Akartam egy kis kiruccanást magamnak. Mivel Claudia-t nem sikerült még megtalálnom, vagy pontosabban, NEM akartam még megtalálni, nem bántam meg, hogy kicsit távolabb vagyok attól, az amúgy is idegennek tűnő várostól. Olyan rideg volt... ismerőssel már viszont sikerült találkoznom, és nem hiszem, hogy olyan kellemes volt az, mint én azt megszoktam. Bár... nem... én nem szoktam kedvesen kommunikálni emberekkel, mert nagyon sokan nem érdemlik meg. Az egyik kis téren sétálgattam... az illat, ami megcsapta az orromat... igazi francia parfümök, ételek... minden, amiről Párizs híres. Igaz, én nem jártam még ott, hiszen... miből? Még nem találtam meg a megfelelő pénzkeresési technikát, tekintve hogy teljes mértékben újonc vagyok még. Áh... de a ruhák... milyen szépek, és milyen gyönyörűek... én is akarok. És most körülbelül úgy festek, mint egy kislány. Mindent akarok. Annak ellenére, hogy valójában már túl vagyok a fénykoromon. Tovább haladtam, a magassarkúm kopogott a talajon, szánt szándékkal erősebben verve magamat oda néha, hogy hallhassák, én jövök... szerettem, ha figyelnek rám, szinte égtem a feltűnési viszketegségtől. Bár ez egy sikátor. Egy hatalmas pub mellett. Belülről dübörgő zene hallatszódik... Majd ahogy megpillantottam egy nőt... eléggé jólmenőnek tűnt, legalábbis én azt vettem le az öltözékéből, hogy ennek aztán telne kirándulni Franciaországba, Angliába... talán mindkettőbe egyetlen egy nyár alatt. Nekem egész életemben nem adatott meg, hogy a szomszéd városba probléma nélkül kiruccanjak. Ezen most viszont változtatok, szemmel láthatóan. De ahogy jobban szemügyre vettem az alakot, nagyon gyorsan rá kellett döbbennem, hogy nem egy ismeretlennel állok szemben. Az alak egyre inkább emlékeztetett engem valaki máséra... - Claudia? - formáltam a szavakat, egyelőre csak döbbenetet mutatva, de minél gyorsabban le kellett ezt ráznom magamról.
Valaki elárulná mit keresek New Orleans-ban? Pont most, amikor végre visszatértem Mystic Falls-ba? Lehet, hogy romlott az a kis város, a természetfelettik nagyon benőtték és elég veszélyes is, de tulajdonképpen sehova máshova nem kötődöm. Ide is csak néhány emlék és személy miatt érzem a kötődést, de az mégiscsak több, mint általában egy másik várost figyelembe véve. Még szülővárosomban, Londonban sem érzem otthonosabban magam. New Orleans szép város, e felől semmi kétség. De számomra idegen és a látszat eddig azt mutatja, hogy itt sincs kevesebb természetfeletti lény, mint otthonomban. A parkból sétáltam hazafelé és a hosszabb séta reményében egy másik útvonalat választottam. Mostmár úgy tűnik nem kellett volna, hiszen a sikátor másik oldalából éppen a szülőanyám érkezett, így velem szemben jött, még csak eljátszani sem tudtam, hogy nem vettem észre. Micsoda pech! - Yvana... - szólaltam meg döbbenten. Már rég levetkőztem azt a régi szokásom, hogy anyának nevezem. Ő már nem az édesanyám. Az én, szerető anyám meghalt, amikor elhagyott tizenegy éves koromban. Ez itt egy idegen nő előttem. - Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy még itt is beléd botlok?!
Az élet kiszámíthatatlan. Az, hogy Claudia ismét ott van, ahol én, valószínűleg a véletlen műve. Nekem nincs nagy anyai szívem, nem húz sehová ez a berozsdásodott gépezet, és azt hiszem, ezzel ő is tisztában van. Ha nincs, akkor valószínűleg nem mutattam ki teljes egészében az érzéseimet iránta jómúltkor. Tehát azt kell hogy mondjam... ez minden értelemben csak egy eltévedt, véletlen találkozás. És jobb, ha minél előbb túlesünk rajta. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem leszünk rajta túl két perc után. Aki képes elmenni egymás mellett a mi kapcsolati hátterünkkel, nos... megemelem előtte a kalapomat. - A világ túl kicsi kettőnknek. De azt hiszem, erre nem megoldás az, hogy megöléssel fenyegetőzöm. - mosolyodtam el bájosan, ahogy közelebb lépkedtem hozzá, és a sikátor száraz talaja a magassarkúm kopogását verte vissza, ahogyan közeledtem felé. - Esetleg kerestél? Vagy tényleg ilyen kicsi a világ? Netán a kislányom szíve annyira hiányolt, hogy automatikusan rám talált? - kérdeztem felvont szemöldökkel, még mindig arcomon őrizve a szokványos mosolyomat, és lassan kivillantottam hófehér fogaimat is. - Jobb, ha tudsz róla, hogy az anya-lánya kapcsolatok erősebbek mint azt hinnéd. - nevettem fel kissé gunyorosan.
