Tombol a vihar, mintha az égi istenek haragudnának valamiért. A villámok csak úgy cikáznak és fura árnyakat rajzolnak az ablakra. Szinte már teljesen a takaró alá bújtam, amikor hirtelen kicsapódik az ablak leverve egy-két holmit az asztalomról. Óvatosan kikukucskálok a takaró alól, végül pedig minden bátorságomat összeszedve kimászok az ágyból és próbálok szembeszállni a széllel. Nagy nehezen sikerül becsuknom az ablakot, majd elkezdem visszapakolni a dolgokat, de amikor az utolsó tárgyat visszaraknám a helyére, akkor megvágom az ujjamat. Sietve kapom be az ujjamat, hiszen fáj és ekkor jövök csak rá arra, hogy nem más állt bosszút  rajtam az elmúlt hetek elhanyagolása miatt, mint a naplóm. Mintha elfelejtettem volna, hogy mik történtek velem és mi is a célom valójában.... Egy pillanatra újra a földre esik, hiszen ahogyan az ujjamat elrejtem, hogy a házigazdám nehogy megérezze a véremet kicsúszott a kezemből. Lassan leülök a földre és csodálkozva figyelem azt, hogy hol is nyílt ki és hol tarkítja a vérem az oldalt. Pontosan ott, ahol mondhatni a vérem tarkította az életem egy bizonyos szakaszát és majdnem az volt az utolsó dolog az életemben, amit átélhettem.


Pár héttel korábban:
Helyszín: New Orleans

A bátyámat kerestem a szökésem után. Senki se hitt nekem, hogy van egy bátyám, de emlékeztem rá a gyerekkoromból. Lehet 4 éves múltam kicsivel miután eltűnt, de soha senki nem volt képes elvenni tőlem az emlékét. Még a szüleink se, amikor igyekeztek minden nyomot eltüntetni, hogy nehogy valaki rájöjjön arra, hogy volt egy fiúk is. Eleinte nem értettem, hogy miért tettek így, de ahogyan egyre nagyobb lettem, úgy kezdtem el szép lassan rájönni a családunk múltjában lévő foltokra. Szerencsére nekem nem olyan sorsom lett, mint ami a bátyámnak volt. Nem mondanám, hogy észbe kaptak, de talán rájöttek arra, hogy soha nem lennék képes lopni és hazudni.
Egyik este, amikor iskolai szakkörök után mentem haza, akkor olyan dolog fogadott, aminek köszönhetően ilyen körülmények között írom ezeket a sorokat. Alig, hogy befordultam az utcánkba rendőrautókat pillantottam meg a házunk előtt. Nem értettem semmit se. Talán elkapták őket? Rájöttek arra, hogy nem voltak olyanok, mint amilyennek egy szülőnek kellene lennie? Nem, az nem lehet, hiszen soha se mutattam a külvilág felé azt, hogy milyen életem is van otthon. Titkoltam és úgy éreztem, hogy remekül is teszem ezt, de lehet tévedtem. Mit tudhatok én, hiszen még csak 12 éves múltam. A rendőrök nem akartak beengedni, de engem nem érdekeltek. Elfutottam közöttük, egyenesen be a házba. Bár ne tettem volna. A falat vér borította, ahogyan ennek a városnak az utca köveit is. Megölte a szüleinket valaki, de az illető nem volt kegyes velük. Kegyetlen volt és még a mai napig nem tudom elfelejteni azt a látványt, de ne kérd tőlem, hogy leírjam. Nem akarok később emlékezni arra, amikor esetleg újra olvasom ezeket a sorokat és esetleg sikerült már kicsit elfelejtenem.... Amikor sírva rogytam le a földre sokkos állapotban, akkor egy nő oda jött hozzám. Próbált vigasztalni és nem is próbáltak máshova vinni egészen addig, amíg meg nem nyugodtan. Ezek után hiába mondtam, hogy van egy bátyám, mert senki se hitt nekem. A szüleim túl jól tüntették el a nyomokat Barry-ről. Igen, ennyit már sikerült kiderítenem az elmúlt hetekben, hogy így hívják őt.
De mit tettem ezek után? Hmm, lássuk csak. Amikor rájöttem arra, hogy intézetbe akarnak zárni, akkor kivártam a megfelelő pillanatot és elrohantam. Futottam, ahogyan csak bírtam otthagyva mindenkit és  mindent, majd eltűntem a sötétségben. Napokig az utcákon éltem és próbáltam feldolgozni azt, ami történt. Végül az adott erőt, hogy újra és újra magam előtt láttam halványan a bátyám arcát. Ekkor döntöttem el, hogy megkeresem. Kivártam a megfelelő időpontot és beszöktem a régi házba. A vér mindig ott volt, de a szüleimnek már nyoma se volt, de nem igazán volt időm gondolni. Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam azt, hogy elkapjak és valami elviselhetetlen helyre bezárjanak. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és magamhoz vettem az összes készpénzt, amit találtam, ami nem volt kevés, hiszen pontosan tudtam, hogy hova dugták a szüleim a pénzt. Ezek után gyorsan elraktam még egy-két ruhát is és újra eltűntem az éjszakában. Egy darabig még a városban maradtam és ott próbáltam kideríteni bármit a bátyámról. Hamarosan egy nyomra is bukkantam és most annak köszönhetően ülök New Orleans mocskos kövein az éjszakaközepén, fázva...

