kaleb | harper | kol

Megvontam a vállam. Aranyos, na, hát mit kell ezt részletezni... James biztosan ódákat tudna zengeni a lányról, hosszú órákat képesek voltunk átbeszélgetni úgy, hogy igazából csak ő beszélt, és csak egyetlen személyről. Ha utólag visszagondolok az akkori érzéseimre, rá kell jönnöm, hogy valamilyen szinten féltékeny voltam a lányra, hiszen egészen a felbukkanásáig csak ketten voltunk, a fogadott testvérem és én, aztán Jamie világa kibővült, az enyém meg továbbra is csak róla szólt. Aztán egyedül maradtam. Aztán meg jött Kol. Akaratlanul is elmosolyodom a gondolatra, mennyi mindent tudnék mesélni Jamesnek róla - habár lehet, hogy már az első pár történet után azt javasolná, húzzak minél messzebbre a sráctól.
Én mégis inkább közelebb húztam magamhoz, hogy az értésére adjam, mennyire aggódom. Természetesen erre is a szokott önhittségével felelt - persze, hiszen Kol Mikaelsonon nem kerekedhet felül senki és semmi!
- Ez nem rólad szól - feleltem, ami tök fura volt, mert közben az ajkamon mozgott Kol ujja. Bosszankodva félresöpörtem a kezét, hogy folytassam. - Tudom, mire vagy képes, de azt nem tudjuk, ő mire képes. Féltelek, ennyi az egész
A saját bőrömön tapasztaltam Kol erejét, tudom, hogy képes kismacskákat leszedni a háztetőről meg minden, de a holtak feltámasztása egészen más kategória. Nem akartam, hogy a frissen feltámadott boszorkány megátkozza, vagy megharapja, vagy bármi egyéb. Elsápadtam kicsit, ahogy előkerült a tőr. Valahol meghatott a gesztus nemessége, hogy nekem ajándékoz egy ilyen nagyszerű fegyvert, másrészt viszont sokkot kaptam a gondolattól, hogy azt hiszi, tényleg képes lennék ezt belemártani valakibe. Nem is valakibe, hanem ráadásul Harperbe.
- Kol, én nem hiszem... - kezdtem el tiltakozni, de elnémultam, ahogy a kezembe nyomta a tőrt. Megforgattam a tenyeremben, alaposan szemügyre vettem, mielőtt még Kolra emeltem volna a pillantásomat. Mélyen beszívtam az orromon át a levegőt, majd egy nagy sóhajban kiengedtem, ösztönösen szorosabbra fonva ujjaimat a tőrön. - Jól van. Oké. No para... Megcsinálom. Bármi rosszul sül el, én csak...
Döfő mozdulatot imitáltam Kol mellkasa felé a tőrrel, aztán egy árnyalatot zöldülve megkapaszkodtam a karjában, mielőtt még leszédültem volna a padlóra. Meg kellett támaszkodnom rajta pár pillanatig, hogy újból összeszedjem minden lélekjelenlétem.
- Ó, te jó ég... Oké, K. Jó kezekben lesz. Igazán... - elharaptam a mondatot. Nem valami romantikus olyan ajándékot adni, amihez több ezer lélek halála tapad, de hát legalább Kol gondolt rám, és mégis csak gyerekkori emlék. Meg fogom becsülni, és ha rajtam múlik, nem etetem tovább a bestiát.
- Hé, Bestiának fogom elnevezni! - pörgettem meg az ujjaim közt a fegyvert egy lelkes mosollyal. Így, hogy nevet kapott, máris jobban szeretem. Az ajkamon ízlelgettem új társam nevét. Ahogy Kol összekócolta a hajamat, durcásan ellöktem a kezét, és játékosan a vállába bokszoltam.
- Rendben. Kösz, Kol! Rendes tőled.
Széles, magabiztos mosolyt villantottam rá, és közelebb lépve röviden átöleltem, megveregetve a hátát, mielőtt még visszafordultam volna az asztalhoz.
- Na jó, szegjünk meg néhány szabályt!
Bal kezemben Bestiát szorongattam, a jobbom pedig Kol derekán pihent meg, bebiztosítva mindkettőt, ami számít. Mereven bámultam a hajtűt, és próbáltam elképzelni, mégis mi fog most történni.

