- Én... felfogtam Noah, értem hogy mit mondasz... de... itt sem maradhatok.. - kezdtem el rázni a fejemet, de megszédültem a mozdulattól, így inkább gyorsan felhagytam vele. - És téged sem... veszélyeztethetlek. Nem... tűnik most még nagy dolognak, hogy megvágod.. a kezedet ha itt vagyok, de... hamarosan eljön az ideje, hogy nem bírom majd visszafogni önmagamat, és... és ha bántanálak... én... abba belepusztulnék.. Se bántani, se... megölni nem akarlak... és ezt Lucy-ért is mondom... nem akarok szörny lenni... - nyeltem nagyot, hiszen kicsikémre gondolni is... fájt... Ha én most meghalok, magára marad... Anna még szellem, az apja pedig már több évtized óta meghalt... Noah-t nem kérhetem hogy nevelje fel helyettem... ahogy Damon-éket sem, hiába ígérte meg, hogy ha velem történik valami, vigyáznak Lucy-ra... Emily pedig eltűnt az életünkből már nagyon rég... nem tudom hol lehet, mi van vele, figyel-e még minket egyáltalán... Bár... Annára is vigyázott helyettem, hiába volt már a kicsikém felnőtt, úgymond...Talán... most is megteszi majd, hogy vigyáz Lucy-ra... csak el kell hozzá juttatnom valakivel...
Noah hangja volt, ami újra kirántott a kábulatomból, keserves végem kesernyés tervezéséből... Jó, jó... nm adhatom fel... de hát... mit akar, mit tegyünk? Felkutatja a várost, azt kiabálva, hogy "Hibridet keresek?", ez őrültség...
- Noah... nem vagyok szent... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem... érdemlem meg a halált... mert megérdemelném... Nem vagyok szokványos vámpír, nem öltem már... másfél évszázada... de sok vér tapad a kezemhez... - nyeltem nagyot, reszketeg kis sóhajt hallatva... Nem tudom eltörölni milyen voltam, és nem tudom elkerülni nyilván, hogy ezt egyszer Lucy is megtudja, de... nem akarom hogy a haldokló szörny-képem emlékét őrizze, ha eltűnök az életéből...
A hangom gyenge volt, és... nem is tudom... szívesen meghaltam volna már most, hogy ne jöjjön még több rossz, de... de nem... még nem szabad... Ki kell bírnom még...
- Nem mennék Lucy közelébe így... Ha Őt bántanám... önnön kezemmel oltanám ki... az életem... Mert Ő az életem... De... mit akarsz tenni? Hogy... akarsz hibridet találni...? Nincs a homlokukra írva, hogy.. micsodák... - néztem Noah keményen csillogó szemeibe. Istenem... ne nézzen már így rám. Kérem... Könyörgöm... Nem bírok... nem bírom elviselni ezt, ha így néz... mintha... törődne velem... mintha... fontos lennék... neki... Ebbe én belepusztulok...
- Kérhetek... egy kis vizet..? - kérdeztem, s közben Noah kezébe kapaszkodtam, mert úgy éreztem... hogy a világ a feje tetejére állt.... és így még forgott is a világ...

Ahogy hallgattam a szavait, akaratlanul is gombóc gyülemlett fel a torkomban. Ez az előrevetítés az életéről... vagyis inkább arról, hogy milyen kínok között élhet véget... nos, még az ellenségemnek sem kívánnék ilyet, nem hogy neki. Ez a lassú megőrülés hasonlít ahhoz, mint amikor valaki megveszik. Legalábbis én csak ehhez tudom hasonlítani. És eleget hallottam már róla ahhoz, hogy tudjam, nehéz megfékezni a folyamatot. Sőt, mindent nehéz, ha valaki nem ért hozzá.
- Nem mész el - kaptam észbe, amikor arra kért, segítsek felállni, mert ő bizony elmegy innen. - Nem mehetsz el... bár nem tudlak bezárni, felfogtad, mi mindent kockáztatsz azzal, hogy elmész? Különben is, hová mennél? Egyedül, magányosan meghalni az erdőben? Felfoghatatlan kínok között? Így feladnád? Nem, nem hiszem, hogy te olyan vagy - ráztam meg a fejemet. Az ilyen szituációkban előbújik azon énem, ami küzd. Küzd a betegekért... bár egy egyszerű gyerekorvos vagyok, az életek megmentésére esküdtem fel, és nem hagyhatom, hogy valaki így... feladja. Főleg nem egy olyan nő, mint Pearl. Hiszen rengeteg ideig nem adta fel a reményt, hogy Lucy talán életben van benne... mennyit bírhatott ki a vámpírsága alatt? Ami nem ma kezdődött, tegyük hozzá, hiszen mindent tud a fajtájáról. Miért pont most akarja feladni? - Most van miért harcolnod... Itt van neked Lucy. Itt vagyok én, bár jelenleg fogalmam sincs, mit érezzek... Ne pont most merészeld feladni, értetted? - ráztam meg. Bár azt most jobbnak láttam nem elmondani, hogy ha meggyógyul, kérni fogok egy kis időt, hogy lenyugodhassak ebből a sokkból. Vagy kutassak az után, amiről most mesélt. - Különben is, mit tennél? Elbúcsúznál a lányodtól? Hogy olyannak lásson utoljára, aki talán még a saját lányát is képes megtámadni őrültségében? Haldoklónak? Nem... tudom, hogy nagy a csábítás, de bármi is történik, ezt nem szabad! Ha végül... meghalsz - nyeltem egy nagyot. - Hihetné azt, hogy autóbaleset volt. Valaki véletlen elütött téged. De ne gondolja azt, hogy az anyja egy beteg nő volt, aki feladta a harcot - vágtam hozzá a szavakat, kicsit talán indulatosabban a kelleténél.

