A végletek embere vagyok. Vagyis vámpírja. A család létszükséglet volt nekem egyszer, mára aligha jelent valamit számomra. Egy bárban dolgozok, úgy, hogy a hangos zenétől a hideg ráz néha, hisz nyilvánvaló, a hallásommal vámpír létemre nincs bajom. Ennek ellenére megszállottan rock zenét bömböltetek a fülembe. Éljen a XX. század. Ez a másik, vagyis inkább egy a sok közül, amiben még a két véglet között ingázom. Gyűlöltem a kort, amiben éltem, imádom, amiben most élek, viszont hiányoznak dolgok a múltból, amik a jelenben idegesítenek, hogy nincsenek vagy éppen vannak. A lista folytatása nem maradhat el ahhoz, hogy valamennyire megismerj. Tehát... Szeretek feleslegesen is beszélni, mégis csendben vagyok, ha olyanom van. A titkokkal úgy vagyok, ahogy mindenki, vagy legalábbis a többség. Ha én titkolózom más előtt, akkor nincs vész, ha más előlem, azt már annyira nem szeretem. Imádok hegyet mászni, de a magasságot, amibe repülő vihet, nem bírom elviselni. Szeretek okoskodni, de ha más adja a szépet nekem, felfordul a gyomrom. Nem vagyok az erőszak híve, de húzz fel és kérdés nélkül töröm ki a nyakad vagy tépem ki a szíved a helyéről. Szeretem a kényelmes ruhát, de a külsőm az álcám, így a kényelmetlenebb magassarkúk naphosszat viselését járulékos veszteségnek gondolom. Egy bárban dolgozom, ahol a rend nemfeltétlen elsődleges, mégis azt hiszem rendmániás vagyok, ha a saját lakásomban vagyok. Máskülönben nem érdekel, hogy a pultra pia csöppen, vagy a pólómra valaki ráönti az italát. Nem rajongok érte, de ez is amolyan járulékos veszteség. Említettem már? Vega vagyok. Egy vega vámpír, aki mellékesen zacskós vért rabol, hogy a bárban semmiből ne legyen hiány. A piáról ugyan ez nem mondható el. Na, abban nem vagyok végletek között ingázó. Vagy iszok, vagy nem, de csakis olyat rendelek, amiről tudom, ha már iszom, hatással is lesz a tizedik kör után. Visszatérve az öltözködésre. A sminket szeretem, előszeretettel használom is. Akárcsak a szókimondóságot, ha éppen, mint az előbbiekben említettem, nem vagyok szófukar kedvemben.  A hajam bár hosszú, különösebben nem rajongok érte, mikor a szél fújja, vagy egy fodrász nyúl hozzá. Na, összezavarodtál már? Jó, mert ez volt a célom. Ezek után fejts meg, ha tudsz drágám.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Egy zavarodott elme zavarodott napjai. Ez állhatna a naplóm első oldalán, mint egyfajta bekezdés, vagy kezdő mondat, vagy felvezetés, vagy hívd, aminek akarod. Nos. A valóság tökéletesen hordozta ezt az igazságot. Tudom magamról, hogy miért vagyok ilyen, még jó, hisz én vagyok én...

Akkor haladjunk évről évre. A gyerekkorom nem túl gazdag, már, ami az élményeket illeti. Nem, nincs semmi megrázkódtatás, semmi szerencsétlen sors, egyszerűen megöregedtek a szüleim és elmentek, a testvérem pedig nem élte túl a himlőt. Egyedül maradtam egy sodródó, napról-napra változó és egyre veszélyesebb világban. Így lettem vámpír. Vagyis ennek köszönhetően. Tudod, van az az érzés, mikor egyedül jársz a sötétben, és kiráz a hideg, mikor arra gondolsz, hogy valaki követhet. Na, én ezt nem éreztem, mégis ide jutottam. De minek beszéljünk a múltról, igaz e? Beszéljen inkább a jelen, az az, ami igazán meghatároz.
Kérdezheted, joggal hozzáteszem, hogy miért vagyok kicsapongó, zavaros és meglehetősen összetett személyiség. A válasz egyszerűbb, mint hinnéd, de persze sose lehetsz benne biztos, hogy mennyire igaz, amit most fogok veled megosztani. Vegetáriánus vagyok. Nem, nem azért, mert a nyuszikat meg a csirkéket sajnálom, egészen más az oka. Vámpíroknál egy kicsit amúgy is más. Pont, hogy nyuszit és őzikét szeretek enni, de ha emberi vér jut a szám közelébe... menekül. Hogy miért? Egy egyszerű oka van mindennek: egy ripper vagyok. Azt hiszem az egyik volt barátom halála előtt hasfelmetszőnek nevezett Vicces és egyben ironikus is volt a helyzet, meg kell hagyni. Szóval  visszakanyarodva a lényegre, az emberi vértől szó szerint begőzölök, ezért szabályok közé szorítottam magam, ami leginkább abban merül ki, hogy az aranyközépút szabályai ismeretlenek, nem vagy csak igen nehezen találom meg ezt és akkor sem sokáig. Ezért lehet, hogy egyszerre vagyok idegesítő és érdekes, pedig már én sem vagyok egy fiatal vámpír.
Ezért is esett ki a múltam nagy része és ezért próbálok a jelenben maradandót alkotni. Az első számítógépek feltalálásakor én már javában éltem, igaz, akkoriban nem az kötött le, hogy egy dobozba zárt fémhalom mire képes. ez mára egészen megváltozott. Úgy száz éve döntöttem el, hogy változtatok. Minek hatására? Ez maradjon az én titkom. Az viszont köztudott, hogy a technika fejlődése elkezdett érdekelni és ahogy lehetőségem adódott rá, elkezdtem tanulni róla, foglalkozni vele, most pedig egy meglehetősen sajátos humorú férfi mellett vagyok társtulajdonos egy bárban. A kettő hogyan is függ össze? Christian Coulson a maga lehengerlő vehemenciájával és irányításmániájával, nekem köszönhetően él meg. Egy kis technika és a piacról máris olcsóbban szerzem be neki az italt, és egy kis hacker munkával a vérbankban a hiány is eltűnik, amit én okozok. Azért ez is abszurd, nem? Nem iszom, de szállítom. Na mindegy is... Visszakanyarodva a vámpíromhoz. Mert végül is az. Az idegeire megyek, de tudja jól ő is, hogy szüksége van rám. Bár azt hiszem, belőle a férfiúi hiúság is megszólal, hisz idősebb vagyok, mint ő, és nagyon szívesen emlékeztetem erre, néhány órás pihenőt adva neki, hogy a nyakcsigolyáit újra a helyére igazíthassa. Az egyetlen bevételforrásom viszont nem ez. Szeretek másoknak is segíteni, persze csakis némi segítség fejében. Így ha információra van szüksége valakiről vagy valamiről. De megint eltértem a fő száltól... csapongó vagyok, nem kétség, tudom magamról.