Hát ez a nap is eljött: végre beválthatom a Jamesnek tett ígéretemet, helyrehozhatom a múltat, jóvá tehetem minden bűnünket. Elérhetem, hogy békében nyugodjon, és előkészíthetem, hogy én is békére leljek. A szokottnál is csendesebb voltam egész nap, főként csak bámultam Kolra elveszett, szomorú kiskutyaszemekkel, odamentem hozzá és random megölelgettem, meg ilyesmi. Jó, nem tehetek róla, hozzám nőtt a szadista feje, és hiányozni fog, ha el kell... Pedig el kell, mindegy, mennyire kap hisztériás rohamot ettől. Nem gondoltam meg magam.
Összerezzentem a ricsajra és rosszalló pillantást vetettem előbb Kolra, aztán az összetört virágokra. Jellemző, nem ám két perc alatt elpakoltuk volna őket az asztalról, nem... neki pusztítania kell. Ez a hülyeség úgy rögzült belé, mint belém az a bugyuta dal, amit egész nap dúdolgatott.
- Ha szóltál volna, elpakolok - jegyeztem meg csípősen. Nem szerettem, amikor ok nélkül pusztít. Letérdeltem a cserép-, virág- és földhalmaz mellé, majd a szememet behunyva halkan mormolni kezdtem. Rövid, egyszerű varázslat, és minden visszakerült a helyére - távol Koltól meg az ő pszicho kirohanásaitól.
Még egy szót szól németül, és komolyan belefojtom az egyik cserépbe!
- Du bist doof, Kol, du bist so doof. Aber ich liebe dich trotzdem. - megcsóváltam a fejem és odaléptem mellé. Elővettem a táskámból a kendőkbe bugyolált tárgyat, óvatosan kibontogattam belőle és átnyújtottam Kolnak. Egy hajdísz, ütött-kopott, de lányos, szép darab. És ízig-vérig Harperhez tartozik - tudom, mert láttam, hogy mindig ezt viseli. Őszintén szólva róla csentem el a halála után.
- Nem tudom... Aranyos volt - bizonytalanul ráncoltam a homlokomat. James annyira oda volt érte, sosem tekintettem Harperre lányként. Tiszteletben tartottam a határokat, meg hát nem is találkoztunk olyan sokszor. Ennyit tudtam róla mondani: aranyos. Ez minden, ami megmaradt bennem belőle. Elég elkeserítő...
Ahogy egyre közelebb kerültünk a sorsdöntő pillanathoz, úgy kezdem el egyre inkább berezelni. Ez először csak lábdobolásban, majd az ujjaim tördelésében, végül járkálásban nyilvánult meg, és mielőtt még teljesen összezuhanhattam volna, megragadtam Kol karját és magam felé fordítottam.
- Várj! Mi van, ha valami hatalmas őrültséget csinálunk? Származott abból valaha bármi jó, ha megbolygatták a holt boszorkányokat? Mi van, ha valami élőhalott zombiként tér vissza, és átkot bocsát ránk... Mi van, ha ártani fog neked? - erősen megmarkoltam a karját az utolsó pontnál, ujjaim a felsőjén át a bőrébe vájtak. Leplezetlen aggodalommal bámultam rá. Mit számít, ha le kell nyomni valami élőhalottat... de a gondolat, hogy közben Kolnak is baja eshet azok után, hogy én rángattam bele mindebbe... azt nem akartam.
- Garanciát akarok, hogy nem fogsz kinyiffanni... Nem hagyod magad megátkozni egy 20. századi csaj szellemével. Ígérd meg!
Már olyan erősen szorítottam, hogy belefehéredtek az ujjaim, de nem érdekelt. Megmakacsoltam magam és szükségem volt valamire Koltól, hogy megnyugtasson - akár egy ígéretre, még ha hamis is, hogy minden rendben lesz.