Reszketeg sóhajjal néztem, hogyan emelkedik fel Noah, s még először próbáltam beléje kapaszkodni, megtartani magam mellett, vagy... magamat húzni Vele együtt, de nem... be kellett látnom, hogy ahhoz nincs erőm... remegő tagjaim jobban járnak ha itt maradnak, idelent... Ha az ember már a padlón van, nem eshet lejjebb... ez még jól jöhet... Nagyokat nyelve, szipogva eresztettem le kezeimet, egyiket mellkasomra szorítottam, hátha kissé könnyíthetek azon a nyomáson, ami úgy éreztem, mellkasomat szorítja... Közben másik kezemmel a földön támaszkodtam meg, hogy Noah-ra tudjak nézni. Bár... nem nagyon akaródzott neki elmondanom, hogy mi is fog még várhatóan jönni, de... de Ő kérdezte, és joga van tudni, amit tudni szeretne... azok után hogy így belerondítottam az életébe...
- Ez után... - nyeltem nagyot -, fájdalom. Fájni fog mindenem. Ahogy a méreg egyre inkább szétterjed bennem, és átitatja a tagjaimat... belülről emészt el lassanként... Még több vér... fog jönni. A sebem is még csúnyább lesz, és... fájni fog... Hallucinálni fogok... Zavart leszek... A szomjam... elmossa majd a józan eszem... megtámadok bármit, ami vérrel rendelkezik... Magas lázam lesz... tüzel majd a testem... Közben szép folyamatosan elgyengülök majd... hogy aztán végül kínok között meghaljak... - meséltem el neki szépen sorban, amit én tudtam erről a folyamatról... és ami vélhetően vár rám is... Hangom alig volt több mint a suttogás, de... nem is próbáltam hangosabban beszélni, hátha legalább addig megúszom a fuldoklást, amíg tisztázzuk mindezt, s míg... rá tudom venni magam, hogy elmenjek. Mert nem tehetem Őt ki ennek... nem veszélyeztethetem őt... El kell mennem... mielőtt még bántanám... Épp elég nehéz nekem magamnak érezni, és tudni mi vár rám... nem még hogy neki látni is kelljen ezeket...
- Kérlek... segíts nekem felkelni.. - nyújtottam lassan fél kezemet Feléje, hogy a segítségét kérjem. El kell mennem, mielőtt bántanám, de... ahhoz az kell hogy fel tudjak kelni. Ha felkelek, már elbotorkálok valahogy, csak... csak jussak álló helyzetbe. Erre még megkérhetem... úgy hiszem... Azt elképzelni sem akartam, hogy Ő nekem segítve... bárki olyanhoz odamenjen, aki kárt tehet benne miattam... nem... annyit nem ér az életem... - Elmegyek... mielőtt még bántanálak téged... - néztem Rá könnyes szemekkel, mert annyira... de annyira szerettem volna, ha ez most sikerül... ha Vele lehettem volna... Annyira akartam... annyira de annyira...

Ellenkezni akartam a szavaira... ugyan már! Nálam valóban csak jobbat találhat. Mert egy egyszerű ember vagyok, aki egyedül azt érti, hogy meg kell őt mentenem, bármi legyen is az ára... De a torkomon akadt az ellenkezés. Mert... azt hiszem, most jutott el a tudatomig, hogy ő valóban haldoklik. Eddig is tudhattam, de az elgyötört beszéde, és a köhögése... Várjunk csak! Hiszen nem is köhög. Nem, ez.... vér? Jesszusom, miért pont vért kell hánynia? Normális esetben azt mondanám, hogy gyomorvérzése van, de hát egy vámpír, nyilván csak a vacsorája köszönt vissza ránk. Attól függetlenül igencsak nyugtalanított, és nem tudtam, miként tehetném meg legalább azt, hogy egy kicsit jobban legyen. A gyógyszer nem hiszem, hogy segít, más módot meg... Hé! Talán vérre van szüksége. De az egyetlen vérforrás az most... én vagyok. Nekem meg kéne az erőm, szóval egy bivalyerős patthelyzet. Még kutyám sincs, de őt meg nem is tudnám megkínozni... pedig az valószínűleg sokmindent megoldana!
- Mi jön ez után? - egyenesedtem fel, de a szorító karjai továbbra sem engedtek. Ismerem ezt az érzést... a haldoklók szorítják az emberek kezét ilyen erővel. - Nem fogsz meghalni. Megtalálom a módját, esküszöm! Csak áruld el, mire számítsak... - kérleltem. Ez az egész... tudom, hogy nem így akarta elmondani. Csak abban reménykedem, hogy egy napon megosztotta volna velem a titkát. Egy napon, amikor én... szerinte készen állok. Talán fokozatosan ismertetett volna meg a természetfelettivel, és nem kellett volna ilyen hirtelen elfogadnom, hogy igenis létezik. De most már késő... Most már az élete forog kockán. Istenem, bárcsak ott maradtam volna vele! Bárcsak hazaküldtem volna! Lehet, hogy szétmarcangolnak a farkasok, de legalább úgy halok meg, hogy elhiszem, csak emberek léteznek... Nem pedig úgy, hogy az éjszakában kegyetlen lények uralkodnak.

