Szakállas, átlagos családapa. Legalábbis a felszínen ez látszódhat. Valójában veszélyesebb, mint azt bárki is gondolná. A családomat bármi áron képes vagyok megvédeni, ha pedig bajuk esik, képes vagyok olyan dolgokra, amiket ellenkező esetben nem tennék meg semmilyen körülmények között. Mindemellett, ahogy korábban említettem: A családom a legfontosabb számomra. Mármint a sajátom. A feleségem és a lányom. Nem pedig az állítólagos "szüleim." De nem fecsérlem az időt magam ecsetelésére. Ha meg akarod tudni, milyen is vagyok, akkor derítsd ki. Csak nehogy a végén nagyot koppanj. Vagy rosszabb...

-

Nem tudom megmondani, hogy az életem magától volt nehéz, vagy csak ügyesen azzá alakítottam? Mindkettő lehetőség fent áll, de kezdjük is az elején.
A 60-as évek elején születtem, Velencében, elég jómódú család családba. A problémák itt kezdődtek... Ha ez nem lett volna elég, valami eszméletlenül szűk látókörűek voltak a szüleim, ráadásul irdatlanul vallásosak is. Elképzelhető, hogy milyen ruhákba járattak iskolákba, hogy mennyi verést kaptam emiatt, hogy milyen szabályokat kellett otthon követnem, és folytathatnám. Legalábbis az életem első szakaszában, olyan pubertáskorig így volt minden. Tűrtem, tűrtem és tűrtem, mert nem tehettem mást. Nem tudtam, milyen lehet a nagybetűs élet, nem láttam át a helyzetek súlyát. Noha engem sosem tettek vallási fanatikussá, sőt. Nagyon is távol áll tőlem a hit. Aztán, 1977-ben megszületett az én egyetlen drága hugicám. Mondhatjuk azt is, hogy ő volt hosszú ideig az életem értelme. Kicsit nagy volt a korkülönbség köztünk, de lényegében én neveltem fel őt, ezért nagyon szoros volt a kapocs köztünk. Sokkal szorosabb, mint a szüleimmel valaha is volt. 16 éves voltam, mikor őt óvodába akarták elküldeni. Abba, ahova engem. Valami keresztény papnőt, vagy mi a faszt nevelő hülyeségbe. Apácák, hasonló. Mit tudjam én, nem is izgatott. Amint megtudtam ezt, egyből rá is rontottam szüleimre, hogy ezt kurvára felejtsék el. Nem fogom hagyni, hogy a húgomat olyan sérelmek érjék, mint amik engem értek. Azelőtt 8 éven keresztül folyamatosan vertek, amiatt, ahogy öltöztettek, amiknek kitettek. Magamnak kellett talpra állnom. 14 éves koromban tehát úgy ahogy volt, elégettem az összes olyan ruhát, amit adtak nekem, és olyat vettem, amik igazán kifejezik azt, milyen vagyok. Volt pénzem, de sosem költöttem semmire. Nekik minden a Sátán teremtménye volt, még egy plüssmedve is. De 14 éves koromban elértem a lázadási korszakomba, és szó szerint kitörtem. Nem hagytam magamat azontúl. Ha megvertek, nem maradtam lent a földön sírbókolva, esetleg szándékosan, hogy hagyják abba. Felálltam újra és újra, míg vagy el nem fáradtak, vagy én nem ájultam el. Mindkettő megesett. Két évre rá pedig még mindig ugyanúgy próbáltak verni. Legalábbis eleinte, míg az egyik gyereknek úgy nem csavartam ki a karját, hogy jó ideig suliba sem jöhetett. De visszatérve a húgomra…
17 éves voltam, nyár volt. Őt épp az óvodába akarták beíratni szüleim, én megtudtam, hova. Berontottam hozzájuk és elmondtam mindent, amit gondoltam erről. Ők csak kapkodták a fejüket, hogy hogy merészelek így beszélni velük, eltituláltak mindennek, aminek csak lehetett. Persze a maguk keresztény módján. Sátán fattya, az Ördög, ilyesmik. Nem érdekelt. A húgomat akartam védeni, mert számomra ő volt a legfontosabb. Apám próbált megnevelni engem, ezért bezártak a pincébe. Nem tudom, valami démonűzést akartak, vagy mi? Néha adtak be kaját, de ennyi. Három hétig éltem odalent, fényt szinte nem is láttam. Aztán pedig megelégeltem az egészet. Tudtam, ezek nem fognak tágítani. Ezért hát a pince ajtaját végül kitörtem. Azzal a lendülettel indultam meg a konyha felé, és odaérve kiszedtem az egyik szeletelő kést a helyéről.
Hallottam, hogy apám rohan lefele az emeletről. A falnak simulva vártam, míg a pince lejáratához érkezik. Ott viszont előbújtam a közeli fal mögül, és nekirohanva vágtam neki az egyik szekrénynek, aminek úgy ahogy volt, eltörtek az ajtói. A kést a torkához szorítottam. Nehezemre esett megállni, hogy ne vágjam el. Akkorra már az anyám is lejött. A karommal a falhoz szorítottam apámat, az anyámra pedig rászegeztem a kést.
