Ethan & Belle

váratlan találkozás..

Ha megerőltetném magam, sem emlékeznék arra, hogy mikor jártam utoljára bevásárlóközpontban. Vámpírmemória ide vagy oda, ez akkor is megerőltető feladat a számomra. Erre gondoltam akkor is, mikor bepattantam az autómnak a vezetőülésére és elindultam a város egyetlen bevásárlóközpontja felé.
Olyan fura, amit csinálok. Ha visszaemlékszek az emberi életemre.. a negyvenes évekbeli New Oreans-ba.. akkoriban még minden más volt. Nem léteztek okostelefonok, okostévék, okosórák meg mindenféle hülye kütyük. Abban az időben az emberek az agyukat használták az ötleteik megtervezésére és a számolásra és nem a telefonjuktól kértek segítséget.. Azt se tudtuk, mi az az okostelefon és jó is volt úgy. Hiányzik az az idő.. a családom, az otthonom.. talán meg kellene látogatnom valamikor a szülővárosomat, hiszen már hiányzik.
Megérkezvén a plázába, leparkoltam az autómat, majd gyors léptekkel indultam el a kedvenc üzletsarkom, a Dolce & Gabana irányába. Ám, úgy siettem, hogy közben észre sem vettem az elém kerülő fiút, akivel sikeresen össze is ütköztem.
- Bocsi, nem figyeltem.. - kértem elnézést tőle, anélkül hogy az arcára néznék, közben az orromat fintorgatva attól az orrvacsaró bűztől, amit árasztott magából. Vérfarkas..

Ethan & Belle

First sweet meet

Már lassan két hete, hogy kiengedtek a kórházból. Semmi mással nem foglalkoztam, mint az én rejtélyes angyalommal. Már jó ideje keresem és vannak apró nyomok, de egyszerűen nem találom sehol. Hiába keresem... Szóval kiengedtek a kórházból és az összképen csak az a ronda gipsz ront, ami az alkaromon van. Elég csúnya balesetem volt, de szerencsére túl éltem. Nem is tudtam meghálalni annak a gyönyörű lánynak, egyszer láttam csak és... Hát vannak tapasztalataim ilyesfajta érzésekről, általában azzal ér véget a dolog, hogy az én szívem darabokban fog heverni... De nem kell ezzel foglalkozni, hisz nem fogok váratlanul találkozni vele...
Megbeszéltünk Royyal, hogy elmegyünk és eltöltünk egy pasis napot, ha már a nők csajos napot tartanak... Bár nem értettem Roy felvezetését a dologról, de rábólintittam és el is induktunk. Lényegében az egész dög unalom volt. Nem csinált semmit, csak a csajokat leste... Ez is csak egy ürügy volt, hogy eltudjon jönni csajozni?! Valami sosem változik, és ez a valami Roy. Egy mocskos kis nőcsábász lett... Nem elég, hogy életem szerelme belé szeretetr, de még a szemem láttára akarja megcsalni?! Hát ez nekem is sok és szükségem van egy jó hosszú sétára.
Mivel a plázában voltunk, ezért az üzlet sorok mellett sétálgattam... Inkább kerestem volna az én őrangyalomat, minthogy a bátyámmal legyek... Azt hittem azt akarja, hogy minden újra a régi legyen, de ha így folytatja, akkor csak ront a helyzeten. Teljesen elmerültem a gondolataimban, mikor a Dolce & Gabanához értem. Nem igazán ismertem ezt az üzletet, de ha bemegyek azzal nem vesztek semmit, max az életemből pár percet. Szóval elhatároztam, hogy benézek ida, mikor egy valahova nagyon siető lány belém rohant. Szerencsére nem ütötte meg a kezemet, de mikor megláttam a lány arcát...
- Örülök, hogy belém estél, vagy belém jöttél... -  Mondom zavartan és vörös arccal... Ő az én őrangyalom. Ő mentett ki az autoból és nagyon hálás voltam érte, hogy ezt megtette. Mikor rápillantottam a légzésem felgyorsult és szaporábban vert a szívem... Tényleg nagyon csinos és bejön, de mintha egy belső ösztön azt súgná, hogy kerüljem el nagy ívben ezt a lányt. Nem érdekelt ez az ősztön én mindenképp meg akarom ismerni és ha olyan, mint amilyennek képzeltem,akkor nem csak megismerni... hanem meg is akarom szerezni, mert... Nem tudom megmondani, de vonz engem és ez tetszik.
- Egy ideje kerslek már és végre meg tudom köszönno, szóval köszi, hogy megmentetted az életem... Nem lenne kedved egy kávéhoz vagy egy ebédhez? - Próbálom felvenni a szemkontaktust, ezért állánál fogva felemelem az arcát... Aztán belenézek a csodálatos szemeibe. - Csak mondj igent, hidd el nem fogod megbánni egy percig sem. - Mondom neki úgy, mintha ez így is lenne... Remélem igent mond erre a randira, vagyis baráti ebédre, mert szeretnék neki feltenni pár kérdést. De lepillantok az ajkaira... Azok az ajkak arra lettek teremtve, hogy az enyémeimet megtalálják és legszívesebben most azonnal megcsójolnám, de nem fogom elsietni, inkább megvárom, hogy mit mond az ebédre való meghívásra...