Megrezzentem kissé, ahogy mellém térdelt... Jó, nincsenek túl kellemes tapasztalataim az emberekkel, akik tudják mi vagyok... Félnék hogy bántana? Ugyan... haldoklom, és el fogom veszteni Őt, és Lucy-t, és Annát... ennél jobban már ugyan mivel tudna bántani..? Semmivel...
Ahogy megfogta a kezem... és olyan... olyan furán ejtette ki a nevemet... mint aki... nem... gyűlöl... elszorult a szívem. Szipogva pillantottam a szemeibe, bár féltem, hogy ott mégis látom majd a megvetést, a haragot, gyűlöletet, undort... de... de nem láttam... csak temérdek zavarodottságot. Ellenben a szavai sokkal beszédesebbek voltak mint a szemei, mert amiket mondott, azok nagyon... sokat jelentettek... nekem. Sokat, még ha reményt alig tudtak is adni... mert igaza van, Ő ember. Még azt sem tudja hol kéne keresni bárkit aki segíthet, és még ha tudná is... nem várhatnám el tőle ezt... És ezen az sem segít, hogy Lucy szóba került, és nekem Őérte... kellene élnem, igen... és Annáért. Nem hagyhatom el őket, de... nem is tudom hogyan menekülhetnék meg...
- Noah... nekem sosem lehetne jobb, mint... Te. Nem is akarok már másikat... még ha valami csoda folytán túl is élném... akkor sem... - ráztam a fejemet keservesen. Tudom, igen, hogy ezt nagyjából minden szerelmem után elmondtam, és mindegyikük után meg tudtam volna halni, s csak a gyermekeim tartottak végül életben, ám de... de ez most más, most... tényleg meghalok... és a lányaim szeretete sem tud megmenteni engem...
- Nem várhatom ezt el tőled... - feleltem nagyot lélegezve, de nem tudtam folytatni... újra, meg újra próbáltam nagy levegőt venni, mert a levegő valahogy nem akart eljutni a tüdőmig, és ezért köhögni kezdtem... vagy inkább találó lenne, hogy már-már fuldokolni... A számra szorítottam a kezemet. A levegő nem akart odajutni ahova kéne... ellenben valami más elindult onnan ahonnan nem kéne... és ahogy remegő kezemet elvettem a szám elől, már azt is láttam, hogy micsoda... mert kezemet vörösre festette a vérem... Nagyokat nyelve, szipogva bámultam a vörösséget a tenyeremen, és fájdalmasan sóhajtva fel, néztem Noah arcára. Erősebb és öregebb vagyok mint az átlag... gyorsabban hat... a méreg teljes erejével dolgozik bennem... - Kár... próbálkozni... nem hiszem hogy sokáig fogom húzni... - nyökögtem félve, és megszorítottam kissé Noah kezét. - Sajnálom... hogy így kellett megtudnod... és... sajnálom, hogy egyáltalán... belekevertelek... - kértem bocsánatot. Búcsúzni akartam tőle... búcsúzni, amíg nem hallucinálok, és nem vagyok teljesen félholt... vagy őrült... Nem akartam hogy lássa a haldoklásom, el kéne mennem... amíg még tudok..

Néztem őt... és rémesen sajnáltam. El volt keseredve... és valóban, fogalmam sincs, mit tehetnék vele. Hiszen minden hitemnek ellentmond, és talán már réges-régen nem is knée élnie, de itt van... és ezek szerint sosem öregszik. Most mégis, készül meghalni. Egyetlen, apró, pici harapás miatt. Én hogy tudnék segíteni neki? Nekem hihetetlen ez az egész. A hibridek, a vérfarkasok, meg a ki tudja micsodák, talán tündérek meg a Loch-Ness-i szörny is létezik ennyi erővel, én pedig ezt nem tudom, hogy dolgozzam fel... Talán rá is ér. Később, amikor jó alaposan meggondoltam ezt az egészet, és tán még ő is megmenekült, akkor végiggondolom a dolgot. Addig is, letérdeltem a szipogó alakjához, és néztem őt. Néztem azt a nőt, akit nem tudnék gyilkosként elképzelni. Meg tudtam érteni. Elég furcsán hangzik, mert nem vonható párhuzam aközött, hogy a feleségem a munkamániám miatt hagyott el, az ő udvaarlói meg a vámpírsága miatt hagyták faképnél. Nem, ebben azért bőven van különbség. A fájdalom az arcán viszont... Ő, istenem! Miért van az, hogy minden porcikámmal gyűlölni akarom, rettegni tőle, de nem megy? Miért van az, hogy... hát, nem tudom, szeretem-e, de segíteni akarok neki, hogy túlélje... A francba, dehogynem tudom! Szeretem. Csak nekem ez furcsa. Rémesen furcsa.
- Pearl - fogtam meg a kezét. - Pearl, ide hallgass! Nem vagyok több egy egyszerű embernél. Azt sem tudom, miért szeretsz, hiszen nálam sokkal jobb és magabiztosabb férfiakkal vonhatnának körbe téged. De... tudom, hogy jó ember vagy. Vagyis vámpír. És haldoklasz. Hogyan hagyhatnám, hogy meghalj, amikor van egy tündéri kislányod, aki otthon vár téged? Mi lesz vele, ha nem térsz haza? Meg fog szakadni a szíve... és az enyém is, mert a gyerekeknek az anyjuk mellett van a helye. Nézd.... - kezdtem bele újra, mert itt elakadt a szavam. Tudom, hogy üres ígéreteket fogok tenni, de az is jobb, mint a semmi. - Tudom, hogy egy ember vagyok. Tudom, hogy a lehetetlen ígérem meg... De túl fogod élni Pearl, érted? Keresek egy olyan hibridet, vagy miafenét, és elkérem a vérét, hátha nekem adja. És te meggyógyulsz. Aztán... kérek egy kis időt. Hogy feldolgozzam ezt az egészet. A hitem dőlt össze bennem. Érted? Nem vagyok nagy hívő, de eddig úgy hittem, egyetlen felsőbb hatalom sem hagyná örökké élni az embereket. És lám, tényleg nem... nagy árat kért érte. Nem volna szabad hagynom, hogy ezt túléld... de túl fogod! Pearl, én... én igazán... megszerettelek - nyeltem egy nagyot.