imádtam

- Pokolba a gazokkal! - Azzal a lendülettel sepertem le jobb karommal az asztalon lévő cserepes virágokat, melyek mikor földet értek apró darabokra estek szét hangos zajt generálva. - Így már sokkal jobb! - Elégedetten nézek végig mostanra már a teljesen üres felületre, merthogy én rendkívülien maximalista vagyok! Na jó, nem... szimplán csak valahol szeretném végezni a dolgomat, nem pedig a földön vagy a plafonon követve el mindazt. Nem mellesleg különösen nagy utálattal vagyok a hely iránt, merthogy mindig idejöttem és hoztam a fonalat az anyámnak.  Lehetett volna más lehetőségem? Valamelyest élveztem a helyzetet, de időközben aztán rá kellett ébrednem, hogy Esther nem csak Nik halálát akarja, hanem beleértve az enyémet is. Ez épp olyan lenne, mintha örömteli bájvigyorral rendezném meg előre a saját temetésemet. Neem, ez így nem volt nekem biznisz! Persze, az eleinte tetszett, hogy 'tegyüklapátraklaust' projektbe kezdtünk, de ... kis idővel jó magam is elkezdtem aztán gondolkozni. Mire erre az egész turpisságra ráébredtem, Esther pont úgy tűnt el, mintha egy cirkuszi művész tüntette volna el. Tehát, igazából nem is tűnt el, hanem van a dologban valami csel. Merthogy az anyám nem az a típus, aki csak úgy berezel és eltűnik.
Félretéve a gondolatokat, nos, kénytelen voltam idejönni. Nem véletlen, hogy Esther ezt a helyet választotta. Az üvegkert egyrészt tele van mindenféle gazzal ami egy boszorkánynak kell, és nem utolsó sorban a kertet egy boszorkánytemető övezi körbe. Hogy ez mind mit jelent? Azt, hogy felesleges itt méz meg fahéj meg mittudomén milyen gyertyákkal kínlódnunk. Az ősi boszorkányoktól kell az erőt elszívni. Ők azt már úgy sem bánják! Különben meg porig égetném  ezt az egész helyiséget itt.
- Ich bin Schnappi, das kleine Krokodil, Schni Schna Schnappi...- Esküszöm, amióta ezt meghallottam ki nem megy a fejemből. Csak nehogy ezt mondjam az ige helyett! HAHA!  - Na jó, khm... - érintettem megkomolyodva az öklömet vigyorgó ajkaimhoz, miközben az asztalra helyeztem egy random halott hamvait. Merthogy az a bizonyos por sohasem a homokozóból érkezik vagy a macskaalomból. Különben meg egy elégetett fa hamva az egész. hahi. Vajon Kaleb is ilyen jól szórakozik, mint én?
Az asztalra öntöttem tehát a hamut nagy koncentrációval, különböző szimbólumokat kreálva az asztalra rá. Merthogy ezek fognak a túlvilággal majd valamiféle kapcsolatot kialakítani. Könyvtár, kérlek!
- Aztán mesélj, legalább jól néz ki a csaj? - Kérdezem csak úgy csevegésgyanánt egy bestiális vigyor közepette az én egyetlen barátocskámtól. - Míg kirészletezed a szaftos dolgokat róla, addig idepasszolhatnád nekem azt, ami az övé volt. Fogalmam sincs mi az, csak azért mondom... - Vakartam a fejem érthetetlenül, ugyanis halvány gőzöm sincs, hogy Kaleb mit szedett elő, amit egykoron a lány használt. Márpedig az a tárgy nagyon is szükséges, ha visszaakarjuk őt hozni.

mother & son

Where's my hug?

