Érzem, ahogy a sűrű erős ködön keresztül, lassan megértem, amiket mondott, lassan eljut tudatomig, hogy tényleg komolyan gondolja, de annyira fájó ez a gondolat, hogy zsigerből elutasítom, el sem tudom képzelni az életemet úgy, hogy nem láthatom többet, bele sem merek gondolni, hogy mihez tudnék kezdeni ezek után. Talán így érezhetik magukat az őrültek, talán pontosan velem is az történik, amit ezerszer láttam már filmekben, vagy olvastam könyvekben, szépen lassan bolondulok meg, pedig még sem történt, de már maga a gondolat is annyira szörnyű, hogy képtelen vagyok feldolgozni, vagy egyáltalán belegondolni. Az apró törmelék között térdelek, könnyeimtől nem is látok semmit, csak össze akarom rakni azt a poharat, mert sajnálom, tudom, hogy nem ő a hibás, és nem is gondoltam komolyan, nem vagyok olyan, aki tányérokat vagy késeket dobál a másik felé, vagy tör-zúz idegességében. Nem is ideges vagyok, ez nem idegesség, ez valami egészen más, egészen mélyről jövő tiltakozás. Hirtelen ott van előttem, még könnyeim tengerén túl is milyen szép, milyen gyönyörű, mennyire tökéletes. És itt vagyok én, sírok, saját magam sebzem meg az apró kis szilánkokkal, de semmit nem számít ez a fájdalom, szinte nem is érzékelem, mert sokkal mélyebben fáj, ott ahová az üvegdarabok nem juthatnak el, belül fáj. Milyen szánalmasan gyerekes látvány lehetek. Ha igazi férfi lennék, akkor méltósággal viselném a visszautasítást, de én nem vagyok az, nem vagyok férfi. Kézfejemmel a szemeimhez nyúlok – annyira buta azért nem vagyok, hogy az ujjaimmal közelítsek feléjük -, és megtörlöm őket, hogy kicsit, amíg újra meg nem telik könnyel, kitisztuljon a látásom, és legalább addig még nézhessem kicsit. Hagyom, hadd csináljon azt a kezemmel, amit csak akar, és közben a szavaira figyelek, kicsit visszaránt a valóságba, minden mondatát egyesével értelmezek magamban, nem akarok lemaradni, nem akarok valamit kihagyni. Elképzelem, ahogy ott ül a fán, hanyag tökéletességében, olvas, engem hallgat, és talán.. Talán ha csak egyszer kicsit nagyobbra nyitom az ablakot… Hát ott volt. Minden nap ott volt, minden estémnek tanulja volt. Eszembe jut, hogy láthatta, amikor fejhallgatóval a fejemen énekeltem Madonnát, vagy amikor azt a filmet nézne pont azt képzeltem el, hogy Ő is úgy érint engem, ahogy a főhős szerelmét, vagy amikor tiszta mogyorókrém lett a takaróm, mert véletlenül rosszul raktam le a tányért, de az egész.. Már nem számít. - Én… - rekedt a hangom, fáj megszólalnom, enyhén megköszörülöm a torkomat, hátha jobb lesz, és csak utána folytatom -, én nem, Vincent, én nem bírom ki, ha itt hagysz – még így is elakadok, szipogok egy kicsit, könnyáramom kicsit csillapodik, nem nyugszom meg, de talán már a testem is kezdi felfedezni, hogy ezzel nem segít rajtam. Figyelem, ahogy szedegeti ki a szilánkokat a kezemből, a sors furcsa fintora, hogy végül mégis iszik belőlem, még akkor is, ha egy igen érdekes helyzetben, máskor talán nevetnék ezen, de most csak félig görnyedten ülök a padlón, és szinte még a beszéd is fájdalmat okoz. Mosolyát látva a szívem újra hevesebben dobog, olyan mint egy játékos kisgyerek, pajkos, csibészes mosoly, annyira gyönyörű. - És ez még csak egy este volt, képzeld el, miket rejtegethetek még… - Halvány mosolyra húzódik a szám, abbamaradnak a könnyeim, már csak nedves arcom, és vörös szemeim emlékezetnek itt létükre, közelebb csúszok hozzá a földön, keresztül az összetört pohár nyomain. – Ne haragudj, kérlek, gyerekesen viselkedem. – Lehajtom a fejemet, egészen halkan beszélek, furcsa mód még most is, még így is, megnyugtat a közelsége, érzem, hogy csendesedik a bennem lejátszódó vihar, nem lehetek benne biztos, hogy meddig, talán csak átmenetileg, talán teljesen, fogalmam sincs, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Lennie kell más megoldásnak is, mert az nem lehet, hogy.. Nem, még a gondolatot is távol tartom, legalább egy kicsit. Legalább addig, amíg most kicsit kiélvezhetem közelségét.
Mázolt valóságunkba éppen ennyi fér el, ez a tenyérnyi abszurditás, hogy ülünk ketten a szilánkokra tört pohár szétszóródott maradványai felett, nyelvem hegyén még egy szétolvadni készülő vércsepp rezeg, ujjainak leheletvékony barázdái ajkaim karmazsinnal feltöltött hasadékainak simul, íze lassan bomlik, átjárja minden sejtemet, olyan erős, olyan tiszta, mint egy gondosan lepárolt heroin-adag, vagy a kínai barlangok falán kikristályosodó ópium. Minden egyes cseppel valamiképpen közelebb jutok hozzá, átvágom magam létének finom szövetén, de akár tengernyit kortyolhatnék belőle, akkor sem érteném egészen, nem úgy, amiként értenem kellene, ahogyan nem értettem soha egyetlen festményt vagy olvasott regényt se, megviselt, sosem kibomlott elmém az olvasott szöveg felszínes ködében képes bolyongani csupán, az ecsetvonás csak ecsetvonás, nem szándékosan megkomponált elem, és mégis képes vagyok gyönyörködni ezekben a számomra megfejthetetlen művészeti kincsekben. Ilyen Samuel is. Kifürkészhetetlen éteriség, még bohó viselkedésében is van valami… artisztikus. Szempillái tövében félig letörölt könnycseppek rezegnek, megtörik bennük a fény, vibrálva húzzák magukkal a szoba szürreális-torz foltjait a szemét elöntő nedvességre, de még így is látni szivacsos íriszének apró – mélységes, mélységesen mély – árkait, az árnyékfoltokat pupilláitól délre, tekintetének különös derengését, amint a nagy fekete lélekvesztő hajszálvékony repedéssel választja le magát dióbarna szivárványhártyájáról. Kínzó belenézni ebbe a szempárba, és arra gondolni, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, ezt nem tehetem meg vele. Bár Ő emberi mércével, logikával vizsgálta a helyzetet, számomra mostanra már egyértelművé vált, hogy akárhonnan közelítem meg, tényleg nem hagyhatom itt, ilyen teherrel, ilyen veszélyben, egy olyan városban, ahol egyébként is tízszer, húszszor több vámpír mozog, mint bárhol máshol. Nem tehetem meg, hogy magára hagyom, mert nem viselné el, viszont a manipuláció mocskos kezeivel is csak ideig-óráig törölhetem ki emlékemet belőle, ha pedig lassanként visszacsurdogálna hozzá minden megsemmisítettnek hitt információ – és a távolság növekedésével arányosan felgyorsulna -, kutakodni kezdene. Ha el tudnám magyarázni neki, halandósága mi mindenre kényszerít… - Kibírnád – elnézően mosolygok ehhez a kegyetlen, mégis megkérdőjelezhetetlen igazsághoz. Az emberek, nem, ez nem teljesen jó megfogalmazás, erre a világra keservesen leszületett lelkek sokkal nagyobb terheket is magukkal cipelnek évekig, évtizedekig, egy emberöltőn vagy halhatatlanságon keresztül. Minél nagyobb a súly, annál edzettebbek a lélek húrjai. – Hát például… - lepillantok kettőnk közé, az arasznyi távolság már nem tűnik annyira áthidalhatatlannak, legszívesebben kinyúlnék érte, hogy ujjaimmal végigsimítsak térdének csontos ívén. – Megtehetnéd, hogyha már kiszedegettem a kezedből a szilánkokat, nem mászol szándékosan bele a lábszáraddal. – Pillantásom a hátizsákra siklik, amelyben ott van túlélésének egyetlen igazi kulcsa. Csak el kellene mennem, egyetlen szó nélkül, felemelkedni, és továbbállni, hogy gyűlöljön, megvessen, sírjon utánam, aztán elfelejtsen. De visszajönnék, a fához is mindennap visszatértem, mert féltem, iszonyúan féltem, hogy ilyen naiv viselkedéssel és ilyen könnyen felkínált vérével céltáblát kreál magából. És amilyen makacs, a hátizsákot sem venné magához. Viszont ha itt maradok, és verbénát itatok vele, és megtanítom óvakodni, és…
…feláldozom másfél év munkáját.