Kiborultam. Nem is kicsit... Most elvesztem... el fog küldeni, félni fog tőkem, undorodni, és... és gyűlölni fog... Mint Johnathan... épp ugyanúgy... Pedig én szeretem, a fenébe is, miért nem jön össze soha?? Miért nem sikerülhet soha...?? Azt hittem végre más lesz... végre menni fog... Mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki?? Miért nem lehetek boldog...???
Nem tudom meddig ücsöröghettem ott, felhúzott térdekkel, kezeimbe temetve az arcomat... hogy a könnyeim fedve maradjanak, a rémes képemmel együtt. Még mindig az orromban éreztem Noah vérének illatát, ami egyszerre bűvölt és borzasztott is el... rosszul voltam tőle... magamtól... az egésztől...
Csak arra kaptam fel a fejem, némi rémülettel, amikor a hangját hallottam meg, ahogy a nevemet mondja... Nagyot nyelve lélegeztem egy aprót, de szemem már látta, hogy bekötötte a karját idő közben, így mertem lélegezni... s reméltem, hogy az arcom már nem rémisztő...
- Van megoldás... - kezdtem szipogva, és megtöröltem kicsit az arcomat, bár nem tudtam segítek-e ezzel magamon... fájt a kezem a mozdulattól, és a hátam még annyira sem értékelte a félfának való támaszkodást, hasogatott és fájt... -, csodának hívják... - Nagyot nyeltem, úgy néztem Noah-ra fel. - A... a vámpírokra halálos a vérfarkas harapása, csak... két mód van a megmenekülésre... Az egyik, hogy... attól a farkastól, aki megharapott, kell vér... az Ő vére megmentene... de... csak farkasalakban láttam, az erdőben, és... sosem találnám meg... túl sok a farkas a környéken... - ráztam a fejemet, és éreztem, hogy újabb könnyek folynak végig az arcomon... Nem tudom miért válaszoltam... pedig tudtam, hogy ki fog bukni... már így is sok amit tud... sok neki... csak... csak... talán azt remélem, így húzhatom az időt... Minél tovább beszélek, annál tovább lehetek még vele... - A másik mód... egy hibrid vére lenne... aki... félig farkas, félig... vámpír... de... ilyet... ilyen illetőt nem ismerek, én... én nem tudom... kit hívhatnék, nem ismerek ilyen lényt... - keseregtem, s újra lehajtva a fejemet, temettem tenyerembe az arcomat. Nem akartam hogy lásson, nem akartam látni...
- Szóval igen... meg fogok halni - motyogtam az ujjaim közül, inkább csak a homlokomat támasztva, hogy érthesse amit mondok, persze... ha érdekli még egyáltalán amit beszélek -, és... már nem számít... gyűlölhetsz... megvethetsz... Nem újdonság, megszoktam... Én... mindig ez van... megszeretek valakit... és vagy... meghal, vagy... megtudja hogy vámpír vagyok, és megpróbál megölni terhesen, vagy... vagy csak szó nélkül fogja a cuccát és elmegy, mert... nem tudja elviselni, hogy meg akarom bosszulni azt, hogy bántották a kicsikémet... vagy... megharap egy farkas, megtudja hogy vámpír vagyok, és... - de nem tudtam befejezni. Hogy Ő mit fog tenni... még nem tudom... lehet... mindjárt felkap valami fát, és csak átszúrja a szívemet, vagy... kilök az ajtón, vagy... valami... - Nem újdonság... ilyenek a férfiak, mindig elhagytok, nem kellek egyikteknek sem... ez a módi... Bele kéne már törődni, csak... csak... csak az a baj, hogy szeretlek... - Nem mintha számított volna, tudtam mit érez, tudtam hogy nem számít már... de... akkor is... el akartam mondani... Nem tudom... talán megzakkantam... már csak összevissza beszélek... A fájdalom, a vérveszteség, az este, a sokk... vagy csak újra összetört a szívem... lehet válogatni az okokban... Akkor is szeretem...