- Az csak új orgánum miatt van, nekem is szoknom kell. – jótékony magyarázattal erősítem meg, hogy a próbálkozást nagyvonalúan elfogadom és egyúttal elismerem, hogy ha volt is… igazán kis porszem méretű, amivel nem érdemes foglalkoznia. Puszta játék a hangszínemmel, nemde? Gyerekes, figyelmet nem érdemlő, mint a legtöbb tett a szemükben, ne is foglalkozzanak vele. Egy újabb játék, akárcsak az a morzsolgatott gyógynövény, ami idővel a mozsárban fogja végezni – lám, szinte elő is készítettem a számodra anyám. Az új test sérülékenysége okán azonban apró karc terül el az ujjbegyem. Egy halvány vörös csík. Vérvörös és én ugyanolya nyugodt maradok, mint az ezt megelőző pillanatban. Nincs gyors regeneráció, de ami még fontosabb, nem lüktet a halántékomban, a fülemben, nem pulzál minden egyes ízemben a vérszomj.
Elégedettség von ívet az arcomra az óvva intésével egy időben. Oh, ne aggódjon, vigyázok magamra, mint mindig. Különös figyelemmel most, hogy a halandók életbiztosítását is talán meg kellene kötnöm, míg a tőr elkészítéséhez szükséges alapanyagokat gyűjtögetem. Az eddigi ellenlábasaim közül legalább Mikael-lel nem kell számolnom – talál helyettem mást, boszorkány helyett egy vámpírt. Na jó, egyért cserébe egy városra való hordát.
- Atyám szavahihetősége valóban megkérdőjelezhető, de eléggé… életuntnak tűnt a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztam vele. – mikor is volt legutoljára, melyik évszázadban..?
Idővel elsorvadna, mint arra már volt precedens vámpírvér utánpótlás híján és az ő zordon mentalitásával kétlem, hogy élvezni tudná azt a hosszú, lehetőségekkel teli életet, ami megadatott számára. Ráadásul a koporsószegektől sem kell tartani. Mellékes, hogy azokat ő maga rakosgatja a helyére és csak az egymozdulatos beütésekre várakoznak, mint most is, hogy a kis boszorka kötelékében kelt életre. Fekete pont. Davinának piros… szeretném tudni a titkát, amivel visszahozta és egyelőre csak tapogatózok, macskakőről templomkőre. Megdöntöm a fejem anyám kérdésére, elmélázó hangon szólalok fel.
- Az attól függ… a helyi boszorkány koven viselkedésének köszönhetően eléggé gyanakvó, paranoid, amiről Nik-ék is nagyban tehetnek, szóval a kérdés az volna hogyan húzzam ki belőle? A később is szeretnéd a hasznát venni, mint tudatlan szövetségest vagy legyek otromba és törjem össze a kis szívét, mert haszontalannak ítéled? Én az előbbire szavaznék különben, apám maga az ékes bizonyíték, hogy van benne spiritusz. Nem is kevés. – ezt el kell ismernie, hisz egyszer már megtette. Leteszem a kezemben maradt füvet, de változatlanul az alkarjaimra támaszkodva figyelem anyám ténykedését, egy dörzsöltebb mosollyal az arcomon. Na…
- A kezünkre játszhat, ha a markában tartja a szörnyeteget, mi pedig őt magát. – egészen apró kis bogarat szeretnék elültetni a fülében pusztán a reális lehetőségeket forszírozva. Makacsság lenne tagadnia az elhangzottakat, de mint tudjuk… abból kijutott egy jókora adag anyámnak. Is.

don't be ungrateful

mother & son

Where's my hug?