Ethan & Belle

te vagy az!

Nem néztem az arcára, mert nem láttam nagy értelmét felnézni rá, hiszen egy vérfarkas volt.. Természetemnél fogva utálnom kellene őket. Jobb, ha inkább hátat fordítok neki és tovább megyek a kedvenc butikom felé. Ám, amint megszólalt, képtelen voltam lelépni. A hangja hallatán, szinte reflexszerüen emeltem meg a fejemet és pillantottam azokba az ismerős, barna íriszekbe.. Ő volt az! A felismeréstől kis híján dobtam egy hátast. Dehát, hogy kerül ő ide? Még korházban kellene lennie.. Igaz, már nem jártam bent nála egy ideje, de a legutolsó látogatásom során az ápolónők azt mondták, hogy még bent tartsák pár hétig a sérülései miatt.. Ah, hát persze.. az a szag! Mostmár minden világos, hát ezért engedték el hamarabb. A baleset során kiválthatta az átkát, így a regeneráló képessége is felerősödött. Miközben bennem ilyen, s ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, ő megszólalt, majd legnagyobb meglepetésemre felismert engem. Hogyan? Hiszen külön ügyeltem rá, hogy ne lásson meg. Nem szerezhet tudomást arról, ami vagyok, mert abból semmi jó nem származna.
Amint a tekintetünk találkozott, hirtelen egy barátságos mosoly kúszott az arcomra. Nem tudom miért, nem kellene így cselekedtem, de megtörtént. Volt benne valami, ami miatt azt éreztem, hogy meg kell őt ismernem, nem törődve azzal sem, hogy az ellenségem.
- Hogyan ismertél fel? - Bukik ki belőlem a kérdés, néhágy perccel később. Talán valami elkerülte a figyelmemet, nem voltam elég óvatos a korházban. Ah, én és az a fene nagy szívem, hogy mindenkit meg akarok menteni! Miért kell ennyire törődnöm másokkal? Érzem, hogy ez a tulajdonságom egyszer majd a vesztemet fogja okozni!
Azt hallván, hogy már jó ideje engem keresett, inkább elfordítottam a tekintetemet róla és a mellettünk elhaladó embereket kezdtem el nézni. Ám, arra nem számítottam, hogy az államhoz fog érni, így kényszerítve arra, hogy őt nézzem, mások helyett. Ahogy kezével megérintette a bőrömet, apró bizsergéshez hasonló érzés keletkezett az érintett felületen. Ilyet se éreztem már nem is tudom, mióta..
- Ugyanmár, nem kell megköszönnöd, szívesen tettem. - Felelem neki jókedvűen legyintve egyet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, amit tettem. - Nem szeretem végignézni, ahogy előttem halnak meg emberek.. pláne akkor nem, ha tudok tenni ellene. - Folytatom őszintén beszélve, ami egy vámpír ajkaiból elég furán hangzott. Én soha nem tartoztam a ripperek közé, hacsak tehettem megmaradtam a korházi tartalékoknál, a friss és meleg nedű helyett.
A kávé-, illetve ebéd meghívásra fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A belsőm két részre szakadt. Míg az egyik felem arra öszönzött, hogy szaladjak előle, a másik igent akart mondani az invitálására. Túl erős volt a kísértés, hogy megismerjem, úgyhogy inkáb figyelmen kívül hagytam az aggódó énemet és ezt válaszoltam neki:
- Egy kávé jól esne - bólintok rá az ötletére. Lehet, rosszul döntöttem, de per pillanat csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell őt ismernem. Legalább tudjam meg, hogy  milyen 'ember', megérdemelte-e, hogy megmentettem az életét.

