Nehezen veszem a levegőt, lassan lélegzem, és igyekszem minél több oxigént juttatni a szervezetembe, hogy kitisztuljon a fejem. Ez persze lehetetlen, hisz annyira intenzíven itt volt, és annyira vágytam Rá, az ölelésére, vagy csupán arra, hogy egy kicsit hozzámérjen, hogy teljesen elhomályosította a normális, és logikus gondolkodásomat. Nem félek tőle, pedig esélyes, hogy az egész szórakozóhelyen ő volt a legveszélyesebb alak, akitől tartanom kellene, én mégis a közelségére vágyom a legjobban. Amennyire gyűlölöm az egyik pillanatban, annyira szeretem a másikban, a kettő között meglévő keskeny határon lépkedek, hol ide billenve, hol oda. De nem akarom elküldeni, nem akarok nélküle lenni, létezni, képtelen vagyok elküldeni, vagy én magam távozni tőle, pedig talán kellene, nincs szüksége rám, és.. velem majd lesz valami. Mindig lesz valami. Nézem őt, várom, hogy válaszoljon a félig elejtett, átgondolatlan megjegyzésemre, de szemmel láthatóan a gondolataiba merül, én pedig nem akarom kizökkenteni. Nem mondd rá semmit, én pedig nem firtatom tovább a kérdést. Közelebb lép hozzám, én pedig csak az arcát figyelem, nem tudom, mi fog történni, de valamiféle kellemes melegség árad szét bennem, ahogy közelebb kerül hozzám, még én is érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, és egészen hevesen ver. Milyen kellemetlen, hogy pont előtte árul el testem, másnak talán nem tűnne fel, de egészen biztos vagyok benne, hogy ő pontosan érzékeli, hogy mi zajlik le bennem. A nyakamhoz hajol, mire ajkaim közül egy nagyon apró sóhaj szakad ki, és már emelem a karom, hogy a nyakára csúsztassam, és közelebb húzzam magamhoz, felkészülök arra az apró kis fájdalomra, ami akkor következik be, amikor fogai átszúrják bőrömet, és lehunyom a szemeit, de ekkor ellép tőlem, túl messzire, nem bírom visszahúzni, és arra következtetek, hogy nem is akarja. Arcomon zavarral ejtem vissza magam mellé félig már felemelt karjaimat, és picit lehajtom a fejemet. - Örülök, hogy így alakult.. – még mindig zavart voltam az előbbi közelségétől, és legszívesebben inkább odaléptem volna mellé, hogy folytassa, ha már elkezdte, de nem tettem. Nem tettem, mert valahol úgy éreztem, hogy nem akarja, nem itt akarja, vagy.. nem engem akar. Bármennyire is fájt ez az utóbbi gondolat, most kicsit elűztem a fejemből, nem akartam ezzel foglalkozni, nem voltam képes ennyi mindent egyszerre irányítani, érezni, befolyásolni. Talán butaság volt kiejtenem az előbbi szavakat, de nem akarok neki hazudni, bár így sem tudtam teljesen kifejezni azt, hogy mennyire boldog voltam, hogy láttam őt. Kicsit csalódott vagyok, amikor meghallom ítéletét, sokkal jobban örülnék, ha nem kellene hazamennem, bármennyire is szeretem a lakásomat, nem akarok most ott lenni, üresnek érezném nélküle, és nem hiszem, hogy egyedül tudnék maradni ott. Kit hívhatnék fel? Briannet? Nem akarom őt zaklatni, neki is vannak saját gondjai, és nekem kell erősnek lennem, én vagyok a férfi, az erősebbik nem tagja, és még is.. Vincent mellett sokkal inkább érzem magam egy tudatlan kisgyereknek, akire vigyázni kell, akit át kell ölelni, és nem bánom. Ha itt van mellettem, örömmel leszek az a butuska kisfiú, még ha ezzel csak negatív irányba minősítem is magamat. Végül egy pár pillanatnyi szünet után befejezi a mondatot, és nem tudok uralkodni magamon, ami miatt egy kicsit elégedett, de inkább lelkes mosoly jelenik meg az arcomon. - Nem fogok hazudni, nem is tudnék neked – néztem rá nyíltan, őszintén, és most azt is megengedtem magamnak, hogy egy kicsit a szemébe nézzek. Bár utána nehéz volt magamat összeszedni, tudtam, hogy képes leszek rá, akkor igen, ha nem akar magamra hagyni, ha megengedi, hogy elmenjek hozzá, és ez nekem elég volt. – Nem, köszönöm – rázom meg a fejem, és utasítom el a felkínált cigarettát. Ugyan volt egy pillanat, amikor jól esett volna, de régen nem gyújtottam rá, és nem pont előtte akartam megint, nem akartam, hogy esetleg kiesve a gyakorlatból köhögjek, és még inkább úgy tűnjek, mint aki képtelen figyelni magára. Tettem egy lépést, bár fogalmam sem volt, hogy merre induljak, ezért csak kérdőn pillantottam felé, várva egy bólintásra, egy szóra, vagy iránymutatásra, hogy merre induljak. Ha megkaptam, akkor arrafelé kezdtem lépkedni, egészen gyorsan, hisz fáztam, és zavart minden, ami elvonta a figyelmemet, a hideg, az enyhe szellő, az a kutya, amelyik az előbb felvonyított valamelyik háznál, a néha szembejövő emberek. Bent akartam lenni, ahol nincs ennyire hideg, és ugyan féltem attól kicsit, hogy mi lesz, ha kettesben leszünk, mégis az volt, amire már túl régen vártam..
Pillantásom megakad felemelt karján, eszembe jut érintésének egyre halványuló emléke, az a gyermeki ragaszkodás, amivel magához tud húzni, mintha arra kérne, hogy még többet és még többet igyak belőle, mintha az életét, minden csepp vérét önként képes lenne feláldozni a kedvemért. A jóllakottságomért. Mielőtt venne egy szálat, magamnak pöccintek, szemeim környékén a bőr átforrósodik, ha tovább lélegzem be pólusaiból áradó esszenciáját, a vér és szövetek édeskés, csalogató illatát, akkor pillanatok alatt szörnyeteg válhat belőlem. Néha azon gondolkodom, ha elveszteném a kontrollt egyszer, csak egyetlen egyszer, mit tennék a testével. Vajon megpróbálnám vérrel teletömni mozdulatlan száját, lecsurgatni halott torkán az imént kiszívott mennyiség egy részét, hátha attól feltámad, vagy ott hagynám magában, esetleg elföldelném máshol… Nem tudom, a halál után létezik-e bármi, nem tudok elképzelni kietlenebb, kegyetlenebb pusztaságot és szenvedést ennél az életnél, és azt sem tudom, ha létezik mégis Pokol, akkor mi történik azokkal benne, akik magamfajta istentelen teremtményeket tápláltak szabad akaratukból. Hirtelen Káin jut eszembe, a harctér, elhulló Ábelek vére, villámlások, tankokból kilőtt lövedékek hosszú, üstökös szerű fénycsíkjai, milyen isten-nélküli, és most is úgy érzem, a sötétben ácsorogva mellette egy szál cigarettát ajkaim között morzsolva, a fellobbanó lángot figyelve, ahogyan beleharap dohányom szálaiba, és sercegve végigfut a papíron, körbe-körbe, hogy isten-nélküli vagyok. Hamu pereg tornacipőm orrára, a harapós, hideg szél belekap, és elfúj belőle néhány vékony lemezkét. Néha legszívesebben neki adnám ezt, amim nekem van, az egyetlen áldást ezt a hatalmas átokban, hogy minden lásson, lássa saját magát is így, ahogyan most itt áll előttem, ilyen esendő prédának, a tökéletesen megrettenő, mégis mozdulatlan őzikét, szempilláit, ahogy megrebbennek minden lélegzetvételemre, hallja szívverését, amely felgyorsul, ha közelebb lépek hozzá, vagy felé fordítom tekintetemet, lássa a változó vonásokat, érezze az elharapott mondatokat és szakadozó, halk lélegzetvételeket, a bőréből áradó illatfelhőt is, ezeket a pászmákat, melyeket minden lépésnél belekavar a tiszta, fagyos levegőbe. Akkor talán értené, miért nem akarom megölni. De az életemben soha semmi sem úgy sikerült, ahogyan elterveztem. Emlékszem, csak meg akartam menteni a világot, aztán már csak meghalni csendben, és egyik sem sikerült. Itt maradtam így… örök éhségben, örök szomjúságban, örök magányban, örök lemaradásban a változó körök sebesen forgó gyűrűjében. Mosolyra húzódik a szája, muszáj elfordulnom tőle, egészen belesajdul mellkasom a látványba, hát milyen zsákmányállat az, amelyik egyenest a vadász karjaiba sétál, és még örül is neki? Mélyet szívok a cigarettából, belefújom a leheletünktől ködszerű levegőbe füstjét, és várok néhány másodpercet, míg újra felé fordulok. Pillantása égeti arcomat. A dobozt zsebem mélyére süllyesztem, balommal finoman intek, merre kell indulnunk, és néhány lépéssel beérem gyorsan szerzett előnyét. Tekintetem végigsiklik arcának ívén, oldalról az utcai lámpák fénye világítja meg, narancsba vonja homlokát és orra hegyét, és mély, kísérteties árnyékot fest szemgödrére, arccsontjára. Tovább vándorolok vállának szépen kerekített ívéhez, mely megbújik farmerkabátom apró ráncai alatt, le az oldalán, megakadva jobbra-balra mozgó – alig látható, de a beton hajszálvékony repedései is áthidalhatatlan szakadéknak tűnnek szememben – csípőjén. Zavartan köszörülöm meg torkomat, inkább pár száz méterre fókuszálók, néhány padra, egy szemeteskukára a közvetlen közelükben. Valahol a távolban, elmém sötét zugában a mosdóban hallott nyögések visszhangzanak. - Minden csak akarat kérdése. Ha akarnál, tudnál hazudni nekem. Valószínűleg meg is tetted volna, ha azt mondom neked, számomra fontos az a lakás, jelentése van, életem egyik mérföldköve. Kedvességből, illemből. Rosszul hazudsz, az igaz, de azért megpróbálnád a kedvemért. – A cigaretta vészesen fogy, próbálom nyújtani elszívását, amennyire csak lehet. Elnéző mosolyra húzódnak az ajkaim. – Ez igazából szinte bájos. – Leverek némi hamut, előrébb lépek néhányat, és szembefordulok vele. Hátrafelé lépegetve haladok tovább közvetlenül előtte. – Kérdeznem kell valamit, és azt kell kérnem, válaszolj őszintén. – A füstöt igyekszem nem az arcába fújni. – Miért jöttél ide ma éjjel? Mit szerettél volna? Mit vártál ettől a helytől?
Annyira, mérhetetlenül összezavar az egész viselkedése. Pont, amikor már azt gondolnám, hogy tudom, mi járhat a fejében, amikor úgy gondolom, hogy igen, végre értem, mit miért tesz, akkor történik valami olyan, ami teljesen ellent mond a gondolataimnak. Nem tudom eldönteni, hogy csak én vagyok ilyen rossz a kiismerésében, vagy más se menne el rajta. Nem akarok másra gondolni, nem akarok arra gondolni, hogy ő és valaki más, mert.. egyszerűen csak nem megy. Az egyik pillanatban úgy néz rám, mintha az egyetlen vágya az volna, hogy belém harapjon, hogy közel legyen hozzám, a másikban pedig.. Csak elfordul tőlem, mintha hibás lennék, mintha engem okolna, mintha egy percnél tovább sem akarna a társaságomban lenni. Halkan sóhajtok egyet, a hideg levegő átjár, még mindig fázom. Arra indulok, amerre mondja, gyorsan lépkedem, hogy hamar odaérjünk, és a négy fal között tudhassam magam. Nem merek rá nézni teljesen. Még így is érzékelem, hogy engem figyel közben, és újra a szemébe akarok nézni, de félek, hogy újra elfordulna tőlem, újra elutasítana, még ilyen apró dolgokban is, és nem biztos, hogy egyelőre ezzel meg akarok birkózni. Elég lesz akkor fájdalmat okozni magamnak, amikor már csak ketten leszünk.. Nem kerülhet örökké egy kis lakásban, ugye? Néha azt érzem, hogy csak játszik velem. Hogy ez az egész számára csak egy idióta játék, és valahol mélyen, legbelül jót szórakozik rajtam. Nem lehet, hogy nem veszi észre, hogy nem tűnik fel neki, hogy mennyire odáig vagyok érte. Már csak azért is bármit megtennék, hogy most rá merjek nézni, de nem megy. Csak csendben hallgatom szavait, elgondolkozom rajtuk, magamban elemezgetem őket, és már hirtelen nem gondolom úgy, hogy játszik velem. Nem tudok rajta eligazodni, de nem vagyok neki csak játék, ebben hirtelen biztos vagyok. - Ha.. tudnám, hogy nagyon-nagyon fontos neked, akkor igen, megpróbálnám – bólintok egyet lassan, és egy egészen picikét rápillantok. Nem nagyon merek oldalra nézni, mert attól is félek, hogy felesek, ügyetlenségemben. Ekkor azonban szembekerül velem – átfut az agyamon, hogy én biztos elesnék -, és örülök, hogy látom. Végre nem csak a perifériám legszélén sétál. – Tényleg ennyire látszik rajtam, ha hazudok? – Hirtelen jutott eszembe a kérdés, és pont olyan hirtelenséggel szaladt ki a számon is. Elmosolyodok kicsit, és megvonom a vállamat, valószínűleg ő is érzékeli, hogy nem teljesen tudok magamra figyelni, hogy nem kontrolálom annyira a szavaimat, amennyire általában szoktam. - Azt, hogy.. – kezdek bele egyből is a válaszba, aztán elbizonytalanodom. Én magam sem tudom, hogy mit mondjak neki. Abban sem vagyok biztos, hogy én pontosan tudom, és ha van is ötletem, melyik része az, amit biztosan megoszthatnék neki. – Egyedül éreztem magam, nem kerestél, és azt hittem, hogy már nem is fogsz, és azt gondoltam, hogy majd találok valakit, akinek.. kellek is – halkan ejtetem ki a szavakat, és nem nézek rá, az előttem lévő földet bámulom, figyelve a lépéseimet, és az övét. Furcsa, mennyire egyszerre lép velem, nem tudom, hogy én igazodtam hozzá tudat alatt, vagy ő vette fel az én ritmusomat. Szörnyen zavarba jövök a szavaimtól, nem akarok ennyire őszinte lenni, de már nem számít. Kiejtettem őket, és most ott lebegnek közöttünk, halkan, csendesen, halkan felsóhajtok, aztán rápillantok. Felesleges eltakarni előtte, hogy zavarban vagyok, valószínűleg így is pontosan tudja.– De.. hiba volt. Még az előtt rájöttem, hogy elkezdett volna velem.. – Nem fejezem be a mondatomat. Ha nem mondom ki hangosan, akkor nem tűnik annyira valósnak. Akkor nem kell azzal is foglalkoznom, mert egyszerűen csak nincs ott. Féltem a reakciójától, féltem attól, hogy meggondolja magát, hogy most azon nyomban megáll, és közli velem, hogy még is inkább csak haza kísér, hogy nem kíváncsi a társaságomra, féltem, hogy újra eltol magától, hogy majd megint nem néz rám, hogy azt érzem, hogy teher vagyok neki. De nem szólalok meg többet, csak nézem őt, hiszen.. Ki tudja, meddig nézhetem még?