Ezer év minusz pár száz drága bátyámnak köszönhetően... keserűség lopja be magát a számba, ahogy az álságos jószándékba bújtatott megjegyzésemre egy annál sokkal aljasabbal vág vissza a boszorka, de ez nem jelenti azt, hogy letöri az arcomról a mosolyt. Csak egy kicsit vesz vissza belőle.
- Ha megtetted volna azt mondanám különösen... embertelen. - ...szívtelen? Mélázok el egy másodpercre a megfelelő szóhasználaton és ez idő alatt félre döntöm a fejemet is. - ...de ugye nem tetted és a szerencse megbocsájtó csillagaként ragyogsz az életünkben, kérlek fogadd bocsánatkérésem a mihaszna tanácsomért, amivel nem mellesleg segíteni próbáltam volna. - az a hangszín, amivel az oroszlán bajszát szándékosan huzogattam az imént szintén megváltozott a mondatom végére. Megérdemeljük-e a megbocsájtását...? Vicc, de tisztában vagyok vele, hogy elhiszi a saját hazugságait... ezzel vigyáznom kell. Ez a test jóval törékenyebb, mint az eredeti. Ahogy egy az asztalon heverő, szárított gyógyfüvet gyűrögetek az ujjaim között ez csak nyilvánvalóbbá válik. Nagyobb erővel simítok végig rajta az ujjammal, közvetlenül a letört szárvégnél, ami éppen csak nem szakítja át a bőrömet. Megkarcolja mindössze... a karcnyom, pedig nem gyógyul be a másodperc töredéke alatt. Szokatlan érzés, de nincs időm eltöprengeni rajta... egy szélesedő, jól megszokott mosoly húzódik a számra, igazolásként a szavaira.
- Ha próbálnám sem tudnám tagadni. Előtted biztosan nem, de szó sincs feladásról, inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs bennem aggodalom a testvéreim testi épsége miatt... végleges testi épsége miatt. Mikael elvégzi a piszkos munkát, kicsit sakkozik velük és nekünk csak le kell aratni mindennek a gyümölcsét. - a darabjaira törögetett szál maradványait leporolom a kezemről és ismét alkarjaimon lelek támasztékra. Nem hazudtolom meg önmagam a felvezetett logikával, csak a nehezét testálom át egy jóval szívósabb teremtményre - egy másik szörnyetegére...
- Nem árulok el újdonságot azzal, hogy szívesen nézném végig miként reagálnak rá, amikor használod fel azt a bizonyos tárgyat ellenük... vagy mégis? - nem érzem szükségét túlmagyarázni, a világra jutó a testvéri viszályainkat figyelembe véve ez valóban nem újkeletű és önmagában ennyinek elegendőnek kell lennie, mint ok. Egyszerű érzelmi indíttatásból találkoznak a céljaink, ahogy ő egy hibát akar kijavítani a szívesség pongyolájába csomagolva, mondhatjuk, hogy én a bosszúra vágyom az évszázadaim és a bizalmam megcsonkításáért.
Azt, hogy mellette más terveket is szövegetek... ugyan már, a kettő eredménye majdnem megegyzik. A szolgálni szóról, pedig neki is tudnia kell, hogy a legkevésbé sem illeszthető rám. Ilyenre sosem volt precedens az idők során és a természetemből fakadóan igen csekély az esély arra, hogy a jövőben ez másként legyen.
- Mindketten nyerünk vele, ha a birtokodba kerül, ez nem zsákbamacska. - ...én azzal, hogy megtudom mi után nyújtózkodott és hogy elérhetőbb közelségbe kerül számomra.
Az általánosan ferdített szóhasználat ellenére tényleg nem gáncsot kívánok vetni őelőtte. Egyelőre túl sok mindenről kell gondoskodnom, hogy bebiztosítsam a jelenlétemet. Davina, a gyémánt, Freya és a gyermek...

don't be ungrateful

mother & son

Where's my hug?

