damon & rose

- Vigyázz, mit mondasz, Damon! Még a végén azt fogom hinni, hogy kedvelsz engem. – Viccelődve hunyorogtam rá. Nem túlzottan hálás és jókedvet teremtő témákról beszélgettünk, mégis, örültem annak, hogy végre láthatom a legjobb barátomat és beszélhetek vele, akkor is, ha jelenleg kölcsönösen próbáltuk egymást kihúzni a gödör aljáról. Kérdéses, hogy mennyire sikerült: egyik pillanatban úgy éreztem, hogy sokkal jobban vagyok és leginkább azzal foglalkoztam volna, hogy Damon-t jobb kedvre derítsem, míg a másikban szívesen nyúltam volna a kettőnk között helyet foglaló üveg után, hogy az egészet egyszerre lehúzzam. Végülis, a saját lakásomban akár azt is megtehetném, hogy a kanapé alá igyam magam és Damon az a személy, aki emiatt nem nézne rám ferde szemmel.
- Na, igen. – Bólintottam egyet és megengedtem magamnak egy sóhajt. Eddig nem mondtam ki, nem egyeztem bele abba, hogy mi ketten már nem vagyunk egy pár, de ostobaság lett volna tagadni a tényt. – Valaki nagyon nem szeretné, ha rendben lennének a kapcsolataink. – Hátradőltem és figyeltem őt. Talán tényleg nem kellett volna feszegetnünk a zátonyra futott párkapcsolataink témáit, de ki mással beszélhettük volna át a fennálló állapotokat, mint a legjobb barátunkkal? Szégyen vagy nem, Damon-ön kívül nem volt olyan személy az életemben, akinek kiönthettem volna a lelkemet, most, hogy Nate itt hagyott. Persze, nekem sem volt lételemem a fröcsögés, nem szerettem túlzottan csöpögős lenni, de néha jólesett tudni, hogy van, akihez fordulhatok és én is szerettem jelezni az irányába, hogy bármikor jöhet hozzám.
- Ha azt mondanák neked, hogyha ismét végigjárod az utat, akkor van rá esély, hogy Elena melletted köt ki, úgyis belevágnál. – Csupán ennyit voltam. Nem vehette el tőlem, hogy igazam van és ezt ő is pontosan tudta. Szerette azt a lányt, teljes szívéből és akkor sem fogja elengedni, hogyha maga az ördög jön fel a Pokolból és borítja tűzbe a világot, ha Damon nem mond le Elena-ról.
- Jól van, nem erőltetem. – Magam elé tettem a kezeimet és figyeltem őt, ahogy felállt a kanapéról, majd az ablakhoz sétált. Régen láttam már ilyennek, megtörtnek, dühösnek és talán kétségbeesettnek is egyszerre: ez a kombináció nem sok jót sejtet, aggódtam is érte, de nem akartam még jobban hangot adni a kétségeimnek afelől, hogy ő márpedig jól lesz. – Úgyhogy menned sem kell, ígérem, tényleg nem mondok többet. Sőt, tőled sem várok tanácsot. – Hunyorítottam rá. – Mesélhetnél arról, hogy mit tervezel az elkövetkezendőkre. Őszintén… pár napja már, hogy megöl az unalom. Adhatnál valami ötletet, hogyan ne készüljek ki a semmittevéstől.

damon & rose

Csupán azért nem hagytam, hogy a gondolat, miszerint túlzottan szánalmasnak tűnhetek a picsogásommal és a helyzethez való hozzáállásommal, mert Damon a barátom volt. Ő is jöhetett hozzám bármikor, az ajtóm akkor is nyitva lett volna előtte, ha valaki varázslattal próbálta volna lezárni: ha nem lett volna más lehetőség, kimásztam volna az ablakon, hogy meghallgathassam a gondját-baját. Sosem volt sok barátom, életem során mindössze egyetlen embert engedtem annyira közel magamhoz, hogy a legjobb barátomnak nevezhessen, éppen ezért akartam foggal-körömmel kapaszkodni az olyan ismeretségekhez, mint Damon-é és az enyém volt. Normálisnak kívánt életem kezdetén találkoztam vele először és rögtön megkedveltem: miért is szeretném, ha eltűnne az életemből? Még akkor is, ha néha túlzottan makacs és nincs vele mire menni. Bár egy hasonmás felbukkanása esetén én is azt mondanám, hogy a jóból is megárt a sok.
- Ha én egyszer eltűnnék, soha nem találnál meg. Hidd el, vagyunk egy páran, akiknek a rejtőzködés a mesterségévé vált az évek alatt. – Nem vagyok rá büszke, hogy én is ezen személyek közé tartoztam. Futni gyáva dolog, de néha elengedhetetlen az életben maradáshoz… ezt úgy kódolták belém, mint semmi mást, Damon egykori nagy szerelme tett arról, hogy míg létezem ne felejtsem el a leckéket, amiket a bujkálás hosszú évekig tartó és gyakorlattal bőven átitatott tanfolyamán tanultam.
- Úgy hangzik, mint egy szakítás, mert nagy valószínűséggel az is. Csak még magamnak nem akarom bevallani. – Élt bennem a remény. Vagyis, jobban mondva, már csak pislákolt. Ha Nate velem akarna lenni, akkor nem a világot járná, hanem éppen vacsorát főznénk, aztán tennénk egy sétát a városban. Erre itt ülök a kanapén, magam alá gyűrt lábakkal és Damon-nel kortyolgatom a whisky-t, ami tökéletesen leöblíti a keserűséget a torkomról és reménykedtem, hogy a barátoméról is. Úgy tűnik, az emberséggel kézen fogva toppant az életünkbe a csalódások és váratlan fordulatok lehetősége is, az viszont eléggé szemét dolog az élettől, hogy egyszerre legyünk boldogtalanok.
- Nos, az én húgom meghalt, nem tudok a tiedhez hasonló sikersztorival szolgálni. – Összeszorítottam az ajkaimat. Szinte nem is emlékeztem a testvéremre, évszázadokkal ezelőtt muszáj volt teljesen megszakítanom vele a kapcsolatot. – Ha nagyon akarod, az Elena-val közös történeted is lehet happy end. Gondolj csak bele, néhány éve még nem is reménykedtél abban, hogy egyszer majd itt ülsz velem szemben és azért sopánkodsz, mert a nő, akit szeretsz és viszont szeret téged, elveszítette a veled kapcsolatos emlékeit. Jobban belegondolva, a ti kapcsolatok is pozitív irányba fejlődött, csak elakadt egy kicsit. – Kicsit nagyon, ám nem kellett többet hozzátennem, hogy Damon tisztában legyen a helyzetével. Lehet, hogy túlságosan sokat szurkoltam nekik ahhoz, hogy lezártnak tekintsem a barátom életének ezt a fejezetét, ám az vesse rám az első követ, aki a helyemben nem így tenne.

