I'm your nightmare

Puszta véletlennek köszönhető, hogy rátaláltam erre a lányra… az már kevésbé, hogy éppen akkor látogattam meg a New Orleans-i farkasokat. Már elég régóta tele van a tököm velük. Még régebben, úgy cirka 100 éve kezdődött köztünk a konfliktus, az akkori alfával kaptam össze azon, hogy mikor az állítólagos területükön vadásztam, rám küldte a csicskáit, hogy öljenek meg.  Elbaszta, de azóta is gőzerővel azon vannak az utódai, hogy kiiktassanak engem. Eddig még csak-csak eljátszadoztam velük, havonta egyszer visszaküldtem egy-egy dögöt szarrá verve, hogy vegye az alfa a figyelmeztetésemet, de csak nem fogadott szót. Rossz kutya. Ott tellt be nálam a pohár, mikor az egyik lakásomba betörtek és ott próbáltak megölni. Szépen végeztem egy kisebb nyomozói munkát, hogy kiderítsem jelenleg hol tartózkodnak, majd véletlenszerűen rájuk rontottam. A lányt meg azért védtem meg mert még bármire jó lehet.  Például szűkösebb időkben vérbanknak is használhatom. Bár az az igazság, hogy egy részem sajnálja. De szerintem pár nap alatt túltenném magam rajta, ha meg kéne ölnöm, nem nagy dolog. Előbb-utóbb úgy is meghalna, az már csak részletkérdés, hogy mikor.
Már legalább egy hete nem jártam abban a házban, amelyikbe bezártam, ezért úgy döntöttem meglátogatom. Már párszor úgy is próbált megszökni, tudnom kell, hogy megvan-e még. Illetve lehet, hogy nem ártana egyszer végre szóba állnom vele. Bár az az igazság, hogy a kölykök nagyon idegesítenek az utóbbi időkben. Túl pofátlanul viselkednek velem szemben, ezért feladtam, hogy újra jó legyen velük a kapcsolatom. A mostani idők gyerekei elkényeztetett f@szkalapok, akik azért hisztiznek, ha nem kapják meg az IPhone mittudoménhányasukat. Régen ez nem így volt. Sokkal tisztelettudóbbak voltak még azzal is, aki csak pár évvel idősebb náluk. Most meg? Hallom, hogy a szaros kölyke ott beszél rólam a hátam mögött. Érthető, ha nincs túl sok kedvem hozzájuk.
Amikor belépek a lakásba az első dolgom az, hogy „körbeszimatolok”. Még mindig erős a lány szaga a házban, valószínűleg itt van. De úgy döntök nem kezdek el kiabálni, a nevére már úgy sem emlékszek. Inkább odamegyek a lejátszóhoz és bekapcsolom, hogy kicsit ráijesszek és idecsalogassam. Mikor meghallom a lépteit egy titkos átjárón keresztül a szobájába megyek és az ágyán ülve próbálom kihallani a szívének dobbanását, a lélegzetvételeinek számát. Élvezem, hogy eljátszhatom vele a beszaratósat, mire újra visszaér a szobába, addigra már egy széles ördögi vigyorral fogadom. –Van valami gond kislány?

I'm your nightmare

Az egyetlen, amit nem untam meg több mint 900 év alatt sem, az mások beszaratása. Már nem emlékszem pontosan milyen voltam fiatalként de az biztos, hogy már akkor is szerettem a társaimra ráhozni a frászt és ez a mai napig így van. Ráadásul már van okuk bőven, hogy féljenek tőlem, hiszen mondhatjuk, hogy már beléptem a legerősebb vámpírok csoportjába. Persze annyi erőm sosem lesz, mint az eredeti család tagjainak, de amennyit megéltem 900 év alatt, amennyi tapasztalatot felhalmoztam az egy átlag embernek felfoghatatlanul sok. Néhányan ennek ellenére azt hiszik, hogyha karókkal hadonásznak felém, attól majd összecsinálom magam, de „sajnos” eddig mindig tévedtek és ők végezték karóra húzva. Szomorú, de én azt szűrtem le, hogy ez volt minden vágyuk. A többség legalább olyan lassúsággal próbál leszúrni vele, mintha a kezembe adnák, hogy én szúrjam le őket. Ebből kiindulva mondhatjuk, hogy egyik halandótól sem félek, még akkor sem, ha verbéna van nála. Ezt a kamaszlányt pedig eddig tulajdonképpen csak játéknak tartottam meg és lehetséges táplálékforrásnak. Szerintem hatalmas köszönettel tartozik nekem, hiszen azon túl, hogy megmentettem az életét, még mindig nem öltem meg. Ráadásul még szállása is van nálam. Nem mindenkinek van ekkora szerencséje, mint neki. Csináltam már olyant, hogy megmentettem egy-két szerencsétlent a biztos halál elől… de aztán úgy egy nap múlva túlságosan vonzott a vérük.
Határozottan élvezem, hogy így eljátszadozhatok vele. Meglepően nagy örömmel tölt el, amikor végül meglátom a rémült arcát a szoba ajtajában… ezek szerint sikerrel jártam, tényleg eléggé beszart.
-Az mindegy –vonom meg a vállamat az első mondatára. Azt hiszem már egyszer bemutatkozott, de már olyan rossz a névmemóriám, hogy maximum csak tippelni mertem volna.
Miután mellém ül Alyssa, lerúgom a cipőmet és legalább úgy dőlök el az ágyon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Végül is az is… ez még mindig az én házam. Kivételesen még papírom is van róla. Akkor fekszek le az ágyra, amikor akarok.
A lány mondatait viszont nem úgy reagálom le, ahogy azt ő elvárta volna. Legalábbis gondolom nem úgy. Ha már ő kerülgeti az egyenes válaszokat akkor én meg főleg megtehetem ugyanezt. –Itt én kérdezek. Miért kapcsoltad le a zenét? Nem tetszik az ízlésem?  –az arcomról továbbra sem lehet levakarni a gúnyos mosolyt, túlságosan élvezem azt, hogy van játékszerem. Akárhogy próbálkozik, tudom, hogy fél… ezt nem lehet ilyen könnyen elrejteni.
Ki is használom a gyengeségét és még mielőtt el tudna távolodni tőlem, felülök és megragadom a karját. Akárhogy is válaszolt a kérdésemre, közel hajolok hozzá, egészen a füléhez és úgy suttogok neki. –És most visszakapcsolod a zenét. Aztán hozol nekem a hűtőből vért – kicsit koncentrálnom kell, hogy hatással legyek az elméjére, de nem nagy durranás így irányítani az embereket. Gáz akkor van, ha verbénát isznak, mert akkor nem hat rájuk. Alyssán nem érzem a gyógynövényhez tartozó jellegzetes szagot, úgyhogy csak remélem, hogy ő semmivel sem védte le magát. Mondjuk ha igen akkor sincs gond, nekem csak egy roppantás lenne a kislány.