon. Elképzelhetetlennek tartottam nélküle az életem, ami furcsa, tekintve, hogy az első pár hétben nem egy éjszaka fordult meg a fejemben, hogy egyszerűbb lenne, ha karót szúrnék a szívébe és hátat fordítanék neki. De erre  képtelen lettem volna. Nem csak a tény, hogy boszorkány, de a tény is, hogy a szívem mélyén szerettem, végre kötődtem valakihez, valakiben megbíztam és tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Végül is, ha annyira rendszabályozni akarna, nem adott volna napgyűrűt és teljes kijárást oda és akkor, ahová akartam.
Hallom, ahogy a szóban forgó asszonyság a szobám felé közelít, de nem veszek különösebben nagy tudomást róla, a zene hangja kellemesen duruzsol fülemben, hangulatom pedig mondhatni felhőtlenül boldog. Az egy bibi talán azzal van, hogy fogalmam sincs, mit csináljak ma. De ezt útközben is ki tudom majd találni. A rövidre nyírt hajam viszont még mindig nem szoktam meg, így bele-bele túrva tapasztalom, hogy nem nőtt meg egy éjszaka alatt. Nem úgy, mit az éhségem, ami megint kínzó kaparással bírja torkom arra, hogy agyamban elérje az ingert, ami a hűtőhöz vezet.
Elmosolyodva köszöntöm, és szegezek neki egy kérdést, de mintha egy pillanatra meglepném. Elfelejtem, hogy nem egyidős velem, és nem hiszem, hogy értené, hogy pontosan mire is akart ez a kérdés utalni.
-Ahová csak szeretnél.-mosolygok rá, és a kanapén, ahová még nem dobáltam ruhákat, helyet is foglal. Visszatérek eredeti kérdésére, ami inkább amolyan kijelentésként hangzott el, de gondolom valamiféle választ, reakciót vár erre is.
-Vásárolgattam, kikészítettem a fodrászt...ismét. Mit gondolsz?-túrok hajamba, majd a tükörbe pillantok.-Tudom, kicsit vad, és rövid, és furcsa, de...-fordulok ismét Rachel felé vállat vonva, és mosolyt villantva rá, majd nekidőlök a kis komódnak, és onnan kezdem arcát vizslatni.-Ha a kérdés inkább arra a dologra vonatkozik, hogy a vámpír léttel hogy bírok, akkor a válaszom remekül. Bár kezdek éhes lenni, megint. A tegnapi vacsorám nem volt túl laktató, de annál inkább gyomorforgató.-mondom, mintha arról beszélnék, hogy milyen remek idő van, hogy tökéletesen hallom, ahogy a szobámmal szemközti fa egyik magas ágán egy rigó fütyörészik. Holott konkrétan egy emberről beszéltünk, bár az illető inkább fiúnak illett be, mintsem férfinak, a lényegen nem változtatott: alkoholban ázott vére nem volt túl bizalomgerjesztő a gyomrom mai állapotára nézve.

to Celaena

Meg kellett volna magamon lepődnöm? Miért tettem volna? Nincs rémálom, lelkiismeret furdalás, pedig tegnap este a fodrász valószínű, hogy kikelt a hitéből, bár erre aligha fog emlékezni, mikor legközelebb meglátogatom. Az viszont már most furdalta az oldalam, hogy Rachel említést tesz e majd az ismét megújult kissé rövidre, de annál merészebb színűre festetett hajamról. Ha nem, az sem mozgat meg, hisz még mindig ott tartok, hogy próbálom megfejteni. Bármi is történt az életében, nem árulta el, ahogy azt sem, hogy a nem túl visszafogott lakás miből épülhetett. Felfogtam, fél éve befogadott, és azt hitte, hogy segíthet züllött lelkemen. De kétlem, hogy így lenne. Amíg nem találom meg az apám, addig nem nyugszom, de valószínű az után sem. Miért is tenném?
Felülök az ágyamban, és nagyot ásítok, majd hajamba túrok és felállok. Bekapcsolom a rádiót, és feltekerem a hangerőt, ahogy szinte minden reggel, mintha nem hallanék tökéletesen, eltekintve a ténytől, hogy a recsegést túl jól is hallom. Felmordulok, de a kedvenc számom hallatán fejet rázva éneklek, és sétálok a fürdőbe. Megengedem a csapot, megmosom az arcom, majd vágok egy képet furcsa grimaszt a ritmusnak és a szövegnek megfelelően. Meglehetősen gyerekes viselkedés, de ma különösen jó napom van, ami engem is meglep. A hasam sem korog...annyira. A gondolat, hogy zacskós vért reggelizzek, viszont elveszi az étvágyam. Kinyitom a szobám ajtaját, hogy mindenki hallja, ébren vagyok. Számítok a közelgő társaságra, de nem zavartatom magam. Kidobálok pár ruhát, hisz sosem lehet elég korán kezdeni a napot, és énekelgetve válogatom át őket, magam elé tartva a darabokat. A tegnapi szerzeményeimnek még nem tudom hol lesz helye, de biztos akad valaki, aki ezen a gondon is tud segíteni. Vagy akár szólhatok a pótanyámnak is, bár az túl egyszerű.
-Mi a helyzet?-érdeklődöm, ahogy meghallom a léptek közeledő zaját, és lejjebb tekerem a hangerőt. A kávé friss illata megcsapja az orrom, és megkordul a gyomrom. A fenébe, hát ilyen könnyű lenne lekenyerezni? Megeshet.
Az ágyamra dobom a kezemben lévő ruhát, majd végigmérem Rachelt, és rájövök, hogy egy nappal sem lett öregebb, már ami a ráncait illeti. Elmosolyodom, hisz ezt én is neki köszönhetően élvezni fogom.