Itt kellene lennie, de nincs itt...

Merre vagy? Hol vagy most? - kérdezem saját magamtól, de az éjszakai szellőn kívül senki se válaszolt. Egyetlen egy nyomot találtam, ami a mocsárhoz vezetett. Ott sok farkas él és talán ők fognak tudni valamit mondani róla, de ettől a várostól minden egyes apró szőrszál felállt rajtam, így inkább csak összébb húztam a kabátomat és úgy döntöttem, hogy sokkal jobb lesz, ha csak nappal fogok odamenni. Nem akartam most arra se gondolni, hogy meddig fogom bírni az utcán és mit fogok akkor tenni, ha itt se tudnak róla semmit se...
Alig, hogy az első napsugarak megjelentek az égen, felébredtem. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és szereztem magamnak reggelit, illetve egy kisebb kutakodás után szerencsére találtam olyan helyet is, ahol nem kérték el egy egész szobának az árát, hogy lezuhanyozhassak. Akkora luxust, azért még se engedhettem meg, hogy szobát is béreljek. Miután rendbe szedtem magamat elindultam a kijelölt cél felé. Nem tudtam, hogy mi fog ott fogadni, de azt már tudtam, hogy a világ nem csak fekete és fehér, de erre még álmaimban se gondoltam volna.
Egy csapatnyi farkasba botlottam a mocsárnál, amikor nagy nehezen rávettem magamat, hogy megkérdezek valakit, akkor csak a mocsár túlsó feléhez irányított. Oda, ahol szinte a mocsár és a sűrű erdő már egybeolvadt. Nem volt éppen bizalom gerjesztő hely, de szükségem volt a bátyámra és pontosan emiatt nem hátráltam meg. Minden erőmet összeszedtem és egyenesen odamentem, de ezek a farkasok nem voltak olyan kedvesek, mint a többiek. Kajánul mértek végig, szórakoztak velem és már éppen faképnél hagytam volna őket, amikor az egyik nagy darab elállta az utamat.
Engedj elmenni! - mondtam neki bosszúsan, de egy 12 éves kislány mit ér egy 190 cm-es, kigyúrt farkassal szemben, aki legalább már 40 év fölött van? Annyit, mint egy falevél a szélben... Semmit.
Mert különben mi lesz tökmag? - kérdezte nevetve, majd kikapta a kezemből a naplómat. Mosolyogva kezdte el lapozgatni, de amikor meglátta benne a bátyám nevét, akkor egyből abbamaradt a nevetése. Helyette a megvetés és talán a bosszú ült ki az arcára. Elkapott és nem engedett el. Lassan végig szaglászott, majd egy hatalmas morgás hagyta el az ajkát.
Barry húga vagy angyalom? - kérdezte tőlem érdeklődve, de meg se várva  a válaszomat kapott fel engem, majd a táboruk közepére vitt. - Fiúk nem fogjátok elhinni ki ez a hölgyemény. - mondta nevetve, majd pedig ördögi hangon tudatta a többiekkel is azt, amire rájött. Nem tudtam, hogy mit tett a bátyám, de legfőképpen azt nem értettem, hogy miként is keveredett ilyen társaságba. Úgy reszkettem, mint a szélben a lombkoronák és amikor visszakaptam a naplómat egyből magamhoz öleltem, mintha ez képes lenne megvédeni ezektől az alakoktól. Lassan lehajolt hozzám a férfi és mosolyogva törölte le a könnyeimet. - Ne sírj angyalom, nem fog fájni és hamarosan újra láthatod a bátyádat, de csakis a másvilágon. Ha megtudja, hogy a húga meghalt, akkor biztosan újra idetolja a képét. Mi pedig tárt karokkal fogjuk fogadni. - mondta egy ördögi nevetés kíséretében, de ezek után a repedezett és durva kezével végig simított az arcomon, majd újra szemügyre vett.- De előtte még azért egy kis játék is belefér hiszen hova sietnénk? A halál tárt karokkal fog várni így is és úgyis, az idő nem lényeg.
Ekkor próbáltam meg igazán küzdeni és kiszabadulni annak a férfinak és a többi férfinak a fogságából. Tudtam, hogy mire gondolnak. Lehet csak 12 éves voltam, de nem ostoba. Tisztában voltam azzal, hogy milyen elmebeteg férfiak élnek ezen a világon. Nem voltam farkas, nem váltottam ki az átkot, így egyedül csak a normális erőm volt, de az nagyon is kevésnek tűnt most. A naplómra csíptetett tollat hirtelen felkaptam és a férfi kezébe szúrtam, s közben minden erőmmel újra azon voltam, hogy a másik kezével is elengedjen, ami szerencsére össze is jött. Futni kezdtem, de hamarosan egy kőben megbotlottam, a földre hullottam és csupa sár lettem, de nem érdekelt. Újra felpattantattam és menekülni próbáltam, de hamarosan bekerítettek és már éppen feladtam volna, amikor megjelent ő. Nem tudom, hogy miként került ide. Talán a sikításaimat hallotta meg, de nem is érdekelt. Egyedül az számított, hogy megmentett és nem engedte, hogy megöljenek engem és kihasználjanak.. Miközben sorra megölte a farkasokat, az egyikük, aki rájött mindenre az farkassá változott és úgy eredt utánam, hiszen amint észrevettem egy menekülési útvonalat egyből rohanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy mim vérzik, vagy esetleg mim tört el. El akartam onnét tűnni, a pokol bugyrát magam mögött akartam hagyni. De amikor hátrafordultam nem láttam mást, mint azt, hogy egy farkas felém veti magát. A földre döntött, a vicsorgó arca csak centiktől volt az arcomtól, de hiába próbáltam újra megszabadulni tőle, nem ment. Túl nehéz volt farkasként is. Tudtam, hogy mit fog tenni, de még mielőtt sikerült volna átharapni a torkomat a megmentőm megölte őt. A farkas vére borított be engem. Reszketve csúsztam arrébb, de ez őt nem érdekelte. Közelebb hajolt, az ujját az ajkára tette, hogy "shhh", majd a következő pillanatban pedig felkapott és magával vitt.