Figyeltem... ahogy a szája elé kapja a kezét, térdre rogy, majd mégis meggondolja magát, és akkor megláttam az arcát... azt, ami mostanra teljesen megváltozott, egy valódi gyilkos ábrázatát vette fel. Sötéten kirajzolódó erek, hatalmas szemfogak. Megrettentem. Hátrálni szerettem volna, de ő máris hozzám lépett... nem is, inkább suhant. Azt hittem, inni fog a véremből, meg fog harapni, vagy hasonlók, de semmi ilyen nem történt. A vérző csuklómra szorította a konyharuhát, talán hogy csillapítani próbálja a vérzést, majd ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy megközelített, el is tűnt. Én pedig ott álltam, azt hiszem, egészen biztosan nem egyedül, és... rájöttem, hogy minden eddigi hitem dugába dőlt. Vámpírok igenis léteznek, itt van az élő példa. Még akkor is, ha teljesen más, mint amit elképzeltem. Vagy ez csak illúzió, és a vér hatására mutatkozik meg az igazi arca? De hát... Pearl nem lehet egy közülük. Ő kedves, szeretetre méltó, és egy anya. Egy anya nem lehet gonosz. Láttam, hogyan bánik a lányával, miféle gyengédséggel. Aki ilyen, az hogy lehet egyszerre olyan is? Miért kell, hogy egyetlen éjszaka alatt minden fenekestől felforduljon az életemben? Nem tudom, nem tudom, de a konyharuhás megoldás nem éppen a legjobb volt, szóval gyorsan előkerítettem az elsősegélydobozt, és elláttam magamnak a sérülést, aztán... elindultam megkeresni őt Ez nem tartott különösebben sokáig, mert ott volt az előszobában, összekuporodva.
- Pearl? - kérdeztem rá halkan. Rá tudok nézni, de tudom, hogy más. Hogy ő... nem, nem tudok rá gyilkosként gondolni. - Most meg fogsz halni, vagy van valami megoldás? - kérdeztem. Azért, mert nem tudom, hová tegyem, nem halhat meg. A lánya miatt. Nincsen neki sem apja, és ha neki valami baja esik - miattam - anyja sem. Ha meg árvaházba kerül, ahol nem tudja, hogy az anyja furcsaságait nem ismerik, előszeretettel fogják bántani.

Elnevette magát. De ez nem olyan gúnyos, vagy beletörődő, vagy vidám, vagy akármilyen nevetés volt, nem... ezen érződött, hogy csak kínjában tör ki belőle... hitetlenségből... mert nem tud mit felelni a szavaimra... Aztán kibújt belőle a doktor, és a "kiutat kereső ember", aki... találkozott a mesék világával, de próbál felnőtt fejjel érvelni ellene önmagának, és értelmes magyarázatot keresni. Elkeseredetten hagytam, hadd tapogassa a fejemet, pedig tudtam én hogy semmi bajom... vámpír vagyok... ezen nincs mit diagnosztizálni... és ezt Ő is láthatta rajtam... ha másból nem is, de abból biztosan, hogy nem próbáltam meg visszaszívni az állításomat... Vártam, vártam mikor küld el, nevez gyilkosnak, vagy... akármi... de egyelőre... nem tette... Csak bámult... Majd aztán... megszólalt, ám de nem azt mondta, amire számítottam, sőt, amit mondott az rosszabb volt...
- Noah... - kezdtem volna, s ahogy megindult valamerre, én követtem Őt. Bár lépteim ingatagok voltak, de követtem rendületlenül. A konyhába. Mert hogy ide jött, és ez sem nyugtatott meg... - Noah mit művelsz..?? - kérdeztem rémülten, mikor a szekrény előtt állt meg, s az egyik fiókból... egy kést húzott elő. Automatikusan hátráltam, nem is tudom miért... hiszen simán el tudnám venni Tőle, ha bántani akarna... ha... ha azt akar...
De nem azt akart... megint csak rosszabbat akart, mint amire számítottam... Egészen mást, és rosszabbat... mert a kést nem felém szegezte... hanem a saját kezének nyomta...
- Noah, könyörgöm... neee... - nyögtem elhalón, s szerettem volna... előrelendültem, hogy elvegyem Tőle, hogy megakadályozzam amit akar... De elkéstem... s a vére kiserkent... én pedig a szám elé kaptam ép kezem...
- Noah... - nyöszörögtem, újabb könnycseppek kíséretében, de hiába fogtam be a szám és az orrom, a szag... elért... ahogy a látvány is... és túl gyönge voltam most... túl... gyönge... Éreztem hogyan kezd el változni az arcom, hogyan sötétül el a bőr a szemeim körül, hogyan vörösödnek be a szemeim, és rajzolódnak ki az erek körülötte. Ujjaimmal éreztem a megnőtt szemfogaimat... Térdre rogytam, ott, a konyhakövön, és kezemet a számra szorítva igyekeztem ellenállni a késztetésnek... Gyenge vagyok, de nem engedhetek a vágynak... nem lehet... nem szabad... Ő Noah... szeretem Őt... nem szabad... nem akarom...!!!
De a vágy túl erős volt... tennem kell valamit, muszáj... muszáj... mielőtt elvesztem a kontrollt...
Így esett, hogy vámpírsebességgel lendültem feléje, s kaptam fel egy konyharuhát az asztalról, majd nyomtam a kezére, miután kiütöttem ujjai közül a kést... majd ugyanazzal a lendülettel még ki is suhantam, egészen ki, a nappalin át, az előszobáig... ahol nem érdekelt semmi, kitártam a bejárati ajtót, és az ajtófélfának dőlve csúsztam le a földre, kezeimet az arcomra szorítva, és zokogva... Nem tudtam mi lesz most... de a friss levegőtől... talán elérem, hogy ne öljem meg... mert SZERETEM... még ha most ki is fog vágni innét... vagy elhord mindenféle szörnynek... akkor is... a rohadt életbe is, szeretem...