Képtelen voltam a kellemetlen fintort leküzdeni az arcomról. Olyan erősen tapadt rám, mintha máshogyan el sem tudnám viselni az édesanyám közelségét. Így valószínűleg egész idő alatt úgy néztem ki, mint aki folyamatosan trágyát szagol. Nem bántam. Hadd lássa csak Yvana, hogy milyen hatást vállt ki belőlem. - Bizony, hogy nem megoldás. De ha azt tennéd sem ijednék meg tőled. - hazudtam a szemébe. - Többé már nem. Volt idő, amikor még tiszteltem, de csakis azért, mert minden egyes porcikám remegett a félelemtől, amikor ő megjelent. Akkor még volt valaki a szememben. Egy vérszomjas vámpír, egy gonosz és szánni való anya, de megrémített, így nem néztem le, úgy mint most. Viszont ostobaság volna letagadni magam előtt, hogy félek tőle. A gyomrom még most is megremeg és össze kell szorítanom az öklöm, hogy ne remegjen a kezem, de már sincs bennem olyan félelem, mint emberként. Az is lehet, hogy a vámpír erő hozta meg az önbizalmam, de lehet, hogy annyira elegem van már ebből az egész vámpírosdiból, hogy nem okozna vele olyan nagy problémát, ha megölne. - Le kell, hogy lombozzalak, de egy hangyányit sem hiányoztál. Sőt, még csak meg sem fordultál a fejemben. - vágtam hozzá mérgesen. Annyira idegesít benne ez az arrogancia és a finom kis mosoly az arcán. - Az anya-lánya kapcsolatok tényleg erősek, de a miénk nem az. Valamikor az volt. De már nagyon régóta nem tartalak az anyámnak.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Claudia + Yvana
nice to see you again, daughter
A lányom itt áll velem szemben. Sima halandó ésszel mindez talán felfoghatatlan lenne abból az indittatásból, hogy jó ideig nem is találkoztunk. ÉS most hirtelen megint itt áll előttem.. de ezt már alaposan végiggondoltam. Nincs mit tovább firtatni. Egy elegáns mosollyal reagáltam le szavait. Lehetséges, hogy kinézi belőlem, kéeps lennék őt megölni. A tulajdon véremet. Végül is, sosem az érzelmek hajtottak. Ha így lett volna, valószínűleg nem hagyom magára csupán azért, hogy vámpír legyek. Éppen ellenkezőleg, ő lett volna az első mindenben. De nem tettem így... másképpen döntöttem. Eldobtam őt. Hogy saját életcélom legyen... valami más. Valami, ami nem a gyereknevelés. De nem érdekel, mit gondol rólam. Egyszerűen csak.. nem. - Elbűvölően tudsz hazudni, mondták már ezt neked? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen nem hittem el neki, hogy nem gondolt rám. Csupán azért sem, mert még nekem is minden nap eszembe jutott, annak ellenére, hogy tényleg nem akartam rá gondolni. Nem, mert... minek tettem volna? A tények ellenére is... nos, ő a lányom. Anyai kötelességem gondolni rá. Ahogyan neki is rám. Ha tetszik, ha nem. - Hm, micsoda fordulat! - suttogtam, mintha meglepődtem volna, majd ismét elmosolyodtam. - Ettől eltekintve, mindig ugyanazon vér fog folyni az ereinkben. De áruld már el, mi a fészkes francot keresel te itt, drágám? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
Eleinte csupán nevetni és mosolyogni akartam rajta, hiszen szavaival egyértelműen próbált sértegetni engem. Nem mondanám, hogy meghatott, hiszen meg sem rebbent a szemem. Ajkam talán, de csupán azért, hogy mosolyra húzódjanak, és jólesően bukott ki belőlem ezáltal ez a kis mosoly. - Talán jobb is lenne, ha inkább rám hasonlítanál, és nem az apádra. Vagy inkább hasonlítasz rá? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ajkaim körül ravasz mosollyal. Nem tudom, hogy mi minden történt, mióta magára hagytam a lányomat. Az apját sosem szerettem, s talán az sem nagy titok, hogy ő sem volt beleszámítva a jövőbéli terveimbe. De a múlt az múlt. Változtatni rajta nem tudok. - Nem is nvárom el, hogy a nyakamba ugorj. Továbbra sem vagyok az érzelmek nagy mestere. - jegyeztem meg, miután megvontam a vállam. Mit sem számított már, hogy mit gondol rólam. Ennél jobban nem hiszem, hogy képes lennék elásni magam, arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha javítani akarnék kettőnk kapcsolatán, akkor valószínűleg azt hinné, hogy akarok valamit. Eztán viszont felkaptam a fejem, mikor azt említette, hogy el kellet menekülnie Mystic Fallsból. Vannak még meglepetések. Nem is akármilyenek. De először inkább... pontosabban, csak szépen és sorjában. - Nem életem célja, hogy minden sarkon beléd botoljak, elhiheted nekem. - sóhajtottam fel, majd közelebb léptem, és két ujjammal megérintettem egy hajtincsét. - Hogy értetted, hogy menekülnöd kellett? Mi elől menekülsz?
