-Dehogynem, kétségtelenül. De csakis az lehet naggyá, aki saját magát is annak tartja. – rántom meg a vállamat mosolyogva. A nagyság úgy kezdődik, hogy az ember önmagát tartja nagyra. Aztán majd mindenki más őt. Ez önbizalom, ami ilyenkor nem árt, ha több van, mint kéne. Az önbizalom döntő tényező lehet. – A saját hatalmadat pedig ne tartsd többre, mint ami. Vagy ölj meg és bizonyítsd. – pillantok rá nyugodtan, mosolyogva. Higgye csak el, hogy az a pénz, amit az én gyilkosom kapna, épp elég, hogy ne kevesen akarják a fejét venni. Az ember kapzsi, épp ezért mindent meg is tenne azért, hogy az a pénz az övé lehessen. - Mindent eltitkolok. Így maradok életbenn. Azonban… ez így kissé bizonytalan lábakon áll. Te hallgattad ki őket, egy ember, akit kínzol, pedig azt mondja, amit hallani akarsz, de ezt bizonyára te is tudod. Az utánam való szaglászás pedig csak egy lépésre van az utánad való kémkedéstől. A kérdés tehát inkább az, hogy… nem-e rajtam keresztül akartak hozzád eljutni? Mert ez esetben javasolnám, hogy minél előbb temesd el mélyre a titkaidat. – mosolygok rá, és tudomást sem veszek arról, hogy hozzám ér. Nem szeretem az ilyen bájcsevegéseket a hatalomról. Néhányan elfelejtik, hogy változnak az idők és már nem tehetnek meg mindent, amit régen megtehettek. - Pontosan erre gondolok. Ezek egyszerű tények. Épp csak annyim volt, hogy létezzek, mikor idekerültem. Most pedig egy asztalnál ülök a legnagyobbakkal. A megölésemmel csak azt bizonyítanád, hogy mennyire ügyesen tudsz ártani a saját üzletednek. – azt pedig gondolom nem akarja. Igen szomorú lenne tönkretenni egy élet munkáját csak azért, mert bizonyítani akar valamit, amiről ő maga is tudja, hogy nem igaz. – Egyszerű a képlet. Neked szükséged van rám. Nekem pedig rám. Maradjon is így, remekül működik, nem? – fellendült az üzlet, ő is többet kap, én is, nincsenek belharcok, ami valljuk be, elég gyakori volt. Nem hinném, hogy ezt tönkre akarja tenni. - Hát persze, hogy nem a tied volt. – mosolyodom el. Elvégre ki vallaná be szívesen, hogy egy áruló férkőzött a soraiba?Jó eséllyel senki, ha körbekérdenék arra jutnék végül, hogy az illető még csak nem is létezett. Néha igen idegesítő tud lenni ez a macska-egér párharc. – Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna mielőtt megölöd? – pillantok rá. Az én jogom lett volna őt megölni, elvégre engem támadt. Bár ha az ő embere volt, akkor nyilvánvaló, hogy megölte ahelyett, hogy a kezemre adta volna. Nem értem miért ilyen ellenséges. Nem kezdtem háborúba vele, mégis úgy viselkedik. – Mást is? Mintha adtál volna bármit is… - csóválom meg a fejemet. – Ami azt illeti… nem olyan régen elfogtam valakit, aki téged akart megölni. Biztos kíváncsi vagy rá. – erről beszéltem. Az ilyen dolgokat kell elkerülnünk, és el is kerülhetnénk, ha ezeket a kis gyermeteg hatalmi játszmákat pár pillanatig hagynánk.