Tekintetem arcát fürkészi, megpróbál minden apró rezdülést még idejében elkapni, de kiismerhetetlennek tűnik előttem a vonások rengetege, érzelmek gyúrják egészre magukat bőre alatt, amelyen átüt vékony ereinek vörös lüktetése, olyan gyönyörű, ahogyan halovány pírba úszó húsába karmazsin fonalak szövik magukat; halk, alig hallható sóhajjal felelek erre az éteriségre. Minden ember közül az Ő arca a legsokatmondóbb, mégis a legtitokzatosabb, mintha lenne valami a szemeiben, szempillái rezdülésében, ami eltakarja előlem a valóság hatalmas szeletét. Tudom, hogy vonzódik hozzám, hiszen minden ember vonzódik hozzám, nem telik el úgy nap, hogy szemük sarkából ne lesnének, engem, a tökéletesre faragott, beszélő halált, márványból pattintott dögvészt, bura alá zárt fiatalság, izmaim sosem fáradnak el, testem nem hajlandó követni a letűnő korok dinamikáját, belefagyok, belekövesedek mindenbe, és minden évvel, minden lázas vagy szelíd gondolattal vonzóbb és vonzóbb leszek azoknak az embereknek a szemében, azaz minden ember szemében, akik nem tudják, mivel jár egy ilyen tekintet, egy ilyen arc. Súlyos gondolatok cikáznak koponyámban. Valami módon mágnesként vonzom, ahogyan mindenki mást is, szeretne hozzám tapadni, az áldozatom lenni, önként feltárni nyakának édes hajlatát, hogy fogaimat belé mélyeszthessem, és elvegyek az életéből éppen annyit, amitől az enyém is megmarad. Nem fogja fel ennek a jelentőségét, bár soha nem szerettem manipulálni áldozataimat, időnként azt érzem, őt mégis sikerült teljesen megbabonáznom pillantásommal. Heves bűntudat mar végig mellkasomon, mintha szétszaggatná a szöveteket, felperzselné a csontokat. Görcsbe rándul mindenem, de kívülről ugyanolyan nyugodt, higgadt, feszített víztükör vagyok, mint eddig. - A szemed elárulja – kissé előredöntöm fejemet, szinte lejjebb hajolok, hogy tekintetébe fúrhassam az enyémet, és a tompa, utcalámpáktól kissé mattnak tűnő cirádákból kiolvassam, amit az arca nem árul el. Pillantásommal követem az Övét, egyenesen az utcakövek apró réseire marok, így szavai váratlanul érik védtelen idegsejtjeimet, elképesztő sebességgel rohan végig rajtuk, beleráz mindegyikbe, ajkaim leheletnyire elnyílnak a meglepő impulzus intenzitása alatt. Lépéseink egymásba fonódó zaja mögött haragba torzuló érzület árasztja el gondolataimat, beleolvad mindegyikbe, mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mire gondol. Valaki mást keresett, valakit, akinek kell is, mert nyakába fúródó fogaim nem szakították el elég jól a bőrét, neki más kellett, valaki más, valaki egészen más. Impériumom alapjai megremegnek. A gyűlölet fellobban, majd kialszik bennem, fokozatosan, egyre hosszabb ideig váltja egymást a két érzelem, hatalmam nincs fölötte, de megtanultam az évek során, hogy kontrollálhatatlan emócióim az embereknél nagyobb lángon ég, és kietlenebb sivárságba üresedik. Egy lépést megtorpanok, míg közelebb ér, úgy folytatom a hátrálást, hogy magamba szívhassam illatát, a felkavaródó levegőt, lélegzetvételeit. A haragot hirtelenjében egy teljesen másik hullám váltja fel, minden porcikámat elönti a félelem, a féltés, irigység és féltékenység egyvelege. Hogy mást akart. És ez a más akár meg is ölhette volna. Ez a más, akitől én az ablaka előtti fán ülve óvtam, ez kiszívhatta volna az utolsó csepp vérét is. Majd a keserűség, őrjítő keserűség, hogy egy másik emberről azt hitte, vámpír. Kezemet legszívesebben a torkához vezetném, ráfognék – nem túl erősen -, hogy megriadjon, és soha többé ne keresse a magunkfajtát. - Tudom, hogy bizonyos embereknek afrodiziákum a vérszívás, a fájdalom, a kiüresedés, de az Istenért, Samuel, nem mindegyiknek van önkontrollja. Nem mind tudja megállni, hogy meg ne ölje az elejtett prédát. Egy hétig nem kereslek, és azt gondolod, már nem is kívánom a véred? – Jobbra fordulok hátra sem nézve, tekintetem tébolyultan járja be arcát. Szeretném érteni. Miért nem értem? - Vámpírok után kutatni éjszaka… Teljesen megőrültél. – Farzsebemhez nyúlok, megcsörren ujjaim között a kulcs. Hirtelen torpanok meg, tenyeremet felkarjára simít, hogy megállíthassam. – Mondd, ennyire vágysz erre?
Nem hiszem, hogy éreztem már valami hasonlót is akár, mint most. Félek, félek attól, hogy mit fog válaszolni, félek, hogy megint olyan rideg lesz majd velem, mint a mosdóban, amikor leszidott, mint egy kis gyereket, félek attól, hogy fájni fognak a szavai majd. Zavar a sötétség, hogy mindent csak félig megvilágítva látok, hogy nem látom rendesen arcát, tekintetét, oda akarok már érni a lakásához, és csak egy meleg ölelést – vagy talán majd egy pléd is megteszi -, falakat magam körül, és csak Őt. Olyan gondolat képek jelennek meg előttem, amik nem helyesek, amik tudom, hogy sosem történhetnek majd meg, mert Ő nem úgy gondol rám, amik mindörökké csak fantáziám szüleményei maradnak, és mégis. Nem tudom elűzni őket, nem tudom kizárni a fejemből a gondolatot, hogy vajon milyen lenne ajka az ajkamon, milyen lenne, ha nem csak a nyakamon érne hoznám, hanem teljesen máshol is, ha én is érinthetném tökéletes testét, ha a hajába túrhatnék… És közben tudom, hogy valami olyat mondtam, olyan szaladt ki a számon, amivel akár mindent elronthatok, a legutolsó esélyemet is elveszem saját magamtól. Érzékelem, hogy megtorpan egy kicsit, és észrevétlenül én is lassítok, de ahogy közelebb érek, újra elindul ő is. Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint a sétálás? Semmi erőlködés, semmi kényszerített mozdulat, minden annyira természetes, annyira egyszerre mozdulnak lábaink, nem félek már attól sem, hogy elesem benne, vagy magamban, mert tudom, hogy nem fog megtörténni, tudom, hogy itt van, és vigyáz rám, ha megint valami szerencsétlenséget művelek. Hirtelen átfut a fejemen, hogy milyen egyszerű lenne most egy kicsit nagyobbat lépni, és egy gyors mozdulattal megcsókolni, de nem teszem, nem merem elrontani egyszerű táncunkat, inkább csak várok szavaira, várom, hogy mondjon végre valamit, bármennyire is félek tőle, és attól, amit majd egyszer mondani fog. Végül megszólal, én pedig hitetlenkedve hallgatom szavait. Először nem is értem, hogy mit beszél, miért mondd ilyeneket, én nem ezt mondtam, én nem így értettem, nem, kiabálnám neki, hogy félreérti, egyáltalán nem arról van szó, amit mond, nem vágyom más vámpírra, nem azért mentem, hogy újra átéljem azt, hogy valaki belém harap, nem, tévedsz. Zavaromban kicsit felnevetek, még én is hallom saját hangomon, hogy kicsit hisztérikusan hangzom, ezek után próbáljam neki megmagyarázni, hogy nem bolondultam meg teljesen. Vagy ki tudja, lehet, hogy mégis. - Azt hiszed, hogy érted, de nem érted – rázom meg a fejem, és felnézek rá, egyenesen a szemébe. Megállít, tenyere lassan simít végig a felkaromon, én pedig csak többet akarok, még közelebb kerülni hozzá, megölelném, de túlzottan fájdalmasan él még bennem az emlékkép, ahogy nem is olyan régen eltolt magától, és nem teszem. – Én nem a.. véremről beszéltem az előbb, és nem másik vámpírt kerestem, és biztos vannak olyanok, akiknek öröm, ha.. isznak belőlük, de én nem tartozom közéjük. Vagyis legalábbis nem úgy, ahogy te értelmezed. – Szeretném megérinteni, annyi mindent szeretnék, de karom csak erőtlenül lóg magam mellett, nincs hozzá elég merszem, hogy bármit is megtegyek. - Én csak.. – elakadok. Meg akarom neki magyarázni, hogy mit érzek, hogy mit gondolok, de nem találom a szavakat, a kifejezéseket, a mondatokat, nem megy. Egészen biztosan igaza volt abban, hogy megőrültem. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mit mondjak, hogyan fejezzem be a mondatomat, hogyan értessem meg vele, hogy mit gondolok, és mit érzek. Hát csak szerintem ilyen egyértelmű? Nem érzi, vagy csak nem vesz róla tudomást, hogy mennyivel gyorsabban ver már attól is a szívem, hogy ennyivel közelebb került hozzám? Hogy az illata annyira elbódít, annyira elcsábít, hogy belülről valami megmagyarázhatatlan, értelmetlen melegség önt el, bármennyire is hideg van kint? – Én nem arra vágyom, hogy "valaki" igyon belőlem, Vincent. – Egészen picit rekedtes a hangom, mert nehezen találom a szavakat, de már tudom, hogy mit akarok mondani. – Hanem Rád. Arra, hogy érdekeljelek, arra, hogy velem legyél, arra, hogy mesélj nekem bármiről, mert szeretem hallgatni, és igen, arra is, hogy igyál belőlem, mert szeretem, ha olyankor hozzám érsz, és szeretem, ha a közelemben vagy, és én azt hittem, hogy valami bajod esett, és aggódtam érted, és kegyetlenül hiányoztál, és.. – Már nem nézek rá, nem vagyok képes rá pillantani, nem akarom látni az arcát, amikor elutasít megint, ahogy eltol magától újra. Idegesen törlöm le azt a kósza könnycseppet a szemem sarkából, nem szomorú vagyok, csak túlcsordulnak érzelmeim, és nem bírom őket visszafogni, többé nem megy. Most nem megy. - De tudom, hogy.. feleslegesen, és sajnálom, hogy most is engem kellett megmentened, ahelyett, hogy jól érezted volna magad, és egészen biztos lenne jobb programod is, mint engem hallgatni, és.. én csak tényleg.. Sajnálom – pillantok még rá, valószínűleg utoljára, és fáj, piszkosul fáj, de tudom, hogy így kell cselekednem, tudom, hogy nem akar, azért megfordulok, és lassan indulok el, fogalmam sincs, hogy merre, és hirtelen újra hideg van, fagyos minden, és még szinte két lépést se tettem, máris hiányzik. Mihez fogok kezdeni ezek után?
Gyöngéd érintésem hűvösen simul felkarjára, ujjbegyeim alatt alig érezhetően kirajzolódnak az izmok, húsának könnyű, mégis feszes állaga, annyiszor fogtam, martam már rá szelíden vagy éhesen, de ez a gyengédség ismeretlen és felkavaró. Valahogy a haldokló elesettsége jut róla az eszembe, a kiszolgáltatottság, ahogyan ott feküdtek a sárban piszkos-vörösre festett egyenruhájukba, az a sok zöld földszínre itatta magát, lassan elpárolgott belőlük az élet, ha az ember föléjük hajolt, és kereste a haldokló utolsó pillantását, nem talált benne semmi megnyugvást, semmi békességet, csak félelmet és erőtlenséget, azt a pillanatot, amikor az ember valamiképpen lekapcsolódik saját akaratáról, és a világ is lassanként megfeledkezik róla, amikor a szavak nem jelentenek semmit, idegen nyelvű, nehezen forgó búcsúzás egy embertől, aki talán épp megsebesítette. Feloldozás, könyörgés. Az utolsó lehelet zizegve szétpörög, belemállik a füstös, égő emberhús szagától nehéz levegőbe, a szemek lecsukódnak, és vége. Nem tudom, hány halott kezét fogtam meg akkoriban. Nem tudom, hányszor gondoltam arra, hogy lehetnék én is egy közülük, hogy engem is itt hagyhatnának, öles fatörzsek tövében vérrel maszatos gyökérsírban, felettem is szürke pernye szállna, belőlem sem maradna több, az én kezemet is valami ostoba baka fogdosná, aki megpróbálja letapogatni a halál véglegességét. Tenyerem márvány-hidege végigsimít felkarján, egészen le a csuklóig, ahol farmerdzsekim varrása alatt ujjbegyemmel megtalálok egy erősen lüktető ért, és lágyan rászorítok, mintha vérzést próbálnék elállítani. Mindez a másodperc törtrészébe fagy, mielőtt újfent elnyílnának ajkai, pedig éppen helyeslő bólogatásra szánom rá magam, mert igen, igaza van, nem értek semmit, nem értem a lámpafényben táncoló bogarak különös zümmögését sem, ahogyan szívverésünkkel harmonizálnak és szinte koncentrikus körökbe rendeződve repkednek, díszlet egy valótlan jelenetben, egy nem létező világban, nem értek én semmit, nem értem, miért nem kívánom megharapni, miért érzek én is a haldoklókhoz hasonló elesettséget, leigázottságot, bólogatnék, mert igen, nem értek semmit, amihez köze van. A művészetet sem értettem soha, holott próbáltam felvenni a lépést a világgal, megvolt mindenem, hogy ne emlékezzek a pajta szénaszagára, a legelőkön nyíló virágok friss, édes-nehéz leheletére, álltam hatalmas festmények előtt híres galériákban, szakadó esőben sétáltam körbe szobrokat, de nem értettem én semmit az ábrázolt szerelemről, háborúról, szenvedésről, csak bennem volt az érzés, hogy nézném, akár a végtelenségig, mert igenis, valahol odabent érzem, amit érteni nem érthetek. Aztán megszólal. Pillantásom arcáról a válla felé fordul, ujjaim eleresztik csuklóját, merev hitetlenkedéssel húzódik össze bennem minden, mert nem lehet, az nem lehet, hogy a vonzalma, a belőlem áradó részegítő éteriség ilyen mélyre lökte volna, az nem lehet, hogy a nyakát önként nyújtja, hogy engem boldoggá tegyen, hogy nem lel benne semmilyen örömöt elégedett szuszogásaim és a túlélők görcsös kapaszkodásán túl. Verbénát kellene itatni vele. Töményen. A kiábrándulás egyetlen lehetséges eszközét. Pillantásom megakad egy távoli ház narancsos fénypontján, az ablak mögött embere élnek – normálisan. Úgy, ahogyan embereknek kellene élniük, ahogyan neki is. Nem izzadt érintések után kutatni lebujokban, hátha függőségét képes csillapítani néhány percre. Hiányát rögtön megérzem, tekintetem perifériáján megmozdul, az alakja elindul, el, messzire, csupán egy lépés, kettő lépés, mégis áthidalhatatlan távolságnak érzem. Gondolkodás nélkül követem, mielőtt tiltakozhatna, beérem, és hátulról bal karommal átölelem, hátát mellkasomnak húzom. Homlokomat a fejének támasztom, hosszan és mélyeket lélegzem. Az nem lehet, hogy nem akarom megölni, de elengedni is ennyire nehéz. Már rég el kellett volna hagynom ezt a várost, ezt az államot, menekülnöm kellene. Szívverésem lassulni kezd, megnyugodva értelmezi a közelséget, most jó, most végre megint jó. - Mondd, melyikünk butább a másiknál? – sóhajtom karcosan hajtincsei közé. Az illata bódítón issza magát szervezetembe. – Hát szereted, ha iszok belőled… ezért? – Orrom hegye tarkójára siklik, vállai felé mozdulok, kabátom megadja magát, lecsúszik a kerek ívről. – Hát ezért szereted? – Ajkaim lepkeszárny-finoman érintik bőrét beszéd közben. – De buta vagy… - suttogom rekedtes hangon. – De buta vagyok – teszem hozzá keserűen.