Már az első alkalommal is bebizonyította, hogy hiába adott nekünk életet, a feladatának ellátásra képtelen. Másodjára miért lenne másként? Épp az imént erősítette meg, nem okozott meglepetést ezáltal és bármennyire is törekszik arra, hogy lecsenjen a kedvemből: ez nem fog megtörténni. Egy ismeretlen számára szelidebbnek tűnhet az ajkaimon tanyázó mosoly, holott csak ravaszdin kunkorodnak a szélei és ezen nem változtatnak az enyhén összébb húzott szemeim sem. Szavahihetőségéről megannyi alkalommal mutatott tanúbizonyságot mennyire sokat ér, miért ne vehetném épp most ezeket leplezett dicséretnek, elismerésnek? Nem mintha számítana. Nem is reflektálok a megjegyzésére, pontosan tudom mit gondolok róla és ez nem lehet kétséges őelőtte sem. Okkal hozott vissza az élők közé, nem teremtene vissza azon nyomban, miután feleselni kezdek vele, de jól érzem magam a bőrömben... nem kockáztatnám a kényelmem, nem pazarolnám rá feleslegesen, így meghagyom neki az utolsó szó jogát. Energiáim inkább a könyv felé orientálom, akként is helyezkedem el az alkarjaimon.
- Hm, azt hiszem meggyűlt már egyszer a bajod a hozzá hasonló - csak hogy téged idézzelek - ostoba ifjakkal, nem így van anyám? Csak óvatosan az alábecsülésével... kizárólag a meghitt családi hangulat miatt a javallatom. - szinte hiányzik a jelenethez, hogy a szívemre helyezzem a kezemet, mintha az imént elhangzott kiegészítést kimondatlan esküvel pecsételném... ezért toldom meg egy szívélyesebben kivágott vigyorral. Csak az apró kis bosszantás miatt tettem, a saját szórakoztatásomra. Kemény fejűségét nem egy 'kívülálló' véleménye fogja megváltoztatni és ha a vég az én szavaim szerint éri, enyém a diadallal járó mámor érzete, mert én figyelmeztettem, megmondtam... Nem célom a lány védelmére kelni, ő is csak egy eszköz a tőr elkészítéséhez, amivel a védelmemen dolgozok. Talán némi mágiával meg is lehetne babrálni a kis érzelmi világát, együttműködésre lehetne bírni a hamarabbi siker végett... ám a fukar módon megosztott információ hallatán talán erre nem is lesz szükség, amennyiben igaz. Oldalra fordulva figyelem a fúria közeledését, némileg kétkedőn, majd a lehetőségtől érdekeltté váltan emelkedő szemöldökkel, morfondírozva benedvesített szájjal.
...de újfent le akar lombozni, ezúttal már sikeresebben. Egy nehéz sóhajt préselek ki a tüdőm és megcsóválom a fejemet.
- Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindent rá hagynánk... Borzalmas migrént képesek okozni mindketten, minek kockáztatni?  - a fejemet is megtámasztom egy elnyújtott pillanatra, végül feltartom a kezem a béke álszent jeléül. - Persze, a te terved. - leeresztem a békejobbom. - ...és hogyan is néz ki egész pontosan az a bizonyos tárgy, ami a lánynál van? A közelébe férkőzve biztos vagyok benne, hogy meg tudnám szerezni és már meg ne haragudj, de nem hiszem, hogy... - mérem végig tetőtől talpig, finoman célozva az anatómiai különbségekre, amik mellettem szólnak. Elég egyértelmű kettőnk közül kinek lenne nagyobb esélye a feladat teljesítésére, de azt hiszem a megmutatásuk nélkül is meglehetősen nyílt kártyákkal játszom e téren: ha én szerzem meg előbb azzal nem biztos, hogy ő nyer... és megeshet, kedvem támad elérni ezt a célt. Megeshet, csak megeshet. Feleslegesen nem vinném vásárra a bőrömet.

i gave you life, don't be ungrateful

mother & son

Where's my hug?