Széles mosolyra húzódnak az ajkaim miközben hallgatom őt. Annyira édes a naivsága, hiszen lehet, hogy idősebb nálam, de fél perc alatt képes lennék megölni őt. A természet is engem szolgál, ezért is vagyok még erősebb, mint a legtöbb itteni vámpír. – Nem gondolod, hogy kicsit nagyra tartod magad? Hidd el, hogy akár fél perc alatt meghalnál, ha azt akarnám, de talán még se tanultál semmit se, amióta itt vagy. – szólalok meg higgadtan, hiszen szemmel láthatóan nem igazán fogta fel, hogy a vérdíj semmit se jelent itt. Az csak akkor számít, ha kitaszított lesz valakiből, így ameddig nem hagyom jóvá a dolgot, addig senki se fog neki rontani, így hiába vár. Nem szeretem a felesleges öldöklést, így a belsőviszályt se akarok. Emiatt pedig törvényeket hoztam létre, amit mindenki betart, vagy pedig halál fia, de szerencsére már egyre ritkább a törvényszegő vagy az áruló. Tudod az árulók veled egy szinten vannak, így nincs mitől tartanod. De legalább érdekes mondandóval szolgáltak a haláluk előtt. Érdekes, hogy sokan a te dolgaid után kémkedtek és nem utánam. Esetleg valamit eltitkolsz? – nézek rá rezzenéstelen arccal, majd pedig hamarosan már közvetlenül előtte állok. Végig mérem őt, mintha csak a hazugság első jeleit akarnám megtalálni. Nem mozdulok meg, hanem egyszerűen csak gyengéden végig simítok az arcán, de nem teszek semmi mást. Egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom az újabb szavait. Úgy gondolod, hogy pótolhatatlan vagy? Úgy érzed, más nem lenne képes arra, hogy felvirágoztassa a birodalmamat az üzletével? – nézek rá egy ártatlan pillantás keretében. De az ujjam még mindig arcán pihen, de végül elhúzom azt is. A könyvek felé fordulok és lassan végig húzom egy-egy igazán régi könyvgerincén az ujjaimat. Eme könyvekben van árulás, szerelem, alvilág, természetfeletti. Minden olyan, amiről sokan csak azt hiszik, hogy a fantázia szüleménye, pedig nem az. Ilyen világban élünk akár tetszik, akár nem. Sőt, minden történetben van egy kisebb fajta igazság, de erre még sokan jöttek rá, vagy csak egyszerűen nem akarják elfogadni, mert félnek meglátni azt, hogy milyen világban élünk. Nem az én emberem volt, így tévesen jártál utána a dolgoknak. Legközelebb légy körül tekintőbb, mert talán fej nélkül fogsz távozni. – teszem hozzá mellékesen és egy kisebb játékos hangnemben. – De ha még érdekel az ember, akkor talán még megtalálod őt a koporsó készítőnél, de lehet már el is temetették, vagyis visszaküldték oda, ahonnét jött. – nem túlzottan szokott meghatni az árulok kivégzése. Végül újra őt kezdtem el fürkészni, majd egy kisebb csönd után megszólalok. – Csak emiatt jöttél, vagy szeretnél mást is megkapni? – kérdezem tőle ártalmatlanul, miközben egy apró ravasz mosoly jelenik meg az ajkaim szélén.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-De, ebben van valami. Én is nehezen szakadok el a múltamtól. – ez leginkább Lzzy miatt van. Ő teremtett, nem tudnám csak úgy megölni őt azt hiszem, bár ezt hangosan soha nem mondanám ki senkinek sem. Van kapcsolat a teremtő és a teremtmény között, így tehát esetünkben is meg van ez Mondhatni így ő a múltam. – Igen, tényleg nem az enyém. – még. Teszem hozzá magamban. Előbb-utóbb talán ide is elér majd a kezem. Mostanában ugyanis nagyon jól megy az üzlet. – Az én fejemet kevesen mernék venni. Kitűztem egy igen magas összeget annak a fejére, aki megöl. A gyilkosom az én megölésemmel a saját halálát is elrendeli. – egy kis életbiztosítás, ha már legálisan annyira tisztán nem engedhetem meg magamnak a dolgot. Egy öngyilkos akarna maximum megölni, a gyilkosom hamar meghalna, ez az egy biztos, gondoskodtam róla. Nem