Feldúlt vagyok, remegek attól, amit mondtam, a szavaktól, amik elhagyták az ajkaimat, tudom, hogy most mindent tönkretettem, soha többé nem láthatom Őt talán, jobb is neki nélkülem, de pár lépés távolság is fényéveknek tűnik közöttünk, meggondolnám magam, visszafordulnék hozzá, hogy legalább egy nyomorult csókot kapjak, legalább annyi maradjon meg nekem, ne csak testének csodálatos alakja, tökéletes vonásai, amiket már fejből ismerek, annyiszor bámultam már, annyiszor vágytam rá, hogy százezer közül is vakon felismerném. Vicces. Vicces, hogy mennyire vágyom rá, mennyire függővé tettek azok az esték, amikor bemászott az ablakomon. Egy másik pillanatban talán nevetnék, de most csak fáj, minden lépéssel, amivel távolodom tőle olyan, mintha egy darabot tépnének ki belőlem, és fogalmam sincsen már, hogy mitől tudok egyáltalán menni, miért nem esem össze egyből. Csontomig hatol újra a hideg, és nem tudom, hol vagyok, vagy milyen messze lakom innen. Szorosabbra húzom a kabátot magamon, igyekszem nem gondolni arra, hogy ez is az övé, és akkor.. Valami megváltozik. Egyszer csak magához húz, átölel hátulról, ha nem érezném karját magamon, akkor is tudnám, hogy Ő az, ez az illat az orromba kúszik, lehunyom a szemeimet. Miért csinálja ezt velem? Nem tudok ellenkezni, hogyan tudnék, amikor leheletét érzem a nyakamon, amikor ennyire közel van hozzám, amikor háta hozzám ér, ajka a nyakam körül. Kérlek, csak tedd meg, harapj meg, igyál belőlem, tudod, hogy én is akarom, mindig is akartam. Akarlak. Magamban beszélek hozzá, tudom, hogy nem hallja, valószínűleg a gondolataimat se tudja olvasni, de nem érdekel már. Végigsimítok lassan az engem ölelő karján, közelsége furcsa módon megnyugtat, nem tudom itt hagyni, nekem ez nem megy, túlságosan is fontos, túlságosan is jó ez így. Egészen kicsit nekidőlök, nem ő tart teljesen, de így még közelebb kerülök hozzá, és ez egy halvány mosolyt csal az arcomra. Hallgatom szavait, nem értem őt, de most nem is akarom érteni. - Igen, ezért.. – Halk sóhaj hagyja el az ajkamat, iszom a közelségét, nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel, nem tudom, hogy mi történik, de már nem érdekel, csak a hangjára koncentrálok, ajkainak közelségére. Enyhén oldalra döntöm a fejemet, hogy még közelebb kerüljön hozzám, hogy még többet érezhessek belőle. – Bármit megtennék, amivel örömet okozhatok neked – suttogom halkan, és ujjammal lassan körözgetek a karján. Észre sem vettem, mikor tűnt el rólam a kabát, de megint nem számított, csak Ő számít, a karjai, az ajka, az illata, teljesen megbolondultam, ez egészen bizonyos. – És Te nem is lehetsz buta, szóval egészen biztos, hogy én vagyok a butább. – Apró mosoly csúszik az ajkaimra, könnyű úgy mosolyogni, hogy ennyire intenzíven itt van körülöttem. Zavar egy kicsit, hogy nem látom a szemeit, de nem merek megfordulni, nem akarom elrontani a pillanatot, nem akarom ezt tönkretenni közöttünk, és megelégszem ölelő karjaival is, csak ne engedjenek el sosem. - Kérlek, Vincent.. – Szavaim már csak elhaló sóhajtások, tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy ő is akarja, érezni akarom magamon éles fogait, tudom, hogy ez az egyetlen eszközöm arra, hogy boldoggá tegyem, és én azt akarom, hogy boldog legyen, hogy miattam legyen az. Szabad kezemet felemelem, és gyengéden a tarkójára csúsztatom tenyeremet, így húzva még közelebb nyakamhoz. Újból lehunyom a szemeimet, felkészülök arra, ami következik, és várom, túl régen ivott már belőlem, túl régen ért már hozzám úgy, és hiányzott, nekem is hiányzott az érzés. És.. én csak meg akartam adni neki azt, amire vágyott.
Vörös, lüktető burokba zár közelsége, tompa fényű villámok cikáznak végig sérülékeny membránján, dobhártyámon szívem lassú ritmust diktáló, mégis erőteljes dübörgése bénítón oszlik szét egész testemben, halovány árnyékként mérgez. Itt van, annyira közel, hogyha akarnám, elég lenne felhasítanom nyakán a vékonyka bőrhártyát, hallanám a sejtek riadt szétszéledését, ahogyan beléjük hasít fogaim tömörsége, futnak a gondolatok végig elmém szövetén, hogy milyen jó lenne újfent inni belőle, szemem körül megpattannak az erek, forró ujjainak szelíd érintésétől pulzáló téboly árad szét vénáimban. Mint a legelső alkalommal, amikor nem akartam tőle egyebet, csupán néhány korty vért, nem láttam belőle semmit, mert olyan volt, mint bárki más, bármilyen ember, akivel valaha találkoztam, ugyanúgy két szem, egy száj, nyakon kidudorodó ér. Mindet várták otthon, mind volt szerelmes, az összes tudott volna mondani két embert, akivel szívesen beszélt volna, mielőtt elveszem tőle a legbecsesebbet, az igazán pótolhatatlant, mégis Ő volt az első, az egyetlen, akit magáért kíméltem meg, nem félelemből, sietségből vagy undorból. A vére édesen fröccsent szájpadlásomra, torkom összeszorult a váratlan élmény intenzitása alatt, íze lassan feloldott minden görcsös csomót bennem, nyakaltam a vérét, de akartam is, hogy nyakalhassam bármikor, hogy valahányszor erre vágyom, erre a tiszta, heroinhoz hasonlító élményre, előhúzhassam. Az első, akinek tekintetétől nem tudtam elszakadni a vérszívást követő pillanatokban, olyan közel voltam hozzá, szinte benne éreztem magam, mintha valahogyan a része lettem volna, mintha valamilyen módon belőle fakadtam volna. Ezt persze sosem lettem volna képes elmondani neki, és sosem mertem volna igazán megfogalmazni magamban sem. Egész életemben nem tartoztam sehová, sem a farmra, sem a harctérre, sem azok közé, akik magukkal vittek, és szörnyeteget kreáltak belőlem a szórakoztatásukra. Tartozni valahová ismeretlen, természetellenes érzésnek tetszett. Önként ajánlja fel újra és újra, könnyedén elvehetném, tálcán nyújtja, sosem tiltakozna, a kedvemre szeretne tenni, látom, hogy az előrehúzódó fogak vékony árnyékcsíkokat húznak a szabadon hagyott bőrfelületre, tarkómat libabőr önti el. Venni belőle egy részt, magamba gyűrni még néhány kortyot, gondolatai, érzései, emlékei, lelkének egy cafatja végigzúgna tiszta vérével együtt a megkövesedett, elszenesedett erek falának mentén, sűrű, éltető massza. Illata részegítőn húz még közelebb és közelebb, de mielőtt megremegne szilárd elhatározásom törékeny váza, ajkaimat az ér fölött, közvetlenül a füle tövéhez navigálom, és hangosan szusszanva, saját alsó ajkamat felhasítva csókolok rá. Balom erősen kulcsolódik mellkasa köré, jobbommal csípőjét fogom át, egy pillanatra ebbe a tökéletes állapotba kövesítem magunkat, aztán elhúzódok tőle, ujjaimmal még elkapom csuklóját, és megindulok a bejárati ajtó felé. - Igen, az lehetséges, hogy te vagy a butább – cinkos mosolyomat az ajtó láthatja. Kettőnk teste mély árnyékot vet a kiincsre, mégis könnyedén beletalálok az alsó lyukba, elfordítom a zárat, halk nyikorgás mellett átlépem a küszöböt – a bérlőm még nem jött rá, miféle vagyok, ezért meghívása nem veszítette érvényét -, és puhán behúzom Vincentet, majd mögötte a bejárati ajtót is. Teljes sötétségben könnyedén közlekedem, így sosem keltettem még fel a ház tulajdonosát, de Ő nem lát, ezért derekára csúsztatva karomat, kissé megemelem, éppen csak egy arasznyit a földtől. Fülébe pisszegek, mielőtt felkiálthatna. Az alagsor legfelső lépcsőfokán eresztem el, miután nesztelenül betoltam magunk mögött az egyszerű záras, kulcsnélküli ajtót. – Őszinteséget ígértél. – Válla felett elnyúlok, fény villan körülöttünk. – Betartod, igaz?
Egy egészen apró, kicsinyke pillanatba zsugorodik össze minden, tőle függ az életem, a holnapom, egyáltalán a következő lélegzetvételem is. Nem azért, mert félek tőle, mert én nem tőle félek, attól félek csak, hogy a végén mégis kiderül, hogy az egész csak egy játszma, vagy hogy elutasít, mert akkor minden üres lenne. Előtte más volt, nem éreztem azt, hogy hiányozna valami, hogy ne lennék boldog, de utána.. Bele sem merek gondolni. Csak rá koncentrálok, most minden érzéki ajkaitól függ, akarom őt, akarom, hogy igyon belőlem, és olyan mintha örökké tartana ez most. Nem bánnám, ha így kellene maradni sokáig, nagyon sokáig, akármeddig, ha itt lehetek vele, ha érezhetem bódító illatát. Nem is tudnék nélküle létezni, talán nem is menne, hogy nap mint nap újra ugyanazt az unalmas életet éljem azzal a tudattal, hogy soha többé nem láthatom. Nem. Ez nem lehet. Halkan sóhajtok fel, amikor ajka végül hozzámér, puha, finom, és nem érzem a fogait, nem harap meg, csak egy egészen kis csókot kapok, de ebbe is beleremeg testem. Milyen aljas vagyok, hogy máris többet akarnék, pedig épphogy ez is csak megtörtént. Elégedettnek kellene lennem, és az is vagyok, nem is lehetnék boldogabb ebben a pillanatban, de nem elég, belőle sosem elég. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki, ellenállni saját magának, a bíztatásomnak, a közelségemnek, pedig én tényleg nem bánnám, akármikor adom neki oda magam újra és újra. Bármit csinálhatna velem, az övé vagyok, még akkor is, ha ezt talán Ő nem is tudja. Mit tettél velem? Elhúzódik, és egyszerre tör rám a mélységes csalódás, hát ennyi volt? De rögtön húz maga után, én pedig már nem tudom követni, egyik érzésből esem a másikba, egyik mozdulatból a másikba, követem őt, figyelem, hogy kinyitja az ajtót, de a valóságban csak alakját figyelem, erős vállain, hátán, fenekén siklik végig a tekintetem, pedig tudom, hogy nem szabadna, túlságosan merész vagyok, felbátorodom, és így talán majd még nagyobbat esek. Halkan felnevetek megjegyzésén, csak egyetérteni tudok vele, nem is válaszolok rá, mindketten tudjuk, hogy én csinálom a nagyobb butaságot. De nem számít semmi, csak ő, és az, ahogy magához húz. Semmit nem látok, csak a karjait érzem magam körül, és ahogy megemel, meglepődöm, de nem kiáltok fel, megnyugtat a közelsége, és teljesen megbízom benne. Óvatosan bánik velem, egyáltalán nem durvák a mozdulatai, és a következő pillanatban már a földön is vagyok, kicsit csalódottan, hogy elengedett. - Ühm – hunyorgok egy kicsit, túlságosan hirtelen jön ez a sok fény, megszoktam már az utcai lámpák gyér fényét, és most hirtelen minden túl világos, szükségem van pár pillanatra, amíg megszokja a szemem. – Persze, hogy betartom – pillantok fel rá egy apró mosollyal az ajkaimon. Lassan indulok lefelé a lépcsőn, remélem követ, és nem megy messzire tőlem, nagyon figyelek a lépéseimre, addig nem is nagyon nézek szét, csak akkor, amikor végül leértem, és már nem kellett semmiféle fizikai akadályokkal szembesülnöm. Körbepillantok lassan, szemügyre veszem a kis lakást, aztán csak megrázom a fejem. – Hát.. – kezdek bele lassan az ítéletembe. – Nem mondom, hogy otthonos, mert nem igazán az, de egyébként.. egyáltalán nem rossz. Kellene pár kép, meg valami cserepes növény, de nekem tetszik. – Rápillantok, és kicsit félrebillentem közben a fejem. Végre látom őt rendesen, végre bent vagyunk, és bár fogalmam sincs, hogy mi fog történni a következő pillanatban, nem is akarok ezzel foglalkozni. – Kérhetek inni valamit? – Azt nem említem meg neki, hogy egészen kicsit éhes is vagyok, mert fogalmam sincs, hogy tart-e magánál bármi rendes emberi táplálékot is, én pedig nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, és egyébként is kibírom. Megrázom a fejem, tulajdonképpen nem is olyan lényeges az a pohár víz, csak odalépek elé, és igyekszem a szemébe nézni, nem csak az ajkait bámulni. – De előbb.. befejeznéd, amit elkezdtél, kérlek?