damon & rose

Reméltem, hogy nem adtam neki ötleteket. Véletlenül sem arra akartam utalni, hogy kapcsolja ki az érzelmeit, mert az érthető és jobb lesz tőle – főleg, hogy hittem abban, nincsen semmi, amit ki lehetne kapcsolni. Legalábbis számomra már nem volt. Damon még fiatal, nála talán működhet a fájdalomtól, kellemetlentől való megszabadulás, ami nem azt jelentette, hogy az agya és szíve egy részének lezárása mellett kellene döntenie, akkor sem, ha sokkal könnyebbnek mutatkozik ez a lehetőség. Sajgó lélekkel nehéz, sőt, lehetetlen logikus döntéseket tűnni: ilyenkor jött jól a mondás, ami közhelyes, de igaz és arról szól, hogy az idő mindent megold és az összes sebet begyógyítja. Akkor is, ha először nem hiszünk ennek a bölcsességnek.
- Nem is akarom, hogy pozitivitás-bomba legyél. Még a végén azt hinném, neked is van egy hasonmásod és ő jött el hozzám. – Damon maximum akkor hasonlíthatott egy unikornisokat kergető kislányra, amikor valamilyen oknál fogva túlságosan mélyre merül a szerelmes rózsaszín tengerében és esze ágában sincs kimászni onnan. Jelenleg a másik opció volt érvényben, mocsaras vidékhez hasonlítani a helyzetét túl szép megfogalmazás lett volna. – Én sem tudok az lenni, mert egyszerűen képtelen vagyok rendszerezni a gondolataimat. Menjek, ne menjek? Tudod, hogy sohasem voltam olyan típus, aki a szerelemmel foglalkozik… Nate-el is csak összejöttek a dolgok és azt vettük észre, hogy együtt vagyunk. Egyikünk sem volt felkészülve egy kapcsolatra, mert hiába élünk évszázadok óta, érzelmileg mindketten defektesek vagyunk. – Azt hiszem, ezt most mondtam ki először, hiába tudtam magamról, hogy az alapvető dolgokban is hibádzok. Nem voltam mindig ilyen. Volt normális életem, amit szívesen végigéltem volna, talán még boldog is lettem volna, de egy vámpír közbeszólt és megpecsételte a sorsomat, ezzel együtt pedig a hozzáállásomat is az élethez, létezéshez, kapcsolatokhoz, fontossági sorrendekhez. Több évszázad alatt kialakult szokásrendszert nagyon nehéz felülírni, nem elég hozzá néhány évecske. – Próbálok felkészülni arra, mi lenne, ha utána mennék, de nem tudom, hol kezdhetném. Nate előttem jár, nem csak tapasztalatban, hanem időben is. Ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor nem fogom, eléggé ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, képes egyszerre eltűnni és élvezettel csinálni azt, amit eltervezett vagy amihez éppen kedve van. – Újabb korty az italomból. Nate a világ egyik legkegyetlenebb ősi vámpírjának befolyása alatt nevelkedett és ha ez a része előtör belőle, bármire képes. A lehetősége annak, hogy ebben az állapotában lássam őt, félelmetesnek hatott. Nem akartam elveszíteni azt a képet, amit róla őriztem.
- Az utolsó találkozásunk? Nem a legideálisabb. - Visszagondolni is rossz volt, talán ezért nem is beszéltem róla eddig. - Veszekedtünk, de... nem nagy dolgokon, valami hétköznapin kaptunk össze. Legalábbis először... aztán oda lyukadtunk ki, hogy mennyire mások lettünk. Kiviharzott a házból, azt hittem, hogy csak kiszellőzteti a fejét, de azóta nem jött vissza. - Pedig nem hittem volna, hogy bármikor eszébe jutna egy szó nélkül eltűnni. Úgy tűnik, félreismertem, ha nem is teljesen, de részben biztosan.
- De… miért lenne Stefan és Elena más kategória? – Néztem rá, összeráncolt homlokkal, eszembe jutva, milyen gondolatokat keltettek fel bennem az előző szavai. Hangomba talán vegyült egy kis sértődöttség, ám ez leginkább abból adódott, hogy nem értettem pontosan a szavait. Úgy gondolná, hogy én nem szerethetek úgy valakit, mint ő a barátnőjét és az öccsét?