tehettem meg, hogy pont a halálomról ne rendelkezzek, bár hozzáteszem, minél inkább szeretném elkerülni a dolgot. – Szakmai kíváncsiság. Ha a te soraidban áruló van, az rám is veszéllyel lehet. – rántom meg a vállamat. Persze, nem csak ez van a dologban, de neki pont elég az, ha csak erről tud. Nem szeretném elveszteni azt, amit ilyen precíz munkával eddig felépítettem. Nagy hiba lenne, amit nem akarok elkövetni. – Örömmel hallom. Bár gondolom mondanom sem kell, hogy légy résen. Néha azok szúrnak hátba minket, akiktől a legkevésbé várnánk azt. – egyszer már engem is árult el egy bizalmasom, azóta csakis azokban bízom meg, akik már a kezdetek óta velem vannak, és így jól működik mindaz amit felépítettem. Tudják, hogy az én személyem szükséges az ő jólétük érdekében. – A lenyűgözően jó társaságomtól eltekintve? – pillantok rá mosolyogva. A lényeg az, hogy már nem a középkorban élünk, az keresi meg a másikat, akinek szüksége is van rá. Az, hogy egyikünk sem kereste a másikat, nos… talán jelent valamit. Talán nem. Eldől majd. – Mióta én tartom kézben a dolgokat az üzlet sokkal jobban megy, nem beszélve arról, hogy folyamatosan terjeszkedem, így garantálom, hogy különösebb hullámvölgyek nélkül menjenek a dolgok. Nem lenne bölcs lépés elvenned tőlem mindezt. – arról már nem is beszélve, hogy amim most van, azt magamnak is köszönhetem. Ő adta meg a lehetőséget és az eszközöket, de végül is én építettem ki az üzletet, és hoztam létre a saját kis… tartományom, ha lehet ezt mondani. Azzal, hogy kiiktat, igen nagy bevételtől esne el. – Mert ha nem mondod meg, kénytelen leszek én magam rájönni arra, hogy kicsoda. Akkor pedig több vér fog folyni, mint szükséges, az pedig újabb erőfitogtatásokhoz vezetne, azokat pedig fárasztó leverni, és igen sok pénzt is pazarolunk rá el. Mondd meg, hogy ki az, én pedig elintézem, hogy többet ne köphessen bele a levesünkbe. Ha én sikeres vagyok az neked is jó. – és ez fordítva is igaz. Szimbiózisban élünk. Az ő tekintélye rajtam is múlik, ahogy az enyém is rajta. Ezt akartam. Nem kutya akartam lenni, elakartam érni, hogy számítsak, és most már számítok. Egy fontos fogaskerék vagyok a gépezetben.
Kíváncsian pillantok rá, majd egy kisebb szemforgatás kíséretében megrázom a fejemet. Bár mikor a fejét vétethetném és büntetlenül megúsznám, hiszen ez az alvilági részleg az én uralmam alá tartozik, ahogyan ő is. Egyszerűen csak szeretem hagyni, hogy az emberek kiépítsék a szerencséjük révén az üzletüket. Minek beleszólni, hiszen a jó dolgok maguktól is mennek. Egyedül vitás ügyekbe szoktam beleszólni, vagy akkor, ha veszély fenyeget engem, vagy a birodalmamat. Talán igazad van, de néha a múltra célszerű emlékezni, vagy különben újra és újra ugyanabba a hibába eshetünk. Nem gondolod? – kérdezem tőle egy kisebb mosoly keretében, hiszen nem csak arra gondolok, ami köztünk történt, hanem mindenre. Bíztam valakiben, majd megölt pontosan az a személy. Ezt pedig soha nem fogom elfelejteni, talán emiatt nincsen igazán bizalmasom és emiatt intézem inkább én a piszkos ügyeket is. – Nem mondtam ilyet, de ne felejtsd el, hogy ez a városrész nem a tiéd. Nem ölhetsz meg mindenkit, akit akarsz, mert a végén a te fejedet fogják venni. – szólalok meg higgadtan és komolyan. Bármikor megölethetném és ha másoknak se nézem el azt, hogy mindenkit megöljenek a tudtom nélkül, akkor neki se fogom mindig elnézni. Nem hiszem, hogy akkora áruló férkőzött volna megint a közelébe, hogy meghaljon az illető. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy Luke számára ez amolyan hobbi. Nem is értem, hogy miért tűröm meg erre felé őt. – Miért érdekel? – kérdezem tőle kíváncsian és a tekintetemmel újra őt fürkészem. Figyelem őt és egy pillanatra se engedem el őt a pillantásommal. Végül megrándítom a vállaimat, majd az asztalon lévő kést felemelem és lassan húzom végig rajta az ujjamat, mintha csak azt szeretném ellenőrizni, hogy valóban tiszta-e. – A lényeg az, hogy mindenki biztonságban van újra. Nincs áruló jelenleg ebben az udvarban, birodalomban. – szólalok meg alig hallhatóan, majd visszarakom a kést a korábbi helyére és ellépek az asztaltól. Nem nézek rá, hanem egy pillanatra elmerülök a gondolataimban. – Miért kellett volna megkeresnem téged? – nézek rá ártatlan pillantás keretében, hiszen soha nem voltam olyan, aki a férfiak után fut. Legfeljebb akkor, ha hátsó kis szándékom van. Lassan teszek felé egy lépést. Végig húzom az asztalon az ujjamat, majd elgondolkodva ránézek. – Itt mindenki az én emberem lenne, aki pedig nem az, annak nincs helye itt. – szólalok meg egy kisebb célzással. – Ne felejtsd el, hogy én adtam otthont neked, de el is vehetem tőled Luke. Az alvilág egy bestiát kapott, egy király helyet. –folytatom a mondandómat minden habozás nélkül, majd megállok előtte. – Szóval miért is segítenék neked? Miért akarnám egyik bajtársad vesztét? –nézek rá érdeklődve, hiszen sejtem, hogy kire gondolhat, de tudni akarom, hogy miért reménykedik abban, hogy a kérése meghallgatást nyer.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
- Csak nézőpont kérdése. Sok tekintetben pont olyan volt, mint most. – rántom meg a vállamat mosolyogva, ahogy felé pillantok. Az is egy átlagos napnak indult, nem hitte volna, hogy megfog történni mindaz, ami megtörtént, nemde? Dehogynem, ahogy mondani szokás, soha nem tudhatod, hogy mit hoz a nap, mikor felkelsz az ágyadból. – De mindegy is, ne éljünk a múltban, felesleges. A múltban ragadt ember tapasztalataim szerint előszeretettel halálozik el idejekorán. – igaz, ami igaz, mi élünk egy már ideje, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül. Nem lehet a múltban élni örökké, sok ilyet láttam már és szinte kivétel nélkül meg is halt az összes. – Oh, tehát szerinted én csak ülök a székemben és puzzle-t rakosgatok? – pillantok rá kissé sértetten, de végül mosolyra húzódik a szám. Nem ezt teszem, van dolgom, mostanában talán több is, mint kéne, de néha ezt is meg kell lépni, selejtezni kell, annak aki nem végzi a dolgát nem is fizetek. - Tehát árulók férkőztek a soraidba? Kínos, bár mindenkivel megesik. Mi a terved velük? Hogy füstölöd ki őket? – kérdezem, mintha rám tartozna, bár sejtem előre, hogy nem fogja megmondani, és nem is erőltetném a dolgot, csak kíváncsi vagyok és talán egy kissé idegesíteni is akarom, de… csak egy kicsit. – Elfoglalt voltam. Tudod, meg kell védenem az embereket és távol tartani az árulókat. De már végeztem a leltározással. – legalábbis majdnem, természetesen vannak még olyan emberek akiknek nincs helyük a birodalmamban, de őket akkor fogom eltávolítani, ha már egyből tudok is embert a helyükre keríteni. Addig felesleges, hadd higgyék, hogy hasznosak. – Amúgy meg… te is megkereshettél volna. Már nem a középkorban élünk, a lovagok halottak. – a modern lovag pedig… nos, az már nem is igazán lovag, sokkal inkább úriember. A középkori lovagot pedig nem hinném annak, bár tény, hogy a korral változik az emberek véleménye na meg az elvárásaik is embertársaik felé. – Nos, úgy gondolom, hogy kisegíthetnénk a másikat. Van egy férfi, aki támadásokat indít az érdekeltségeim ellen az elmúlt időben. Úgy hallottam, hogy a te embered. – a kérdés tehát az, hogy tud-e erről valamit, és ha igen, akkor miért nem adta még ki eddig? Vagy ha nem, akkor … talán most kiadhatná.