Mandula zöld cirádáim mohón olvasztják magukba a fény által megvilágított, kontúrjaikból kilépő színsávokat, Samuel éles-ködös vibrálásba vont alakját, és furcsán kellemes érzés zizeg végig bőröm alatt a gondolatra, hogy itt van, ebben a helyiségben, átmeneti szállásomon, amiben valahogy semmi sem igazán az enyém, de most végre, először itt tartózkodásom alatt otthonnak érzem az eddig csupasznak, idegennek vélt lakást. Tulajdonképpen soha, semmilyen lakás nem szolgált otthonomként, az egyetlentől menekültem, másokéban kényszer-vendégeskedtem évtizedeken át, aztán hozzászoktam, hogy egyetlen berendezési tárgy sem nőhet hozzám, egyetlen környéket sem szokhatok meg, egyetlen arcot sem szabad megjegyeznem, mert a menekülés, bujkálás havonta, sőt, gyakrabban inkább kéthetente új várost, új életet, új táplálékforrást jelentett. Azt sem hagytam, hogy bejáratott helyeim legyenek, pedig a keleti partvonalon, egészen délen, St. Louis-ban imádtam a kreolbőrűek különösen fűszeres, édeskés ízét, de féltem, túl közel merészkedek régi börtönömhöz, hogy túl jól ismernek, és túl keveset tudok még beteges ragaszkodási vágyaikról ahhoz, hogy ne jöjjenek rá, hová járok vissza szívesen. Miközben az első két lépcsőfokot megteszi, belém hasít, milyen veszélyeknek tettem ki azzal, hogy tovább maradtam, mint kellett volna. Ha megtalálnak, sőt, amikor megtalálnak, először azt pusztítják el, ami miatt távol maradtam – a makacsságomat és Samuelt, mert bár arcom minden halandó számára rezzenéstelen, márványból faragott tökéletesség, ha akarnának, cirádáim egyetlen csillogásából kiolvasnák, mit kell porrá zúzni ahhoz, hogy ellenszegülésem is semmivé legyen. Pillantásom végigsiklik testén, a gondolat emberi ésszel felfoghatatlan gyorsasággal ömlik végig koponyám belső falán, milyen gyönyörű, milyen szép, csípőcsontjain a nadrág illetlenül megfeszül, tökéletes, igen, ezt mondanák rá ők is, hogy tökéletes, mint egy törékeny porcelánbaba, vékony, madárcsontú, az ilyeneket vagy hónapokig kínozzák vagy magukévá teszik. De senki sem maradt velük olyan sokáig, mint én. Koponyákkal bélelt történetüket egyedül én tudnám elmesélni, mert egyedül én éltem túl. Aggódva követem, akaratlanul is körbenézek, pedig tudom, ide nem jöhettek be, főbérlőmmel hetek óta verbénát itatok, a teájába csempészem – védem magamat, és őt is. Samuel mosolyától szélesebben terpeszkedik bennem az aggodalom. Hetekig védtem más vérszívóktól – a város hemzseg tőlük, ilyen apró helyen nem is értem, hogyan férnek el mind -, láncon tartottam, mint egy kutyát, aki a gazdájához lehet egyedül hű, csak én akartam belőle táplálkozni, egészen a magaménak kívántam, megőrjített a gondolat, hogy más belekóstolhat vagy megölheti. De arra egyszer sem gondoltam, mit szabadítok rá a jelenlétemmel. Mert amit azok ketten képesek művelni, az ezerszer rosszabb a halálnál is. - Kép, cserepes növény… - kiszáradt torokkal horkantok fel, indulataim átcsapnak előbbi nyugalmamon. Nem érthet semmit, mégis ahelyett, hogy bocsánatot kérnék, ellépek mellette, kissé távolságtartóan, és a hűtőhöz lépek. – Mert ha maradnék, igen, lenne értelme… - Teljesen belehajolok, nem akarom, hogy lássa kínba torzuló vonásaimat. A legnehezebb mindig ez: érzelmeim skáláját újra emberire gyúrni. – Nem, akkor sem, nincsenek képeim, amiket kitehetnék. – Céltalanul turkálok, a másodpercek súlyosan omlanak kettőnk közé. Bejártam a világot, de egyetlen képet sem készítettem, igen, ezt el szeretném mondani neki, valahol mélyen rág, hogy végre meg kellene osztanom valakivel. Vele. Végül kiemelek egy üveg palackozott vizet, és az alsó polcról egy tasak AB negatív vért is. Készleteimet mindig az előző városban töltöm fel, nehogy a nyomomra bukkanhassanak a fogyasztásom által. Így ha feltűnő lenne, és keresnének, heteket veszthetnek azzal, hogy az üres kerületeket túrják fel. Egy korty Chicagói véri. A konyhaszekrény egyik fiókjából előveszek egy kést – szándékosan kerülöm a pillantását -, levágom a tasak csücskét, és egy limonádés pohárba öntöm a tartalmát. Gyorsan ajkaimhoz emelem, néhány korttyal megnedvesítem keserűségtől karcos torkomat. Az a néhány lépés, amely világnyinak tűnik minden alkalommal, semmivé lesz néhány lépésnek köszönhetően, a palackozott vizet ujjai közé helyezem szelíden, rendezett vonásokkal, nyíltabb, kevésbé ellenséges arccal nézek le rá. – Nem fogok inni belőled, Samuel. – Nyomatékosításképpen újra kortyolok néhányat. – A tested nem regenerálódik fénysebességgel. – Számat homlokának érintem. – Örülnék, ha nem rongyolnálak el. - Apró sóhajtok ajkaim lenyomatára, mert az apró barázdákban vércseppek gyűltek fel, és most szétkenődtek rajta.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 30, 2015 9:16 pm-kor.
Annyira hihetetlen számomra, hogy itt vagyok a lakásán. Hányszor képzeltem már el, hogy vajon milyen lehet, de egyik ilyen általam alkotott kép sem bizonyult valósnak. Tudom, hogy a föld alatt vagyunk, legalábbis félig biztosan, hiszen én magam jöttem le azon a lépcsőn, de ebben a fényben ezt nem érzékelem. Talán ha nappal lenne kint is, feltűnne, hogy nem nagyon van természetes fény, hogy hiányzik a napsütés, de így éjszaka nem hiányzik. Kicsit hideg, rideg, távolságtartó, pont olyan, mint ahogy néha ő viselkedik velem, és ez a gondolat mosolyra késztet. Tényleg nem otthonos, de valahol részben még is illik hozzá, ez a gondolat kicsit elszórakoztat, miközben figyelem alakját, ahogy eltűnik a hűtőben, zavar a kettőnk közötti távolság, és hirtelen megint csak arra vágyom, hogy itt legyen mellettem, pedig nincs olyan messze, még is kilométereknek tűnik, amíg nem rám figyel teljesen. - Talán… csinálhatnánk képeket – ejtem ki egészen óvatosan a szavakat, és közben le sem veszem róla a tekintetem. Vizet tölt nekem, magának pedig egy csomag vért. Az jár a fejemben, hogy vajon akkor is táplálkozott volna ma este, így, ilyenkor, ha én nem lennék itt. Lehet, akkor nem lenne rá szüksége? Közelebb lépek hozzá, nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy milyen keserűen hangzott, amikor a képekről beszélt, meg akarom hallgatni, itt akarok lenni neki, azt akarom, hogy meséljen magáról, meséljen arról, hogy miért nincsenek fényképei, az élete része szeretnék lenni, mert Ő már az enyémhez tartozik, de én nem tudom, hogy ez kölcsönös-e. – Miért.. miért nincsenek fényképeid? – kérdezem halkan, amikor már odalép hozzám, és felpillantok rá. Most nem olyan ellenséges a tekintete, nem annyira hideg, mint néha, amikor a szemébe nézek, lágyabb, sokkal nyíltabb, és annyira gyönyörű. Közelről nézem, ahogy kortyol, és észreveszem rajta, hogy most másmilyen. Sokkal kevésbé okoz neki örömet, és elégedettséget, mint amikor engem ölelt át, és húzott közelebb magához. – Másabb.. így, mint amikor belőlem, vagy.. másból iszol? – Fáj a gondolat, hogy máshogy is úgy szokott érni, ahogy hozzám, hogy mást is talán ugyanúgy ölel magához, mint olyankor engem, hogy más nyakához érinti hegyes fogait, nem az enyémhez. Iszok inkább egy kortyot, nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy ilyenekre gondolok. Már amikor elővette azt a tasakot, akkor sejtettem, hogy ma este nem én leszek terítéken, és szavai csak megerősítették ezt. Tiltakozni szerettem volna, azt mondani neki, hogy már legalább másfél hete volt, hogy utoljára hozzámért úgy, azóta biztosan lehetne megint, de láttam a határozottságot a szemébe, és tudtam, hogy hiába állnék le vele vitatkozni, akkor sem győzhetnék. Majd máskor talán. Remélem. Iszok még egy kortyot a vízből, aztán az így kiürült poharat a közeli kis asztalra helyezem, félek, hogy esetleg eltöröm, ha sokáig tartom még, ott nagyobb biztonságban van. Visszalépek hozzá, és enyhén félrebillentett fejjel nézem arcát, magamba szívom minden vonását, annyiszor néztem már őt, néha csak lopva, néha olyan nyíltan mint most, hogy talán papíron is meg tudnám őt örökíteni, az arcát egészen biztosan. Lassan emelem fel a kezem, tulajdonképpen én magam sem tudom, hogy mit csinálok, csak ösztönből cselekszem, átadom magam az érzéseimnek, és ujjaimmal szinte alig érintve bőrét, nagyon lassan húzom végig őket homlokától kezdve az arcélén, hogy végül a nyakára csúsztassam tenyeremet. - Szeretem, ha kimondod a nevemet… - mosolyodok el lassan, ahogy ezt a teljesen jelentéktelen információt megosztom vele. - .. Vincent – halk nevetés hagyja el az ajkaimat, megrázom a fejemet -, nem, ez nekem nem megy. – Hirtelen jövök zavarba, tulajdonképpen semmiség lenne az egész, de túlságosan intenzíven hat rám minden, az előbb a nyakamon ejtett apró csókja, most nem rég az az apró homlokpuszi, nem tudom feldolgozni, nem sűrűn pirulok el, de most érzem, hogy megtörténik, a földet nézném, de nem tudok elszakadni tőle, és a tekintetétől. Nem rejtem el zavaromat, ha megpróbálnám is tudná, előtte pedig nem szégyellem magamat. Lassan csak végighúzom a hüvelykujjamat az ajkán, letörölve a még esetlegesen ott maradt apró vérfoltokat, és nem szólalok meg, egyszerűen csak nincsen szükségem szavakra.
A lakás természetellenes megvilágítása bántja a szememet, pedig hozzászoktam már minden éjszakai fényforráshoz, a neonlüktetésű áruházak fehéren pislogó izzóitól kezdve a lebujok füstös-vörös sóhajaiig, bár néha még álmodom szempillákon táncoló napvillanásokról, bőrt hevítő fényárról, fűszálak harmatcseppjein kacéran végigszaladó pászmákról, ébredés után forrónak és nap-csókoltam selyem az egész testem, végig kell tapogatnom magam mindig, hogy rájöjjek, ugyanolyan hóka szörnyeteg vagyok, mint előző éjjel. Emlékszem, a háborúban sokszor nem láttam nappali fényt, olyan egyformák voltak az éjfélek és délelőttök a minden beborító füstpárának köszönhetően, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet. Hiányzik a nap. De még ebben a gyér, szemet-bántó megvilágításban is éterinek látom minden tökéletlenségével együtt. Talán tényleg készíthetnék róla egy fényképet, vagy ellophatnék egyet a lakásából – szemeim előtt megjelenik alakja a párás üvegablakon túl, amint vállait ropogtatva, nyújtóztatva a villanykapcsolóhoz lép -, nem létező tárcám helyett a farzsebemben tartanám, ha hiányérzetem támadna, elővenném. Elvinném azokra a helyekre, ahol még sosem járt. De nem lehet. Mindennek pusztulnia kell, ami kedves nekem ezen a világon, képesek lennének festményeket felégetni, szobrokat porrá zúzni azért, hogy ne akarjak visszatérni az életnek nevezett ketrecen túli valóságba. Kérdésére komor pillantással felelek, pedig ez lenne a másodperc, az a tökéletes momentum, amikor megoszthatnék vele minden, talán a legelejétől kezdve, de mindig attól féltem, egész halhatatlan életem folyamán, hogyha egyszer kinyitnám a számat, és elmesélném az életemet, minden apró részletét, azt is, amit nem lehet szavakba önteni, soha többé nem lennék képes hallgatni, soha többé nem tudnék megálljt parancsolni, vagy soha többé nem tudnék beszélni. Elfogyna belőlem ez a rengeteg emlékkép, kiürülnék, ahogyan a gépek is kiürülnek, nem lenne már mit mondanom, ha beszélnék, az is csacskaság lenne, mert mindent elmondtam már, az esszenciális ént, mert ebből tevődöm össze, semmi másból, engem is ugyanúgy életem eseményei formáltak, mint bárki mást. Az Ő élete viszont érdekelne. Az Ő életét bámulom, beszélgetéseit éjjelente tisztes távolságból kihallgatom, figyelem, kikkel találkozik, mit olvas, milyen filmeket néz, mikor fekszik, mit vacsorázik, mert ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok valójában elementáris összetevői személyiségének. És mégis úgy érzem – most is, ahogyan ellép mellőlem homlokán egy néhány keskeny vércsíkkal -, nem ismerem, soha nem ismerhetem, amit tudok róla, az semmi ahhoz képest, amit tudhatnék róla. - Másabb – felelem rekedtes hangon, néhány elkenődött vércseppet lenyalok szájpadlásomról. Elüthetném a kezét, egy markáns, mégis zavaros hang agyam hátsó szegletében szinte követeli, hogy megtegyem, mert veszélyes, mert ugyanolyan csapdában vagyok, mint előtte évtizedekig, és ebből nem is léphetek ki egyszerűen, ez nem kedvenc üdülőhely, kedvenc vértanya, hogy könnyedén meglépjek, és jó ideig távol tartsam magam tőle. Ő Samuel. Egészen más. Forró ujjbegye könnyedén siklik arcom vonásait követve, hajszálerek pulzálását érzem leheletnyi barázdái alatt. Tenyere izzó lüktetés nyakamon. Ajkaim alig látható mosolyra rándulnak a nevem hallatán, olyan könnyedén gördül ajkain, mintha mindig mondogatta volna, mint egy mantra, egy ima, amit az ember megszokik, ösztönből, átérzéssel morzsol. Bordáim találkozásánál megrándulok, egészen derekamig csepeg a furcsa, ismeretlen inger. Mutatóujjamat óvatosan nyelvemhez érintem, majd gyöngéden letörlöm az elmaszatolt vért homlokáról, és újfent számhoz emelem, hogy lenyaljam róla. Keserű, élettelen, de ma estére mindenképp megteszi. Sokkal jobb, mintha belőle nyakalnék egy keveset, szeme alatt halovány karikák éktelenkednek, emberi szem talán nem is látja őket, én viszont tudom, hogy ott vannak. Még néhány nap. Egy hét. Aztán majd talán. Meglepetten nyílnak el ajkaim, csupán leheletnyire, apró sóhaj simul hüvelykujjára. Azt hiszem, nem tudja, milyen intim dolgot tesz, azt hiszem, azt sem tudja, mit jelent belőle innom. Ujjaimat csuklójára fonom, nyelvem hegyével megízlelem a számról letörölt vért, de érzem benne a pólusaiból kicsapódó párát is. - Pedig megy – lehelem. – Nagyon is megy. – Tenyerét visszacsúsztatom nyakamra, egy arasznyit közelebb lépek hozzá. – Belőled inni egészen más. Nem tudnám megmagyarázni neked, mert sosem tapasztaltad. – Számhoz emelem a poharat ismét, kortyolok belőle egyet, de gondosan lenyalok mindent a fogaimról és ajkaimról, nehogy ráijesszek. – A legtöbb ember semmit sem jelentett. Kedvelek bőr-ízt, vér-ízt, sóhaj-ízt, sokféle ízt, rengeteg mindentől függ, miért szemelek ki valakit. Ha akkor nem kapaszkodsz belém, talán életben hagylak, hogy visszajöjjek félév, egy év múlva, de így… mit tettél, ostoba-ostoba, Sam, mit tettél? – Végre elmosolyodom. Tenyeremet homlokára simítom, majd lecsúszok, és a tarkójához illesztem. – Tudod, hogy visszajárni egy gyilkoshoz meglehetősen önsorsrontásra vall?