Folyton csak a szigor, a rövid póráz, a kétségbeesett próbálkozás, hogy az általa hibaként elkönyvelt tettét a saját értékrendejének megfelelően hozza helyre... Hiba volt, ehhez nem fér kétség, de az új élet, az új test kompenzálta ezt: most már nem azért vágyom a halálát, amit tett, hanem azért amiket velünk akart tenni miután ránk szórta az átkot. Senki ne mondja azt, hogy nem ismerem a megbocsájtást. A számláján lévő adósság egy részét elengedtem.
A határozott, hűvös és tárgyilag szócska, ami kiesik a száján csak finomabbra veszi az arcomon ülő mosolyt, a kedvemet továbbra sem tudja szegni vele. A megjegyzésével sem. Technikailag most nem köt össze bennünket vér, szóval...
- Nem hagyhattam ott csapot-papot, felhívtam volna magamra a figyelmet, nem gondolod anyám? Én személy szerint szeretném elkerülni a lebukást, a késlekedésem... - pillantok a falon lógó órára. - ...pár percében ennek megakadályozására törekedtem. - felváltva figyelmet a rezdüléseit és a könyv lapjait, egészen eladdig a másodpercig, míg el nem zárta a benne foglaltakat előlem. Ah, kíváncsi lettem volna a következő sorra... Kezeimet a szerénység jegyében kulcsoltam össze a hátam mögött, éber vagyok és testben-lélekben is itt: ezért nevezne oly` megbízhatatlannak? Finn még egyenes háttal sem képes állni. Megkönnyebbülten konstatálom egy kisebb sóhaj képében, hogy nem lebzsel itt agy nélküli katona módjára lesni a kis boszorkánk minden szavát. Kiráz a hideg a látványtól.
Kényelembe helyezvén magamat hajolok előre, hogy támaszt leljek az alkarjaimnak az asztal lapján és nagyjából azonos magasságba kerüljek egykori szülőanyám újonnan magára húzott testével. Mi erre a megfelelő kifejezés? Lealacsonyodás? Mintha csak a kérdése hallatán varázsolódna az övéhez hasonlatosan ravasszá az én fizimiskámon már ott ülő mosoly, az a párját ritkító...
- Az Aratásra kiválasztott és feláldozott lány. - bólintok, ami a nevét illeti. - Ezzel... - mutatóujjammal egyértelműsítem, hogy az új arculatomra célzok. - ...sem jelentett gondot becsempészni magam a gondolatai közé, ugyan nem olyan hatékony, mint a régi, férfiasan sármos külsőm... de megvan a maga határozott varázsa. - szó szerint, ha már tényekről és helyzetjelentésről társalgunk. Nem vonakodom kijjebb egyenesedni, hogy jobb rálátást kapjak az újfent kinyitott formájában szemre vételezhető könyvről, odébb is fordulok ennek érdekében, ám mielőtt rám szólhatna...
- Egyébiránt, ha elárulnád pontosan miért van rá szükséged... meg lehet akadna a könyvedben egy-két varázslat, ami a hasznomra válna a terv megvalósításában. - a segítőkészségbe csomagolt hátsó szándék nyilvánvaló, mindig is a saját malmomra hajtottam a vizet, de abban egyet kell értenie, hogy jól csinálom, mindketten nyerhetnénk vele. Őt, pedig igazán nem kellene zavarnia annak, hogy osztozom a sikerében... elvégre akad nagyobb problémám is nála a városban, nem igaz?

i gave you life, don't be ungrateful

mother & son

Where's my hug?