Pár nappal korábban:
Helyszín: Drake háza

Amikor magamhoz tértem egy házban találtam magamat. Nem emlékszem arra, hogy miként kerültem ide, hiszen valószínűleg a sebeim miatt és a sokk miatt elájultam akkor, amikor felkapott. Amikor ezeket a sorokat írom, akkora már azt sikerül megtudnom, hogy Drake-nek hívják azt a férfit, aki megmentett és történesen vámpír. Befogadott, de hogy miért, azt végképp nem tudom, mert nem éppen olyannak néz ki, mint aki csak úgy befogadna bárkit is. Ez a ház mondhatni rideg és kihalt, mintha az lenne a célja, hogy mindenkit távol tartson ettől a helytől. Egyszer láttam őt, amikor magamhoz tértem és rám parancsolt, hogy örülne, ha megtisztálkodnék, mert eléggé büdös és koszos vagyok. Megmutatta, hogy merre találom a fürdőt és azóta nem is láttam őt. Nem csoda, hogy néha tényleg azt hiszem, hogy ez egy szellemkastély, de mai napon valami megváltozott. Összefutottam vele, de szinte hozzám se szólt. Éppen reggeliztem. amikor egymásba botlottunk. Úgy nézett rám, mintha egy ufót látott volna. Amint eltűnt az ajtó mögött én is gyorsan felpattantam és utána szaladtam.
Köszönöm! - mondtam neki hálásan és próbáltam minden fájdalmat elnyomni, hiszen a testemet még mindig zúzódások tarkították és még a futás is nehezen ment. De ő csak mereven rám nézett, majd kikerülve engem folytatta tovább az útját, mintha csak egy porszem lennék.
Miért mentettél meg? - kérdeztem tőle kíváncsian és ennek köszönhetően megállt, majd rám nézett.
Örülj, hogy még élsz. - úgy mondta, mint akinek az a legnagyobb baja, hogy hozzám kellett szólnia. Ezek után jó pár napig nem láttam újra, de feltett szándékom, hogy meg fogom őt találni ebben a régi házban és válaszokat fogok kapni. Lehet csak 12 éves vagyok és ő jóval több nálam, de nem értem, hogy miért ilyen rideg velem, ha egyszer megmentett....

Lassan becsukom a naplómat és csak ekkor tűnik fel, hogy a vihar már elment, tova szállt, ahogyan a múltam darabkái is. Tudom, hogy mit kell tennem. Meg kell találnom a bátyámat, de egyedül nem fog menni, de arról fogalmam sincsen, hogy miként fogom rávenni a házigazdámat, hogy egyáltalán hozzám szóljon, nem hogy arra, hogy esetleg segítsen nekem.  Leraktam az asztalra a naplómat, ezek után pedig visszamásztam az ágyba. Azt hiszem ezen ráérek reggel is gondolkodni, most pihennem kell, mert minél hamarabb teljesen fel kell épülnöm, hogy újra útra kelhessek.
De még mielőtt álomba szenderülnék egy gondolat újra elmémbe szökik: Vajon Barry gondol még rám? Emlékszik rám és hiányzom neki úgy, ahogyan ő hiányzik nekem? Remélem egy napon megtudom..