- Elmegyünk! Én és Jess! Ha felhívtok valakit, ha valaki is követni fog engem, visszajövök értetek, és megöllek titeket. ÉRTVE VAGYOK!?
Ordibáltam rájuk, ők csak rémülten néztek, hogy mégis mi ütött belém. Látták rajtam, hogy komolyan beszélek, ezért csak bólintottak. Apámat még egyszer jól ágyékon rúgtam, hogy ne is merészeljenek több gyereket létrehozni. Úgy érzem, sikeres volt. Ha másért nem, a néhány héttel későbbi történések miatt végképp.
Azzal fogtam Jesst és kisétáltam az életükből. Mondtam neki, hogy csak egy kis kirándulásra megyünk. Végül is, majdnem… Azzal elköltöztünk két várossal távolabb a nagybátyámhoz. Befogadott, és átérezte, amit mondok neki. Tudta jól ő is, hogy milyen a húga, vagyis az „anyám”. Segített Jess nevelésében. Aztán néhány héttel később hívást kaptunk. A szüleim meghaltak. Nagybátyám mondta, hogy elhozza az örökségünket, de nem csak azzal tért vissza, hanem mással is. De ezt csak nekem címezve. Elmondta, hogy mi végzett velük. Vámpírok. Mintha egy csepp vér sem maradt volna bennük, olyanok voltak. Kitanított, hogyan védjem meg magam ellenük. Az életünk ezután végre olyan volt, amilyet mindig is akartam: normális. Legalábbis, amit mások is láttak. A húgom 15 éves volt már, a kapcsolatunk pedig nem is lehetett volna jobb. De mivel nem kellett már annyit vigyáznom rá – persze néha mégis – így nagybátyám más dolgokra is megtanított. Hogyan lehet semlegesíteni egy-egy vámpírt, vérfarkast, bármit. Így hát, ha valami ilyen nyomra akadtunk, lekövettük és végeztünk az illetékessel. Idővel jobban értettem hozzá, mint nagybátyám. És ezt ő mondta, ami nagy szó, hisz az ő szájából dicséretet nem igazán lehet hallani. Ja, meg ekkorra már elköltöztünk Itáliából. Sőt, ez visszavezethető akkorra, mikor a szüleimet megölték. Akkor jöttünk el onnan, Amerikába. De ez mellékes. Miután húgom leérettségizett, választási lehetőséget adtam neki: Velem jön, járni az országot, talán a világot, vagy egyedül próbál szerencsét. Velem jött. Szerencsére. Harmincas éveimben jártam már bőven, mégis egy huszonéves életerejével, reflexeivel.
Kicsit visszatérve az időben: A húgomat is megtanítottam a szükséges dolgokra, amikre vigyáznia kell. Főleg, hogy élnek vámpírok, vérfarkasok és ilyenek is a világunkban. Elég belevaló kis csaj lett belőle, mit ne mondjak. Utunk pedig egyszer csak New Yorkba sodort, ahol az életem fenekestül felfordult. Találkoztam egy lánnyal az egyik este, akit eleinte azt hittem, megmentettem. Később kiderült, nem volt szüksége rá. Ezzel úgy hittem, vége is a találkozásunknak, és hagytam lelépni. Persze, végül újra egymásba botlottunk, nem épp kellemes szituációban. Épp táplálkozott, pont azt, amit egy vámpírnak kell... Én pedig megkíméltem. De nem utoljára találkoztunk, ez még csak a kezdet volt. Másnap beszélgetésbe elegyedtünk, néhány nap múltán pedig a húgom felvilágosított arról, hogy a lány teljesen belém van zúgva. Én férfi vagyok, nem voltak tartós kapcsolataim, nem értettem annyira a nőkhöz, viszont bíztam a kicsi Jess megérzéseiben. Meg is léptem a szükséges lépést. Aminek nem kevés csodás napot köszönhetek. Voltak hullámvölgyek, de összességében nem panaszkodhatok kicsit sem. Persze mindez megint csak néhány napig tartott. A nagybátyám elkapta a lányt, én pedig azon kaptam, hogy épp meg akarja ölni. A lány kutyaszorítóban volt, esélye sem volt menekülni. Én pedig döntöttem. Átszúrtam a nagybátyám szívét a pengémmel. Mondtam a nőnek, hogy várjon meg engem, mert előtte el akarom temetni a nagybátyámat. Mire visszaértem a helyszínre, sehol sem volt. Mint a kámfor, úgy szublimált el ő is. Letört a dolog, nagyon is. Lényegében a húgom tartott életben. Végül egy hónap múltán elhatároztam, hogy váljunk külön. Egyedül kellett lennem.
Telt-múlt az idő, aztán hónapok múltán újra találkoztam a vámpírral… Nem mondom, hogy ugyanaz a személy voltam, mint korábban. Kellett egy kis idő, hogy visszanyerje a bizalmamat, de végül sikerült neki. Most pedig itt vagyok, 18 évvel később, vámpírként, egy gyerekkel és egy szerető feleséggel a hátam mögött. Egyedül csak egyvalaki hiányzik az életemből: Az én egyetlen húgocskám, akit azóta nem is láttam…