Ethan & Arabelle

First sweet meet

Végülis számomra érthetetlen, hogy miért engedtek ki... Azt mondták a nővérek, hogy ne hamar kezdjek el csomagolni, de aztán mégis csodával határos módon hamar felépültem,aminek örülök, hisz így sikerült most megvalósitani az egyik álmom... Szóval nézem a lányt és mosolygok. Mikor feloillant végre megláthatom közelebbről is arcának minden vonását. Csak gyönyörködni tudtam arcának látványában. Már most imádom nézni, vajon mi lesz később? Mi lesz, ha elutasító lesz és elküld, vagy bármi más... De megkönnyebülés vo!t, hogy felismert... Vagyis ez természetes, hisz mégis csak ő mentett meg engem. Szóval tovább figylem a tetteit. Mikor tekintetünk találkozott elmosolyodott és én is viszonoztam a mosolyt. Vajon most mi lesz? Mert ez szép és jó, hogy felismertük egymást, de mi jön ezután? Vajon lesz kedve velem beszélgetni vagy leráz és tovább tart a butikok felé? Komolyan sosem féltem még ennyire, hogy valaki elutasít. Szó szerint rettegek attól, hogy itthagy egy szó nélkül. Aztán belül valami jelezni próbál, hogy meneküljek, de nem értem, hogy mire akar figyelmeztetni. A baleset óta valami megváltozott, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi...
Következő kérdésére felhúzom kérdőn a szemöldökömet. Nem is tudom, hogy ezt a kérdést mire véljem. Vajon nem is kellett volna felismernem? Talán úgy intézte a dolgokat, hogy véletlenül sem lássam meg... Vagy ezt hogyan értette igazából?! Néha annyira tudnék örülni a gondolat olvasás képességének... Sokkal könnyebb lenne az életem. Inkább elmosolyodom és válaszolok a kérdésére.
- Hogyan ismertelek fel?! Te most viccelsz, úgye?! Egy ilyen gyönyörű lányt, mint te sosem lehet elfelejteni... De a baleset alatt egyszer láttalak, amikor pár másodpercre magamhoz tértem és utána csak a kórház tértrm magamhoz, de akkor már nem voltál sehol. Utána egyszsrr láttalak még, amikor az egyik nővérrel beszéltél.-  Mondtam neki mosolyogva és arcát bámulom. Nem is rudom megmondani pontosan, hogy miért érzem azt, hogy meg kell szereznem. Mellkasomban régen elfeledett melegség terjed el. Lehet feleslegesen fektetek bele majd energiát, hisz Roy őt is elcsábítaná. Szóval fent áll a kockázat, hogy töröm magam a semmiért, persze az is benne van a pakliban, hogy nem vagyok az esete, de erre inkább nem gondolok. De vajon miért mentett ki akkor? Mit látott a balesetből? Nem fogom letámadni a sok kérdéssel, ami hirtelen az eszembe jut, inkább majd később...