Tekintetem visszafordul arcára. Másfél év, hat évtized, az örökkévalóság. Ajkaim forrón tapadtak nyakára, vérbe fojtott sóhajaim végigszaladtak gerincem mentén, ujjai elkeseredett sóvárgással marták hajtincseimet, de nem szabadulni akart, nem, hanem maradni, ilyen közel, bénítón közel, halálosan közel. Azt hiszem, meg is halt volt, valami idült boldogságban. Azt hiszem, nem bánta volna, abban a pillanatban nem, mohó nyeléseim illatának bódító fogságában váltak egyre lassabbakká, egyre érzékibbekké. Halandó és vámpír létem alatt egyszer sem tapasztaltam ilyenfajta összefonódást, ilyen görcsös kapaszkodást, nyilalló vágyakozást. Abban az egyetlen vérszívásban több szivárgott ezekből, mint egész létezésem során – bárhol, bármikor, bárkivel. - Úgy viselkedtél, igen – lehelem puhán, mégis ismeretlen, mély rekedtséggel a hangomban. Ajkaimban a lüktetés elviselhetetlenné válik, mielőtt azonban bármi ostobaságot tehetnék, számat homlokának simítom újfent, inkább tapasztom, és addig el sem mozdulok, amíg nem csillapodik bennem hirtelen ébredt, kibírhatatlan epekedésem. – De hát semmi baj – suttogom bőrébe, orrom hegye egy pillanatra elveszik hajtincseiben, mélyen magamba szívom illatát. Kábán állok fel mellőle. – Ha esetleg maradnék, és nem mondom, hogy fogok – puhatolózom, ismeretlen terület, alkudozás, kompromisszum -, megígérnéd, hogy elfogyasztod a verbénát minden egyes nap? Ezért cserébe?
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 12, 2015 9:57 pm-kor.
Nem értem, hogy mi történik velem, miért viselkedem így, ennyire gyerekesen, ennyire máshogyan, mint szoktam. Nem is tudok visszaidézni olyan eseményt, amikor így viselkedtem, soha nem hisztiztem, mindig tudtam, hogyan kell viselkedni, hogy nem érdemes ilyeneket csinálni, mert semmi értelme, hogy csak önmagamat teszem ezzel nevetségessé. Arra azonban senki nem készített fel, hogy majd valamikor így fogok érezni, hogy majd pont ezen az estén, pont ma, mikor egyik pillanatban még olyan boldog voltam, a másikban pedig majd itt fogok sírni, törni-zúzni, szinte én sem ismerek magamra, de.. De nem tudok ezzel foglalkozni. Ha róla van szó, ha arról van szó, hogy el akar hagyni, ha itt akar hagyni, akkor nem érdekel, mennyire teszem magam nevetségessé előtte, akkor nem érdekel, hogy mit gondol arról, hogy mennyire vagyok szánalmas, vagy naiv, mert annyira nem számít. Közelebb kúsztam hozzá, arra vágytam, hogy átöleljen, hogy magához húzzon, hogy ne hagyjon itt, csak mi számítsunk, hogy ne beszéljen ilyeneket. Halványan érzékelem, hogy fáj egy kicsit a tenyerem, apró vágások díszítik újfent, de nem számít. Semmi sem számít többé. Behunyom a szemeimet, és pár pillanatig elképzelem azt, hogy nem történt semmi, hogy nem mondta az előbb azt, hogy elmegy, és itt hagyj, és csak arra gondolok, hogy boldoggá akarom tenni, hogy azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy annyira önző vagyok, mint még soha senki mással szemben, hogy még bennem van az érzés, hogy arra a pohár vérre is féltékeny tudnék lenni, mert nem akarom, hogy mással érintkezzen, még olyan formában sem. Újra rápillantok, és érzem, ahogy közelsége lenyugtat, hogy már nem látok mindent annyira sötétnek, hogyha itt van – így, ennyire közel -, akkor akár bármire képes lennék, mert vele igen, érte igen. Halványan elmosolyodok, ahogy pillantását követem. Igen, tényleg nem kellene a szilánkok közt parádéznom, nem tesz jót nekem se, és azt hiszem, hogy neki se. Vigyáznom kellene magamra, tényleg kellene, és én próbálok is, de mellette a gondolkodás is sokkal nehezebben megy, annyira megrészegít, annyira csak rá tudok figyelni, hogy minden külső inger megszűnik számomra. Nem fáj már a kezem se, bár tudom, az agyam mélyen elrejtve tudom, hogy fájnia kellene, hogy apró kis sebek vannak rajta mindenhol, de nem számít, tényleg nem számít. Mélyen beszívom illatát, testemen apró remegések futnak végig, ahogy ajkaival a homlokomhoz ér, annyira elvarázsol, annyira bensőséges az egész mozdulatsor, nem akarom, hogy elhúzódjon, nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat, hogy eltávolodjon, nem. Kicsit hangosan fújom ki a benntartott levegőt, ahogy elhúzódik tőlem, fel se tűnt, hogy még lélegezni is elfelejtettem egy pár pillanatig, csak nézem őt onnan lentről, a földről, felfelé. Ez a kép annyira leírja a kapcsolatunkat is, Ő ott áll, magas, éteri, gyönyörű, tökéletes, én pedig a földön, piros szemekkel, kócosan a szilánkok között. Erre a gondolatra elmosolyodom, nem tudom visszatartani, talán nem is akarom, talán szükségem van erre a mosolyra, mert erőt ad, erőt ad ahhoz, hogy újra meg tudjak szólalni. - Elég.. sok mindent megtennék azért, hogy maradj – pillantok fel rá újra, aztán kicsit összeszedve magam, nehézkesen állok fel én is. Szándékosan nem azt mondom, hogy bármit megtennék, mert – az én mércémmel érve - igen, bármit megtennék, de félek, hogy esetleg azt kérné, hogy maradjak tőle távol, és ilyenekre nem vagyok, nem lennék hajlandó. – Tudod.. valahol, azt hiszem, vicces, hogy az előbb, olyan tíz perce még az járt a fejemben, hogy örülök, hogy ezt az inget vettem fel, mert ebben egész jól nézek ki, és így legalább jó formámban látsz, de.. azt hiszem, hogy eléggé elrontottam ezt mostanra már. – Halkan nevetve megrázom a fejemet, és a kézfejemmel picit megtörlöm a szememet, és hirtelen pillantok körbe az egész helyiségen. – Inkább feltakarítok, hol van seprű? – Szándékosan kerülöm a pillantását most egy kicsit, fogalmam sincsen, hogy ezek után hogyan kellene viselkednem. – És öhm.. mi ez a verbéna, és miért kellene fogyasztanom? Ha elmondod, elmondom, hogy.. fogyasztanám-e. – Rápillantok közben mégis egy kicsit, azon gondolkozom, hogy milyen szívesen átölelném, és hozzábújnék, de nem teszem, és inkább csak kicsit végigsimítok a nadrágomon, hogy lesöpörjem az esetleg ott maradt port, vagy szilánkokat. A kezemnek igazából már egyébként sem számít.