Kínosan felnevettem, amikor azt mondta, vámpír... ugyan, azok csak a mesékben léteznek! Nincsenek olyanok, hogy vámpírok... miért lennének? Gonosz dolog azzal riogatni az embereket, de én soha nem hittem el. Ha vámpír lenne, nem tudna a napon járni. És ő tud, hiszen nem is olyan régen még együtt piknikeztünk a kilátónál...
- Te... beverted a fejedet? - kérdeztem, majd odaléptem hozzá, és elkezdtem letapogatni az említett testrészt, de semmit nem találtam, ami arra utalt volna, hogy tényleg ez történt, még csak fel sem szisszent. Már nem tudtam eldönteni, mi baja lehet... hiszen nyilvánvalóan képzelődik. Ugyanakkor... a szemét nézve, amik őszintén csillogtak, elbizonytalandtam. Talán tényleg igazat mond? Az lehetetlen... minden eddigi hitem megdőlne, ha most kiderülne, mégiscsak léteznek vámpírok. Elborzadnék... meg akarnék halni... Még az is átfutott a fejemen, hogy talán ezért nyugtat ennyire, hiszen ha vámpír, nyilvánvalóan gyilkos is. Hát hogy szerethetném így? Meg a vérfarkasok. Mégis mi az, hogy egy olyan harapta meg? Mi, micsoda? Ha így is van, kötelességemnek érzem megmenteni, de utána, még át kell fontolnom a dolgokat. - Ki kell derítenem - indultam el a konyhaszekrény felé, majd kihúztam belőle egy kést, és a csuklómhoz érintettem. Ismertem, hol vannak az artériáim meg a vénáim... na meg persze amúgy sem tudnék elvérezni, úgyhofy megvágtam magamat. Felszisszentem, mert nem vagyok egy mazochista típus, de jelenleg nem találtam más módot a dolgoknak való utánajárásra.

Jólesett Noah ölelése, még ha fájt is... de az Ő karjaiban valahogy sokkal jobban éreztem magam, mint nélkülük... Arcomat mellkasába temetve, szipogva próbáltam kibökni amit muszáj...
- Nem láttak meg... - ráztam meg kicsit a fejem, de homlokom továbbra is Noah mellkasához döntöttem, így nem kellett az arcát látnom, amikor folytattam. - De... miközben az erdőben voltam... ott... rámtámadt egy... vérfarkas.. és a vérfarkasok harapása... halálos az olyanokra mint én... a... vámpírokra... - magyaráztam el-elcsukló hangon. Tudtam én hogy amit mondok, hihetetlen lesz a számára, de nem akartam hazudni neki. Most nem... amikor lehet hogy utoljára látom... Igen, lehet hogy most ezzel elvágom magam, de olyannyira, hogy az utolsó emlékem az lesz Róla, hogy kidob a házából, de... de muszáj volt elmondanom neki, nem halhatok meg úgy, hogy hazudtam neki...
- Vámpír vagyok, Noah. Igazi, olyasmi mint a filmekben... - emeltem fel lassan, nagyon lassan a fejemet, és néztem az arcára... félve tőle, mit fogok ott látni.. - De nem bántok senkit, nem ölök meg... senkit a véréért... Nem akartam neked hazudni, de nem is akartam ilyen hamar elmondani... - néztem Rá, maró félelemmel a szívemben... vártam... mikor jön el az a pillanat... amikor ellök magától... ahogy anno Johnathan is tette... Vártam, hogyan omlik össze ez az álmom is.. ez a... szerelem is...

Hallgattam őt... mi mást tehettem volna? Elvégre szavakhoz nem igazán, vagy csak nagyon ritkán jutottam a döbbenettől. Még mindig nem tudtam hová tenni, miért van teli sebekkel. És ő mégis engem akart megnyugtatni, amikor ő súlyosabb állapotban volt. Valamit tudhat, amit én nem, és ez eléggé zavart. Igaz, hogy azt mondta, nem lesz bajom, de ezt ő sem tudhatja előre. Mi van ha... neki mégis lesz? Mert a holttestet ezentúl csak és kizárólag őhozzá köthetik. Ő pedig egy anya... neki talán még nálam is több veszítenivalója van. Mégsem ez volt az, amire igazán reagálni tudtam, hanem az utolsó mondatára. Hogy elbúcsúzni jött? Hát mégsem tud együtt élni egy olyannal, mint én? Vagy akkor mégis miért búcsúzkodik? Ha esetleg mégis a baleset miatt, mert ne adj isten, menekülnie kell, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak.
- De miért? Ha valaki meglátott... és most azt hiszik, gyilkos vagy, én megvédelek. Megmondhatom a zsaruknak, hogy az én hibám! - Nem tudtam, mennyire fog hallgatni rám. Talán nem olyan zaklatott, mint én, de azért igenis az volt, amit nem is csodálok. Szent isten, mit hagytam én őrá? Ezt vissza kéne csinálnom... - Ne...ne sírj - kérleltem, amikor észrevettem a vékony könnycsíkot az arcán, majd magamhoz öleltem.