Nem értettem, hogy most miért szeretne találkozni. Ha akarom, akkor ő is pontosan úgy fog meghalni, mint pár perce az előző áruló. Nem szerettem az árulókat. Luke, nem volt teljesen a áruló, de nem bírtam teljesen bízni benne. Ő egy másik alvilági fejes fia volt, de úgy tett, mintha mit se tudna róla. Talán tényleg nem emlékszik arra, hogy kinek a fia? Nehezen tudtam elhinni, de bármi lehetséges. Idősebb volt nálam, de ez nem jelentette azt, hogy ravaszabb és erősebb is. Én nem csak vámpír voltam, hanem boszorkány is. Nem féltem használni az erőmet, térdre kényszeríteni másokat, ha más lehetőségem nem volt. Nem veszíthettem el a helyemet, mert a gyerekeimet csakis így tudtam megvédeni. És értük képes lettem volna akár örökre ebben a sötétségben maradni. Hibát követtem el, amikor engedtem a csábításnak nem olyan régen, de még se éreztem teljesen annak. Élveztem minden egyes pillanatát, de ugyanakkor tudtam, hogy nem lenne szabad. Talán emiatt volt még inkább izgató számomra a helyzet, mert tiltott gyümölcsbe kóstoltam bele, amit újra és újra megtennék. Sietve próbáltam elmémből eme gondolatokat kiűzni és teljes mértékben visszanyerni az önuralmamat és a vezetői szerepet. Szerencsére ment is, legalábbis egy darabig. Múltkor azt hiszem teljesen másabb volt a helyzet, nem gondolod? - kérdezek vissza még mindig higgadtan, miközben újra és újra végig mérem őt. Követem a mozdulatát, azt ahogyan bejárja a szobát. Mindig is szerettem olvasni, a legtöbb könyvet már volt szerencsém magamnak felfedezni, de természetesen még mindig nem végeztem mindegyikkel. - Voltak teendőim. Tudod nem mindenki élhet olyan vígan, mint te. Vigyáznom kell az embereimre és távol kell tartanom az árulókat. - mondom habozás nélkül. Részben ez volt az igazság. Lassan neki dőlök az íróasztalomnak és állom a pillantását. -Nem mintha te annyira törted volna magad azért, hogy újra láthass. - teszem hozzá úgy, mintha ezt a tényt se szabad elfelejtenünk. Végül egy kisebb sóhaj keretében újra megszólalok. - Miért jöttél? Mit szeretnél? - kérdezem tőle kíváncsian, de a szemeimet még mindig nem bírtam levenni róla. Magam sem tudnám megmondani, hogy azért, mert nem bízom benne vagy egyszerűen azért, mert szívesen újra feleleveníteném most és még milliónyi éjszakán át azt, ami történt köztünk...
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Senkit sem hibáztatnék azért, hogy nem bízik bennem, elvégre nem azért vagyok ott, ahol, mert olyan túlzottan sokra tartanám a becsületet és az erkölcsöt. Emberként még igen, úgy gondoltam, hogy tehetek bármit, boldog leszek míg erkölcsösen és lelkiismeretesen élek,de ez mind összetört aznap mikor meghaltam. Aznap mikor meghaltam és újjászülettem. Fura, hogy az örök élet nyitja maga a halál, de ha jobban belegondolok…az élet mindig is ironikus egy dög volt, én pedig hozzászoktam már ehhez, így nem igen lep már meg a dolog. Mindig mosolyogva nézem, mikor egy újszülött érkezik hozzám. Én is voltam az, de… szerencsémre hamar rájöttem arra, hogy az élet soha nem a jó embereknek kedvez. Ezért is vagyok itt, ezért értem már el annyi mindent, de ennél többet akarok. Van pénzem, hatalmam, embereim, de ezeknél több kell, létre akarom hozni az én saját kis birodalmamat, elakarom távolítani a konkurenseimet és a kezembe venni az irányítást. Nem csak egy részét, hanem az egészet. Tudom, hogy van akiknek ez nem tetszik, és sokan nem kedvelnek, elvégre nem kevés olyan egyén van, aki nálam jóval idősebb, mégis nekem sokkal több mindenem van, mint nekik lesz valaha életükben. Erre pedig a válaszom a … tehetség. A szarból is tudni kell várat építeni. - Már magázzuk is egymást? – mosolygok rá köszönés helyett, ahogy beljebb lépek. – A múltkor nem voltak szükségesek ezek a felesleges formalitások. – mondom neki miközben az egyik könyvespolchoz lépek és pár másodpercig csak a címeket vizsgálom. Igazán jó ízlése van, ha ezeket tényleg olvasta, és nem csak dísznek vannak itt. Én is élek ezzel, a könyvek a legszebb díszek egy szobában. – Inkább mit tehetünk egymásért. Miért kerültél mostanában? Azt hittem…barátok vagyunk. – mosolygok rá. Na persze ennél több is lehetne köztünk, de van egy olyan érzésem, hogy nem bízik bennem. Amit meg is értek, én sem bíznék meg magamban a helyében.