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 30, 2015 11:59 pm-kor.
Megszámlálhatatlanul sok érzés kavarog bennem. Nem tudom, hogy mi történik, én egyszerűen képtelen vagyok ésszerűen kezelni bármit is, átgondoltságom, minden óvatosságom egy pillanat alatt foszlik szerte, ahogy közel kerül hozzám. Soha nem éreztem még ilyet. Voltak barátaim, és voltam szerelmes, de nem, egyik sem ilyen volt, még a közelébe se ért senki. Csak itt állok, pontosan tudom, hogy ha úgy döntene, akkor egy pillanat alatt akár meg is ölhetne, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok azok a gyönyörű világos szemei. Néha egészen zöldesben játszik, most azonban sokkal inkább halovány kéknek látom, és ez jelenti az egész világot számomra. Pillantásából látom azt is, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre, komor, elutasító, pont olyan, amit akárhányszor láttam, eddig mindig csak fájt, és megsebzett, de most.. Most más. Nem érzem már azt, hogy ez a komorság nekem szólna, csupán a kérdés nem volt idevaló, ebben a helyzetben megfelelő, és talán egyszer, fogalmam sincs, hogy mikor, fog rá válaszolni. Nem erőltetem a dolgot, éppen hogy csak enyhén bólintok egy kicsit, mutatva felé, hogy megértem, és ez így teljesen rendben is van. Másabb. Egyszerű szó, még is annyira sokat jelent. Azt hiszem, hogy nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, de ha belegondolok akkor talán nem is lehet sokkal másabb, mint ami az én étkezési szokásaimat illeti. Olyasmi lehet, mint az ízetlen – vagy éppen túlságosan az -, mirelit kaját, és a frissen elkészült ételeket próbálnám összehasonlítani. Én magam is érzem, hogy mennyire morbid a hasonlatom, és egy másik pillanatban elnevetném magam, de ez nem az a hely, és idő, most nem alkalmas, hogy ilyenekkel szórakoztassam magam, mert most csak ő számít, kizárólag Ő. Ó, Vincent, mit teszel velem? - Azt is.. szeretem, ha mosolyogsz. – Szalad ki az ajkaimon egyből, amikor alig láthatóan mosolyodik el. Máskor talán nem venném észre, de most közel van, túl közel van ahhoz, hogy bármiről is lemaradjak. Egész világom leszűkül rá, apró érintése a homlokomon a világ legszebb érzése, érzem, hogy akaratlanul is alsó ajkamra harapok, annyira kívánom, annyira vágyom a közelségét, teljesen megőrjít, hogy itt van, és még sem, hogy akár az enyém lehetne, és az övé lehetnék, de még se. Az ajkait figyelem, ahogy enyhén szétnyílnak, ahogy óvatosan lenyalja ujjaimról a vért, elképesztően közel állok hozzá, hogy megcsókoljam, többet akarok belőle, most, azonnal. De újból megszólal, ez pedig pont annyira tereli el a figyelmemet, hogy a szavaira figyeljek. - Talán… vannak mazochista hajlamaim... – Újból a szemébe nézek, és mosolyára én is egy mosollyal válaszolok. Egyértelműen többet kéne mosolyognia, annyira tökéletes minden vonása, annyira a bűvkörébe von, hogy pár pillanatnak el kell telnie, amíg felfogom szavait. Nem igazán értem őt, én nem vagyok különleges, nem vagyok izgalmas, még csak különösen tehetséges sem, bőven találna mást, sőt, egészen biztos finomabbat is, talán nem kereste elég ideig, de nem mondok semmit, nem akarom elrontani, és félek, hogy talán rájönne minden hibámra, és akkor itt hagyna. – Bár az azt feltételezné, hogy nekem ez rossz, valamilyen formában, de.. egyáltalán nem az. – Ha tudná, hogy közelsége milyen érzéseket vált ki belőlem.. Érzem, hogy egészen melegem lett, hogy a gyomrom összeszorul, alapjaiban mozgat meg bennem mindent, szemeim előtt látom, ahogy odahúzom magamhoz, ahogy ajkaim ajkaira tapadnak, de ehelyett csak nézem őt, enyhén benedvesítem kiszáradt számat, és nagyon óvatosan emelem fel a másik kezemet, hogy aztán – ha nem tiltakozik, vagy nem ad semmiféle elutasító jelet, akkor – csak gyengéden a mellkasára simíthassam ujjaimat. – Engem.. – megköszörülöm a torkom, hogy visszarántsam magam a valóságba, a beszéd jó, a beszéd eltereli a figyelmemet a piszkos gondolataimról -, engem miért szemeltél ki akkor este?
Nyelvem hegyén megül bőrének íze, képtelen vagyok megszabadulni tőle, pedig szétkentem bőven azt a kortynyi vért, mielőtt lenyaltam volna a fogaimról, hogy kiáztassa érzékeny idegsejtjeimből szöveteinek eszenciáját, de mindenütt ott van, orrom megtelik illatával, nyálkahártyámra molekulák tapadnak, hiába nyelek és sóhajtok, a torkom is görcsös nyilallásokkal olvasztja magába jelenlétét. Mellkasom édes sajgással emelkedik és süllyed, miközben homlokom vékony ráncokba szalad kérdése hallatán. Egyszerű lenne felelni rá, rémesen egyszerű. El tudnám mondani neki, miért Őt választottam, hogy miért az Ő arca, az Ő teste kellett, hogy miért az Ő illatcsíkját követtem mohó éhséggel, miért állítottam meg, miért karoltam át, miért nehezedtem rá, és mélyesztettem fogaimat gyönge húsába, ereit megsebezve. Egyszerű lenne elmagyarázni, de ha megtenném… ha tényleg megtenném. Amíg nem tudja, amíg nem érzi, addig egy lépéssel előtte járok. Végtelen sakkjátszmának látom ezt az estét, ahol megpróbálok mindig előre gondolkodni legalább három lépéssel, és Ő mindig képes úgy helyezkedni, hogy folyamatosan újra kelljen alakítanom tervemet. A végcél biztos. A végcél szilárd. Ó, nem, törékeny, túlságosan is törékeny. Tekintetem szemeinek mélyére váj, szinte harapom pillantásának erejét, mert nem tudja, biztos nem mondta még neki senki, milyen hatalom lakozik sötét, dióbarna íriszeiben, amelyek magabiztosan és lélegzetelállítóan ölelik körbe éjfekete, végtelenbe nyúló pupilláit. A semmibe vezet az a két fekete kör, a mindenbe vezet, végeláthatatlan útvesztője lelkének, feneketlen, feszített tükrű, csillogó, legszívesebben megmártóznék bennük, hogy a mélyükön találjak valamit, bármit, amibe megkapaszkodhatok. Szempilláim megrebbennek, mielőtt túlságosan elmerülnék ebben a gondolatban, visszavonszolom magam a valóságba, amely kísérteties lámpafény, Chicagói vér és az egyetlen igazság: tudatában sincs, minek teszi ki magát. Fájdalom, vérveszteség, folyamatos álmosság, levertség, speciális diéták, elidegenedés az emberektől, a családjától és társadalomtól. New Orleansban megismertem egy vámpírt, akinek három-négy vérrabszolgája is volt; miután megkínált, elmesélte, hogy évente le kell cserélnie őket, mert elhasználódnak, hiába próbálja etetni őket megfelelően. A saját vérével is próbálkozott, de tíz hónap után apatikus állapot uralkodik el rajtuk, és szép lassan kimúlnak. Mint az állatok. Valahogy így is gondolkodott róluk. Számára nem voltam egyebek állatoknál. Gyerekkoromban sírtam, ha levágtunk egy birkát. Az apám olyankor hátba vágott vagy képen törölt, a jószág, az jószág, nem kell bőgni, nincs annak lelke. Szívverésének ritmusa visszaránt. Nem válaszolhatok erre a kérdésre, mert ha megteszem, mindketten elvesztünk. Bármit teszek, mindketten elvesztünk. Ujjaimmal gyöngéden végigsimítok hajtincsein. - Kössünk kompromisszumot. Alkut. Nevezd, aminek jólesik. – Elhúzom tőle a kezemet egy pillanatra. – Minden kérdésért cserébe, amit nem szeretnék megválaszolni, rövid időre megadom neked, amire vágysz. – Karommal óvatosan átölelem derekát, magamhoz húzom, el a földtől, és vigyázva az asztalra ültetem. – Ígérem, nem fog fájni – csibészes mosolyt villantok rá, olyasmit, amelyet frissen besorozott katonaként villantottam mindenkire, mielőtt megöltem volna az első embert. Szinte ártatlan. Csuklóját megemelem, a pohárban lévő néhány korty vérből egy keveset rá löttyintek, és szinte rögtön hozzá tapasztom ajkaimat a legördülni vágyó cseppekhez. A pohár élesen koppan a konyhaasztalon, kezét tarkómhoz húzom. Megadom neki, amire vágyik anélkül, hogy bántanám. Nyelvemmel végigsiklik lüktető ere mentén, majdnem egészen a könyökhajlatáig, és minden csep vért begyűjtök közben. Légzésem egyre mélyebbé, állatiasabbá válik, szemfogaim előbukkannak, finoman karcolják alkarját, ahogy lassan bejárom újra és újra mohón.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 31, 2015 12:39 pm-kor.
Egészen, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez után az este után minden megváltozik. Már most megváltozott, már most többet árult el magáról, mint bármikor máskor, már most közelebb kerültem hozzá, közelebb engedett, én pedig úgy viselkedem mint a drogosok, nem elég egy apró csók a nyakamon, vagy egy ölelés, vagy pár mondat, ó, nem, nekem több kell belőle, nem bírom elengedni, nem bírok leállni, nem. Nem tudok ezek után úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, mintha.. ne lenne hozzám annyira közel, hogy az ingem már egészen biztosan átvette férfias illatát, mintha nem mondott volna nekem semmit, mintha nem ölelt volna magához úgy odakint. Olyan gondolatok szaladnak végig elmémen, amiket eddig csak nagyon sötétben, már szinte álom közeli pillanatokban jutottak eszembe, és akkor sem mertem megfogalmazni, mert ezt nem lehet, nem szabad, nem vágyhatom olyanokra, amikre Ő nem. Nem tudok rajta elmenni, nem ismerem őt ki, bármennyire is szeretném. Azt akarom hinni, hogy neki is legalább félig olyan jó velem lenni, mint nekem vele, hogy legalább egy egészen picit hatással vagyok rá, mert igen, így kell lennie, különben mit keresnék itt, különben miért húzott volna magához, miért viszonozna tekintetemet, ha nem így van? Nem kapok válaszokat, magamtól se, tőle se, csak a szemébe nézek, szinte pislogni is elfelejtek, mert azokért a negyed másodpercekért is kár, az az elképesztően apró idő is fáj, amíg nem láthatom őt. Annyira hiányzott, és most végre itt van, velem van, hozzáérhetek, és hozzámér, bőröm szinte izzik érintése alatt, nem akarom, hogy távolabb kerüljön, nem vagyok képes visszatérni a valóságba, csak Ő létezik és Én, csak ketten vagyunk, és senki más az egész világon. Nem teljesen értem szavait, talán azért, mert számomra túl hirtelen kezd beszélni, és még nem jutottak el tudatomig, még nem nyertek értelmet. Csak a kezeit érzem a derekamon ahogy magához húz, nem is érzékelem, hogy megemel, azt tesz velem, amit csak szeretne, Rá bízom magam, megbízom benne, és még így is kedves, szinte úgy vigyáz rám, mint egy porcelán babára, jól esik ez a kedvesség, de nem vagyok ám annyira törékeny, nem kell rám ennyire vigyázni. Elmondanám neki, de szinte teljes káprázatban figyelem az arcán megjelenő mosolyt, akaratlanul is elmosolyodom, már csak egy kacsintás hiányzott volna. Ó, igen, most már egészen biztos vagyok benne, hogy játszik velem, kínoz, de édes kín ez, és a világért sem szakítanám őt meg benne. - Ühm… - halk sóhajtás szakad fel ajkaim közül, amikor hozzám ér ajka, és nyelve végigsiklik a alkaromon, gyengéden a hajába túrok, és ujjaimmal szántok végig a hajtincsein. Érzem fogait, ahogy finoman ér hozzám, nem harap, szinte karcolni is alig karcol, én pedig csak úgy helyezkedem, hogy lábammal közelebb tudjam kicsit húzni magamhoz, ezzel is csökkentve a távolságot közöttünk. Puha ajkai nyomán valamiféle eddig ismeretlen bizsergés fut rajtam végig, alig ér hozzám, mégis játszik rajtam, az érzékeimmel, minden gondolatommal. – De… ez így neked nem ugyanolyan, nem… friss vér, csak… valami béna mirelit, nem? – Végig sem gondoltam teljesen a kérdésemet, csak már az után esett le, hogy az előbb csak magamnak kitalált hasonlatomat használtam hangosan is, ahogy kiejtettem a szavakat. Úgy döntök, hogy ezt nem fejtem ki jobban, valószínűleg így is pontosan érteni fogja, hogy mit akarok. – Én.. én azt szeretném, hogy te is élvezd, te így.. nem élvezed. – Teszem inkább hozzá halkabban. Ez már nem kérdés, csak egy apró kijelentés, továbbra is a sötétben tapogatózom, fogalmam sincs, hogy mit gondol, vagy egyáltalán mit érez. – De.. öhm, akkor most kérdeznem kell, ugye? – Nem teljesen értettem a szabályokat, ami nem meglepő, tekintve, hogy amikor ismertette őket, akkor az egészet egy bizonyos ámulatban töltöttem, főként a kezére koncentrálva a derekamon. - Várj, eddig már volt két kérdésem is, amire nem válaszoltál, szóval akkor most még..? – lassan vonom fel a szemöldökömet, és kicsit bizonytalanul nézek rá. Nem tudom, hogy most én jövök, vagy Ő jön, és inkább csak a szemébe nézek, hogy ne is kelljen ezzel foglalkoznom.