Dobhártyámon elnyújtózik felhasadó bőrének zizzenése, több tucat vágás egyszerre, egészen aprók, véknyak és felszínesek, éppen csak belekapnak a bőr alatt futó hajszálerekbe, bíborcsermelyek fakadnak az üvegharapások nyomán, a lámpafényben haloványan izzanak metszett hasítékai. Nyelvemen szétkenődik az utolsó csöpp vér is, ízlelőbimbóim labirintusában elveszve, szétterjedve menekül, szinte érzem benne halandó szívének minden egyes dobbanását. Tudatom szándékosan igyekszik kiemelni minden egyes szót, amivel elmélyíthetem magamban a megváltozhatatlant: nem fog örökké élni. Elporlad majd, ahogyan elporladtak korok, emberek, háborúk, ideológiák, betontömbbe vagy kriptába zárják, ahol maréknyi porrá enyészik néhány év alatt, lerothad róla a hús, elernyedve bomlanak szét vaskos izomkötegei, szemei szétmállanak, majd porladnak halálszagú börtönében, koponyáján – amíg nem bolygatják meg sírját – két tátongó lyuk jelzi, hol helyezkedtek el megfejthetetlen lelkének tükrei. Újfent gondolataim közé férkőzik – gyúrja magát erősen, szívósan – a kép, a rémület, teste a betonon, égbe meredő, üveges tekintete fénytelenségbe tompulva, elpazarolt vére a frissen sarjadó fűszálak tövénél a földbe szivárog. Bármelyik percben, bármikor és bárhogyan megtörténhet, és én nem tudom megvédeni, ahogyan magamat sem tudom megvédeni, én, a menekülő roncs, a gyáva jáger, aki vadászni is csak úgy tud, ha azt hiszi, éppen nem lesik. Mert előtte bámultak, minden vérontást, minden szelíd játszadozást két szempár követte. Puhán ejtem földön kuporgó alakjára pillantásomat, ilyen távolságból törékenynek és sebezhetőnek tűnik, üvegszilánkok csapdájában vár valamire, valami megszerezhetetlen feloldozásra vagy ígéretre, amit nem adhatok oda neki, mert magam sem tudom, képes lennék-e megadni neki, vagy megtartani – bármi áron. Gyönyörű. Valójában mindig a csontos, sérülékeny fiúkat láttam szépnek, a finoman metszett arcú katonatársaimat, a városból leutazó, manírtól fuldokló, filigrán rokonfiút, egy buta pillanatomban el is árultam magamat, és onnantól kezdve folyton tágra nyílt szemű, kapálózó porcelántinédzserekből kellett táplálkoznom, de csak az után, hogy erőszakot vettek rajtuk vagy megkínozták őket. Csonkolt játékszerek voltak, a vérük részegítő, de keserű, valami furcsa, lélektelen ízzel, a meggyötörtség eszenciájával. Tetszenél nekik, Samuel, reszketve, lecsupaszítva, megszabadítva szabadságodtól, te lennél a legszebb, nálam is ezerszer szebb és sanyargathatóbb, a maguk kifacsart, bestia módján bálványoznák megnyomorgatott tested és lelked megmaradt darabkáit. Te nem tudod, milyen az. Kezem belerándul minden rezzenésébe, legszívesebben odanyúlnék, hogy segítsek neki felállni, tekintetem végigsöpör a nadrágról lehulló szilánkesőn, magányosan csilingelve hullnak alá, alig hallható, tompa koppanások kíséretében érnek földet. Fejem kissé oldalra biccentem, próbálom pillantásommal megkeresni ide-oda ugráló tekintetét, hogy a szavak mögötti zavartságot is elraktározhassam, nem csak hangjának enyhe reszketését, a lejtések leheletnyi elcsúszásait, hanem íriszeinek minden egyes villanását, hogy az is az enyém lehessen. Kezeit látom mozdulni, a másodperc törtrésze alatt történik, mire odalépek hozzá, már szinte késő, sárgás fényben szikrázó üvegpor pereg a hajópadlóra. - Külön kérvényt nyújtsak be, hogy szándékosan ne tegyél kárt magadban? – feddem meg játékosan szinte, és mielőtt elhúzódhatna, vagy akár közelebb dőlhetne hozzám, teljesen hozzásimulok. – Szinte fizikai fájdalmat okoz elkapnom rólad a tekintetem, csakhogy ez eddig is így volt, ezért ki kell ábrándítsalak, az ing szép-szép, de te… - suttogom fülére, ajkaim lepkeszárny-finoman érintik bőrét. Képtelen vagyok befejezni, helyette szelíden arccsontjára csókolok, és könnyedén – valójában nagyon nehezen – ellépek mellőle. – Ülj fel az asztalra, kérlek, amíg én összeseprem, és ez nem vita tárgya – villantok rá egy ellentmondást nem tűrő pillantást, mielőtt megpróbálná szabotálni terveimet. Lehajolok az egyik alsó szekrényhez, kinyitom, ismerős-ismeretlen tisztítószerek sorakoznak, csak akkor használom őket, ha valamelyik ruhadarabom vagy a bőröm véres marad, nehogy a nyomok idáig vezessenek. A klór tisztára marja bérelt lakásom tulajdonosának csőhálózatát. Kiveszek egy lapátot és kézi seprűt, majd guggolva elkezdem összeszedni a pohár maradványait. – Nem vagy éhes? – pillantok fel rá hirtelen. – Én nem tartom itt ételt, de valamelyik szekrényben találtam egy doboz gabonapelyhet, és a tulajdonos rám tukmálta, mert valamelyik előző lakó hagyta itt. Bontatlan. Tejem nincs, viszont ez is több a semminél, ha esetleg… de hozhatok bármit, amit megkívánsz. – Kezemre se figyelve tisztítom meg a repedéseket, elég emlékezetből dolgoznom.
