1987. január 7-én, Velence, Olaszországban láttam meg a napvilágot egy gazdag család sarjaként. Gazdag családból származom, nem tagadom, de sosem kérkedtem emiatt. Ugyanúgy tekintettem mindenkire, ahogyan ők is rám. Részben igaz is, attól függ melyik éveimet nézzük. Az általánosban visszahúzódó voltam többnyire, ezért sok barátot sem szereztem, én voltam a tréfák, csínyek középpontja. Nem volt önbizalmam, és egyébként is elhízott kisgyerek voltam, túlságosan elkényeztettek a szüleim, megadtak mindent amit kértem. De egy gyerek mit kér? Ami megtetszik neki, vagy ami másoknak van. Sajnálatos módon meg is kaptam ezeket. Sosem szerettem, hogy gazdag vagyok, épp az általánosban történt dolgok miatt. Kicsúfoltak, tréfa tárgyává tettek, mikor én szimplán csak normális akartam lenni. Alig vártam, hogy az utolsó évemnek ott vége legyen. Az évek alatt rájöttem, hogy szép szóval mondva is elcsesztem ezt az egészet, változtathattam volna, de mire erre rájöttem, már csak két évem volt hátra. Annyit meg kibírtam még. Ha annyi ideig szekáltak, akkor hadd folytassák még. Amint vége lett, egy nyár alatt leadtam az összes felesleges kilót, megnyúltam, és ki férfiasodtam. Edzések árán még kis izmot is szereztem magamnak, ezalatt a néhány hónap alatt. Néhányan a régi osztályomból jöttek szintén a középiskolába, de rám sem ismertek. Mikor a tanár össze akart ismerkedni az osztályával, akkor néztek csak nagyokat, amint mondtam a nevemet. A pozitív visszajelzések miatt nőtt az önbizalmam, nem voltam annyira visszahúzódó, sokkal aktívabb lettem az iskolában. Elhatároztam, hogy a kezembe veszek egy gitárt, és ha belerokkanok is, de megtanulok rajta játszani. Mindig is vonzott engem a zene világa, a gitár, az ének, a dob, nagyjából minden ami ebből a háromból épül fel. És mivelhogy se énekhangom nincs, és dobolás sem tudott annyira lekötni, maradt számomra egyedül a gitár. Eleinte tanárhoz jártam, csak míg az alapokat elsajátítom, aztán pedig magamtól tanultam otthon. Mivel iskolában is szereztem magamnak egyfajta hírnevet, és tudtam, hogy sokan játszanak hangszeren ott, így néhányan alapítottunk egyfajta rock bandát. Minden tini álma, hogy rocksztár legyen, nos, mi próbáltuk véghez is vinni ezt. Jó néhányadik fellépésünk volt már, talán az egyik legjobban sikerült is volt ez az utolsó… De ami utána történt, vagy közben, az kevésbé volt jónak mondható. Sokkal jobban örültem a magam által megkeresett pénznek, mint amit a szüleimtől kaphattam volna. Soha nem is kértem tőlük azóta, valahogy megoldottam mindent. Szóval az az este… Nos igen, nem tudom mi történt, vagy hogyan, vagy hogy miért, még a mai nap sem. Hazaérkezve, nagy boldogsággal, és izzadtsággal, ledobtam a gitárt a kanapéra, majd pedig az emeleten zokogó húgomra lettem figyelmes. Felsétáltam lassan a lépcsőn, és szüleim hálószobája felé vettem az irányt. Beléptem az ajtón, és a látványtól lesokkoltam. Szüleim a földön feküdtek, vérben. Más dolog, hogyha nem szeretem a szüleimet, de ez a kép akkor is bele égett a koponyámba. A húgom pedig az ágyon sírt, a szüleimet nézve. A testvérem és köztem volt 3 év, én 18 éves fejjel tudtam, hogy egy ilyet neki nem szabadna látnia. Odasétáltam mellé, és kivezettem a szobából. Levezettem a konyhába, adtam neki egy pohár vizet, amibe egy kis altatót kevertem. Nem szerettem így látni őt, viszont én sem tudtam megszólalni. Míg ő megállíthatatlanul zokogott, én halál nyugodtsággal is azt akartam, hogy felejtse el az egészet. Odaadtam neki a vizet, megitta, hamar be is aludt. Lefektettem az ágyába, és a telefonomat elővettem a zsebemből, lementem a nappaliba, és felhívtam a rendőröket…
- A szüleimet meggyilkolták, jöjjenek ki. - Mindössze ennyit mondtam a telefonba, miközben a kikapcsolt TV-re meredtem. Nem szóltam többet a telefonba, leraktam magam mellé, és vártam a rendőröket. Szerencsémre apám ismerőse vette fel a telefont, aki tudta hol lakunk, ismerte már a hangomat is. Hamar kiértek, köztük ő is. Ő vizsgálta meg a szüleim holttestét, rajtuk pedig mindkettejükön két fognyomot talált. Mindezek után én nekem kellett vigyáznom a testvéremre, ezért is történt az, hogy a sulival felhagytam, és sehol nem tudok elhelyezkedni az életben. Első a család viszont, szóval nem bántam.
Néhány hónap múlva felkeresett újra a rendőr barátunk, ekkora jött rá, hogy elég idős vagyok már az „igazság” megértéséhez. Elmondta, hogy léteznek ezek a természetfeletti lények, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, és minden más, és hogy ezek egyike ölte meg a szüleimet is. Méghozzá milyen meglepő, a vámpírok. De viszont vannak emberek, akik ezek megölésére esküdtek fel: a vadászok. Ezentúl ő lett a mentorom, megtanított mindenre, és minden olyan háromszor gyorsabban ment, mint a többi tanítványánál. Legalábbis ezt mondta. Azt mondta, hogy ez a gén öröklődik. Apáról fiúra száll. Már elvileg ükapám is vadászott ezekre a lényekre, és az őt megelőző generáció is. Nem értettem, apám miért nem szólt erről semmit, talán meg akart védeni… Egy évbe beletelt még így is, hogy mindent elsajátítsak.