damon & rose

- Nem hiszem, hogy bárki hibáztatna, ha bele akarnál őrülni. – Csúszott ki a számon. Egy-két évvel ezelőtt véletlenül sem mondtam volna ilyet, de ma már tudtam, milyen érzés, ha szeretsz valakit, ám a másik nem tükrözi vissza vagy ha mégis, nem hiszel igazán benne. Damon helyzete speciális, rá nem emlékszik a szerelme. Csodálom, hogy még épelméjű és őt ismerve nem verte szét az egész várost. Lehet, hogy az is beleférne.
- Kölcsönös lecseszés? Jó programnak tűnik. Az öcsédnek pedig add át az üdvözletem, örülök, hogy megjött az esze. – És nekem ebben a pillanatban villant be, hogy mi lesz, ha Damon is megpróbálja kizárni az érzelmeit és nem akar majd azon töprengeni, vajon mikor jönnek vissza Elena érzelmei, esetleg egyáltalán van-e esélye a helyzetük tisztázására abban az esetben, ha az ősi vámpír nem gondolná meg magát és Elena-t az emlékei nélkül hagyja. Majdnem el is hittem neki, hogy közölni fogja, ha hülyeséget csinál, de amennyiben így tettem volna, indulhatnék az év címeres ökrének címéért. Damon magának való természet, aki az évek folyamán megtanulta megosztani az örömét a másokkal, viszont a szenvedése a magánügye volt és csak a legvégső esetben vonja bele a szeretteit a bajaiba és azoknak a megoldásába. Nem szerettem ezt a hozzáállást annak ellenére, hogy én is előszeretettel alkalmaztam: tipikusan az a fajta voltam, aki megpróbál a saját bajaival megküzdeni, de ha látom, hogy a barátaim szenvednek, nem nyugszom addig, míg ki nem szedem belőlük az okát és valahogy nem tudok segíteni.
- Tehát én hisztizhetek? Előbb inkább innék egy kicsit. – Lehúztam a poharam alján lötyögő alkoholt, ami marta a torkom. Egy mély levegővétel után sokkal jobb volt, amúgy is, barát társaságában sokkal felszabadultabban lehetett inni és a gondokról beszélni. Kicsit ironikus, lemondó, apró kacaj hagyta el a torkomat a szavait hallva, meg is vontam a vállamat. – Én akarok túl pozitív lenni vagy te vagy nagyon negatív? – Szerettem benne, hogy mindig megmondja a nyers véleményét, mégis, általánosságban nem a fekete vagy fehér hozzáállást részesítette előnyben és nem láttam ennyire borúsan a dolgokat.
- Tehát azt mondod, nem éri meg arra várnom, hogy visszajön? Ha még az okát is megmondod annak, hogy miért hagyott el, leborulok előtted. – Félig-meddig vicceltem, bár nem tagadtam, örültem volna valamiféle magyarázatnak. – Passzívnak érzem magam. Ha Elena eltűnne és életjelet sem adna magáról, te egyszerűen csak várnál rá? Nem indulnál megkeresni? Nemhogy a szerelmed, a testvéred után is mindig elindulsz és addig nem nyugszol, míg meg nem találod és értelmet nem versz a fejébe. Csak… azt sem tudom, hol kellene kezdenem. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. – Az ösztöneimre való hallgatás tűnt a legjobb ötletnek, az egyetlen gond az volt, hogy az agyam és a tapasztalatlanságom zárolta a szívemet.

damon & rose

- Tényleg vigasztal? Mert nekem nem úgy tűnik, mintha ettől jobban éreznéd magad, sőt… - Miért lenne jobban attól, ha éppen csak kecsegtetik egy kis reménnyel, pont annyival, hogy ne szakadjon szét a szíve a fájdalomtól? Éppen Damon-től tanultam, hogy a remény egy ribanc, akinek nem szabad hinni, mert kecsegtet és elhiteti veled, hogy minden rendben lehet, de ezzel csupán mélyíti a sebeidet, nem begyógyítja azokat. Ha Elenát megigézték, akkor sajnos egyedül az a személy adhatja vissza az emlékeit, aki elvette tőle azokat és ismerve az ősi vámpírnőt, biztosan nem áll szándékában megkönnyíteni a hasonmása és annak szerelme dolgát. Patthelyzet alakult ki. Mondhattam volna Damon-nek, hogy ha Elena mellett áll, támogatja és megpróbálja meggyőzni a szerelmükről meséléssel, emlékekkel, képekkel, történetekkel, akkor van esély az emlékek spontán visszatérésére, de mindketten tudtuk, hogy a vámpírmágia nem így működik. Ezért inkább sóhajtottam egyet.
- Akkor mit csinálsz egész nap, ha nem vele vagy? Kódorogsz a városban és azt várod, Elena mikor gondolja meg magát és nem fogja kényelmetlenül érezni magát a közeledben? – Egyáltalán nem a rosszindulat szólt belőlem, de nem jutott eszembe egyetlen épkézláb ötlet vagy tanács, amivel segíthettem volna őt. És valószínűleg nem is azért volt itt, hogy megoldjam a problémáját… Damon ilyenkor átvedlett magányos farkassá és egyedül akarta átugrani az akadályokat, hajlamos volt mindenkit eltaszítani magától.
- Én csak annyit kérek, hogyha bármi, tényleg bármi megfordulna a fejedben, szólj. Bűntudatom lenne, ha később megtudnám, hogy egyedül csináltál valami hülyeséget és nem segíthettem benne. – Mostanában kissé eltávolodtunk egymástól, de ez véletlenül sem azt jelentette, hogy Damon kevésbé fontos része lett volna az életemnek, mint pá révvel ezelőtt. Reméltem, hogy ő is így érez velem kapcsolatban, mert ő a kevés barátaim egyike volt, akire nagyobb szükségem volt, mint valaha. Régebben nem zavart az egyedüllét, sőt, jobbnak láttam, ha nem kötődök senkihez, mára már zavart, ha a hozzám közel állók elvesztésének veszélye lebegett a fejem felett. Változnak az idők, én pedig velük.
- Szóval kezdjek el én hisztizni? – Halványan elmosolyodtam, hátha ezzel elkendőzhetem, hogy az én szívem sem bírja jól az érzelmeimet, aztán rájöttem, hogy minek próbálkozzak? Amikor először találkoztam Damon-nel, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen jó kapcsolatot fogunk kialakítani, erre itt vagyunk, iszogatunk és arról beszélgetünk, ami a lelkünket nyomja. – Mióta Nate elment, nem igazán találom a helyem… - Hátradőltem, felhúztam a vállaimat és sóhajtottam egyet. Hirtelenjében vágyat éreztem arra, hogy az egész üveg whiskyt magamba öntsem, nem mintha sokat segített volna. – Nem tudom, mit kellene tennem. Én is induljak útnak? Próbáljam megkeresni? Várjak itt? Kezdek szánalmasnak tűnni még a saját szememben is. - És volt, ami egyáltalán nem tetszett. Soha nem voltam ilyen... egy teljesen új oldalammal kellett megismerkednem és megbékélnem, ami nehéz feladantnak bizonyult.