Mikor elmonsom neki, hogy már régóta keresem elfordítja az arcát. Meg akar fosztani az egyetlen szép látványtól a környéken? Nem fordíthatja el az arcát... Ne a mellettünk nézőket nézze, hanem én akarom teljes figylemét élvezni. Bár egy belső hang még mindig azt suttogja, hogy kerüljem el jó messziről. Mostanában egyre jobbak az érzékeim a baleset óta ráadásul gyorsabban is gyógyulok. Olyan sok fura és értelmetlen, megmagyarázhatatlan dolog történt. De inkább álánál fogva felemel a tökéletes arcát és szemeimmel az ővéit keresem. Olyan jó voltmegérinteni, az egész testem bizserget és olyan puha selymes az arca. Utána azt mondta, hogy nem kell megköszönnöm. Hát rendben, akkor...
- Ha szavakkal nem akkir, így legalább megteszem... - Kezdtem bele, de abbahagytam mert egy puszit nyomtam az orcájára. Az egész testem libabőrös lett, de miért?! Nem is ő adta nekem... Ezeket a reakciókat már rég nem tapasztaltam és be kell látnom, hogy jó érzés. Persze meg se kell említenem, hogy szívem össze-vissza vert, de legalább ő ezt nem tudhatja, hisz hogyan venné észre...? Szóval a puszi után még közli velem, hogy nem szereti végig nézni mások halálát, hát ezzel én is így vagyok. De milyen ember szereti nézni mások szenvedését?! Elkezdett fújni a szél és elég hideg lett, a lány meg eléggé gyéren van öltözve... Leoperálom magamról a kabátot és egy szó nélkül rá terítem. Igaz bőr kabát és elég nehéz, de legalább melegen tartja. Melléksen így jobban meg tudta nézni a jól kidolgozott testem...
A kávé és az ebéd közül a kávét választotta. Kicsit szomorú lettem, talán nem randizna velem? Hát szerintem nekem sose lesz szerencsém a nőkkel... Roynak olyan könnyen és olyan jól megy, de én ezek szerint nem béna vagyok... De ha kávét választja, akkor kávét iszunk, majd maximum órákig nem iszom meg és így késztetem a maradásra. Most belegondolva otthagytam Royt és eljöttem. Előkaptam gyorsan a telomat, ami egy őskővület és bepötyögtem egy SMS-t, amiben leírtam, hogy ne várjon rám, mert nem érek rá. Gondolom haza fog menni és nem fog megvárni. Majd megyek busszal.
- Akkor menjünk kávézni, de még mielőtt elmennénk, be kéne mutatkoznom... Ethan a nevem és esetleg megtudhatom az én gyönyörű megmentőm nevét? - Nyújtom felé jobbomat, hisz azzal szoktunk kezet fogni, még szerencse, hogy a bal kezem van begipszelve. De jobban belegondolva már annak sincs semmi baj. Már rendesen tudom mozgatni, de nemmértem, hogy miért... Állítólag nagyon kéne fájnia, de egyáltalán nem érzek semmi ilyetmit. Egyszer eltörtem a kezem súlylökés közben, jobban mondva Bob törte el... A kezemre lökte a vasgólyot... Na az teljesen másmilyen érzés volt. De ennek csak örülni tudok, hogy nem fáj...
- Esetleg van kedvenc kávézod vagy valami ahhoz hasonló? Hova mennél szívesen? Pasid van? - Az utolsó kérdés véletlenül kicsúszott, mondanom sem kell, hogy nem volt betervezve a mondatok közé... Ha már kimonstam, akkor kimondtam. Inkább égő arcomat elfordítottam és most én néztem a melletünk sétálokat, bár kétlem, hogy megcsinálja azt, amit én az előbb. Szóval hamarosan kávézunk és én itt beégetem magam előtte... Tipikus én, sosem sikerül semmi.