- Semmi baj.. - ráztam sietve a fejemet, habár eléggé ostobán hangzott ez az én számból... mikor épp én nézek ki a legrosszabbul. De azért közelebb botorkáltam Noah-hoz, míg lerakta a teát, és megpróbáltam megnyugtatóan nézni a szemeibe, amikor visszafordult, s miközben Ő látszólag inkább még jobban bepánikolt.
- Nem kell mentő, nem kell tetanusz, rendben lesz.. - ráztam a fejemet a szavaira, lenézve a karomra, mely még mindig vérzett. Még hogy mentő... az rajtam nem segít... ahogy az oltás sem... és az ellátás sem. Ideiglenesen igen, de nem végleg... és szegény mentősöket amúgy is kár lenne ezért felzavarni...
- Figyelj Noah... - próbáltam nagy lélegzetvétellel lecsillapodni kissé a légzésütemem, ami már inkább volt lassan zihálás, s előtte megállva, ép kezem a mellkasára tettem. Őt is reméltem ezzel kicsit megnyugtatni, meg... nekem is jólesett... Éreztem, hogy nem egészen biztosak a lábaim, és ahogy a kezem mozgattam, a hátamon is húzódott a bőr, és fájt... ami könnyeket csalt a szemembe újra. - Azért jöttem... hogy megmondjam, eltemettem a holttestet az erdőben... senki... nem fogja megtalálni, vagy ha mégis, téged nem köthetnek hozzá, nem lesz... bajod belőle. És ne is hibáztasd magad... mert baleset volt. Nem a Te hibád - néztem mélyen a szemeibe. Nem igézem meg... de... azt akarom, hogy elhiggye nekem, és... bízzon bennem. És ne eméssze magát. - És hogy... - nagyot nyeltem -, hogy elköszönjek... - csuklott el a hangom, ahogy éreztem néhány könnycseppet az arcomon végigperegni.

Talán csak percek teltek el, és meghallottam az ajtónyílást, de még nem fordultam meg. Úgy döntöttem, kitöltöm két csészébe a teát, és majd utána. Csakhogy nem számítottam arra, ami akkor fogadott... Azt hiszem, nem sokon múlott, hogy kiejtsem a kezemből a csészéket, és azok ripityára törjenek a padlón. A jelenlegi idegállapotomban... kész csoda, hogy ez nem történt meg.
- Te jézusúristen! - kiáltottam fel, és igen, szabályszerűen tátva maradt a szám. Az alkarján egy harapásnyomot véltem felfedezni, a ruhája cafatokban lógott rajta... a vér talán a legkevesebb, mert az akár a balesetkor is rákerülhetett. Na de a többi sérülés... azt.... egy veszett állat okozta? Vagy mi a jó büdös fene? - Mi történt veled? - kérdeztem, és inkább visszatettem a konyhapultra a csészéket. A kezeim így is remegtek, és néhány csepp ki is ment, de nem törődtem vele. Most... arra gondoltam, hogy elsősegélyt kéne adnom. Igen, azt... Hol is van a fásli, meg ilyenek? Vagy előbb meg kéne hallgatnom, hogy mit mondd? Elvégre az alapján kell ellátnom a sebet. Hacsak nincs zaklatott lelkiállapotban. Közben persze egy csomó másik dolog megfogalmazódott a fejemben. Mi van, ha emberek bántották? Hiszen én mondtam, hogy stoppoljon... - Fontos tudnom... mert akkor elsősegélyt kéne nyújtanom. Jézusom, a mentőket sem hívhatom ki, mert akkor kérdezősködnének. De egy tetanusz jól jönne... azt hiszem... - motyogtam zavartan.

(Autóutak)

Eltartott azért némi ideig, amíg ideértem. Egyrészt, mert körül-belül az út felénél úgy éreztem, hogy kész, én nem bírom tovább... képtelen vagyok tovább futni... és inkább ott helyben esem össze, és halok meg, de nem bírok tovább haladni... Másrészt pedig, ebben erősen közrejátszott az is, hogy a karom és a hátam is mind jobban és jobban lüktetett. Igazából ihattam volna valakiből út közben, de... hát részben, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ha elkezdem, le tudjak állni, mielőtt megölném az illetőt. És emellett ott volt az is, hogy fölösleges lenne. Farkas által ejtett sebek, így csak időlegesen gyógyulnának be, s ha majd romlik az állapotom, újra nyomuk lesz... Nem éri meg ezért kockáztatnom valaki életét...
Mikor megérkeztem Noah otthonához, próbáltam erőt venni magamon, de... tudtam hogy szörnyűségesen nézhetek ki. Elég volt lenézni a sáros ruhámra, megnézni a csurom véres alkaromat, vagy elképzelni, hogyan festhet a hátam miután pár karom felszántotta... Igen... istenien festhetek, de... de ezen kár sopánkodnom, úgyis mindegy, csak.. el kell búcsúznom... és megnyugtatnom, hogy Neki semmi baja nem lesz a hullából, nem fogják megtalálni, vagy ha mégis, akkor sem köthetik Őhozzá. Nem lesz baj...
Az ajtót résnyire nyitva találtam, így csak futólag koppantottam egyet-kettőt a falapon, és beljebb lépve néztem körbe, keresve szememmel Őt...
- Noah..! - szóltam emeltebb hangon, és a nappali küszöbéig sétáltam, ahol meg is pillantottam, ideges alakját. - Szia... - köszöntem Neki, és vártam a... hát... azt hiszem a reakcióját a látványomra...