damon & rose

Erre nem voltam felkészülve. Azt vártam, hogy Damon a szokásos történettel jön, miszerint nem méltó Elenához, esetleg attól fél, hogy nem tud uralkodni magán és ismét visszatér ahhoz a Damon-höz, akit még annak idején én és Elena is megismertünk. Az, hogy Elena elveszítette az emlékeit, új volt. Nagyon új és nagyon megdöbbentő, aminek köszönhetően gombóc keletkezett a torkomban. Sohasem tagadtam, hogy mióta ismerem Damon-t és Elenát, azóta drukkoltam nekik, a szerelmük kibontakozásának és beteljesülésének. Csak a vak nem látta, hogy amikor tagadták az érzelmeiket sem tudták a lényükből áradó vonzalmat kitörölni magukból. Végigasszisztáltam, végignéztem, ahogy végül egymás mellett kötöttek ki és a megpróbáltatások miatt, amiken átmentek, nem akartam arról hallani, hogy porszem került a gépezetbe. Nyugodt életet érdemeltek volna, erre itt ültem szemben a pár egyik tagjával és nem tudtam megállni, hogy belekortyoljak az alkoholba.
- Elhiszem. – Bólintottam egyet, akaratlanul is összevontam a szemöldökömet és lebiggyesztettem az ajkaimat, pedig tudtam, hogy Damon nem szereti, ha sajnálják. Nem is tettem, csupán együtt éreztem vele és így fejeztem ki. – Én soha nem fogom elfelejteni azt az összezavarodottságot, amit a ti szemeitekben láttam, amikor elveszítettem az emlékeimet. A saját tekintetemről nem is beszélve. – Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Damon ült velem szemben, hirtelenjében Elena helyébe képzeltem magam, ahogy felvillantak a mára már kiegészült emlékeim abból az időszakból, amikor nem voltam igazán önmagam. – Képzeld el, ő mennyire meg lehetett ijedve. Fogalma sem volt arról, hogy mit akarsz tőle… ha Tatia megigézte, a jó ég tudja, mit mondott neki. Azon sem csodálkoznék, ha új emlékeket táplált volna a fejébe, hogy még rosszabb képet fessen rólad. – És én az ördögöt festettem a falra azzal, hogy rögtön a legrosszabbra gondoltam, de képtelen voltam magamban tartani a gondolataimat. Nem én lettem volna, ha hallgatok, Damon úgyis észrevette volna rajtam, hogy nem avatom be valamibe.
- És az óta? Vagy ez volt az egyetlen találkozásotok? – Előre dőltem, a térdeimre támaszkodtam és így pislogtam rá. Láttam rajta, hogy rosszul viseli és ezen nem volt csodálnivaló. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki összetéve a két kezét ugrálna örömében, amiért a szerelme szörnyetegként tekint rá. – Lehet, hogy nem oldódik meg a bajod, ha beszélsz róla, de talán saját magadnak jót teszel vele. Arról nem is beszélve, hogy így van esélyem, hogy lebeszéljelek az esetleges őrült terveidről… mert téged ismerve biztosan forgatsz valamit a fejedben. – Vontam fel a szemöldökeimet.