Ethan & Belle

Miért vagy rám ilyen erős hatással?

Annyira hihetetlen volt számomra a viselkedése. Olyan hálás volt, hogy láttam rajta, szinte bármire képes lenne annak érdekében, hogy viszonozza a szivességemet. Fura. Látszik, hogy ő csak most váltotta ki a farkas átkát. Bizonyára minden újdonság még a számára, s nem tudja kezelni a dolgot. Korábban is mentettem meg haldokló emberek életét különböző helyzetekből, de azoktól egyáltalán nem ezt a reakciót kaptam viszonzásul. Mondjuk ők tényleg nem emlékeztek rám.. arról gondoskodtam. Vagy ha mégis, ők elkönyveltek engem úgy, mint egy őrangyalt, aki leszált az égből segíteni.. Ami érthető is, hiszen egy normális ember biztosan nem merne megközelíteni egy darabokra tört autót ami pár másodpercen belül fel is robbanhat, csak azért, hogy kimentsen belőle egy ezer idegent. Én azonban mertem kockáztatni és megérte.
Meglepődött, mikor megkérdeztem tőle, hogy hogyan ismert fel engem. Aztán bókolni kezdett.. Nagyon hálás lehet, ha a bókolást is ennyire hihetően adja elő. Kivéve, ha.. nem, kizárt dolognak tartom, hogy érzései legyenek irántam. Nem lehet, ilyen hamar.. hiszen nem is ismer.
- Oh, szóval kétszer is megláttál. - Foglaltam össze érzelemmentes hangon a lényeget. Nem voltam elég óvatos, jobban kellett volna figyelnem a részletekre. - Öö.. ne értsd félre, de általában inkognitóban  szeretek maradni, nem felfedni a kilétemet. Az emberek így azt hiszik, az őrangyaluk mentette ki őket a halál torkából. - Beszélek, közben egy széles mosolyra húzva az ajkaimat, titkon remélve, hogy nem kezd el gyanakodni. Muszáj észnél maradnom, nem szabad elérzékenyülnöm, mert az ellenségemmel kommunikálok. Igaz, hogy megmentettem az életét, de a génjeibe van kódolva, hogy utáljon engem és a fajomat. Úgyhogy végy egy mély levegőt, majd fújd ki és maradj erős, győzködtem önmagamat.
Aztán ismét megszólalt, majd olyat tett, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, megpuszilta az arcomot. Hálából. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynom. Éreztem ahogy a pír az arcomba szökik a puszija miatt, ugyanakkor az a hang sem kerülte el a figyelmemet, amire ezt követően felfigyeltem. Valami dobbanó hang.. felgyorsult és egyre erősebben vert, te jó ég, kutya legyek ha ez nem a szíve! Ez nem lehet átverés! Nagyon jó színésznek kell lennie, ha ezt is szimulálta!
Hirtelen a szél mintha felerősödött volna a teremben. Nem voltunk olyan messze a bejárattól, biztosan ide érződött a hűvös kinti levegő. Reflexszerüen húztam össze magamon a kabátot, amit ő félreérthetett, mert ezt követően levetette magáról a sajátját, hogy rám teríthesse. Nem fáztam, de nem lett volna könnyű mindezt elmagyarázni neki, úgyhogy inkább hagytam, hogy a farkasszagtól bűzlő bőrkabátját rám terítse. Érdekes, mert abban a néhány másodpercben kicsit sem izgatott a szagja.
- Köszi - Nézek bele azokba a hatalmas, mandulabarna íriszeibe hálásan.  Hogy lehet valaki ennyire vonzó a számomra? Mikor kimentettem a balesetből, nem volt módom ilyen jól megvizsgálni a tekintetét, mint most. Sokkal szebb volt, mint amilyennek először láttam.
A balesetről eszembe jutott a bal keze, ami még mindig gipszbe volt kötve.
- Hogy van a kezed? - Kérdezem kedvesen érdeklődve a hogyléte felől. Szerintem már begyógyult a sebe, de jobb szerettem inkább biztosra menni.
- Ethan - ismételtem el a nevét, mikor bemutatkozott. - Én Arabelle vagyok, de nyugodtan szólíts csak Belle-nek. - Rázom meg finoman a felém nyújtott kezét. Ahogy hozzá értem, ismét hatalmába kerített az a korábbi bizsergető érzés. Mi történik velem?
- A közelben van egy kávézó, oda beülhetünk.. - felelem, picit megdermedve a pasis kérdése hallatán. A hirtelen lefagyásom alább is hagyott, ahogy észrevettem, mennyire kínosan érzi magát miatta.
- Nem, nincsen barátom. - Mondom minden szavamat tisztán s érthetően kihangsúlyozva, hogy érzékelhesse, nem hazudok. Aztán olyat tettem, amit nem szabadott volna.. jobb kezemet óvatosan a hozzám közelebbi vállára helyeztem, majd tettem egy lépést az irányába, hogy az arcához érhessek, majd óvatosan felém fordítottam az arcát.
- Ne érezd kínosan magadat. - Szólalok meg, mikor a tekintetünk találkozott, majd amint elértem, hogy rám figyeljen, az arcán pihenő kezemet vissza is húztam.