Távolságtartásom feszes burka felhasad, amint lepkeszárny-finoman hozzáérnek ajkaim, kipatakzik belőle minden gát, minden csontokba vésett akadály, minden koponyám belső falára karcolt kifogás, hogy miért nem szelhetem át a közöttünk lévő távolságot, miért nem kopoghatok ajtaján, vagy mászhatok be ablakán. Öntudatom membránján hajszálvékony repedések futnak végig, arcomat illatpárájába temetem, orrom követi nyelvem siklását, mélyen magamba szívom a húsából kicsapódó aromát, képes lennék beleroskadni ebbe az érzésbe, ahogyan a hűtött, tartósított, idegen vér perzselő lüktetésébe keveredik, szinte belemállik, eggyé lesznek, izzó cseppek módjára kenődik szájpadlásomra, ínyem pulzál íze alatt, szemeim körül az erek megfeszülnek, pillantásomra a vérszívás gyönyörének hályoga tapad. Extázis hullámok mossák kéj-redőzötté érzékeimet, kilobbant sejtcsomók mentén szivárog létem legrejtettebb zugaiba. Ezt nem tudnám megmagyarázni neki, ezt a mámort, ezt a zsibbadtságot, felmorzsolt ellenállásom révületét, amely beleömlik a táplálkozás élvezetébe. Színtiszta kéj. Mielőtt végiggondolnám, mit teszek, engedelmeskedem a combomat érő nyomásnak, számat egy pillanatra sem elszakítva alkarjától, közelebb húzódom hozzá, belső combjai lágyan körém fonódnak, karommal átölelem derekát, mintha tartani próbálnám, nehogy leessen, pedig nekem van szükségem támaszra, mert érzem, kifut a lábam alól a talaj, beleszédülök közelségének feneketlen kútjába. Legszívesebben beleharapnék, nem is a vére miatt, hanem azért, hogy érezzem fogaimon húsának súlyát és tömörségét, a könnyen gyúrható izmok megfeszült játékát, de visszafojtom a váratlan epekedést, mert tudom, előbukkant szemfogaim felhasítanának mindent. Kissé feljebb csúszik alkarján, néhány csepp vért még begyűjtök csuklóhajlatában, szívének zakatolása túl közel kerül, szinte dobhártyámon érzem, mintha valahol bennem dörömbölne, az én aortapumpám egyre erősödő dobogása lenne. Zihálva húzódok el letisztított karjától, fejemet szegcsontjához illesztem, a tarkómon játszó ujjai felhevült bőrömet simogatják. Vörös köd lüktet bennem, mindenütt, szinte nem látok és hallok, de lassan visszacsordogál minden egyes szó, amit mondott, agyam cikázva próbálja élesíteni, értelmet adni nekik. - Nem, nem olyan – hangom mély, rekedt, mintha nem is a torkomból beszélném, hanem valahonnan egészen lentről, egészen bentről. Karommal szorosabban ölelem, talán túl szorosan is, miközben jobbom ujjai szelíden cirógatják csuklóját, mely még nedves a halovány színű vérrel kevert nyálamtól. Undorítónak kellene tartanom, sőt, talán Ő is annak tarthatná, de most nem érdekel, valamiféle elégedettséggel tölt el, hogy megjelöltem, megbillogoztam, furcsa, kifacsart módon hozzám tartozik. Nyelvem hegye megérinti éles szemfogaim egyikét. – Élvezem – lihegem kulcscsontjára. Hirtelen elhúzódok tőle, tekintetünk találkozik, láthatja feldúlt pillantásomat, láthatja a káoszt, amelyek kivált belőlem, a szétesés elemi részeit, láthat mindent, és nem is bánom, hogy látja. Elmémben parázsló gondolatok ébrednek, ha ezt látja, akkor látja a szemeim körüli fekete ereket is. Elfordulok tőle, megragadom a poharat, és egy hajtásra kiiszom a maradékot. Érzem, hogy nem elég, ezért gyengéden lefejtem a combom köré zárult lábakat, ellépek tőle, egyenesen a hűtőhöz, újabb tasakot veszek ki, majdnem az egészet a pohárba öntöm, hatalmas kortyokban nyelem a hideg, kijózanító italt. Fogaim lassan visszahúzódnak. - Ha szeretnél, kérdezhetsz – az utolsó kortyot megforgatom a számban, mielőtt lenyelem. Gondosan lenyalok minden cseppet. – Viszont az eddigiek nem számítanak, akkor még nem játszottunk. Az igazságosság érdekében azonban engedem, hogy újra feltedd ezeket a kérdéseket, ha szeretnéd. – Poharamat az asztalra csúsztatom, és visszalépek hozzá. Pólómat kissé megemelem, kezembe csúsztatom csuklóját, és az anyag aljával gyorsan végigtörlök a maszatos alkaron, hogy ne maradhasson nyoma. Fájdalmasan nézem szárazra törölt bőrét.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 31, 2015 4:07 pm-kor.
Ahogy hozzámér, nehezebben veszem a levegőt, érzem, mennyire bensőséges pillanat ez, másabb mint amikor fogaival felhasította a bőrömet, nem belőlem iszik, és mégis rólam, én vagyok az, akiben örömét leli, aki tálcán kínálja számára az ételt, máshogyan mint eddig, mégis közelebbinek érzem magamhoz valahogy, érzékelem, ahogy átadja magát neki, minden apró érintésére egy apró sóhajjal felelnék, de nem teszem, szinte lélegzetvisszafojtva figyelem mozdulatait, ujjaimmal gyengéden simogatom fejbőrét, nem akarom elengedni soha többé már. Milyen érdekes, mennyire valószerűtlennek tűnik, hogy itt vagyunk, így ér hozzám, olyan érzéseket idéz elő bennem, amit még soha senki más. Senki nem ért még hozzám így, ennyire finoman, szinte óvatosan, mégis érzem benne az erőt, ahogy derekamat öleli át, közelségébe belebolondulok, annyiféle inger ér, még csak meg sem csókolt, de így is annyira intim, annyira közeli, olyan érzések jelennek meg bennem, amiket már nagyon régen – talán soha -, nem éreztem. Még közelebb vonnám, még többet akarok érezni belőle, annyira vágyom rá, felgyorsul a szívverésem, amikor mellkasomnak dönti fejét, egyeletlen dobogását még én is érzékelem, de csak lehunyom a szemeimet, nem szólalok meg. Hangja furcsa intenzitással töri meg az előbbi nyugodt-heves állapotot, sokkal mélyebb, sötétebb, másabb, mint amit ismertem eddig, szorosan ölel magához, és én is közelebb húzom lábammal, olyan ez, mint egy furcsa, morbid szeretkezés, vágyom minden mozdulatára, úgy tesz magáévá apró csókjaival, érintéseivel, hogy közben még sem. Elmosolyodom egy kicsit erre a gondolatra, gyengéden cirógatom tarkóját, egyszerre csak elhiszem, hogy neki is jó, hogy ő is élvezi, nem csak nekem okoz vele örömet, nem kételkedem benne többet, tudom, hogy nem hazudik, érzem a hangján, a közelségén. Annyira hirtelen húzódik el, hogy szinte fel sem fogom még, de már is rám tör a hiánya, de találkozik a tekintetünk, és látom őt. Nem úgy mint eddig, ez most más, teljesen más, ugyanaz a zavar, feszültség, sőt talán.. igen, egészen biztosan, az az elveszettség jelenik meg a tekintetében, beszédes szemeiben ugyanazt látom, amit én is érzek. Szinte csak egy pillanatig tart, de újra érzések egész folyama tör rám, visszaakarom húzni, meg akarom nyugtatni, látom az elszíneződő ereket szeme alatt.. – Gyönyörű vagy, ne.. – hangom elhaló, óvatosan arcához kapok balommal, és gyengéden végigsimítva rajta, amíg iszik, magam felé fordítom, látni szeretném őt, minden formájában, előttem nem kell szégyellnie, előttem nem kell titkolnia, én soha nem bántanám, és mindig az övé maradok már. Ölembe ejtem kezeimet, amikor teljesen ellép tőlem, tekintetemmel tovább követem őt, végignézem, ahogy újabb csomagot bont fel, majd szinte másodpercek alatt el is fogyasztja. - Hm – most követem szavait, ahogy messzebb került tőlem, újra tudok kicsit gondolkozni is, gyorsan cikáznak a fejemben a kérdések, mit is kellene kérdeznem, válaszokat szeretnék, de azt is, hogy újra hozzámérjen, szörnyű játék ez, mindkét módon nyerek, de én magam sem tudom, hogy mit akarok jobban, túl sok mindenre vágyom egyszerre, de most nem vagyok képes racionálisan rangsorolni a dolgokat, nem tudok dönteni. – Ne, hagyd. – Szabad kezemet a pólója aljához csúsztatom, megállítom a mozdulatát, maradhat, látni szeretném, hogy biztos legyek abba, hogy az előzőeket nem csak képzeltem, hanem tényleg megtörténtek, hogy nem csak elmém játszott velem valami furcsa perverz játékot, hanem tényleg Ő volt az. Szükségem van rá. - Nem könnyű ez a játék – nevetem el magamat, és megrázom kicsit a fejemet. Továbbra sem tudom, hogy mit kellene mondanom, nem akarom újra azokat a kérdéseket feltenni, ugyan megengedte, én mégis családnak érezném. Kérdezzem a múltjáról, arról hogyan lett ilyen, vagy hogyan került ide? Kérdezzem magamról, arról hogy miért nem keresett? Végül egy kis idő után, lassan jelenik meg bennem a gondolatat, kicsit megköszörülöm a torkomat, és úgy teszem fel kérdésem. - Miért.. nem akartál maradni sokáig, és.. miért maradtál itt végül még is? – Végigsimítok lassan kézfején, ujjaim az ujjaival játszanak, én is elmélyülten figyelem őket, most egy kicsit nem nézek rá. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kapni, válaszol-e, vagy valami más fog történni, az egész egy rejtély, és pár pillanat még kell, amíg összeszedem magam, és újra felpillantok rá.
Lassan pergő másodpercek alatt tisztulnak ki gondolataim, az a bódultság, amelyet illata miatt éltem át, a közvetlen közelében jelentkező kábultság feloldódik a hideg, steril ízű, csapolt vérben, torkomon jeges nyilallásokkal csordogál. Pólóm aljához szinte észrevétlenül lendül a keze, felkavarva ezzel éppen csillapodni készülő érzékeimet, ezért nem tehetek mást, minthogy szelíden, de ellentmondást nem tűrő erélyességgel eltolom magamtól, és határozottan letörlöm róla elmaszatolt étkezésem maradványait. Hamvas bőrén különös fénnyel csillog izzóm fakó-sárga ködfátyla. Ahogyan kinyíltam az előbb, úgy záródom; vasszirmok módjára csapódok, egymásra hajtom rétegeimet, felépítem a nem látható, de tapintható távolságot kettőnk között, mert a tasakos, karmazsin nedű átáztatja bensőmet, a szemem körüli erek halványodni kezdenek, majd végleg eltűnnek, szemfogaim elégedetten visszahúzódnak. Nem értem, egyes vámpírok hogyan képesek szilárdan ellenállni mindenfajta kísértésnek, hogy nem hullnak szét, hogy nem zilálja őket össze egy-egy préda. Arcának nyíltsága újult intenzitással mossa elmémet, hatalmas hullámokban terül szét, azonban vonásaim simák maradnak, kissé ismét hűvös-márványba dermednek, nem lehetne onnan leolvasni semmit sem. Csupán a tekintetem, a tekintetem csordultig teli az elmúlt fél óra részegítő eseményeivel, pupilláimban most elférne az egész világ, és talán ott is van minden, az ír legelőktől kezdve a háború füstös halálropogásáig, ott van benne Samuel is, az első este kitörölhetetlen emlékével, karjainak görcsös kapaszkodásával együtt, gyönyörtől reszkető pilláival és apró gombostűfejnyivé zsugorodó szembogaraival. Csupán én nem tudok nyílni ilyen egyszerűen, bennem van valami félreneveltség, valami elvadultság, valami sejtszintű hidegség, ami nem tud felolvadni igazán. Pólómat kisimítom. - Ügyesen kell kérdezned, hogy legyen még mit letörölnöm. – Apró nevetésére megdöntöm kissé fejemet, próbálom keresni cikázó pillantását, tekintetem perifériáján széles mosolya húzódik, úgy tud nevetni, ahogyan senki más, farkasfogai kilátszanak, arccsontjánál feltolódik a hús, ingerlő ívbe gyúrja magát. Elzavarhatnám, talán az lenne a helyes döntés, ha azt mondanám neki, megkapta, amit szeretett volna, most menjen innen, felejtsen el, felejtse el azt is, hogy valaha találkoztunk, mert innentől kezdve vagy Ő törli ki emlékeimet tudatából, vagy magammal kell vinnem. Lehet, meghalna, ahogyan a vérrabszolgák, akkor is, ha nem szipolyozom halálra. Emlékszem, az egyik fiú vámpírrá válása után eszét vesztette, nem értette az örökkévalóságot, nem értette a végtelenbe nyúló rabság gondolatát, emberi elméjével képtelen volt felfogni, pedig érzékeny volt rá, talán költőfiú, egész nap egy sötétített szobában körmölt, látta a világot, szenvedett tőle, de a világ mégiscsak véges és elemezhető volt, leírható. Amint rájött, hogy az élete mérhetetlen egységekből fog állni, rohamból rohamba bukdácsolt, végül katatón állapot uralkodott el rajta. Nem mindenkinek való ez a lét, nem mindenki elég együgyű és érdektelen vagy ravasz és kegyetlen ahhoz, hogy belesimulhasson. A mosolya mindenképpen eltűnne. Erre a fájdalmas gondolatra arcához nyúlok, mutatóujjammal lekövetem szájának sarkától egészen arcéléig nevetésének vonalát. - Az elsőre nem felelek – suttogom fojtottan, nem is vagyok benne biztos, hogy tisztán hallotta. A pillanat törtrésze alatt csúsztatom kezemet a tarkójához, hajtincsei közé túrok, és mielőtt ellenkezhetne vagy felnyöghetne, határozottan hátrahúzom a fejét, és feltáruló nyakához hajolok. Orrom hegye végigvándorol ádámcsutkája mentén, szemfogaim jóllakottan a helyükön maradnak, így sokkal biztosabban vándorolok oldalra, hogy fogaim közé vegyem nyakának vaskos izomkötegét, amelyben valahol ott lüktet ütőere is. A kissé fájdalmas marás csókká szelídül. Távolabb húzódom tőle. – És miattad maradtam. Mit gondoltál, mi másért? – Kézfejemmel gondosan letörlöm csillogó fognyomaimat. - Mindenesetre bocsánatot kell kérnem, amiért nem kérdeztem meg, mit szeretnél. A kérdéseid mellé akár csatolhatod is, mi jár neked, ha nem válaszolok.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 31, 2015 6:16 pm-kor.