Őszintén reméltem, hogy nem esik semmi baja, mialatt ideér... Tán még azért is önmagamat hibáztatnám, hiszen nem csak hogy lelkileg lehetett megterhelő neki mindez, hanem testileg is... Végülis a hullának sem volt kevés súlya, meg stb... De ahogy ezen gondolkodtam, az ötlött a fejembe, hogy inkább el kellene foglalnom magamat. Elvégre ígértem neki egy teát, amire jön, úgyhogy odatettem a vizet, előkészítettem a filtereket, meg a cukrot és a citromot, de igazából... mintha nem is én csináltam volna. A fejemben egyfolytában azok a szavak üvöltöztek, hogy: Gyilkos! Alávaló, aljas, gazfickó! Megérdemelnéd a büntetést, és hogy ne foglalkozhass többé a gyerekkel! Azért valahogy csak elkészültem, és résnyire kinyitottam a bejárati ajtót, mire érkezik. Az sem érdekelt különösebben, ha időközben kirabolnak: ugyan miért zavarna? Vigyék csak, ami értékes, a legértékesebb már amúgy is elveszett: a becsületem...

/Mystic Falls autóútjai/
Mire hazaértem, addigra szinte teljesne megevett az ideg... Még mindig nem tudtam felfogni, ugyanakkor valahogy mégis kezdett tudatosulni bennem, hogyy alig fél órája megöltem egy embert. Elég furcsa ez a kettősség, de valahogy így volt. Mintha én is kettészakadtam volna, a hitetlenre és a beletörődőre... És szent ég, otthagytam Pearlt! Egy hullával! És ha valaki véletlenül megtalálja őt, akkor előbb ő kerül majd bajba, és nem én. Aztán a nyomok hozzám vezetnek, és ááá! Azt hiszem, ebből nincs kiugró. Lőttek az orvosi tekintélyemnek, a szülők többet soha nem bízzák majd rám a gyerekeiket, én meg talán sittre is kerülök. Ez a dolog... ez mindenféleképp csak rosszul sülhet el. Mégsem tudtam visszaindulni, pedig talán azt kellett volna... a lábam nem volt képes vinni. Hosszú idő elteltével (legalábbis számomra az volt) végül megszólalt a mobilom, és a kijelzőn Pearl neve jelent meg. És amikor felvettem... hát, hallottam, hogy sír, és azt hiszem, én magam is közel jártam hozzá. Ostoba voltam, hogy rábíztam a dolgot, hiszen egy érzékeny nő, és ezt nekem kellett volna megtennem, nem neki, mert hiszen... talán félt, vagy aggódott, fogalmam sincs, de mindenesetre nem tudta, hogy mitévő legyen, mire nekem bekapcsolt a határozott énem. Á, végre!
- Gyere át hozzám... A bébiszitter úgyis úgy tudja, hogy sokáig maradunk, és akkor legalább nem kell kimagyarázni, miért értünk olyan korán vissza. El tudsz jönni valamivel? Stoppolj, vagy valami, és csinálj úgy, mintha minden rendben lenne... Én meg várlak egy nyugtató teával - magyaráztam.

- Igyekezni fogok. A mielőbbi találkozásig, szia, Pearl - köszöntem el tőle, majd villámsebességgel összepakoltam a holmijaimat, és elindultam Mr. Abshire háza felé, annak reményében, hogy nem részesít túl nagy fejmosásban, amiért elkéstem.
/Folytatás Pearl háza/

- Hát... - néztem az órámra. Szent ég! Máris késésben vagyok, pedig Mr. Abshire nem szereti, ha megváratják, főleg nem akkor, ha a fiáról van szó. - Van még egy kis elintéznivalóm, de aztán ha gondolod, értetek megyek, és veszek valami üdítőt, ha az úgy megfelel - mondtam. Már előre örültem a találkozónak, és azt hiszem, ez érződött is a hangomon. - Az olyan délután kettő körül lesz. Megfelel? - kérdeztem.

Valahogy örömmel töltött el Pearl hangját hallanom, noha innen hallottam, hogy mennyire zavarban van. Amikor meg megkérdezte, volna-e kedvem összefutni velük, azt hiszem, férfi létemre alig tudtam megszólalni.
- Hát persze? Mit szólnátok egy piknikhez? Van egy kilátó, a várostól nem messze, ahonnan csodásan be lehet látni a vidéket. Piknikezhetnénk ott, ha gondolod. Hidd el, nagyon klassz, csak alig ismerik - magyaráztam lelkesen.

A legutóbbi hónapjaim meglehetősen sok munkával teltek. A tél bekövetkeztével a gyerekek egyre többet voltak betegek, és a szülők egyre jobban aggódtak értük. Ez rendben is volt, és szerettem a gyerekeket, csak hát... soha nem volt időm normálisan elhívni valahová Pearlt, mert vagy aludtam, vagy dolgoztam. Szóval... nem volt valami előnyös. Még szerencse ilyenkor, hogy nekem saját gyerek nem adatott meg, mert így nem tudom elhanyagolni őt.
Az egyik nap azonban megszólalt a mobilom, és a kijelzőn Pearl száma jelent meg. Na, ez csak jelenthet valamit, gondoltam, miközben felvettem. Csak Lucy ne legyen beteg.
- Halló, Pearl? Minden rendben? - kérdeztem óvatosan.

/Cukrászda/
Mielőtt hazajöttem, gyorsan beugrottam a kölcsönzőbe, és hoztam egy öltönyt. Elvégre... nem jelenhetek meg akárhogyan egy bálon. Aztán nem is igazán teketóriáztam tovább, felvettem, megigazítottam magamon, aztán el is indultam Pearl elé.
/Pearl háza/

...