Ethan & Arabelle

First sweet meet

Még mindig csak bámulni tudom és ha lehetne életem végéig csak őt bámulnám. Egyszerűen nem tudok uralkodni a testemen, hisz mindig meg akarom érinteni... Arról nem is beszélve, hogy ha az ajkára pillantok, akkor legszívesebben addig csókolnám, míg tudnám és soha nem venném el ajkamat az ajkairól. Miért gondolkodom már a csókon?! Előbb még inkább megkéne győzödnöm arról, hogy ő mit szeretne. Mert csókolozni egy vadidegennel, az kizárt. Ha most megcsókolnám csak azt érném el vele, hogy megpofozna és soha többet nem láthatnám... Az pedig egyenlő lenne a legnagxobb fájdalommal... Egyszer már átéltem ehhez hasonlot Marlee-val... Na de ez most lényegtelen, csak arra kell figyelnem, hogy véletlenül se csókoljam meg, mert a dolog csúnyán végződne. Remélem soha nem találkozik majd Royyal, mert hiába nem kezdenénk rl járni, ha megtudná, hogy szerelemes vagyok újra... Megint tönkre tenné az életem és kénytelen leszek neki megbocsátani, mert egy család vagyunk... Ráadásul anyu halála óta még inkább össze kell tartanunk.
Szerencsére megszakítja a gondolat menetem. Szóval összegezte, hogy összesen kétszer láttam meg és igen a sors is így akarta, hogy mi ketten találkozzunk. Örülök, hogy megpillantottam az arcát és annak még jobban örülök, hogy a véletlen is nekem dolgozik. Lehet, hogy működik a karma, hisz megbékéltem a tesómmal és ezért igazán kijárt egy ilyen jutalom. Bár nem tudom, hogy hogyan lehet ilyen hamar beleesni valakibe. Szerintem bolond vagyok... De egy percig sem bánom, hosz a szívem őt választotta.
Következő mondatára felhúztam a szemöldököm... Miért ennyire nagy baj, hogy megláttam?! Szerintem a világ egyik legjobb dolga, ha megismerhetjük a megmentőnket. Én is nagyon örülök. Főleg, hogy róla van szóy nem is egy akármilyen megmentőröl. Ő gyönyörű, csodálatos és csodaszép... lehet hogy szinónimákat sorolok fel, de a lényegen nem változtat, mert beléestem... az én őrangyalomba lettem szerelmes.
- Hát én örülök, hogy megismerhettelek, mert hidd el a baleset óta megakarkak ismerni.. És azóta es... Eszter az egyik ápólónő segítet megtalálni. - Na jó ez nagyon béna mentés volt, biztos rájött, hogy a beléd esni szavakat akartam használni, de csak reménykedem, hogy elhiszi ezt nekem. Aztán a puszira mintha elpirult volna, de hát nem is érdekelm különösebben, akkor miért pirult el?! Most vagy van nála esélyem, vagy kivan pirulva a séta és a csipős hideg miatt... Szóvak az nem jelent semmit, hogy piros az arca, hisz bármitől lehet, bár reménykedem, hogy tényleg a puszim miatt... Mivel igazi gentlemannek nevelt az anyukám, ezért mikor hüvösebb lett és összehúzta a kabátját, már rutinból le is vettem az enyémet. Sosem szabad hagyni, hogy egy szép hölgy fázzon, főleg nem az én közelemben... Szóval ráterítettem a hátára.
Rám mosolygott és megköszönte én erre legyintettem egyet a kezemmel, hiszg igazán semmiség. Szerintem minden férfinak ezt kéne csinálnia... Mge kell adni a nőknek a tiszteletet és bókolni kell nekik, nem úgy csinálni mindent, ahogy Roy műveli... Szemei az én szemeimet pásztázták. Még a szemei is csodálatosak voltak. Egyszerűen minden tökéletes ezen a lányon. Szemeim után aztán feltűnően megviszgálja az arcomat és azt tudom leolvasni a arcáról, hogy tetszik neki az, amit lát. Megkérdezi, hogy hogy van a bal kezem... Igazából már semmi baja sincs.