Nem ismerem őt ki továbbra se, de már kezdem érteni, észrevenni a változásokat, amikor átvált, amikor közelebb enged magához, és amikor újra eltol, nem akarja, hogy ismerjem, nem akar az enyém lenni. Szomorú vagyok, mert most ez történik, nézem, ahogy letörli a nyomokat a karomról, mintha meg sem történt volt az előbbi, mintha nem ért volna hozzám annyira bensőségesem, és hirtelen akár sírni tudnék, mert úgy érzem, hogy ellenem szól, hogy valamit elrontottam, hogy hibáztam, és unalmassá válok a szemében, hiszen az vagyok, én is tudom, hogy így van, talán csak éppen most jött rá, és most fog elküldeni. Igyekszem elrejteni az érzéseimet, igyekszem, nagyon igyekszem, hogy ne lásson rajtam semmit, de így is éreztem, hogy csalódottságom kiül az arcomról, valószínűleg pontosan látja rajtam, hogy mi megy végig bennem. Ha végzett csak az ölembe ejtem a kezeimet, kerülöm kicsit a tekintetét, össze kell magam szednem. Azt akarom, hogy visszatérjen az előbbi Vincent, engedjen újra közel magához, de újra csak a hidegséget érzékelek, és nem tudok ellene küzdeni, nagyon nehezen megy. Jól esik érintése az arcomon, simulok hozzá, enyhe bizsergés szalad végig ott rajtam, ahol ujja hozzám ér, csak lehunyom a szemeimet, élvezem érintését, és kell pár pillanat, amíg összeszedem magam, amíg újra tudok majd figyelni, amíg képes vagyok majd megszólalni. Nagyon halkan beszél, szinte még fel sem fogom, amikor megérzem ujjait a hajamban, készségesen döntöm hátra a fejemet, nem ellenkezek, nem is tudnék ellenkezni, vágyom az érintésére. Borzongok, újra beleremegek a közelségébe, halk nyögés tör fel belőlem ajkai puha érintésére, nem tudom visszafojtani, talán nem is akarom, azt akarom, hogy hallja, hogy érezze, miket idéz elő bennem, tudja, milyen hatással van rám. - Miattam..? – nézek rá értetlenül pillanatokig. Gyorsan kijózanítanak szavai, nem értem, nem értem, miért, meglepettségem kiül az arcomra, szemöldököm magasba szalad. – De.. miért? – Tekintetem tele van kérdésekkel, amikre nem találom a választ, kérdésekkel, amiket nem tudok ki mondani, és értetlenséggel, mert nem értem, én tényleg nem tudom, nem tudom felfogni, hogy miért. – Mármint.. nem kéne ezt mondanom, mert akkor még lehet, hogy nem jöttél rá, és akkor lenne még időm addig, amíg ez végül megtörténik, és itt hagysz, de.. én nem vagyok különleges, Vincent. Nem vagyok okos, vagy esetleg szép, de még különösen intelligens se, csak.. Szerencsétlen, és ostoba – kicsit kényszeredetten nevetek fel, és megrázom a fejem. Hiányzik a közelsége, pedig nem ment sokkal távolabb, de valahogy elveszettnek érzem magam, gyorsan mozdulok, mert nem akarom, hogy megakadályozzon, és esetleg elhúzódjon tőlem, kicsit előrébb tolom magam az asztalon, és átölelem őt, hozzásimulok, szorosan magamhoz ölelem, és a nyakába fúrom az arcomat, belélegzem illatát, el akarom raktározni örökre, hogy megmaradjon, hogy soha ne felejtsem el ezt. Egy egészen apró puszit lehelek nyakába, csak alig érintem, nem is merek mást tenni, aztán elhúzódom. Inkább én szakítsam meg ezt a csodálatos pillanatot, mint ő utasítson el esetleg. - Nem mondom meg, inkább.. lepj meg – egészen aprón elmosolyodom, alsó ajkamra harapva nézem őt újra, mind ezek után is elveszek a pillantásában, egészen kicsit megköszörülöm a torkomat, érzem, hogy túljutottam az előbbi mélyebb pontomon. – Ha.. tényleg miattam maradtál, miért nem kerestél? – Nézek rá nyíltan, őszintén, kíváncsian, szeretném, ha szavakkal válaszolna, de éppen annyira vágyom ajkaira is magamon, szörnyen vegyes érzések mardosnak belém, hiányzik a testi kontaktus, de újra nem merek hozzáérni, nem tudom, hogyan reagálna közeledésemre, és félek is az esetleges elutasításától. – És.. tudom, hogy nem szeretnél beszélni a múltadról, és tiszteletben tartom a döntésedet, de.. Azt elmondod, hogy miért nem? – A tekintetét keresem, szeretném, ha a szemembe nézne, szeretném, ha meglátná benne, hogy mennyire komolyan gondolom, hogy érdekel a története, érdekel minden, ami vele kapcsolatos, és hogy bennem megbízhat, soha nem árulnám, soha nem mondanám el senkinek, ha erre kérne. Nem tudnám őt megvédeni semmi rossztól – hiszen még csak magamat sem tudom -, de megpróbálnám, érte mindent megpróbálnék.
Rezignált mosolyra húzom ajkaimat, tekintetem ismét feljebb vándorol, és átbukok a válla feletti üres légtérben, csupán a peremén vélek felfedezni néhány elnagyolt kontúrt, berendezési tárgyak, lámpafényben keskenyedő árnyéksávok. Előbbi könnyelmű tetteimmel már nem tudom eltörölni az előző napok és hetek történéseit, mélyre fűztem magamban, mintha szándékosan a bőrébe vájtam volna egy kapcsot, és innentől kezdve a léte, jövője függne tőlem, hozzám tartozna. A testi épsége. A szellemi sértetlensége. Pont ezt a kettőt nem tudom garantálni, mégse volt bennem annyi erő, hogy ellenálljak a tálcán kívánt kísértésnek. Egyszerre az ismerős, de idegen lakáskép helyett egy másik emlékfoszlány bukik felszínre fodrozódó elmém víztükrén, római barangolásaim egyik legmeghatározóbb pillanata, Szent Teréz extázisa, a szobor, amelyet három órán keresztül bámultam a vaksötét templomban. Lépteim visszhangot vertek, a falakról lélegzetvételeim fordultak vissza, illékony szellőként végigsuhantak a szobor ruhájának ráncain. Nem tudtam levenni róla a szemem. Mindig tudtam, hogy van valami a művészetekben, egyáltalán az emberi kifejező rendszerben, amelyet képtelen vagyok megérteni, hogy sosem azért olvastam regényeket vagy néztem filmeket, mert bármit felfogtam belőlük, hanem azért, mert valahol a tudatalattim kapcsolódott ezekhez a művészeti alkotásokhoz, nem értelmezhettem, mégis benne voltam, rólam szólt, a körülöttem zajló világról, korokról, amelyekben nem éltem, és olyanokról is, amelyeket csak árnyként néztem végig. De Szent Teréz extázisa egészen olyan, mint Samuelből inni, de a nő felett lebegő angyal, entitás egy nyilat tart maga előtt, halványan mosolyog, és mindig azt gondoltam, a teremtő kegyetlenségét ábrázolja. Mert ha van a világon teremtő, Isten, Allah, nevezzük bárminek, szörnyű átokkal sújtotta a magamfajtákat. Minél nagyobb a mámor, annál kegyetlenebb a büntetés? Annál szélesebb az Alkotó mosolya? - Igen, miattad. - Visszatérek vállainak ívéhez, majd végigszántok pillantásommal nyakán, végül szempilláin állapodok meg. Onnan egyszerű másodpercenként alábukni, és megmerítkezni tekintetének intenzitásában. Mielőtt bármit mondhatnék, közel csúszik hozzám, karjait a nyakam köré fűzi, és egész testével mellkasomhoz simul. Engedem, mert nincs már bennem ködös vérvágy, államat vállának lekerekített csontjához illesztem, belélegzem illatát, melybe ruhájának frissessége, virág-aromája és parfümjének enyhe pézsmaillata is társul. Extázis. Egészen másfajta, eszembe jut a szobor szépen megmunkált arca, az elnyíló ajkak, lehunyt szemek. Önkéntelenül rebbennek pilláim, egymásba söpörnek, fekete folttá zárja szemhéjam a világot. – Nem fogom bizonygatni az ellenkezőjét, nem most és nem így, de maradtam miattad, mert maradni akartam miattad – suttogom fültövébe. Miután elhúzódik tőlem – tekintete mindent elárul, milyen törékeny és sebezhető is az ember -, lopva végigsimítok felkarján, hogy érezze, kicsit sem bánom, hogy megölelt. Viszont tudom, mielőtt bármilyen kérdésre felelnék, mielőtt végérvényesen összekötnénk a sorsunkat oly módon, hogy az életem onnantól kezdve tőle függjön, az Ő élete pedig az én rejtőzködési képességeimtől, ellépek mellette, és lehajolok az egyik fiókos szekrényhez. A legalsót könnyedén kihúzom, kotorászok benne egy keveset, aztán előveszem egy vászonzsebkendőbe rejtett tárgyat. - Nem minden vámpír olyan, mint én voltam és vagyok veled, Samuel. – Ujjaim csuklója köré fonódnak, tenyerét kérem magam felé. – És ha tudni szeretnéd, még én sem vagyok igazán emberbarát. – A zsebkendő-csomagot tenyerébe fektetem. – A legtöbb vámpír elhagyta minden emberségét, a legtöbben kikapcsolják magukban az emberséget, mert vámpírként emberi érzésekkel létezni szinte lehetetlen. A fájdalom nem fájdalom, hanem elviselhetetlen kín, az öröm pedig részegítő mámor, mintha az ember transzba esne. De ha egy vámpír kikapcsolja az emberségét, megszabadul az emberi lét minden tanult viselkedésformájától is. Ösztönlénnyé lesz. Mint az állatok. A szükségleteit gyorsan kielégíti, rezisztens a könyörgésre, esdeklésre, mások érzelmeit képtelen figyelembe venni. – Lassan kihajtogatom a zsebkendőt, egy apró bross kerül elő belőle. A belsejében vasfű pihen. – Sosem éltem emberek között, ezért nem tudom… nem tudom, milyen erőket használok fel ellened öntudatlanul. Tedd meg, hogy ezt a ruhádra tűzöd most, és elmondod nekem, változott-e benned bármi. Ha el szeretnél menni, elengedlek. Ha maradni szeretnél, minden kérdésedre válaszolok.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 31, 2015 8:20 pm-kor.
Ahogy átölelem, megnyugtat a közelsége. Furcsa, mennyire ellentétes érzelmek irányítják testem, az egyik pillanatban mérhetetlen szomorúságot érzek, a következőben pedig ezt a szétáradó nyugalmat. Nem kerülnek helyére a gondolataim, továbbra sem értem, továbbra sem tudom, hogy miért nem látja, hogy mennyire tökéletlen vagyok, de nem érdekel tovább. Elhiszem neki, elhiszem apró suttogásának, hogy miattam van itt, hogy talán tényleg én kellek neki, és boldog vagyok, boldoggá tesz, illata védelmezőn ölel körbe, karjaim köréfonódnak, és mielőtt még elhúzódnék kicsit szorosabban szorítom, ölelem magamhoz egy végtelennek tűnő másodpercig. Hirtelen most megint más, gyengéden simít végig a felkaromon, nem haragszik rám, nem bánja, hogy annyira közel merészkedtem, ezért nem is húzódom tőle annyira távolra. A közelségünket azonban Ő maga szakítja meg újra, ellép mellőlem, figyelem magas alakját, vékony, de mégis erős testalkatát, végigfut a tekintem a fenekén – kicsit talán tovább is időz rajta, amíg lehajol -, a hátán, végül a haját figyelem, azt a természetes gyönyörűséget, amelybe annyira jó érzés volt beletúrni. A karomra pillantok, hiányzik a bizonyítéka annak, hogy az előbb tényleg minden megtörtént, de miért tévednék, még szinte érzem leheletét a csuklóhajlatomnál, puha ajkait bőrömön, egészen biztos vagyok abban, hogy nem képzeltem. Figyelem mit vesz elő, fogalmam sincs, hogy mire kellene számítanom. Egy ajándék? Egy titok? Valami családi ereklye? Tekintetemmel követem, ahogy újra odalép hozzám, érintésére automatikusan kinyitom a tenyeremet, ösztönösen érzem, hogy mire kér, gondolkodnom sem kell rajta. Nézem, hogy mit csinál vele, lassan bontogatja, és kicsike ékszer kerül elő belőle, de már a szavaira figyelek, érzem, hogy ez most fontos, meg szeretném őt érteni, tudni róla mindent, és tudatalattim azt súgja, hogy jegyezzem meg ezeket a részleteket. Kérésére a szemébe nézek, és aprót bólintok, majd enyhén remegő kézzel fogom meg az apró brosst, és – bár szenvedek a tűvel, sosem mentek az ilyen dolgok -, feltűzöm óvatosan az ingemre. Ahogy hozzáérek az anyaghoz, eszembe jut, hogy mi mindent élt meg csak ma este ez a felsőm: az alkoholt, a táncot, azt az erőszakos férfit, a kinti hideget, amikor átkarolt, és aztán most itt mindent. Szeretem, hogy ez van rajtam, szeretem, mert tudom, hogy a rengeteg ruhám közül ez áll az egyik legelőnyösebben, és örülök, hogy ha vele vagyok, akkor olyan van rajtam, amiben legalább egy kicsit jól is nézek ki. - Öhm.. – Nem igazán tudom, hogy mit is kellene mondanom, ez valami varázsdarab? Nem tudom, hogy mit vár tőlem, de aztán úgy gondolom, hogy inkább csak egyszerűen válaszolok arra, amire kért. – Hogy változott-e bennem valami? Nem teljesen értem, hogy mire gondolsz, de.. én még mindig önmagam vagyok, unalmas kisvárosi életem van továbbra is, amit azok az esték dobnak fel, amikor meglátogatsz, és igen.. Tulajdonképpen változott is, mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy ennyire.. mélyen éljem meg az érzelmeimet, de az irányodba valahogy sokkal.. intenzívebbnek érzek mindent. Ha hiányzol, akkor elképesztően hiányzol, és ha itt vagy, nos.. azt hiszem, hogy te is érzed, hogy mennyire nem tudok ilyenkor semmit irányítani. – Halk nevetés szakad ki belőlem. Fogalmam sincs, hogy én döntöttem úgy, hogy ezt mindent megosztom vele, vagy annak a kis ékszernek is volt hozzá köze, de egyáltalán nem zavart. Ez volt a valóság, minden pillanatomat átszőtte valahogy, ha nem volt itt fizikailag, akkor a gondolataimba férkőzött be, vagy az álmaimban jelent meg. Felemelem a kezem, és óvatosan a nyakára simítom tenyeremet. Bőre egészen hűvösnek hat, éles ellentétben áll az én kezemmel, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mielőtt még megszólalnék. - Nem szeretnék elmenni, én csak.. Veled szeretnék lenni, mert ha veled vagyok, akkor minden a helyére kerül, és nem számít semmi, mert boldog vagyok, és.. talán butaságnak tűnik, de azt szeretném, hogy Te is boldog legyél. Hogy miattam legyél az.