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 14, 2015 10:42 pm-kor.
Igyekszem logikusan gondolkozni, végigfutatni az agyamba azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, én okoztam a bajt, seprű, lapát, gyakorlott mozdulatok, ezekre van szükség, hogy eltűntessem a ripityára tört poharat, hogy újra egész legyen, egybe álljon, újra összeolvadjon, még ha más rendszerben, össze-visszaságában újra valahol tökéletes legyen. Utána pedig.. Nem, nem tudom, hogy mit kellene tennem utána. Addig meg van a gondolatsor, hogy rendet kell rakni, hogy újra meg kell teremteni azt a felszíni tökéletességet az apró lakásban, de nem okoztam akkora kárt, hogy ez túl sok idő legyen, nem tudom, hogy kellene majd folytatnom, mert ha csak rá pillantok is elveszek. És nem tudok nem rá nézni, nem tudok elszakadni a tekintetétől, a közelségétől, mert vágyom rá. Nem csak úgy fizikailag, amit már ismerek, amiben már volt részem, nem, ez valami teljesen más. Már attól is libabőrös leszek, ha csak kicsit közelebb jön hozzám, egyszerre nyugszom meg a közelében, és kezd kétszer olyan gyorsan verni a szívem, mint általában, és képtelen vagyok arra, hogy józanul gondolkodjak, vagy egyáltalán kontroláljam magam. Ahogy felállok, közelsége újra megrészegít, szédülök, egyenesen a karjaiba, nem létezek nélküle. Illata betölti egész elmémet, egész valómat, nyaka köré akarom fonni karjaimat, beleborzongok leheletére a fülemen, apró csókjára az arcomon, és többet akarok, az ajkait akarom, őt akarom, de ellép, újra ellép, és belőlem egy csalódott sóhaj szakad ki újra, a mai este folyamán legalább ezredjére. Megköszörülöm a torkomat, hirtelen fogalmam sincs, hogy mit mondott, de szó nélkül teszem, amit mondd, az asztalhoz lépek – arra a helyre, ahol az előbb még a nyakamat csókolta -, és felülök ügyesen rá. Ahogy a kezemmel segítek felhúzni magam, enyhe fájdalmat érzek, nem értem, mitől, mi ez az érzés, de hamar rájövök, hogy a saját magamnak okozott apró sebek okozták, de nem foglalkozom vele, nem olyan kibírhatatlan, nem olyan fájdalmas, hogy egyáltalán egy szisszenést is rápazaroljak. Le sem veszem róla a tekintetem, ahogy takarít, végigkövetem, ahogy kiveszi a lapátot, a seprűt, ahogy szedegeti össze a maradványokat, ahogy a padló szépen lassan újra tiszta lesz, azokat a mozdulatokat végzi el, amiket az előbb még én terveztem, de nem tiltakozom. Nincs erőm tiltakozni ellene. Amíg dolgozik, azon gondolkozom, amit rólam mondott. Nem értem, hogy miért gondolja így, nem vagyok én különleges, vagy szép, sőt, egyedi se, de Neki.. Neki elhittem, abban a pillanatban. Neki mindent elhinnék, ha olyan közel van hozzám, akkor nem kételkedek a szavaiban, de ilyen távolságból.. újfent csak nem értem. A hangjára riadok fel a gondolatmenetemből. Éhség. Mennyire régen is volt már, amikor eszembe jutott, hogy talán úgy ennék valamit. A gabonapehely gondolatára azonban újra felidéződnek az emlékek, hirtelen rájövök, hogy mennyire jól esne, és szinte éppen hogy csak a gyomrom nem kordul bele a gondolatba. - De, kérnék kicsit.. – bólintok lassan egy egészen aprót. Már másznék is le az asztalról, hogy megkeressem magamnak, de aztán félúton megakadok a mozdulatban, és inkább nem fejezem be, amit elterveztem. Még emlékszem a hangjára, emlékszem apró megrovására, nem akarok ma még több bajt okozni, ezért inkább csak ott maradok, ahol voltam, és csendben figyelem őt továbbra is. – Az tökéletes lesz, nem kívánok semmit. Semmi.. olyasmit. – Nyíltan nézek rá, talán túlságosan is nyíltan bámulom, azt hiszem, ha látni szeretné, akkor pontosan észreveheti minden gondolatomat, hogy mire gondolok, hogy azt akarom, hogy lépjen oda hozzám megint, hogy túrjon úgy a hajamba – gyengéden, de mégis határozottan -, mint az előbb, hogy érezzem újra illatát magam körül, hogy bármit a fülembe súgjon, mert ha Ő mondja, akkor mindent elhiszek, akkor minden igaz, akkor minden megfelelő. Mert igen, elveszek, ha itt van, de boldogan veszek el vele bármikor.