- Hát egyszer el volt törve a kezem, de akkor nem ilyen volt. Már nem fáj és rendesen tudom mozgatbi, kutya baja... De köszi, hogy megkérdezted. - Rámosolyogtam és végignéztem a testén. Most először rendesen és hát be kell látnom, hogy élveztem azt, amit láttam. Tökéletes volt a teste. Sehol sem volt a testén felesleg, pont tökéletes volt. Aztán véletlenül egy elismerő füttyentés is kicsúszott a számból.
Aztán megismétlete a nevem és nevettem egyet. Utána meg ő is bemutatkozott, szóval Arabelle... Nagyon szép neve van, sőt tetszik a neve. Aztán jött a becenév. Belle... tökéletes, egy tökéletes lányhoz. Aztán megrázta óvatosan a jobb kezemet és mikor bőrünk összeért, elektromos bizsergés kerített hatalmába. Igen ezek a jelek arra, hogy valakit eléggé megkedveltünk és be kell látni és őt nagyon is kedvelem... Aztán mondja, hogy vana. közelben egy kávézó, ahova beülhetünk. Az igazat megvallva most tényleg jól esett volna egy kávé, de válaszát abbahagyta és olyan volt, mintha megfagyott volna... Talán tényleg marhaság volt megkérdezni tőle, hogy van-e barátja... Csak rá kell nézni. Egy ilyen gyönyörű lánynak biztos, hogy van valakije, de hamarosan érkezik is a válasz, hogy nincs neki senkije. Ennél jobb hírt még ma nem is hallottam. Sajnos arcár nem láthattam, de a hangsúlyozásból rájöttem, hogy őszinte és az igazat mondja.
Aztán olyat tesz, amiről eddig csak álmondtam. Odajött hozzám és arcomat szembe fordította az ővével. Az érintésére ismerős bizsergés áradt szét az arcomon, az érintése helyén. Aztán azt kéri, hogy ne érezzem magam kínosan, erde csak bólintottam egyet és figyeltem tovább rá, de kezét elvette az arcomról és egy halk "Ne..." csúszott ki a számon, de ő ezt szerencsére nem hallja. Szóval szavak helyett tettekkel cselekedtem. Magamhoz húztam Belle-t a csipőjénél fogva... Elinduktam az ajkammak az ajka felé, de még időben leálltam. A légzésem felhevült és a szívem szabálytalan tempóban vert... Elengedtem és hátrébb léptem, aztán a bejárat felé indultam, de nem fordultam felé, mikor megszólaltam.
- Belle, akkor menjünk kávézni... Az előbbiért meg bocsi, ígérem többet nem fordul elő... - Mondtam, majd megvártam míg elkezd felém lépkedni, mert nem akartam itthagyni egyedül. Szóval a kávé még áll és egyelőre nem csesztem el, vagyis félig sikerült elcsesznem... Inkább most nem agyalok ezen... Helyette halkan megszólalok, amit egy ember nem hallhatna meg.
- Meg kellett volna csókolnom... Elszalasztottam ezt a lehetőséget... Egyáltalán minek csináltam ezt?! Muszáj minden áron elvágnom nála magam?! Hisz amúgy sem érdekelném úgy... - Gondolkodtam el hangosan, de szerencsémre nem hallhatta, hisz nincs szuper hallása. Ő is olyan átlagos ember, mint én. Szóval nem félek attól, hogy meghallotta. Inkább megvárom mig mellém ér és próbálok lebyugodni. A szívem még mindig gyorsabban ver a megszokottnál és a légzésem is szapora... Vajon most mi lesz?!