damon & rose

Reméltem, hogy Damon jó hírekkel fog szolgálni. Úgy vágytam már egy jó, baráti csevejre, mint sivatagi szomjazó a vízre, ezért szinte könyörögtem azért, hogyha átlépi a küszöbömet és ledobja magát a kanapéra, akkor semmi rossz ne hagyja el a száját. Mondja azt, hogy minden hiperszuper, Elena jól van, a testvérével nem balhéznak, nem rúgta össze a port senkivel, nem érez indíttatást arra, hogy világgá menjen és lemészároljon egy fél falut, hanem jó neki a csendes, kisvárosi élet. Szerettem volna, ha legalább a barátom jó hírekkel tud szolgálni, de amikor kinyitottam az ajtót és megláttam az ábrázatát, tudtam, hogy baj van. Nem csak a tekintete árulta el, hanem a mosoly is lefagyott az arcáról. Végülis, ennek is örülnöm kellene: azt jelenti, hogy nem akarja megjátszani magát előttem, bízik bennem annyira, hogy a rosszabbik, kedvetlenebb, letörtebb arcát is kérés nélkül megmutatja. Régóta voltunk barátok, volt időnk elérni arra a szintre, hogy ne szégyenlősködjünk egymás előtt, nyugodtan felvállalhattuk a sebezhetőségünket. Nehéz dolgokat, korszakokat is átéltünk egymás mellett, ugyan mi rosszabb jöhetne?
- Sértő, hogy azt hiszed, nem tartok itthon piát. De ahogy az arcodat látom, ez az üveg is kellene fog. – Úgyhogy amikor leültem az asztalra tettem a whiskys üveget, hogy a közelünkben legyen. Hosszú estének nézünk elébe, rögtön belekortyoltam az italomba és kényelmesen elhelyezkedtem. Jól tettem, amikor ezt a puha bőrkanapét választottam bútorvásárláskor. Persze, a korty majdnem megakadt a torkomon, amikor csak úgy mindennapian válaszolt a kérdésemre.
- Hogy micsoda? Elenának törlődtek az emlékei? – A szemöldökeim szinte a hajamig csúsztak, nem voltam biztos abban, hogy ezt mondta, ezért vártam egy bólintást, mint megerősítést. Lehet, hogy öregszek és rosszul hallok. Nem hinném, hogy a sors ennyire szeret azzal szórakozni, hogy elveszi a bolygón élő lények emlékeit… velem is megtörtént már és azt hiszem, Elenának sem ez az első alkalma. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy Tatia tette? Annyiszor elmondtuk már Elenának, hogy tartsa magát távol attól a nőtől. Veszélyes és kiszámíthatatlan. – Velem is elbánt már egyszer, első kézből tudom, mire képes csak kedvtelésből. Elenát pedig utálja is… biztosan szenvedtetni akarta a szeretteit, leginkább Damon-t azzal, hogy megfosztotta az emlékeitől. Nem hiszem el, hogy egyáltalán még mindig a városban van. – Az, hogy velem mi van, ráér. Tényleg, majd később beszélünk róla, egy ilyen hír után mégis hogy elégedjek meg annyival, hogy ez történt és kész? – Újabb kortyot ittam az italomból. Ide az egy üveg vajmi kevés lesz. – Mikor történt? Azóta találkoztál már vele vagy csak valaki mondta, hogy nem emlékszik rád? - Nem hiszem el, hogy mindannyian így jártunk! A saját bajaimat még csak-csak elviselem valahogy, de a barátaim jóllétének megszakadását rosszul viseltem.

damon & rose

Mostanában gyűlöltem itthon lenni. Egyedül ebben a hatalmas házban, aminek minden egyes négyzetcentimétere arra emlékeztetett, hogy itt akartam leélni az életemet azzal a férfival, akit szeretek. Vagy ha nem is az egész örökkévalóságot töltöttük volna ebben a városban, együtt, de legalább egy részét. Semmi sem hiányzott az életünkből, persze, hogy be kellett ütnie a ménkőnek, hogy felforgasson mindent és elérje: legszívesebben eltűnnék innen, nehogy csak egy kis időre is eszembe jussanak a terveim vagy az, mennyire kutyául vagyok, mióta azt sem tudom, Nate merre jár. Hiába hívtam, semmi, hiába kerestem, semmi. Tehetetlen voltam és emiatt az őrület szélén táncoltam, szükségem volt valakire, akinek anélkül beszélhettem, hogy idiótának néztem volna saját magamat. Tehát ideje volt, hogy meginvitáljam Damon-t magamhoz. A barátomat, aki az egész mystic falls-i életemet végigkísérte és akiről napok óta nem hallottam. Nem szerettem, ha eltűnt szem elől.
"Átjöhetnél, rég csevegtünk." Ennyit írtam neki és mivel nem terveztem elhagyni a házat, annyi dolgom volt, hogy várjam a válaszát, ami hamarosan meg is érkezett, méghozzá igaz valójában. Damon alkonyatkor becsengetett, én pedig a nappaliba invitáltam és rögtön töltöttem magunknak egy-egy italt. Rossz szokás, de nálunk vámpíroknál szinte elengedhetetlen volt az alkohol a beszélgetésekhez: könnyebben nyíltunk meg akkor is, ha egyébként egy régi jó barátunk ült velünk szemben. Mindenkinek kellett egy kis bátorítás a rosszabb napokon.
- Az ábrázatodat látva valami nagyon nincs rendben. - Összevontam a szemöldökeimet, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Damon arcán az "elegem van mindenkiből, miért nem lehet nyugtom" vagy a "francba, megint minden a feje tetejére állt" jelent-e meg. Egyik gondolat sem volt túl biztató, mert el szerettem volna hessegetni annak a lehetőségét, hogy vele is történt valami nem éppen kellemes.