Még mindig eléggé ismeretlen volt számomra ez a város, de egyre jobban tetszett. Volt valami megfoghatatlan New Orleansba, ami teljes mértékben magával ragadott. Szerettem itt lenni, még annak ellenére is, hogy teljes mértékben egyedül voltam. Hiányzott Kyle, a szüleim, illetve egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem fogom megtalálni azt a lányt, akit keresek. Azt a személyt, aki az én unokatestvérem lenne. Nagyon reménykedtem abban, hogy minden rendben van vele és jó élete volt, mert azon a képen csak úgy ragyogott. Lehet még csecsemő volt, de boldog volt és életre való, mert ott csücsült a boldogság a szemeimben. Lassan haladtam abba az irányba, ahol tudta, hogy rendezik a ma esti bált. Nem csíptem ki túlzottan magamat, mert igazából nem bulizni jöttem, hanem válaszokat szerettem volna kapni. Összehúztam a kabátomat a téli szellőnek köszönhetően és a sapkát is kicsit jobban a fejemre húztam. Hideg volt és mondhatni csípte a szellő a bőrömet. Néha kicsit hátrapillantottam, mert pontosan tudtam, hogy milyen a mai világ és jobb óvatosnak lenni. Nem voltam már gyerek, hanem már mondhatni majdnem felnőtt voltam, de mégis képes voltam néha bajba sodorni magamat. Eddig legalább Kyle ott volt, hogy vigyázzon rám, de most meg már senkit se akartam megtűrni magam mellett. Úgy éreztem, mintha ő még mindig velem lenne és figyelne engem, de ez kicsit abszurdum, hiszen ő meghalt vagyis azt hiszem, de nem vagyok még mindig biztos ebben. Hamarosan meg is érkeztem a bár melletti sikátorba, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy valaki a nyomomban van és tényleg ott volt valaki. Lassan megfordultam és egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Remek, tényleg most erre van szükségem. Mit akarsz? - kérdeztem az ismeretlen fiútól és közben próbáltam lehiggadni, mert soha nem szerettem az ilyet. Eléggé harcias teremtés voltam és ez most se lesz másképpen, ha esetleg olyan alakról van szó.
Szinte követeltem a válaszokat, melyek úgy vetődtek fel bennem, mint nyári égen az eső. Hirtelen és váratlanul. Bennem nincs semmi, amely hasonlóvá tenne engem egy másik anyával. Soha nem merészkedtem a lányom szférájába, elkeürültem őt, mintha csupán egy idegen lenne számomra, ki nem érdemel belőlem semmit. Egy darabot sem. De hát egy darabot akaratlanul is magában cipel belőlem, s ettől nem fog megszabadulni, vámpírság ide vagy oda. Én mindent feláldoztam, hogy ilyenné lehessek. Ő vajon milyen céllal változott át ilyen - sokak által csak - szörnyeteggé? A válasz erre még nem ismert, de ha nem most, hát megtudom később. Egyszer újra találkozni fogunk, a világ eléggé kicsi ahhoz, hogy ne fussunk össze majd újra és újra. S nem hiszem, hogy a hlálán gondolkodna. Ahhoz ő túl fiatal még. Alig élt. - Az apádról akarsz velem beszélgetni? Tudod jól, hogy sosem kellett választanod közülünk. Mindig is az övé voltál. Miután megszülettél... nos, egyáltalán nem az érdekelte, hogy velem mi van. Hanem hogy veled... mi van! - bukott ki belőlem. Hangom egyáltalán nem vádlóan csengett, valahogy lrthető, ha egy férfinak élete hercegnője örökkön örökké a saját kislánya lesz. És így tökéletes alkalmam nyílt örökre lelépni. Soha nem néztem vissza. Míg bele nem futottam a tulajdon vérembe. Sosem képzeltem el a szituációt előre. Felnevettem, mikor meghallottam szavait. Gyengeség... tudja is ő, mi az. Bár, talán ezt mindenki tudja. Egyedül én nem vagyok hajlandó elismerni, hogy az vagyok. Voltam és leszek. De nem adok felületet, ismerhető foltot, ahová tudjon később rúgni. Ám mikor egy komoly kérdésemre választ kaptam, testem megmerevedett, és kérdőn pislogtam lányom szemibe. - Miért keveredsz ilyenekbe? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mintha választ tudna adni rá. Pedig ismert tény, hogy mi, nők nem mindig akarattal keveredünk egy-.egy szituációba. - Ki az a boszorkány és mit akar tőled? Azon kívül, hogy megölni. Felelj! - A hangomban szigorúságot fedeztem fel. Pedig tény, hogy késő már elővenni az anyai oldalamat... nevetséges. Nincs is olyanom!