Összegyűrődnek bennem élükre vasalt terveim, létem zilált ráncai egymásnak ütköznek, felgyűrődnek, szelíden hajlanak egy náluk jóval hatalmasabb erő alatt, egy olyan erő alatt, amit én sem vagyok képes kontrollálni, amely elvon kopott, eső- áztatta macskaköves utcáimtól, egy új város idegen kanyarjainak feltérképezéstől, valahol még legbensőbb félelmeimtől is, az évek alatt belém égetett riadtságtól, ami miatt minden árnyék irdatlan szörnyeteggé tépi magát az éjszakát foltokban fojtogató, seszínű, ködlő fénykörei alatt. Homokszemcsék durvaságára emlékeztető nesszel siklanak az üvegszilánkok, csuklóm könnyű mozdulatai alatt az előbbi rend visszaáll, miközben a bensőmben tomboló viharok, sós-gyötrelmet húsnak vágó hullámok pusztítanak. Ma éjjel nem leszek képes elmenni – a gondolat villámként cikázik végig gerincem mentén, izzó impulzusok kapnak csigolyáimba, egyik a másik után reszket bele, hát ez feszített belülről ennyire, ez marta véresre torkomat -, holnap sem, talán holnapután sem, kétségbeesett próbálkozásaim a hátizsákkal és zavaros magyarázataimmal visszanézve szánalmas vergődésnek hatnak. Magammal is el akartam hitetni, hogy képes lennék itt hagyni Őt, pedig gyenge vagyok, esendő és önző. Fogalmad sincs, mit tettél velem, Samuel, hogy mit hoztál magadra, amikor átkaroltál, magadba húztál, mélyen, a lelkedbe, átadtad mindened nekem, és ezzel kezembe helyeztél valami mást is, a létezésed feletti korlátlan impériumot, lelked minden rezdülésének visszavonhatatlan revízióját, nincs isten ezen a világon, aki felülbírálhatná kezembe adott sorsodat, nincs élőlény, mely elszakíthatna tőlem ezek után, mert felkínáltad magad, kezembe helyezted önvalód, mindenestül. Hatalmat ajándékoztál annak, aki felett zsarnokoskodtak évtizedeken át, másik feletti rendelkezést egy olyan léleknek, amely önkényes urakat szolgált. Csak a halál szakíthat el tőlem, most, ebben a pillanatban, szaporán dobogó szíved kihagyhat egy ütemet, aztán még egyet, lélegzeted megszegik, ereidben a vér kihűl és csomóssá válik. De a halál nekem nem jelent semmit, és ha úgy akarnám, neked se jelentene semmit. Retináim újratöltik magukat a szűk nadrágba bújtatott lábak puha ívén, lefelé csúszik pillantásom, egészen a bokájáig, amelyek megfeszül a farmer, reszketeg őzsuták lábszárainak kecses formájára emlékeztetve. Csörömpölve öntöm a lapát tartalmát fekete kukászsákomba, tudatom erőszakosan sanyargatja sötét gondolataimat. Valahányszor sikátorokban vadásztam sápadt tekintetű fiatalokra, túlságosan távolinak éreztem magam az emberi világtól ahhoz, hogy egyáltalán élőlényként gondoljak áldozataimra. A fejemben nem voltak terveik, céljaik, nem érzékeltek, nem vágytak, nem gyötrődtek, egy bizarr, groteszk körforgás tárgyainak láttam őket, mert erre neveltek, ezt verték belém. Lassú mozdulatokkal kinyitom a szekrényt, vakon tapogatózok a doboz után, amikor megtalálom, oda sem figyelve fektetem a konyhapultra, és helyette farzsebemhez nyúlok, hogy elővegyem cigarettás dobozomat. Nem lelem benne örömömet. Nem akképp, ahogyan az emberek lelhetik, de halandóként, a katonaságnál szívtuk, füstöltünk, hogy elnyomjuk a hullaszagot, és lenyeljük a sejtekbe ivódott szorongásunkat. Amint megszabadultam kettejüktől, zihálva botorkáltam el a legközelebbi boltig, ahol degeszre ettem magam, és elloptam egy karton cigarettát is. Kényszert éreztem, hogy annyit szívjak, amennyit csak lehet. Rágyújtok, mélyen magamba szívom a füstöt. Ha ma este nem megy el otthonról, most nézném, amint fejhallgatóval és kéken világító laptoppal bűvészkedik az ágyán elterülve. És mennyivel, de mennyivel biztonságosabb lenne. - A verbéna - mintha nem is én beszélnék, néhány másodpercig füstös-karcos hangon préselek ki minden szót – arra való, hogy egyetlen vámpír se tudjon megbűvölni. Ehhez elég lenne a bross is, viszont vasfűvel a véredben megmérgezhetsz bárkit, aki belőled táplálkozik. Túlélheted. Ez a fontos. Ezért szeretném, ha rendszeresen fogyasztanád, akkor is, ha én esetleg… - Befejezés helyett feltépem a dobozt a perforált él mentén. – Fahéjas… - Felé fordulok, cigarettámat ajkaim satujába illesztem. Néhány lépés a távolság, elmém még kótyagos az iménti gondolatáradattól. A dobozt gyengéd mozdulatokkal kezei közé helyezem, majd jobbom mutató és középső ujja közé csippentem a füstölgő szálat, és két kézzel combjai két oldalán megtámaszkodom az asztalon. – Hát mit kívánsz, te két lábon járó ön-destruktív?
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 15, 2015 12:54 pm-kor.
Nagyon igyekeznem kell, hogy odafigyeljek a légzésemre. Tudom, hogy ez nem egy olyan dolog, amit az ember csak úgy elfelejt, és mégis, a közelében valahogy mintha újra és újra megtörténne, belefeledkezem a pillanatba, csak Ő számít körülöttem, és megint azt veszem észre, hogy hosszú ideig tartom bent a levegőt, hosszabb ideig, mint normális lenne. Ó, Vincent.. Le sem tudom venni róla a szememet, ahogy takarít, annyira rutinos, gyakorlott mozdulatokkal dolgozik, talán jobb is, hogy nem én csinálom, hiszen újabb dolog lenne, amiről rájöhetne, hogy én mennyire szerencsétlen vagyok, és nem akarom erre többet az este folyamán szándékosan is emlékeztetni. Figyelem, ahogy feláll, egy egészen picit zavarban is vagyok attól, amit mondtam neki az előbb, érzem, hogy enyhe pír költözik az arcomra szavaim nyomaként, nem tudom, hogy egyáltalán fog-e bármit is mondani, sőt, tulajdonképpen jelenleg csak abban vagyok biztos, hogy szeretném, akarom, és az egyetlen, amire most vágyom az a közelsége. De abban is egészen biztos vagyok, hogyha közelebb jönne, zavaros gondolataim még kuszábbak lennének, mert nem, nem tudok normálisan gondolkozni, ha a közelembe van. A gabonapelyhes doboz látványára kicsit észbe kapok, érzem, hogy éhes vagyok, hogy táplálékra van szükségem, de nem tudom elszakítani róla a tekintetemet, a hátát bámulom, az egyszerű póló annyira hanyagul, gondtalanul áll rajta, más órákat tölt azzal, hogy mit vegyen fel – én már csak tudom -, de Ő.. Erőlködnie sem kell, így is minden pontja tökéletes. Újra figyelmeztetnem kell magamat, hogy figyeljek a szavaira, túlságosan lekötött a bámulása, és vissza kell rántanom saját magamat a jelenbe, hogy kiejtett mondatai ne csak elsuhanjanak mellettem céltalanul, hanem hogy értelmet nyerjenek a fejemben is. Verbéna. Amit ennem kéne, vagy innom kéne, vagy bármilyen formában fogyasztani, ami majd megvédene. Ha mindössze ennyit kér azért, hogy itt maradjon, akkor ez igazán nem nagy dolog, és örömmel fogyasztom, úgy hangzik, mint egy gyógynövény, régen