Sokan azt mondják, hogy egy nő nem lehet vezető. Főleg nem egy alvilági vezető, de pedig lehet és néha sokkal kegyetlenebb, mint a hasonszőrű férfi társai. Nem volt könnyű vezetőnek lennem, hiszen minden honnét a képem és a gyilkosok jöttek. Sokan nem szerettek volna a "trónon" látni és az egyik család vezetőjeként tisztelni, hiszen nem volt közöm a családhoz. Egyszerűen csak vezető lettem. Fura történet lenne, ha elmesélném azt, hogy mégis miként történt, hiszen részben meg is kellett halnom hozzá és elveszíteni a családomat. Mondhatnám azt, hogy bánom minden egyes tetemet, de nem. Hiányzok a lányom és a fiam is, ahogyan azt is bánom, hogy nem lehetek mellettük, de ennyi. Nem érzem azt, hogy rossz anya lettem volna. Bármire képes lettem volna a családomért, ahogyan most is az vagyok. Figyelem őket a távolról és megóvom őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Nehéz titokban tartanom ezt az egész régi életet, de megéri minden egyes verejték cseppet, ahogyan az is, amit az új családomért teszek. Bíznak bennem és cserébe védelmet, illetve megélhetést adok nekik. Természetesen nem tisztességesen, de az alvilágban ne is keress tigris bőrbe bújt bárányt. Ez nem a szentek élőhelye, itt mindenki túl élni akar, bármi áron és természetesen közben nyerni és hasznot húzni. Mondhatnád azt, hogy ez a világ legsötétebb zuga, mocska, pedig nem. Hidd el sok olyan dolog történik itt, ami a hétköznapi emberekre ugyanúgy hatással van, mint az itt élőkre, de nem tudsz semmiről se. Elmélkedésem közben sietve mosom le a vércseppeket az ujjaimról, hiszen hamarosan találkozom lesz. De még ez se tudott megakadályozni abban, hogy ne személyese végezzem el egy újabb kivégzést. Utálom az árulókat és egy törvényt soha nem szegtem meg, hogy aki lebukik az halál fia vagy talán megtettem volna? Luke-nak nem lenne itt helye, hiszen ő nem ebbe a családba tartozik, hanem a legnagyobb ellenségébe, de olyan mintha ő erről nem is tudna, vagy csak én akarok hinni ebbe? Azon a napon is pontosan így ragyogtak a csillagok az égen, illetve a hold, amikor engedtem a vágynak, pedig nem kellett volna. Nem tehetem meg, hiszen nem bízhatok meg benne.... Muszáj résen lenni, mert a végén talán ő fogja okozni a vesztemet, de tényleg képes lenne? Ügyesen játszott, hiszen szinte a kezdetektől fogva figyeltem, hogy miként jut egyre feljebb és feljebb. S azt hiszem emiatt nem tudok részben bízni benne. Végül sikerül teljesen eltüntetnem a vért, tiszta ruhába bújok, majd pedig lassan az irodámba sétálok. Megállok az ablak előtt figyelem az égbolt gyönyörű játékát, amikor meghallok egy kopogást. Lassan megfordulok, miközben megszólalok. - Jöjjön beljebb! - a hangom parancsoló, de mégis barátságos. Figyelem Luke kirajzolódó alakját a szoba fényében, miközben elmém ellen küzdök, hogy felidézze azt a bizonyos éjszakát. - Mit tehetek Önért? - váltok egyből hivatalos hangnemre - mintha ezzel képes lennék távol tartani őt - és kíváncsian nézek rá.
Kezdőlap
१ Words १ Zene
