Első ránézésre senki nem mondaná meg rólam, hogy milyen harcias vagyok. Mindössze 160 centimmel és vékony alakommal igencsak törékenynek tűnök. De mint szokás mondani, a látszat csalóka. Tökéletesen el tudom terelni az emberek figyelmét, és szinte mindenki tekintetét képes vagyok magamra vonzani. Ez egyben áldás és átok is, hisz így az inkognitó szóba sem jöhet. Nem tudom magam másnak kiadni, de erre nincs is szükségem. Egyrészt soha nem válnék meg hosszú barna hajamtól, és barnászöld szemeimtől sem. Makulátlan bőröm pedig szinte már védjegyemmé vált, akárcsak a szám, amit az évek során nem egyszer akartak bevarrni, csak hogy ne vagdossak a feljebbvalók fejhez válogatott sértéseket, ha épp úgy tartotta kedvem. Meg hát minden ok nélkül is szeretem jártatni a számat. Másrészt pedig teljesen szükségtelennek tartom, hogy bármi okból önmagam olyan jellemvonásokkal ruházzam fel, amivel becsapom a környezetemet. Kíméletlenül őszinte természetem van, épp ezért tartanak is tőlem, mert nem tartom magamban azt, ami böki a csőrömet, akkor sem ha később ebből bármi károm származik. Az "előbb beszél, aztán gondolkodik" tipikus esete vagyok. Itt jönne a képbe az, hogy biztos a genetika teszi, ámde én magam nem tudom megállapítani, hogy kire hasonlítok. Sem külsőre, sem belsőre. Világ életemben abban a tudatban éltem, hogy a szüleim meghaltak. Volt ugyan némi emlékfoszlány róluk az elmémben, de mindezt olyan homály fedi a mai napig, hogy szinte a semmivel egyenértékű. Így hát magamra voltam utalva, de sosem kellett félteni, találékony, ravasz és mód felett független fiatal felnőtté nőttem ki magam. Beleszólást az életembe egyetlen embernek engedélyeztem, mégpedig a nevelőmnek, aki azért néha napján odacsapott az asztalra a nem megfelelő megjelenésem miatt.. Persze nevelő célzattal. Nem tehet róla, hogy nálam rossz helyen kopogtat, mert süket fülekre talál.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Keserves ébredés után nagy izgalommal vetem bele magam a napba, hisz ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy arra számítani lehet, hamarosan már nem csak vaktában fogok tapogatózni, hanem kész tények elé állít a nő, akit megbíztam azzal, hogy derítse ki, mi történt a családommal valójában. Az élet nem túl kellemes úgy, ha abban a tudatban nő fel az ember lánya, hogy az égadta világon egyetlen szem rokona sincs – vagy legalábbis a füle botját sem mozdítják, mikor épp szükségem lenne rájuk. Persze panaszra semmi okom sem lehetne, hisz – mint az nemrégiben kiderült - egy életre is elegendő összeget utaltak a magániskola számlájára, hogy neveljenek engem belátásuk szerint. A dolog ezen felével még csak nem is lett volna probléma. A tanulás számomra sosem okozott nehézséget, talán mert korábban kezdtem, mint az átlag. Többet tanultam, többször és jobban – elvégre hamar rájöttek, hogy amíg lekötik a figyelmemet, addig esélyem sincs arra, hogy magánnyomozásba kezdjek a bennem felmerülő kérdések megválaszolására. Ez is csak ideig-óráig működött, mostanra alighanem az óvatosság enyhe kifejezés arra, amit művelnek körülöttem. Egy éve vagyok nagykorú, de igazából jó nekem a helyemen, máskülönben meg hová a bánatba mehetnék?


A kavics megcsikordul a talpam alatt, ahogy az út szélén baktatva igyekszem a megbeszélt helyszínre. Találkozom végre a megbízottammal, akinek kiléte majdhogynem a mai napig rejtély előttem, de nem is az érdekel, hogy ki fia borja, hanem hogy mit tudott meg rólam. Meg a múltamról. Igazság szerint egyik jobban érdekel, mint a másik, de a döntés elég nehézkes lenne közöttük. Annyi szent, hogy a sivár, egy kaptafára menő napjaimnak ma vége szakad és talán új vizekre evezek.. Talán.. És hogy kinek köszönhetem? Egy nőnek. A nevelőmnek, aki idős kora ellenére a világon a legjobban ismert, megértett engem és bár szigorú volt, sosem tiszteltem nála jobban senkit. Végül kiderült, hogy megérte túlvészelnem minden rázós helyzetet mellette. A hölgy nemrégiben távozott a halandók soraiból, de előtte a halálos ágyán leleplezte a titkot mindenről, mai eddigi életemben körülvett engem. Voltaképp a születési helyemen és dátumomon kívül az orvosi kartonban csak a vércsoportom stimmelt – legalábbis az elmondottak alapján. Nagy nehezen elmondta, hogy ismeri a szüleimet. De jelen időt használt. Elsiklottam felette, nem kötöttem belé, legalábbis első hallásra nem. De fény derült mindenre. A nevemre, a kilétemre és a családoméra is.. Név alapján persze. Mellé pedig kaptam egy elérhetőséget, ahol majd segítséget kapok ahhoz, hogy kideríthessem, mi is folyik itt valójában és miért kellett több mint 20 évig abban a tudatban tengődnöm, hogy a családom meghalt. Ezt a titkot nem vihette magával a sírba és hálás vagyok azért, mert nem hagyta, hogy továbbra is úgy tekintsek a világra, mintha nem illenék a képbe.
Az már más kérdés, hogy Chicagoban nem egyetlen Anderson-család lakik. A név tehát önmagában édeskevés ahhoz, hogy bármit biztosra megtudhassak belőle. Valóban segítségre volt szükségem, és meg is kaptam. Szent Louisba utazott a nő, akinek pénzt ígértem azért, ha néhány információt szerez nekem, de a keresgélés tovább tartott, mint gondoltam. Hónapokig. A diszkréció miatt persze, de nem akartam minden egyes család életét felbolygatni, aki számításba jöhetett. Úgy állapodtunk meg, hogy akkor jelentkezik majd, ha eredménnyel jár. Én pedig örültem, hogy a dolog ezen részét átpasszolhattam. A magam feje után menve aligha találtam volna rá azokra, akiket keresek… Hisz a múltammal sem voltam tisztában egészen eddig. Csak annyival tudtam hozzájárulni az ügyem sikeréhez, hogy mindent elmondtam, amit magamról megtudtam, illetve eddig sejtek – akár igaz, akár valótlan mindaz. Beszéltem arról, hogy néha emlékekben egy fiatal fiút is látok, aki feltehetőleg rokoni kapcsolatban áll velem, de erre nem tenném a fejemet és mérget se vennék rá. Lehet, hogy csak a szomszédunk gyereke volt, és az is lehet, hogy teljesen ismeretlen.. De akkor nem tudnám a nevét, nem? Jonah..