sok menta és citromfű teát fogyasztottam, az utóbbitól kevésbé lehet rosszabb az íze, ez egészen bizonyos. Már egyeznék is bele a dologba, amikor.. - De várj – hirtelen riadok fel a pár másodpercig tartó gondolatmenetemből, és úgy pillantok újfent rá. Rabul ejt tekintete, és szinte biztos vagyok benne, hogy túl hosszú ideig nem szólalok meg újra, de nem tudok elszakadni világos szemeitől, képtelen vagyok folytatni a gondolatmenetet, mert valami egészen különös dolgot érzek, mintha teljesen máshová kerülnék ilyenkor, csak Ő létezik, és csak Én, minden megszűnik arra a pár pillanatra, és... Enyhén benedvesítem az ajkaimat, mielőtt újra megszólalnék, össze kell magam szednem, nem szabadna, hogy percek essenek ki közelsége miatt. – Ha.. fogyasztanám, akkor téged is megmérgeznélek, azt.. nem szeretném – rázom a fejem. Úgy érzem, megint kissé gyerekesen viselkedem, de mellette mindig annak érzem magam, egy nagy gyereknek, akinek hozzá képest elenyésző problémái vannak, és akire állandóan csak vigyázni kell. Halványan elmosolyodok köszönetképpen, ahogy elveszem tőle a dobozt, és egyből el is ropogtatok pár darabkát gyorsan. - Tényleg.. el is kell mondanom, hogy mit kívánok? – Halkan nevetve pillantok fel rá, annyira könnyedén jön a nevetés belőlem, fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan lehetséges ez, hiszen minden porcikám megfeszül közelségére, a józan gondolatok egytől egyig elhagynak, illata körbeölel. Nem tudom, hogy tudja-e, de ebben a pillanatban, ebben a percben, teljesen az övé vagyok, akármit tehetne velem, akármit megtennék, azt is elfelejtem, hogy egy egész világ létezik rajtunk kívül, nem, nem létezik semmi más, csak Ő és Én. Mi. – Azt szeretném, hogy.. te is érezd azt, amit én érzek, amikor.. hozzám érsz. – Nagyon lassan emelem közben a jobb kezemet, közelítek hozzá, de csak akkor érek gyengéden mellkasához, ha nem látok rajta semmiféle tiltakozást. Lassan csúsztatom végig ujjaimat pólójának vékony anyagán, valahol egészen a szíve fölött, elszakítom közben kicsit róla a tekintetemet, és csak a mozdulatsoromra koncentrálok. Nem merek újra rápillantani, nagyon közel kerültem ahhoz, hogy meggondolatlanul viselkedjek, és elveszítsem magam fölött az irányítást, hogy átadjam magam a pillanatnak, de nem akarom. Nem akarom úgy, hogyha Ő nem akarja. Ehelyett inkább kicsit a cigijére pillantok, hogy eltereljem a gondolataimat, és mert tudom, hogy most Rá nem szabad néznem. – Tudod… most meg sem kínáltál.
Az izzó, sercegő parázs simogató melege szétárad ujjaimban, fehér ködkígyók fonódnak kézfejem és csuklóm köré, lágyan bele-belekapnak Samuel csípőjébe is, mielőtt inge mentén felfelé szöknének, hogy végül hangtalan sóhajként szétoldódjanak az Ő illatától nehéz levegőben. Könnyedén emelem újfent számhoz a szűrőt, fogaim közé illesztem, ajkaim gyengéden körülölelik és újabb korty füstöt pumpálok tüdőmbe, elnyomva ezzel az arasznyira lüktető artéria bódító vonzerejét. Minden alkalommal megrészegülten húzódom el tőle, vérének pikáns ködpárájától kábultan hullok valami furcsa, opálos állapotba, ónix-extázisba, bordón pulzáló révületbe. Még torkomban érzem az utolsó lenyalt cseppek utó-ízét, gyomromban pedig lustán kavarogni kezd az elfogyasztott, steril vér, mielőtt szöveteimen keresztül felszívódna, átvágná magát az erek vaskos falán, és belemállana egyre nehezebben csordogáló, masszává sűrűsödő folyadékba. Dohánypamacsok siklanak ajkaim közül, egyenesen az arcába, de kivételesen nem bánom, nem próbálok elhúzódni tőle, a kettőnk közé ereszkedő füstfátyol kísérteties árnyékot vet arcára. Kezemet visszacsúsztatom az asztallap élére, tekintetem ezalatt kezének finom motoros mozdulataira siklik, végignézem, ahogyan egyik darabot a másik után helyezi szájának bűvös forróságába, belső fülemben reszketve nyúl el fogainak monoton őrlése. A katonaság utolsó napjai jutnak eszembe, konzervételek, égett szélű kenyerek, az őrszemek számára odadobott kétszersült csomagok fűrészpor íze, minden nagyon egyforma volt, nagyon íztelen, halálhörgés tapadt rájuk, nyeléseinket kétségbeesett segélykérések kísérték, a foglyul ejtett német katonák ételért könyörögtek, mi meg panaszkodtunk, hogyan vághattak hozzánk utánpótlás néven ilyen ehetetlen kaját. Akadtak olyanok, akik sárba vágták, hagyták elázni, megrohadni, széttaposni néhány méterrel az elkerítettek szögesdrótja mellett. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, elmémben csupán folytonos rágásának ekhója kering. - Azt hittem, számodra is nyilvánvaló, hogy onnantól kezdve nem innék belőled. – Pilláim szétrebbennek, megvárom, amíg lenyeli az első falatot, csak után szívok egyet cigarettámból. Mintha ki lehetne füstölni bármit is az emlékeim és gondolataim közül. Megkövesedett mind. Ami körülöleli, jelenem, létezésem ezen momentuma, az nem más, mint egy nagyon szépre munkált fércmű, belülről minden rothad. – Nem gondolod, hogy kis ár a testi épségedért cserébe? – Legszívesebben a nyakához hajolnék, hogy nyomatékosítsam, semmi nem fog elveszni, annyiszor harapok rá szemfogak nélkül, ahányszor csak szeretné, de torkom képtelen mozdulni, a nyelés is nehézkes, vérének kábító illata végigszánt vörösre ingerelt húsom mentén. Elkapom róla pillantásomat a másodperc törtrészéig. - Egyértelműen nem érezhetem ugyanazt, mint te… - Tekintetem megmártózik éteri íriszeinek szépségében, majd ráfordul pupilláinak hollófekete mélységére, elveszek bennük, ezekben a beláthatatlan, lélegző lélektükrökben, és mégsem látok semmit, nem értem Őt, nem értem a tettei és szavai mögött húzódó érzelmeket. Csak részben. A tökéletesre faragott márványszobor iránti vonzalmat. Azt igen. Azt ismerem én is, haldokolva-fuldokolva is azon gondolkodta, milyen gyönyörűek mindketten, lélegzetelállítóan. – Hogyan is érezhetném? – Tenyere mellkasomnak simul, legbelül valami megrándul. – Vámpír vagyok, Samuel – balom ujjaival homlokára simítok, néhány hajtincsbe belekapok, gyöngéden cirógatom. – Én ezen túl még annyi, de annyi mindent érzek. A véred lüktetését, a testedből áradó hőt, az illatod, mintha mindenhol ott lenne, nem csak körülöttünk, hanem bennem is, lenyelem, szétárad, mindenütt ott van. – Mutatóujjam végigsimít halántékán, le egészen az arccsontjáig, onnan átsiklik állának vonalára, és végül megállapodik alsó ajkánál. – Nem is szeretsz cigarettázni – lehelem puhán. Szám bocsánatkérő, vadász-mosolyra húzódik. Előre hajolok, lepkeszárny-finoman érintem vérétől hevült, fahéj-ízű ajkait. Nyelvem hegye végigszalad a barázdákon. És mint fuldoklónak, elnyílnak ajkaim.