sisters are different flowers from the same garden

georgiana & rose

A testvéremmel való újratalálkozásnak a mennyországnak magának kellett volna lennie. Számtalanszor lepörgettem magamban azt, milyen lesz, ha hosszú évek óta először megpillantom a húgomat, de ez a helyzet egyáltalán nem illett az én eszmei képembe. Szerettem a húgomat, minden vele való találkozás arra az időszakra emlékeztetett, amikor még felhőtlen volt az életünk és egyikünk sem gondolta volna, hogy akár évszázadokkal később is egymással szemben állhatunk. Láttam a tekintetét, ám egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi történhetett. Nem tettem semmit… nem emlékeztem semmi rosszra, amit ellene követtem volna el, ha csak azt nem írta rá a számlámra, hogy nem kerestem. Nem tudtam, hogy merre jár, mi van vele, él-e vagy hal és ez az én önzőségem volt, mert sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogy én túlélem-e az előttem álló napot vagy talán soha többé nem ébredek fel. Akár azt is mondhattam volna, hogy nem értem rá a testvéri kapcsolatok ápolására, mert hát… ez volt az igazság. Megkereshettem volna őt, de mi értelme lett volna? A baj szorosan fogta a kezem, nem engedett, őt is csak belesodortam volna a rosszba és azt nem bírtam volna elviselni, ha miattam esett volna bántódása. Ötven évvel ezelőtt is ezért fordítottam neki hátat, aminek a tüskéje úgy tűnik, még mindig elevenen élt benne.
- Ne gyűlölj. – Kértem tőle halkan, szinte suttogva, mintha egy megrökönyödött kismadár lettem volna. Hallani a hangjában tocsogó utálatot és érezni, hogy kicsi választja el attól, hogy nekem ugorjon, olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe és megállás nélkül forgatták volna bennem a pengét. – Nincs rá okod. – Jelentettem ki kissé félve attól, vajon hogyan fog reagálni, ám a véleményemet én sem rejthettem véka alá. – Mindig is érdekelt, hogy mi van veled, éppen ezért hagytalak magadra. – Mondtam őszintén, közelebb lépve hozzá. – Nem avattalak be abba, hogy milyen volt az életem ötven évvel ezelőtt, te csak annyit láttál, hogy élek, felbukkantam, aztán eltűntem. De ez közel sem volt ennyire egyszerű. – Ha elmondtam volna neki, hogy veszélyben vagyok, menekülnöm kell, akkor utánam eredt volna, sőt, azt sem hagyta volna, hogy elmenjek mellőle… aminek pedig az lett volna a vége, hogy ő hal bele abba, amiért engem üldöztek. Miféle szörnyeteg lettem volna, ha belekeverem a húgomat a zűrös ügyeimbe? Mentem volna utána én is, képtelenség lett volna együtt élni ezzel a tudattal.
- A családom… - Sóhajtottam egyet, halvány, fájdalmas mosoly ült ki az ajkaimra. Nehéz volt elhinnem, hogy egyszer ők is léteztek. Mintha sohasem lettek volna. – Sokkal jobb volt nekik veled, mint velem. – Nagyot nyeltem. Ez volt az igazság, nem volt mit szépíteni rajta. – Úgy szeretted Eaton-t, mint senki más és ő is odáig volt a nagynénjéért. Hogy maradhattam volna mellette, mellettetek, mikor épphogy átváltozva fogalmam sem volt arról, kinek a torkát fogom feltépni a következő pillanatban?

Szinte már szánalmat keltett bennem, hogy ennyire nem érzi annak a súlyát, amit tett. Óriási bennem a harag, a düh, talán még a gyűlöletet is megütötte már az a bizonyos határt nálam. Cserben hagyott, elhagyott minden szó nélkül, és úgy kezelt, mint egy nem létező valakit, aki még a levegőnél is láthatatlanabb. Úgy beszél és tesz, mint akinek teljesen természetes lett volna minden. Undorító.
Szinte már-már vicsorogva néztem rá, olyan düh öntött el, hogy még magammal sem voltam teljesen tisztában mit teszek. Egy kicsi hiányzik, hogy nekiugorjak és a falba döngöljem, hogy érezze, nekem mennyire fájt amit tett velem, hogy elhagyott.
- Te nem is érted...- Sziszegem mint egy kígyó, vérmes tekintettel mérve végig őt. Hirtelen aztán megállok előtte, hogy végigmérjem teljes alakját, hogy lássam őt teljesen, mivé lett. Lelkem mélyén valamilyen szinten könnyezem az örömtől, hogy látom őt, de túlságosan tömény és sok bennem a démon, ami most eluralkodik lelkem minden szegletén. Annyira elhagyatottnak érzem magam, amióta mindenki hátat fordított nekem a nagy semmiért, nem is értem, mivel érdemeltem ki ezt.
Észre sem vettem kérdéseit, egyszerűen elsiklott figyelmem hangja mellett, hisz nem érdekel az, mit mond mentségére, mert erre nem létezik semmiféle ürügy, magyarázás, ebből nem fog kijönni jól. Mit tegyek vele?
- Remélem megy még a visszaemlékezés. Ötven évvel ezelőtt, csak hogy segítsek. - Ha szavakkal lehetne szúrni és a tekintettel, akkor most Rose vérben heverne itt a padlón előttem. Egyáltalán nem fogom magamat, csak olyan szinten, hogy ne szedjem le a fejét a nyakáról. Képtelen lennék megtenni, de van akkora düh bennem, hogy elképzeljem a pillanatot.
- Ott voltál. Ha annyira érdekelt volna akkor, hogy mi van velem, valószínű nem keveredtünk volna most ide. Még nem érted el teljesen, hogy gyűlöljelek. Tudod miért? - Teszem fel neki a kérdést komolyan, miközben le sem szedem éles tekintetemet az övéről. - Mert még mindig szeretlek, és ezért kerestelek most meg. Ha rajtad múlna minden, akkor most sem lennék itt, és soha nem láthattam volna az arcod. Halottnak könyvelnélek el. - Suttogásba megy hát hangom, csak azért, mert csak felemelném a hangom, és nem szeretnék itt az éj lepje alatt hallatni a hangom, különben sem szeretek mással kiabálni.
- Vagy nem tűntél volna el akkor régen. A családodat hagytad rám, és te nem éreztél semmit sem abból, amit én. Te élted az életed, míg én a családodban tartottam a lelket, amiért a felelőtlen gyermek anyja elment, otthagyta azt az ártatlan lelket. Van neked egyáltalán szíved? - undorodva nézek végig rajt, majd ugyanígy szempárába nézve őszintén.  