Ethan & Belle

Véletlenek nincsenek

Minden úgy alakult, ahogyan sejtettem. Nem sejtett meg semmi olyasmit, ami okot adhatna neki a kérdezősködésre. Mármint a megmentését illetően.. Helyes, mert nem szeretném megígézni, ha nem muszáj. Én nem tartom magamat azon fajtámbeliek közé, akik erőszeretettel hatnak az emberi agyra.. minek? Előbb utóbb úgyis kiderül a turpisság, főleg ha olyan személyen gyakorolnak, akit jól ismernek. Úgyhogy én inkább más módszert keresek az ilyen fajta  problémákra és csak akkor ígézek meg valakit, ha nincs más választásom.
Hogy mit mondhatnék neki? Azt magam sem tudom. Nem készültem arra, hogy újból látni fogok őt.
- Esther? - Emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet az egyik ápolónő nevének említése hallatán. Ő meg honnan a csudából tudhatta, hogy ki vagyok? - Mit mondott neked, Esther? - Kíváncsiskodok inkább, hátha meglelem a választ a szavaiban. Talán ő volt az a lány, akinél érdeklődtem, Ethan hogyléte felől. Mert azt nem láthatta, ahogy bevittem a korházba és lepakoltam őt az egyik hordágyra. Azt senki nem láthatta, ahhoz túl gyors voltam. Na a gyorsaságot kivételesen imádom a vámpírlétben! És azt, hogy az erőm megkétszereződött, visszakaptam az erőmet, immunis vagyok mindenféle betegségekre,  kivéve a vérfarkas harapást.. és tádám, egy újabb ok a lelépés melett. Ha összevesznénk és dühös lenne rám valamiért.. nem tudhatom, mire lenne képes.
Próbáltam nem láttatni, hogy elpirultam, nem voltam rá valami büszke. A pirulás a gyengeség jelen és én nem engedhetem, hogy azt bárki lássa. Én egy erős boszorkány vagyok, akit annak idején feláldoztak az aratási szertartáson, majd egy héttel a feltámadását követően belebotlott egy vámpírba és ismét elvették tőle az életét. Szép kis történet, mondhatom. Ha van valaki, akit azóta is hiányolok, akkor az a nővérem.. nélküle nagyon nehéz volt újrakezdenem mindent.
- Ha nem fáj, akkor miért viseled a gipszet? - Kérdeztem rá kerek perec, mintha nem tudnám a választ. Még nem volt módja levenni, mert túl gyorsan összefortok a csontjai. De néha nem árt tettetni, hogy okos vagy.
Aztán legnagyobb ámulatomra, lenézett rám, majd megfigyelő körútra indult a pillantásával, végig a testemen.. kicsit sem éreztem magamat kínosan, oh dehogyis! Legszívesebben felképeltem volna a füttyentése hallatán.. de végül inkább visszaszívtam és mindössze egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Minden pasi egyforma, ez ellen semmit sem lehet tenni.
Még mindig nem tudom, mi üthetett belém, mikor közelebb léptem hozzá és megérintettem az arcát.. ki tudja, milyen jelet küldtem ezel feléje? Nem szabadna ilyesmit tegyek, inkább el kellene már húznom a csíkot, mert veszélyes a közelében tartózkodnom. De nem tudok elmenni.. nem akarok távozni. S mint kiderült, valóban küldtem feléje jeleket.. mert nem sokkal később megragadott a csípőmnél fogva és közelebb húzott magához. A lélegzetem megállt, a szavaim is elapadtak. Csak néztem őt és lélegzetvisszafolytva vártam, hogy mi következik. A belsőm ismét két részre szakadt. Az egyik felem arra ösztönzött, hogy húzódjak hátrébb, el tőle, míg a másik legszívesebben ráhajolt volna az ajkaira.. Ezuttal azonban inkább az elsőre hallgattam, s jól is döntöttem, mert pár röpke másodpercen belül ő volt az, aki hátrálni kezdett.
Bocsánatot kért az iménti viselkedéséért.. jól tette.
- Semmi.. - kezdtem bele, de mielőtt még befejezhettem volna a mondanivalómat, akaratlanul is meghallottam a halk monológját, amit valószínüleg nem nekem szánt.
Meg kellett volna csókolnom.. vízhangzottak a szavai a fejemben, újra és újra. Elszalasztottam ezt a lehetőséget... Ő most tényleg.. így érez? Muszáj minden áron elvágnom nála magam?! Erre nem tudom mit is gondolhatnék.. Hisz amúgy sem érdekelném úgy... Ezt még én magam sem tudom, hogy érdekelsz-e úgy. Egy valamiben azonban biztos vagyok: van valami közöttünk.
Ahelyett, hogy bármit is szóltam volna, lassan felé sétáltam, majd szó nélkül követtem a kávézó felé.

Folyt. köv. Kávézó