Egyetlen remegő ponttá zsugorodom össze előtte. Soha nem éreztem még ilyet, de még csak ehhez hasonlót sem. Annyira vágyom rá, annyira kívánom a közelségét, mással nem ilyen volt, mással csak történtek a dolgok a maguk megszokott módján, nem volt érdekes egy apró érintés, vagy összekapcsolódó tekintet, minden úgy történt, ahogy kellett, ahogy a nagy könyvben meg volt írva, de senkivel nem volt még ehhez hasonló. Minden elhangzó szónak jelentése van, minden apró érintés fontos, mindegyikbe beleremegek, egyszerre vagyok határtalanul boldog, és akarok többet, többet, és még többet. Nem tudom, meddig játszhatjuk ezt az őrült macska-egér játékot, nem tudom, hogy meddig fog tartani, fogalmam sincsen arról, hogy Ő mit akar, hogy Ő mit szeretne, nem látok a fejébe, és nem tudom kiismerni. Akárhányszor azt hiszem, hogy tudom, mi fog következni, mit fog cselekedni, mindig teljesen ellentétes dolgok történnek. Úgy érzem, hogy Ő mindig előttem jár több lépéssel, tudja, hogy én mit akarok, és szándékosan játszik velem, szándékosan nyújtja végtelen hosszúra a vágyakozásomat. Az agyamban azonban már csak Ő jár, ajkainak ízén morfondírozom, közelebb akarok kerülni hozzá, érezni akarom őt, nehéz szavaira koncentrálnom, nem nyernek értelmet fejemben, minden csak üres betűk halmaza, izgatottságom különös szűrő, csak hangját hallom, eljut füleimig kellemesen mély zengése, de ez is csak fokozza állapotomat. El akarom mondani neki, igen, azt akarom, hogy tudja, hogy nagyon értékelem, hogy a táplálkozásáról beszél, de nem, most egyszerűen nem tudok arra összpontosítani, nem tudok másra figyelni. Picit talán hangosan fújom ki a benntartott levegőt, hátha ezzel kicsit lenyugszom, de ekkor ujjai hozzámérnek, és vége minden eddigi törekvésemnek. - Annyira… - Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, fogalmam sincsen, hogy mit akarok mondani, újra csak rápillantok, szemeibe nézek, ajkaim enyhén szétnyílnak, ahogy végigsimít ujjaival rajtuk, és egy egészen aprócska puszit lehelek rá. Mondani akarok valamit, el akarom neki mondani, hogy nekem senki nem mondott még fele annyi kedvességet se, mint amit ő ezen este alatt, hogy nem érdekel, mit tett előttem, hogy olyan hatással van rám, amit szavakkal sem tudok kifejezni, hogy el ne merészeljen lépni most tőlem, mert nagyon mérges leszek, hogy kicsit frusztrál, hogy semmit nem tudok előtte elrejteni, mert testem minden apró kis változását valószínűleg ő előbb veszi észre, mint én magam, annyi mindent el akartam mondani neki. De nem tudom, hol kezdjem, és ha tudnám, valószínűleg akkor sem jönne ki egy szó sem a torkomon, teljesen a bűvkörébe vont. - Tényleg nem. – Lehelem nagyon halkan, mosolyától szinte felnyögnék, annyira gyönyörű, annyira tökéletes, de már nincsen rá alkalmam, mert odahajol hozzám, ajkai ajkaimhoz tapadnak, beleborzongok az érzésbe, annyira vágytam erre, annyit gondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha majd egyszer megtörténik, és tessék. Valamiféle öntudatlan állapotban rakom hátra bal kezemmel az addig ölemben lévő dobozt, jobbommal pedig nyakán simítok végig, ujjaim végével enyhén hajába túrok. Hozzásimulok – nem tudom, hogy én húztam őt közelebb, vagy az asztalon csúsztam csak előrébb -, közelebb akarom tudni magamhoz, lassan csókolom őt, halkan sóhajtom nevét ajkaiba, többet akarok belőle, ennél többet, sosem lesz elég semmi, amit tőle kapok. Nem akarok soha ennél messzebb lenni tőle. Nehezen szakadok el ajkaitól, apró rövid csókokat nyomok arccsontjára, orrommal orrát érintem, annyira bensőséges minden, soha nem éreztem még ilyet egyetlen csók után. - Ha tudnád hányszor képzeltem ezt el, de.. még így is bőven túl teljesítetted az elvárásaimat. – Homlokának nyomom homlokomat, egy pár pillanatig csak lehunyom a szememet, hogy összeszedjem a gondolataimat, önmagamat, de aztán újra csak kinyitom, hogy lássam őt, hogy újra összekapcsolódjon a tekintetünk. Valahol azt hittem, hogy majd ha megcsókol, akkor leszek annyira elégedett, hogy kicsit visszafogjam magam, de nem így történik, hiszen újból ajkaihoz hajolok, és játékos, apró csókokkal kóstolgatom őt, lábammal még közelebb húzva magamhoz.