sisters are different flowers from the same garden

georgiana & rose

Nem azt láttam a tekintetében, amihez hozzászoktam. Hozzászoktam? Erős kifejezés, tekintve, hogy évszázadokkal ezelőtt voltam egymás mindennapjainak a részei. Ugyanakkor tökéletesen élesek voltak azoknak a napoknak az emlékei: nem kívánhattam volna nála jobb testvért, barátnőt. Nem volt köztünk nagy a korkülönbség, ezért szinte adott volt, hogy minden együtt csináljunk, tapasztaljunk, tegyünk bármit. A húgom volt a legfőbb bizalmasom, támaszom, jótevőm, de sajnos elvesztettem őt, ugyanúgy, mint a családom többi tagját. A vámpírrá válásom elszakított az addigi életemtől, nem tehettem ki a szeretteimet annak a szörnyetegnek, amivé váltam. A szívem szakadt meg értük, de azt a tudatot, hogy bánthatom őket, nem tudtam elviselni. Hát, még ha ténylegesen ártottam volna nekik… belehaltam volna, ám a távozásom következtében mindketten élhettünk.
Giana arcán nem azt az örömet láttam, amivel én vizslattam őt. Sőt, semmilyen örömet. Leginkább megvetés és düh szennyezte gyönyörű vonásait, amit nem tudtam hová tenni. Miért néz így rám? Mit tettem ellene? Persze, régen találkoztunk és nem kerestem őt, de… ő sem jött utánam, egyikőnk sem kereste a másik társaságát. Megvolt a saját életünk és minden bizonnyal neki is komoly okai voltak arra, miért most bukkant fel. Viszont a szavai hallatán ledöbbentem, megszólalni sem tudtam. Mi történhetett vele?
- A lelkiismeretemmel semmi baj sincs, de úgy tűnik, az emlékezetemmel annál inkább. – Nagyot nyeltem, miközben a húgom mozgó alakját figyeltem. Úgy járkált, mint egy puma. Egy rosszindulatú, vérmes ragadozó. Nem az a lány volt, aki mellett felnőttem. – Miért örültem volna annak, ha te meghalsz? Nem beszélj butaságokat, mégis ki mondta neked ezeket? – Kérdeztem értetlenkedve. Hogy én örültem volna annak, ha elföldelik? Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam. Ha megtudtam volna, hogy bármi baja esett, az első dolgom lett volna a segítségére sietni… méghogy kárörvendő lennék vele szemben.
- Az életem? Tényleg az érdekel, hogy milyen életem van itt? – Nem tudtam napirendre térni felette, egyre csak meglepett és meglepett. Más volt, teljesen más, mint amire én emlékeztem és nem tudtam hová tenni a viselkedését. Mintha szíve szerint mindent leköpött volna, ami a helyiségben megtalálható volt, az élen velem. – Neked kellene mesélned. Hol jártál, mit csináltál?

Míg figyeltem a sötétben, nyitott szemmel álmodtam. Ott voltam, és megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha most inkább elmennénk, és soha nem keresném őt? Senkit sem keresnék. Talán ez lenne arra  megoldás, hogy jobb életet éljek, s nem azt, amiben én most vagyok. De, igaz, ami igaz, köztem és a boldogság közt egy óriási szakadék hever, én pedig olykor annak a legmélyebb bugyrában. Ott voltam, a nővérem házában, aki egész életében csak került engem. Itt vagyok, s most én gondolkozom azon, hogy én fogom őt továbbra is elkerülni, hogy ő örömét lelje mindabban, hogy senkije sem maradt azokból az emberekből, kik egykoron vele voltak. Ő ettől boldog, ettől képes tovább élni, én pedig miért állnék a boldogsága és ő közé? Annyi éven át kerestem őt, s mire megleltem, teljességgel átalakult bennem minden gondolat. Egy szóval; hagyjam.
Bár itt vagyok, alkohollal a kezemben, s gyűrötten tekintek magam elé, mint aki most búcsúzna el minden egyes szép gondolatától, emlékétől halála előtt. Nyilván csak elmélázom mindazon, miken is mentem keresztül mások miatt. Még is magam miatt. Hiszen nem létezik az a cselekedet, amit mások miatt tennénk. Csak ülünk a ládikán, és nem akarjuk belőle kiengedni az igazmondó törpét, aki kedves öregapó hangon duruzsolja fülünkbe, hogy mindent amit adunk, áldozunk, teszünk, azt csak is a magunk megelégedésére tesszük. Ha nem így volna, nem tennénk. Erről szól az ember és ezzel néztem szembe. És talán ezzel kéne másnak is szembe néznie.
Néhány másodperc alatt végigutaztam az életemet. Hallottam, mikor az ajtó nyílik, s mikor eltűntem volna onnét, hirtelen ott ragadtam a fotelban. Elmehettem volna, de nem tettem, még is forrt bennem az izgatottság.
A sötétben így is felvillant fehér arca, s látszódott, hogy teljességgel kiült rá a meglepettség. Való igaz, egy ötven éve nem látott személy felbukkanása, valóban felkavarja az embert a pillanat tört része alatt. Más reakcióra nem is vártam.
- Esetleg a lelkiismereted? - Kicsit játszadozom vele, kegyetlen mosollyal megspékelve, majd végül felállok a fotelből. Voltaképpen a harag az, amely kiült az arcomra: Leolvasható volt a düh szemem tükréből, arcom minden egyes vonásaiból. De talán jogosan. Sőt.
- Na de, nem szórakozni jöttem ide. Igen, én vagyok. Nem döglöttem meg sehol sem, nem szántam neked megadni azt az örömöt. - Szinte szikrákat szór szempárom. - No de, mesélj csak! Milyen életed is van itt? - tekintek végig a helyiség minden egyes szegletén némi iróniából.