Még egy évet vártam, hogy testvérem befejezze az iskolát, hogy eltűnhessünk ebből a városból, országból. Ekkorra én már felnőttnek számítottam, így könnyen elintézhettem mindent. Amerikába érkezve az embereknek meg kellett szokniuk azt a kis akcentust, amivel hozzájuk szóltam, de sokaknak fel sem tűnt, elvégre olyan középsulit választottam, ahol alapból angolul tanulunk mindent. Húgom is elég nagy volt már ahhoz, hogy megtudja rólam az igazat, hogy rossz lényeket ölök, meg minden. Csak az nem tetszett neki egyedül, hogy úgy adtam elő, mintha tényleg kislány lett volna még. Évekig gyilkoltam a vámpírokat, vérfarkasokat, és minden egyéb fajból származó lényt, csak hogy továbbvigyem a családi vállalkozást.
Minden jól ment, míg egyik este egy ártatlan lányt láttam az utcán sétálni, és azt, hogy jó néhány magának menőnek képzelő gengszter ballagott felé, késsel, és pisztollyal. Nem tudom mit akartak tőle, az utca másik végéről vettem őket észre. Fegyvertartási engedélyük kétlem hogy lenne, ahogy nekem sincs. Felhúztam a sálat az arcomba, a sálat, ami eddig végig a nyakamnál volt. Szimpla sötét színű poliészter sál volt, amit miután arcomba húztam, ugyanúgy kaptam levegőt, le se csúszott, és semmi hasonló. Mindössze a szemem látszott, mivel egy szintén sötét sapka is volt rajtam. A ballonkabátom belső zsebében lévő pisztolyra tévedt a kezem, mire rájöttem, hogy ezeket akár kézzel is el tudnám intézni.  A lány mit sem sejtve sétált tovább, míg én mögé lépve állítottam meg az előttem álló 4 embert. Ballonkabátba dugott kézzel néztem fel rájuk. El akartak sétálni mellettem, de azt én sem hagyhattam annyiban. Egyiknek a térdhajlatát erősen megtérdeltem, amitől lerogyott, majd pedig hátrahúztam a fejét, és ököllel a földre kényszerítettem. Ezek is csak szimpla szteroid szökevények, akiknek izmuk van, agyuk nem, és szintén harcolni sem tudnak. Nem kellett sok, a késsel rendelkező személy rám is támadt, míg én puszta kézzel védekeztem ellene. Össze-vissza szurkált ész nélkül, egy egyszerű mozdulattal megfogtam a kezét, és kivettem a kezéből a kést, amit később a térdébe állítottam bele. Összerogyott, el is ájult a sokktól. Az egyik fegyverest gyomron rúgtam, míg a másik rám célzott, addig pedig annak gyors tempóval a háta mögé kerültem, nyakánál pedig egyik kezemmel lefogtam, a kezében lévő pisztolyt is elvettem tőle. Becéloztam a másik talpát, és kettőt tüzeltem rá, biztos ami biztos. A jelenlegi célpontomnak pedig elkezdtem szorítani a torkát. Elzárva az ütőér útját, hamar elájult, és hagytam a földre esni. Ekkora már ott állt előttem a lány. Távolról nem vettem észre a szépségét, ártatlan kislány érzetét keltette bennem. Igen, ekkor még nem tudtam azt, hogy micsoda ő. Kedves volt, aranyos, szép, első látásra megmozdult bennem valami.  Lehúztam a sálat az arcomból, és mosolyogva elegyedtünk beszélgetésbe, egy séta közben. Nem sokat tudtam meg tőle, csak annyit, hogy le akar rázni. Érthető, tudta, hogy vadász vagyok, érezte valószínűleg. Még a nevét sem tudtam meg. Vagyis megadott egy nevet, amiről tudtam, hogy nem az igazi… Végül hagytam az unszolását, és útjára engedtem. Visszatérve a húgomhoz a házba pihenőt sem nagyon kaptam, mert hívott rendőr barátocskám. Siessek, mert egy vámpír kószál szabadon, és közel van hozzám. Utána akartam járni az egésznek, bekészítettem minden fegyvert, ami egy vámpír megöléséhez kell, de nem épp arra számítottam, amit ott találtam. A lány volt az még egy-két órával ezelőttről. Meg akartam ölni, elvégre utálom a fajtájukat, de nem tudtam. Nem sikerült… Elengedtem tehát. Nem sokkal később újra felkeresett, újabb beszélgetésekbe keveredtünk, majd pedig egyre inkább éreztem azt, hogy beleszeretek. Kezdtem megérteni a vámpírokat… Nem feltétlen szívlelik a gyilkolást, de szükségük van táplálkozásra. Egyik nap viszont egyszer csak eltűnt. Elkapta a barátom, és mondta hogy nagy fogást talált, jöjjek megnézni. Választanom kellett… Vagy  a barátom, vagy pedig Shanna… Igen, ekkorra már elárulta a nevét nekem. Felemeltem a pisztolyomat, és egy golyót eresztettem a barátom koponyájába. Ezután nem láttam Shannát sem. Eltelt azóta fél év, és nem tudok nélküle meglenni. Hiányzik, így mindent el kellett követnem, hogy ráleljek. Mystic Fallsba vezetett így hát az utam….