Csókjának íze végigsistereg torkomon, a hús felhólyagosodik nyomán, hangszálak-teremtette nyögéseim beleolvadnak az izzásba, csupán egy néma sóhaj szakad fel, szinte szúr, mint tengervízben fuldoklónak az első korty levegő. Hát így hal meg a szilárd elhatározás, atomjaira bomlik, pedig távol akartam maradni tőle, érinthetetlen távolságban, hullák és univerzum peremén pislákoló csillagok disztanciájában, emberöltőnyiben; talán visszatértem volna minden évben, hogy megnézzem, ki lett belőle, ki túr a barna tincsek közé, kinek van bátorsága megtenni, amihez nekem sosem volt merszem. De az akarat porlékony, a szándék képlékeny, fogja vagyok mindennek, ennek a csóknak is – szinte ráharapok a szájára, bibliai magasságokig emelik kusza gondolataim, a manna, égből hullik, táplál, feltölt -, ahogyan fogja voltam előtte már annyi mindennek, bakanccsal kitaposott, vértől lucskos sárösvényeknek, mások akaratának, saját tehetetlenségemnek. Érzékeim magas lángnyelvekkel nyalnak végig mellkasom bordázatán, belesajdulok, olyan jó, belehalok, annyira kell. Nem tudja, milyen az, ha a csókot nem adják és nem kérik, hanem erőszakkal tépik le az ember ajkairól, kíméletlenül marják cserepes, vékonnyá préselt szájból, ha a nyelv hidegen és idegenül mozdul a másik hűs undorba vont szájüregébe, fogalma sincs róla, milyen lelketlen aktus ez a fajta leigázottság, hogy mit tép ki az emberből; hogy mit loptak el tőlem, és magam sem tudom, mennyivel vagyok kevesebb, ha ugyan létezem még, nem csupán húzott vonala vagyok egy groteszk, nevetséges jelenetnek egy színdarab kitépett lapján. Ez a kevés is, a halhatatlanság vörösen lüktető zugában, éhesen próbál kinyerni valamit odaadásából, apró, áramütések zúgnak gerincem mentén, készségesen simulok hozzá, tenyerem hátának ívén szánt végig gyengéden, derekán megpihenve közelebb vonom magamhoz, olyan közel, hogy szinte eggyé olvadunk, fülemben dobol mindkettőnk szívverése – az enyém milyen tompa, élettelen, az övé pedig pezsgő, eleven. Ha el tudnék szakadni, akkor sem akarnék. Hűvös ujjaimat lassan átitatja testének melege. Valahol koponyám hátulján, a csont tömörségén végigsimít a saját nevem. Talán suttogta, nem tudom. Elhúzódik tőlem, torkában vadul pulzál szívverése, minden izgalom egyetlen pontba sűrűsödik, és mégis átjárja a testét. Ajkaim elhagyatottan zárul a szapora lélegzetvételeinktől hevült levegő körül; csalódottan, sóvárogva. Arcomat becéző csókjai valahol máshol detonálnak, tenyerem önkéntelenül eltávolodik derekától – egyetlen pillanatra, hogy aztán gerince mentén simítson végig egészen tarkójáig, majd játékosan, cirógatva visszavándoroljon. - Ennek örülök – lehelem rekedten; tekintetünk egy pillanatra egymásba vág, most elfér itt minden, ebben az egyetlen pillantásban, az egész életem minden rossz döntéssel, a halálom minden sanyarúságával, és újfent mohón kapnék ajkai után, ha nem előzne meg türelmetlenül. Belemosolygok szelíd, ízlelő csókjaiba – telhetetlen szomjúsággal mélyítem, és közben egy könnyebb mozdulattal a hátára döntöm, kezemmel végigsimítom derekától egészen a lábszáráig, csípőm köré simítom. – Szóval erről képzelegtél – játékosan végigfuttatom orom hegyét nyakának keskeny árkán. – Amikor azt a másik férfit csókoltad, akkor is? – Enyhe sértettség szivárog könnyed hanglejtésre szánt kérdésemből. A cigarettát ajkaihoz illesztem. – Még mindig kérsz?
Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi történik, hogy mi történik vele, velem, vagy úgy egyáltalán velünk. Fogalmam sincs, hogyan kezdődött minden, fogalmam sincs, hogy hova jutunk, csak azt tudom, hogy nem vagyok képes elengedni, akár csak kicsit is messzire kerülni tőle, túl sokat álmodoztam róla, túlságosan vágytam közelségére, minthogy képes legyek kicsit is távol lenni tőle. Tudom, hogyha akarná, könnyedén itt hagyhatna, elmehetne, nem tudnám őt megakadályozni, de ebben a percben, ahogy keze hátamon simít végig, és csak még közelebb akarom húzni, az övé vagyok, és most abban is biztos vagyok, hogy ő az enyém. Játékosnak induló csókjaimat könnyedén mélyítem el, mélyíti el, már nem tudom, hogy melyik mozdulat indul tőle, melyik tőlem, de nem számít, csak ő számít. A hajába túrva húzom magamhoz még közelebb, ujjaim könnyedén szaladnak végig puha vörös tincsein. Évekig tudnám csak simítani, csókolni őt, ebben egészen biztos vagyok. Könnyedén dönt hátra, nem tiltakozom, mindenem az övé, lábaimmal húzom közelebb, még közelebb, amennyire csak tudom. Nincsenek már tudatos gondolataim, nem éreztem még ilyet, de a közelében minden annyira más, annyira intenzív. Tényleg azt gondoltam, hogy egy csók után majd abba tudom hagyni, le tudok nyugodni egy kicsit, talán átgondolni dolgokat, és soha nem tévedtem még ekkorát. Többet akarok tőle, önző vagyok, és teljesen, minden lehetséges módon akarom Őt. Enyhén elnyílnak az ajkaim, ahogy számhoz illeszti a cigarettát, mélyen magamba szívom, egy pillanatra talán szemeimet is lehunyom, aztán játékosan, szándékosan fújom arcába a füstöt. - Tudod.. nem szép ám ilyeneket kérdezni, ha úgy is tudod a választ. – Mosolyodom el lassan, és a szemébe nézek. Erőlködnöm kell, hogy ne támadjam le őt nagyon, ám újra fogságba ejtenek szemei, és pár pillanatra nem bánom, hogy távol kell tőle addig is maradnom. Jobb kezemet lassan simítom végig oldalán, gyengéden cirógatom, egészen picit pólója alá is csúsztatom kalandozó ujjaimat, de nem tudom mennyit szabad, hol van nála a határ, ezért nem merek tovább merészkedni. Annyi kimondatlan szó van közöttünk, annyi dolgot szeretnék mondani, de csak nézem őt, balomat arcához emelve lassan simítok végig rajta, ujjaimmal gyengéden rajzolom körbe homlokát, orrát, arccsontját. – Olyan.. – Nem, nem tudom Őt szavakkal leírni. Nincsen olyan kifejezés, ami pontosan azt jelentené, amit érzek. Csak megrázom a fejemet, aztán magamhoz húzom, óvatosan ajkába harapok, aztán újból csókolni kezdem, elveszek benne, lábaimat kicsit fentebb húzva már derekát ölelem, és úgy vonom magamhoz közelebb, nem elég belőle, nem. – Teljesen.. megbolondulok, ha veled vagyok, basszus – halkan nevetve fúrom arcomat nyakába, mélyen szívom magamba illatát, és bár nem ez volt az eredeti tervem, máris csókokat lehelek nyakhajlatába, egészen finoman fogammal is érintve bőrét. – Csak annyira.. – éppen csak addig húzódom tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, mosolygok, mert rá csak mosollyal tudok nézni, és enyhén alsóajkamra harapok közben. - Tudod, nagyon igyekszem, de szólj rám, Vincent, kérlek. – Elszakadok tekintetétől inkább, és gyengéden mellkasára simítom ujjaimat, óvatosan körözgetek velük, és igyekszem nagyokat lélegezni. Hátha attól majd lenyugszom. Hátha attól majd kevésbé fogom kívánni őt.
Kezdőlap