Körülöttem a világ mindig a lehető legrosszabb pillanatokban képes lelassulni, csupán én érzem benne létezésem alternatív, gyorsan pattogó idejét, másodpercek, szívdobbanások, miközben mozdulatai lassúak, értetlenül próbálja a brosst a helyére illeszteni, ha hozzá mernék érni, már elütöttem volna a kezét, hogy én magam szúrjam keresztül két anyagszál kicsi résében, de nem merek odanyúlni, félek tőle, egész vámpírlétem alatt rettegtem, zacskóban és zsebkendőben tartottam minden tárgyat, minden kiporciózott adagot. Tüdőm sebesen tágul, szinte sajog minden izom a mellkasomban, annyira félek, elmémben egymásnak ellentmondó gondolatok cikáznak, villanásnyi időre kikristályosodik valódi aggodalmam oka, aztán kihuny, szétfoszlik, nem találom többé, mert ajkai mozgása, a lágy, selymes, megszokott hangja vibrálva tölti meg a levegőt. Darabokra hull minden. - Ó… - ajkaim leheletnyire elnyílnak, torkomat keserűség kaparja. – Ó… - ismétlem még egyszer gondterhelt hangszínen. Közel lépek hozzá, karomat derekára csúsztatom, tenyerem gyöngéden simul gerincére, érzem a bőrömet szelő vonalak és csigolyák találkozását, olyan közel húzom magamhoz, hogy homlokunk összeér. Lélegzetvételeit mélyen magamba szívom. – Ó… - sóhajtom rekedtes hangon. – Samuel… Összesűrűsödik körülöttünk a valóság, egy másodpercre máshová képzelem magunkat, egy másik városba, egy másik életbe, egy másik világba, más emlékekkel, más félelmekkel, ahol nem egy alagsori házban beszélgetünk szörnyetegekről, hanem egy parkban ülünk, iszogatunk valamit, viccelődünk, filmekről, videókról, macskákról – valamiért ez a modernkor legmeghatározóbb ízlése -, lázadunk a diktatórikus demokrácia ellen, fiatalok vagyunk és forrófejűek. Állkapcsom belefeszül a gondolatba, és mielőtt bármit mondhatnék neki erről a képzeletbeli életről, amit kettőnknek szánnék szívem szerint, sajgó ujjakkal eleresztem, annyira távol lépek tőle, hogy ne kaphasson utánam. Mert az igazság az, hogy reméltem, a bűvkörömben él, felocsúdik, megriad, elmenekül, többé nem gondol rám, sőt, rájön, hogy nem is emlékszik a vonásaimra, és nem marad más választásom, mint elhagyni ezt a helyet. Reméltem, életre szóló leckét tanulok meg a hamis kötődésekről. De ez is illúzió, mint minden más. - El kell menned… igen, el kell menned. Most. – Rám sem bírok nézni, félek, ha találkozna tekintetünk, nem maradna ennyire szilárd az elhatározásom, helyette felkapom a konyhapult mellé dobott hátizsákomat, kiborítom a tartalmát, rá a konyhakőre, aprópénz gurul szanaszét. – Vasfüvet adok neked, valahol itt kell lennie… - áttúrok egy fiókot, a végében találok talán húsz dekagrammnyi verbénát vákuumcsomagolásba zárva. – Teába teszed, kávéba teszed, a rántottádra szórod, nem érdekel, hogyan fogyasztod el, de minden áldott nap fogyasztanod kell belőle egy keveset. – Hátizsákomba dobom, követi kétampullányi vérfarkas méreg, és egy karó. – A vasfüvet azért kell innod, hogy egyetlen vámpír se tudjon megbabonázni, rávenni dolgokra, amiket nem szeretnél megtenni, értesz? Elmondani, hol találják a szüleidet, barátaidat, beinvitáltatni magukat a házadba. Sam, figyelsz rám? – Visszalépek hozzá, két tenyerembe csúsztatom az arcát. – Ha rájössz, hogy próbálnak megbabonázni, tegyél úgy, mintha… Az ampullákban vérfarkas méreg van, ha nem figyelnek, beléjük döföd, belehalnak, a karó végszükség esetére… És ha bárki rólam kérdezne… Nem ismersz, sosem találkoztunk. Megértettél? – Hátrasimítok néhány tincset a homlokából. – Ha a vasfüvet kifőzöd, lepárolod, és beadod egy vámpírnak, akkor átmenetileg szedálhatod vele. – Akaratlanul könyökhajlatomra siklik a tekintetem, melyen már beforrt, eltűnt tűszúrásnyomaim árnyékát látom. – Holnap estére eltűnök a városból. És most neked is menned kell, haza. Rögtön. Annyira sajnálom, de muszáj menned. Értesz, Samuel?
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 31, 2015 10:50 pm-kor.
Nem tudom, hogy elhangzó szavaim után mire számítsak, mit fog majd mondani, mit fog nekem válaszolni. Őszinte vagyok, éppen hogy csak azt nem ejtem ki a számon, azt az egyetlen egy aprócska kis szót, de újra körbeírom megint, megpróbálom kifejezni az érzéseimet, de nem egyszerű, nem egyszerű szerelmesnek lenni, mikor tudom, hogy bonyolult, hogy talán Ő nem is akarja, Ő talán nem úgy akar engem, ahogy én őt, és még sem vagyok képes befogni, elhallgatni, hazudni inkább. Nem, tudnia kell, tudnia kell, hogyan érzek iránta, hiszen mikor mondjam el neki, ha nem most, mikor áruljam el neki, ha nem ebben a pillanatban. Látom rajta a zavarodottságot, kicsit csalódott vagyok, valahol mélyen legbelül azt reméltem, abban reménykedtem, hogy majd örülni fog, de egészen más történik. Szinte bosszús, gondterhelt a hangja, homlokát homlokomnak nyomja, oda akarom húzni magamhoz közelebb, meg akarom csókolni végre, el akarom mondani neki máshogy – mert a szavak többé nem elegek -, hogy szeretem, hogy egész testem beleborzong közelségébe, hogy nevem hallatám libabőrös lesz a karom, de ellép. Éppen akkor lép el tőlem, amikor közelebb húznám, hogy végre megtegyem, amire - már úgy érzem, hogy órák óta – várok, de otthagy, eltávolodok tőlem, és nem értem, hogy mi történik. Vicces, mennyiszer gondoltam ma már ezt, az egész estém abból áll, hogy nem értem, mi történik körülöttem, nem értem, miért cselekszik úgy, ahogy, nem értem őt, nem értem magamat, semmit sem értek már. Rám száll a köd, úgy érzem, hogy csak kívülállóként figyelem őt, és nagyon nehezen jutnak át szavai ezen a sűrű, erős falon. Elmenni? Nem, Vincent, valami tévedés történhetett. Vasfüvekről beszél, ételekről, a családomról, emberekről, a lakásomról. Milyen ampullák? Mi az, hogy nem ismerem? Kezdek teljesen kétségbe esni, figyelem kapkodását, fogalmam sincs, hogy mi folyik most, óvatosan lecsúszok az asztalról, de nem merek közelebb menni hozzá, nem tudom, hogy mi történik, teljesen kicsavarodott a világ körülöttem. Megérzem tenyerét az arcomon, annyi mindenről beszél, hogy már nem tudom követni, csak szavakat kapok el. Karó? Mintha bárkit is egy bottal is tudnék bántani.. Felnevetnék kínomban, mert kezdek teljesen bepánikolni, valahogy eljut a tudatomig, hogy itt akar hagyni, hogy el akar küldeni, hogy soha többé nem akar látni. Nem erről volt szó, nem, nem ezt ígérted, nem figyelek, te figyelj rám. - Nem… ez nem történik meg, nem.. – Határozottan megrázom a fejemet. – Nem teheted ezt velem, Vincent, nem. – Az arcára csúsztatom a kezemet, felém fordítom, keresem a tekintetét, érzem, hogy a szemem megtelik könnyekkel a rámtörő érzelmektől, de azt akarom, hogy rám nézzen, és megértse, hogy ezt nem csinálhatja. – Nem megyek haza, azt mondtad, hogy kaphatok válaszokat, és tudod mit? Nem érdekelnek a válaszok, nem kell megosztanod velem semmit, mert én nem fogom kikényszeríteni belőled, ha te nem szeretnéd, de nem, nem fogok elmenni, és nem hagysz így itt, ezek után nem. – Én magam is meglepődök azon a határozottságon, amit a hangomban hallok. Talán így próbálom elrejteni ezt, hogy valójában semmi esélyem se lenne, ha szembe akarnék szállni vele. Így palástolom kétségbe esésem, remegő kezekkel letörlöm a könnycseppet az arcomról, azt hiszem, hogy sokat ront az esélyeimen, hogy sírok előtte, de nem, ez nem történik meg. - Nem teheted ezt velem, a fenébe is – hangosabb vagyok, nem kiabálok, de érezhetően hangosabban szólalok meg, élesebb a hangom. Elfordulok tőle, nem tudom nézni, hogy itt akar hagyni, hogy el akar küldeni, nem történhet meg. A pohárra esik a pillantásom, amiből még az előbb ivott, kicsit hisztérikusan nevetek fel arra az emlékképre, ami az elmémbe tódul ennek hatására. Én magam is megijedek magamtól, nem szoktam így viselkedni, én nem vagyok agresszív, de nem tudok megálljt parancsolni a kezemnek, és egy határozott mozdulattal vágom a földhöz a poharat, könnyeimtől homályosan látom csak, ahogy a szilánkok szanaszét repülnek, ahogy az üveg megpattan, és a fizika törvényeinek megfelelően törik szét. – Nem.. nem akartam – hirtelen hajolok le, már meg is bántam mindent, és puszta kézzel kezdem összesöpörni a darabokat. Nem érdekel semmi, ha neki nem kellek, ha eldob magától, akkor most már igazán nem számít az a néhány vágás a kezemen.
Bordáim kegyetlenül szorító ketrecében kétségbeesetten dobog a szívem, pillantásom epedve keresi tekintetében a megértés folyamatának halvány jeleit, egyetlen villanást, összeszűkülő pupillát, megránduló cirádákat, szinte bármit, miközben tudatom távoli szegleteiben üvöltve sürget a rémület. Kizárólag magamat okolhatom a történtekért, mert ha akkor megölöm, vagy bűvkörömbe vonva harapok belé, ha elég elővigyázatos vagyok vadászat közben, nem engedem át magam ismeretlen, letapogathatatlan emócióknak, akkor ma egy másik városban kutatnék élelemforrás után, és Samuel otthon tapogatná a nyakát, a különös rovarcsípések lassan gyógyuló nyomait. Helyette saját véremmel itattam, felfedtem előtte identitásom legnagyobb titkát, és visszaengedtem az emberek világába ilyen iszonyú teherrel. Amit fel sem fogott. És ez sem az Ő hibája, nem, csakis az enyém, mert én hitettem el vele, hogy ez a titok szépséghiba, teljesen normális, nincs benne semmi hazárdjáték. Pedig embernek lenni a vámpírok között a létező legnagyobb lutri. Ha a saját önös érdekeim nem tompítják el a rá leső veszélyforrások kockázatát, akkor talán… Arcomat elfordítom, bármennyire szeretném, nem tudom végignézni elméjének lassú kirakós játékát, ahogyan az elmondottak a helyükre kerülnek, és egészet formálnak. Érintése nyomán bizsergő villámok futnak végig bőröm alatt, összevont szemöldökkel nézek vissza rá, amely cseppet sem ellenséges, inkább gyötrődő, mintha fizikai fájdalmat okozna ilyen állapotban látnom. Mert így is van. És bármilyen eleven kín nézni ezt, még mindig jobb, mint riadtságom skarlátvörös pulzálása a bensőmben. Lehunyt szemhéjaimon villódzó képek jelennek meg, látom vérét Mystic Falls járdáinak repedéseibe szivárogni, látom hókára ürített, a halottak túlvilági nyugodtságába transzformált arcát, látom semmibe meredő, hályogos szemeit, kicsavarodott testét, törött bordáinak természetellenes domborulatát. Élőholt ujjaimmal végigzongorázhatnék rajtuk, és talán zenélne is, mert minden holttest zenélt, szilánkosra tört csontok orchestrája, vagy az élők sikolya egy-egy szólam manifesztálódásához. Az ember étel a tányéron, játékszer, unaloműző, tulajdon. Láncra vert élet, mert az evolúció föléjük emelt minket. Az ember birka. És ezt nem tudná megérteni, mert sosem találkozott olyanokkal, akik ilyen elvek mentén élnek. Szemeiben könnycseppek rezegnek. Akaratlanul odanyúlnék, hogy letöröljem őket, de reszkető kezei megelőznek, míg sajátjaim tehetetlenül engedik útjára, hadd tomboljon. Ismét felrémlik a megtébolyult vámpír képe, ugyanazt az érzékenységet látom benne, ugyanazt a sebezhetőséget. Engem abszolút érdektelen életem végén öleltek maguk közé, sekélyes érzelemvilágom felerősödvén nehezen kontrollálható. Mi lenne vele? Ó, mennyire szeretnék, milyen hosszan szeretik kínozni azokat, akiknek a puszta metamorfózis elementáris gyötrelem. Befelé fordulásom ellenem fordítja az idő, mire visszarántom magam a jelenbe, ki zavaros, hullámzó gondolataim közül, az üveg csattanása is emlékfoszlányként bukik fel, tekintetemmel szinte keresnem kell testét. Üvegszilánkok karcolják bársonyos bőrét, belevájnak puha húsába, vér fakad hajszálerein keresztül, végigfut az ujjait borító barázdák millióin, beleissza magát mindegyikbe. A látvány gyönyörű. Azt hiszem, ilyesmit tudna egy magunkfajta magával ragadóan megeleveníteni, a mi fizikai vágyaink kinyilatkoztatása. Selyempírba öltözött kézfején végigcsorog. Milliszekundumok alatt guggolok mellé, kezeit elemelem a törött üvegdaraboktól. - Az első éjszakán felmásztam a házad előtti fára, azt gondoltam, el kell mennem a városból mindenképpen, de nem mehetek el anélkül, hogy megbizonyosodnék, biztonságban vagy nélkülem is. Egy héttel ezelőtt. Magammal vittem egy Hemingway kötetet, hajnalig olvastam, közben figyeltelek, hallgattam szívverésed. Az első napsugarak előtt visszahúzódtam ide, úgyse indulhattam volna tovább. – Szemeimhez emelem tenyerét, szilánkokat húzok ki a vékony sebekből. – Másnap ugyanott találtam magam. Egész héten ugyanott találtam magam, csak a könyvek cserélődtek. Majd megőrültem, amikor rájöttem, hogy nem vagy otthon. – Mutatóujjáról lenyalom a vért, de szemfogaim továbbra is ínyembe ágyazódva várnak. Íze szétbomlik nyelvemen. Egy pillanatra lehunyom szemeimet. – Azért nem kérdeztelek soha semmiről, mert nem akartam, hogy az emlékeimen keresztül visszajussanak hozzád, és azért nem mondtam neked semmit magamról, mert féltem, veszélybe sodorlak. Nem arról van szó, mit szeretnék, vagy mit nem szeretnék. – Gyűrűsujját is ajkaim közé veszem, nyelvem hegyével lekövetem a vércseppek útját. – De hát hiába figyellek, ma este többszörösen bebizonyítottad, hogy önveszélyes vagy. - Csibészes mosolyom felvillan.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 12, 2015 7:32 pm-kor.
Kezdőlap