sisters are different flowers from the same garden

georgiana & rose

Hosszú volt az út New Orleans-ból, mégis jólesett egy kis kikapcsolódás. Nem is hittem volna, hogy ilyen jó távol lenni Mystic Falls-tól és még jobb érzés hazaérni. Hiányzott a megszokott környezet, a ház, minden, pedig csak pár napig voltam távol. Koromsötét volt, amikor hazaértem, a bejárati ajtó csukódása szinte másodpercekig visszhangzott. Először azt hittem, hogy egyedül vagyok a lakásban és a mellkasomra rögtön rátelepedett a tudat, hogy Nate nincs itthon, tehát fogalmam sincs, merre jár, de mivel az éles csöndbe néhány levegővétel hangja vágott bele, mosolyra húztam a számat. Isten áldja a vámpírhallást, nélküle jó néhányszor megütöttem volna már a bokámat. Elég régóta éltem ahhoz, hogy az összes neszre felfigyeljek, főleg, hogy az életem nagy részét bujkálással töltöttem. Az Ősök előli menekülés nem éppen sétagalopp, az ember lánya megtanulja, miként legyen hátul is szeme és ezt a szokást nehéz levetkőzni attól függetlenül, hogy a veszély évek óta elkerült. Szerencsére. Sokkal jobb volt ez az élet, mint az állandó bujkálás, a nomád életmód. Egy idő után fárasztó tud lenni és azt sem értettem, igazából mi tartott életben. Talán a legjobb barátomért folytatott harc vagy a remény, hogy egyszer jobb lesz. Jobb is lett, bár mostanában volt mit rajta javítani, de nem akartam veszni hagyni azokat a hétköznapokat, amiket még megélhettem.
Éppen emiatt voltam csupa mosoly, amikor felkapcsoltam a nappaliban a kis asztali lámpát. Mivel sötét volt, arra gondoltam, hogy Nate aludt, az viszont meg sem fordult volna a fejemben, hogy másvalaki fog várni a kanapén. Ledöbbentem, lefagytam, sőt, az ajkaim is elnyíltak egymástól. Mégis miért hittem volna, hogy a húgommal fogok farkasszemet nézni… bármikor? Évek, évtizedek óta nem hallottam felőle és most látva őt, hirtelenjében tetőtől talpig elöntött a bűntudat. Nem feledkeztem meg róla, de… nem kerestem. Nem tudtam merre jár, hol él, mit csinál, milyen mederben folyik az élete, egyszóval a borzasztóbbnál is borzasztóbb testvér voltam. A második gondolatom az volt, vajon mit keres itt? Vette a fáradtságot és megkeresett? Átszelte a fél világot, hogy a nappalimban ücsörögjön? Az arckifejezése nem volt túlzottam megnyugtató, mintha kérdések tömkelege lett volna az arcára írva. Én meg álltam előtte, mint valami rossz sóbálvány és még levegőt is elfelejtettem venni.
- Giana? – Nyögtem i végül nagy nehezen. – Tényleg… tényleg te vagy az? – Ajkaimra visszahúzódott a mosolyom, ami halványabb volt ugyan, de a viszontlátás örömével telt meg. Közelebb léptem hozzá, alig mertem elhinni, hogy itt van. Az én kicsi húgom.

Hetek alatt sikerült rávennem magamat arra, amit most tettem. A saját testvérem házába törtem be könnyedén így az éjszaka közepén, bár megvallva, nem fog érdekelni, hogy ez mennyire fogja zavarni őt. Úgy érzem, hogy magyarázattal tartozik nekem ő is, hogy miért tűnt el. Köszönettel tartozik nekem, hogy a családjára vigyáztam egykoron, ő pedig a gyermekét hidegvérrel hagyta maga mögött. A saját gyermekét, aki nem tehet arról, hogy ilyen anyja van, még is büntetve volt azzal, hogy nem az anyja nevelhette fel őt, már pedig egy gyermek mellé anya való, nem pedig egy apa. A testvéremért bármikor képes vagyok kiállni, még akár most is, de nem tudom elnézni mindazt amit művel. Ötven éve már, hogy hátra hagyott újra mindent, mindennel együtt engemet is. Mivel érdemeltem ki ezt? S most én vagyok az, aki önön magát hibáztatja, amiért minden szó nélkül bejöttem, de igazán hidegen hagy! Ha kell, kivéreztetem és kikötöm a radiátor csövéhez, de nem fog ez az est úgy véget érni, hogy nem kaptam magyarázatot, és egy köszönetet. Szeretem őt, és nem véletlenül vagyok most itt. Hiába haragszom rá, még is vágyom a törődésére, ahogy régen is tettük. Szükségem van rá, szimplán megakarom osztani vele mindazt, amit én egykoron átéltem, és szeretném azt is tudni, hogy ő vele mi történt. Én a húga vagyok, ő pedig az én nővérem, az egyetlen. Talán fel sem ismer, és csak kihajít majd ide a ház elé, megteheti ugyan, de tőlem addig nem szabadul, ameddig nem kapok mindenre magyarázatot! Mi történt azzal a kisfiúval, akit még egykoron én is neveltem? Mi történt a férjével, akinek én lettem később a felesége? Nem is törődött velük? Ennyit jelentett az a sok év, és oly könnyen tette ezt félre, mintha meg sem történt volna?
Feldúltan gondolok ezekre, és érzem, hogy teljesen eluralkodik rajtam az ideg. Vámpírként már régen megtanultam magamon uralkodni, mégis hiba csúszhat a gépezetbe, és ezt az egész házat a földdel fogom egyenlővé tenni.
Még is aztán csak leülök a sötétben a kanapéra, egy pohár alkohollal a kezemben, és várok. Tudtommal senki sincs itthon, legalábbis nem hallok semmilyen mocorgást. Ezért is itt várok, és remélem, megérkezik az éjjel még a nővérem, ugyanis olyan beszélgetés elé fogunk nézni, amit már ötven éve meg kellett volna ejtenem, mégsem tettem. Talán azt hitte akkor, hogy elsiklik az összes probléma felett, én nem fogom számon kérni, de nagyon is tévedett, ha ezt gondolta akkor! Akár nevezhet gonosznak, vagy a világ legkegyetlenebb és legrosszabb húgának, nem érdekel. Akarom, hogy választ kapjak minden kérdésemre!
Szinte összetöröm a poharat a markomban.