Az új testtel sok mindent kaptam. Lehetőségeket első sorban. Tapasztalatot szerezni, más szemmel látni a világot, ami nem forog egyből vérben, amint meghallom az illető szívverését - valljuk be, ez igen nagy dolog. Senki nem ismer, olyan tiszta lappal indulok, mint a frissen lehullott, szűzies hó és ahelyett, hogy mindennek ellenére, szabadságom egy igen jelentős részéről lemondva állok a boszorka rendelkezésére, nem hagyja, hogy egészen kihasználjam, nem fordíthatom az ő javára. Is. Rövid pórázon tartani egy felderítéssel megbízott kopót nem a legbölcsebb döntés. Ki tudja egy idő után meg tudja-e különböztetni más szagát a mellette lépdelőétől, ami már annyira beleégett az agyába, eltömítette érzékszervét. Tudatos visszafogás, szándékoson megválasztott hátrány, de mi történik, ha mindezzel tisztában van az a bizonyos eb? Megeshet kihasználja a helyzetet, hogy a hálátlan korlátozásáért cserébe nem jelez... ezt, azt...?
Szórakozottan, ártatlanul játszadozok a gondolattal, ahogy egyre közelebb érek az üvegházhoz. Méltán szeretett anyám egyértelműen jelezte, hogy szüksége van rám; nem múlt el a karomba vésett üzenetet folyamatosan lüktetése, ami az idő haladtával egyre erősebb. Nocsak, talán azt hinné, hogy direkt késleltetném a találkozásunk pillanatát? Hm, el kell ismernem, okos húzás volt a részéről. Habár egy telefont igazán beszerezhetne, hogy haladjon a korral tinédzser létére. Egy pici késztetést sem érez megismerni a mai világot? Képben lenni a trendekkel? A megszállottság ki fogja készíteni előbb-utóbb az idegeit, ha nem lazít... és az nekem sem lesz jó. Teljes nyugalmamban léptetem a tovább a lejátszási listát, mintha csak egy ebédre ugranák be hozzá, amit egy alternatív világban bizonyára nagy gonddal készített volna el. Egyedül a gyógynövények illata tolul az orromba, ahogy felérek a csigalépcső tetejére, ahol meglepődve tapasztalom, hogy anyám kedvenc talpnyalója valahol máshol tölti az idejét. Ezek szerint most csak engem tüntet ki a figyelmével az öreglány. Igazán megtisztelő.
Kedélyesen haladok a macskagyökértől kezdve ki tudja mi mindentől roskadozó asztalához, ahol láthatóan nem tétlenkedéssel köti le a szabadidejét. A mozsárban szárított törmelék található. A könyv nyitottan hever, mire nem leszek rest egy ártalmatlan pillantást vetni, hacsak élelmesen be nem csukjam, hogy elkerülje mindezt. Kiveszem a fülhallgatót és egy gombnyomással kikapcsolom a zenét, mielőtt hepciáskodásba kezdene az Elijah által tökéletesített illemről, amin bőven lenne még mit csiszolni szerénytelen véleményem szerint...
- Anyám. Már épp hiányolni kezdtelek... - illetem bókkal az időzítő képességét a szokásos somolygással az arcomon, mialatt leparkolok az asztal túlfelén és helyet foglalok a támla nélküli széken. Összekulcsolt ujjakkal, szemtől szembe. A saját külsőmet sem szoktam meg egészen, de az övé különösen nehezen emészthető, már-már vidáman abszurd lenne, ha mosolyogna is néha napján, kettőnél többször.
- Miben lehetek a szolgálatodra? - nem szívjóságból ajánlom fel a segítségemet, sokkal inkább azért, mert tudni szeretném miért hivatott. Szeretném betartani a napirendemet, amihez valószínűsíthetően ő most fog egy újabb programot hozzátűzni. A huszonegyedik század egyik legfontosabb szabálya, pedig nem más, minthogy jól oszd be az idődet... Sajnos.
- Illetve hadd jegyezzem meg, a mai napon is rendkívül jól áll neked a fiatalság. - a csodálatos modorom mellé egy széles rókavigyor is becsúszik. Nem tehetek róla, szeretem szebbé varázsolni mások napjait a jelenlétemmel, legyen szó akár ellenségről vagy a családról.